Sophie szemszöge:

A helyzetünk nem volt valami rózsás. Egy tűzgolyó száguldott felénk, mi meg csak álltunk. Ella olyan erősen szorított, hogy mozdulni sem bírtam. Ujjai elfehéredtek és remegett. Az arcára nézve le lehetett olvasni, hogy teljesen szét van esve. Úgy tűnt már várja a pillanatot amikor elmúlik minden érzése és nem lesz többé. Ekkor döntöttem úgy, hogy még élni akarok: kapálózni keztem, de nem engedett. Ezzel csak azt értem el, hogy megdőlt és a lábam már nem érte a talajt. Rugdalhattam a levegőt, nem segített.
Oké...
Csak állt (mellette lógtam), és nem mozdult.
Nagy fényesség állt be a kávézóban. Amire én is becsuktam a szemem.
Ez a tűzgolyó...
Semmi kétség...

És mennyire tévedtem!

Csak vártam, de nem történt semmi. Mire kinyitottam a szemem a lány állt előttünk a szomszéd asztaltól. Ő állt közénk és a halál közé.

                      *       *      *
-Ella!- rázogattam barátnőmet. Kegyeskedett magához térni, és olyan ártatlan tekintettel nézett rám amilyennel még senki másra nem nézett.
- Igen?- fordult felém. Nem tudtam tovább várni. A kezem elindult, és olyan lendülettel pofoztam fel amilyentől mindenki lefordulna a székről.
- Ezt miért kaptam?!
- Bocs, de ha nem vetted volna észre élünk! És ezt neki köszönhetjük.- mutattam a mellettem álló szinte már nőre.
- Oh...- ekkor döntöttem úgy, hogy lassítani kéne.
A nő odafordult hozzánk és kedvesen így szólt:
- A nevem Reyna. Örülök, hogy éltek. Kár lett volna elveszíteni két félistent.
- Két mit!?- vágtunk a szavába egyszerre.
- Láttok furcsa dolgokat? Történnek veletek furcsa dolgok?- összenéztünk Ellával és ugyanabban a másodpercben idult a fejünk heves bólogatásba.
-Igen, de...- kezdtem volna, viszont ő folytatta.
- Láttátok az empuszát vagy nem?
- Neve is van?- kérdeztem hátha megtörik a csend.
- Igen. A görög és a római mitológia mind igaz. Létezik minden. És ha tovább maradtok a világban nagy bajotok esiķ. Gyertek velem.- indult volna, de elkaptam a ruhája ujját.
- Hol van a fiú?
- Hm?
- Aki melletted ült. A szőke.
- Csak nem valaki szólított?- állt meg a szöszi Reyna mögött, és a vállára tette a kezét. A lánynak csak egy szemforgatás volt a válasza. A srác elvigyorodott, és eskü úgy éreztem, hogy egy főgonosz áll előttem. Nem tudnám megmondani miért, csak ezt éreztem.
- Be se mutatsz nekik?- fordult Reynához az emlegetett szamár.
- Lányok, ő itt a jósa a táborunknak, akinek legszivesebben kicsavarnám a kezét- mondta a végét szinte ,, ha megszólalsz lenyomok egy kanalat a torkodon keresztbe!" gesztussal.
- Na... ez nem volt szép. Én vagyok az egyik legelőkelőbb a táborban.- e mondat közben úgy nézett ki, mintha a tükörképét próbálná elcsábítani.
- Ahhoz képest egész végig a kanapé mögött reszkettél- tette fel Ella ezt a választ nem kevés gúnnyal. Amire a mi kedves jósunk csak egy orrcimpa rántással válaszolt.
- A nevem Octavianusz, és Apolló legmegbecsültebb gyereke vagyok.
- Azt khötve hiszemkhm...- krákogott Reyna, mire szinte Octavianusz átdöfte a nézésével.
- Nem valami szimpi a srác...- súgta a fülembe Ella- mintha nem a jó oldalon állna.
Az igazat megvallva nekem is volt egy ilyen benyomásom a srácról. Bár Reynát elnézve ő sem örülhetett amikor először találkozott a szöszivel.
- Gyertek, elviszünk titeket egy biztonságos helyre.- és Reyna már meg is fordult volna de...:
- Nemáár!- nyafogott Octavian- Azt ne mond, hogy ezekért jöttünk!

Ez után nem is kell mondanom, hogy Octavian nem vált a szívünk csücskévé...

Ennyi lett volna, remélem tetszett.🙂
És mindenkinek BOLDOG ÚJ ÉVET!🎉
U.i.: a címet a tesóm (Emily_Hooser) választotta viccből.👅🙃😅