~Dupain-Cheng lakás~

Marinette úgy érezte, mintha egy gombóc lenne a torkában, ami minnél közelebb ért tanárnőjükhöz, annál nagyobb lett.
Bár annyival könnyebb dolga volt, hogy otthonában egyedül, Adrien segítsége nélkül is remekül el tudott tájékozódni.
A srác megmondta neki, hogy osztályfőnökük hol ül, Mari pedig szinte teljesen vele szembe foglalt helyet.
Maga sem tudta miért, de szemeit szorosan csukva tartotta, amit csak azután vett észre, hogy elhelyezkedett, de nem akarta kinyitni őket.
- Szia Marinette!- hallotta meg a nő hangját.
A lány vett egy mély levegőt, majd kifújta, csak utána válaszolt.
- Jó napot Mrs. Bustier!- nyíltak fel lassan szemei.
A nő rendesen elsápadt a lány szemeinek láttán. A látvány kissé ijesztő volt, és sajnálattal töltötte el. Bár el sem tudta képzelni, hogy nézhet ki a lány szeme, ilyenre álmában sem mert gondolni.
- Sajnálom, ami veled történt!- ölelte meg tanítványát.
Marinette félénken ugyan, de viszonozta. Nem akart sírni, erős akart lenni, de érezte szemeibe könnyek gyűltek.
- El tudjátok mesélni pontosan, hogy mi is történt?- ült le Mari mellé, kezét egy percre sem engedte el.
A lány az elején kezdte, mindent elmesélt.
- Adriennel az Eiffel torony közelében üldögéltünk, és a versenyre próbáltuk kitalálni, hogy milyen ruhát készítsünk. Ekkor jelent meg Chloe.
- Akumatizálva?- kérdezte már-már félve.
- Igen! Fura sugarakat lőtt ki, és az egyik eltalált.
Ebben a pillanatban Adrienből mély sóhaj tört elő. Még mindig felelősnek érezte magát, bármit is tett vagy mondott neki Marinette.
- Nem a te hibád!- fordult a hang irányába.
Adrien rettentő bűntudatot és szomorúságot érzett. Mari felé nézett, de nem rá, habár szemének semelyik körvonala nem látszott túlságosan. A lány miatta sérült meg, amit nem bírt egyszerűen elviselni. Akkor abban a pillanatban, csak minden nehezebb lett.
- Sajnálom!- mondta, majd táskáját magára kapta, leakasztotta a fogasról kabátját és elviharzott.
- Adrien várj!- kiáltott utána Marinette, de választ nem kapott.
- Miért mondtad, hogy nem az ő hibája?
- Ő.... Chloe nem elsőre talált el, félre tudtam ugrani. Amikor azt hittem, hogy vége, nincs időm elmenekülni Adrien.....Adrien megmentett!- folyt le egy könnycsepp arcán, ahogy átgondolta a történteket.- Nem is egyszer lökött félre de....csak késleltetni tudta, hogy eltaláljon, megakadályozni nem!
- Most magát okolja gondolom akkor....
- Igen, talán már csak azért is, mert Chloe úgymond miatta sértődött meg, amiért nem vele indult a versenyen. De akkor sem az ő hibája! Nem ő tehet róla!
- Ezt mindketten tudjuk, de ahhoz, hogy ő is megértse, idő kell! Mondd neki sokszor ezt, viszont egyet tudnod kell! Magában kell ezt lerendezze, te csak segíthetsz neki ebben!- szorította meg kedvesen a lány kezét.- A szüleid mesélték, hogy ez nem végleges állapot! Hogy tervezed vagy tervezitek ezt megoldani?
- Katicabogár és Fekete Macska azt mondták van rá megoldás! Várják a következő csatát, hogy Katica használhassa a szerencsetalizmánját, amivel mindig mindent helyreállít!
- Ez remek hír! Marinette muszáj megkérdezzem, hogy mikor szeretnél újra bejönni az iskolába! Ha a jövőhetet még itthon szeretnéd tölteni megértem, hisz ez egy nagy trauma számodra, de....nem hagyhatsz ki túl sokat a tanulásból te is tudod! Természetesen nem kéne olyan komolyan tanulj amég teljesen rendbe nem jössz, de valamennyit muszáj tanulnod!
- Tudom és.....jövőhéten már bemennék! Nem lesz jobb, ha itthon ülök, és legalább érnek majd külső hatások is!- mosolyodott kissé el.
- Látom szerencsére nem sokat változtál!
- Tessék?
- Sok ember egy ilyen traumát nem tud feldolgozni, de te életvidám maradtál! Mosolyogsz! Ez jó!
- Van segítségem! Adrien sok időt tölt mostanában velem!- pirult el kissé.- Vele kimehetek sétálni, ami nagyon jó! Meg is őrülnék itt!
Mrs. Bustier még maradt egy keveset, de vissza kellett menjen, mert kezdődtek a délutáni órák.

°°°°°
~a parkban a Dupont iskola előtt~

Adrien nem bírt fenn maradni. Ahogy a lány mesélt, emlékei felelevenedtek és ezzel együtt a bűntudat is rátört.
Mondhatott Mari bármilyen ésszerű vagy ésszerűtlen érvet, a srácnak nem változott meg véleménye.
Miután kicsit lenyugodott, visszament az iskolába és leült az üres osztályteremben.
Korai volt még érkezése, de őszintén örült a magánynak.
Nem tudta mennyi időt várhatott, gondolatilágából egy kéz szakította ki, ami vállán pihent.
Már-már ijedten fordult hátra, és meglepődöttsége csak nőtt, mikor megpillantotta Marinette-et.
- Te hogy-hogy itt? Mrs. Bustier?- nézett tanárnőjére.
- Adrien beszélnetek kell!- mondta a nő.
- Beszélnünk?
- Marinette mondta, hogy....rosszul érzed magad a baleset miatt....nem szabad bűntudatod legyen, hisz....nem tehettél semmit!- mosolygott kedvesen.
- H-haza tudnál esetleg kísérni?- kérdezte kipirult arccal és egy félénk mosoly keretében a lány.
- Én...- nézett újra osztályfőnökére a srác.
- Egyedül valóban nehezebben találna haza! Kísérd el kérlek, még van időd!
- Gyere!- karolt a lányba.
Elmentek az öltözőig, ahol a fiú felvette kabátját, majd elindultak a pékség felé.
- Adrien?
- Tessék?
- Ugye nem bánod, hogy....hogy haza kell kísérj, mert ha nem szeretnéd menj csak vissz....
- A legnagyobb örömmel teszem!- fogta meg szabad kezével a lányét, ami saját karján pihent.
Mari fülig elpirult, alig bírt megszólalni.
- A-Adrien én....Mrs. Bustiernek igaza van! Nem szabad magad okold!
- Ha elég gyors lettem volna, most nem len....
- Nem! Ez nem igaz! Lát.....láttam, hogy messze voltál tőlem! Esélyed sem lett volna és nem is kockáztathatod a te egészséged miattam.
- De!- válaszolt, mire Marinette csodálkozva megtorpant.
- Tessék?- kérdezte már-már hitetlenkedve.
- Marinette te....- kezdett be, de ekkor Alyat pillantotta meg szeme sarkából.- ....ha nem akarod most azonnal közölni Alyaval, hogy mi történt a szemeddel, akkor jobb ha megyünk.- indult el kissé magával rántva osztálytársát.
- De...- akadt el a lány szava.
Adrien remélte, hogy semelyik osztálytársuk sem veszi őket észre. Ne értse félre senki, Mari miatt. Tudta erről nehéz lehet beszélnie, felkészülési idő nélkül csak rosszabb.
Csendben sétáltak tovább egymás mellett.
- Megérkeztünk!- szólalt meg egyszercsak Adrien, majd felkísérte a a házba és leült mellé egy pillanatra.- Viszont mennem kell, hogy visszaérjek, szóval....
- Várj! Figyelj, ha....nem mehetsz úgy el, hogy nem beszéltük ezt meg! Adrien figyelj rám, és jegyezd meg, amit mondok!- fogta meg a srác kezét.- Ha te lennél Párizs egyik hőse sem tudtad volna a szupererőd hiányában megakadályozni Chloet abban, hogy eltaláljon!- mosolygott kedvesen.
Adrien csak nézett Marinettere és nem tudta elhinni, hogy eddig hogy nem vette észre, milyen figyelmes és kedves a lány, hogy mekkora kincs!
- Köszönöm!- ölelte meg.
- Én köszönöm!- fúrta fejét a srác mellkasába.
Adrien sejteni sem sejtette, hogy mennyi ideig voltak úgy, csak telefonja kezdett zörögni farzsebében, ami megtörte a pillanat varázsát, szétrebbentve ezzel a két fiatalt.
- Nino hív!- vette fel.
- Csá tesó! Hol vagy, öt perc múlva kezdődik az óra?
- Mindjárt érkezem!- rakta le telefonját az ágyra.- Akkor, azt hiszem tényleg indulnom kell! Viszont este felhívnálak, ha nem gond!
- P-persze!- kísérte el a bejárati ajtóig a fiút.
- Szép napot!
- Köszi, n-neked i-is!- fordult el.
Már majdnem becsukta maga után az ajtót, mikor csuklóján egy erős kezet érzett, ami visszahúzta.
- Marinette én....- nyugodott meg, mikor meghallotta Adrien hangját.
Adrien nem tudta mit tegyen. Egyáltalán miért is fordult vissza? Mit akart?
Gondolatai össze-vissza cikáztak, képtelen volt megszólalni, majd mintha egy, varázsütésre megtalálta volna azt, amit keres, óvatosan megfogta osztálytársa arcát és megcsókolta.

Sziasztook!😊

Nos itt is lennék a heti fejezettel, remélem elnyeri a tetszéseteket!
A következő a jövőhét folyamán érkezik, de már ma elkezdek dolgozni rajta!😊
Addig is szép napot!😘🐾

Annalulu 🐞