Ella szemszöge:
Miután megismerkedtünk Reynával és a kis ficsúrral elindultuk az egyetlen járható úton... úgyhogy mindenki kimászott az ablakon. Nem tudom Reynáék mivel akarnak menni arra a biztonságos helyre, de úgy tűnt valami nincs rendben. Alig volt négy óra és a Nap már a házak tetejét verte. Így a kis csapatunk úgy döntött elrakjuk magunkat holnapra. Be is sétáltunk egy motel előtermébe ( mivel előcsarnoknak nem éppen nevezhetem annyira lepukkant egy hely volt) és amíg Octavian próbált szobát kölcsönözni(?) Sophie-val lehuppantunk az aránylag kényelmes fotelekbe.
- Egy mentolos cukiban fogadok, hogy nem leszünk itt sokáig!
- Tartom a tétet!-vigyorodtam el mire Reyna bejelentette, hogy akkor fáradjunk ki és a szembenlévő vegyeskereskedésbe vegyünk egyet magunknak. Értetlenül néztünk rá, mire ő egy elégé célzott mozdulattal mutatott a bejárat felé. Az ajtóban három termetes alak toppant be és...

Mert egy kis izgalom sosem hiányozhat, mi?

Az egyenruhához tartozó napszemüvegen is látszott fehér íriszük.

                       *    *    *

-Tipli van!- pattant fel Sophie. Én fordultam volna, hogy megkérdezzem Reynát mi a szentséges isten teremtette ezeket és mi a francok, de erre Sophienak úgytűnt nem volt ideje, mert egy kellemes gerincferdüléssel ajándékozta meg Octaviant ( tudni illikegy távolugrót meghazuttoló ugrással talpalt bele a szöszi hátába).
Amikor mindenki összeszedte magát - pontosabban Reyna felkaparta Octaviant - indultunk is. És ez volt az a pillanat, amikor úgy tűnt a szöszi gondolkodik is, mert felkapott egy felmosóvödröt, és mintha csak egy labda volna, elengedte és az csúszótt a trió felé. A célzás azonban koránt sem volt ilyen pontos, de lendületének hála elborult és kiömlött belőle teljes tartalma, amikor egy pultnak csapódott.
Szóval elmondhatjuk magunkról, hogy egy Motel  terében pancsolunk, egy rakás szörnnyel a nyakunkon.

De ez a nap is jól végződik.
Legalább is ezt hinnétek.
De nem...  nekem NINCS ekkora szerencsém!

A retkes hármas kiszúrt minket, azt spuri volt, mert termetükhöz képest igen jó lábakkal rendelkeztek.
Amikor mindannyian kiértünk, rohanni kezdünk egy teljesen random irányba, csak az nem stimmelt, hogy nem egyfelé. Ja... egy kicsit voltunk csak szerencsétlenek. Az viszont pozitív volt, hogy Sophie-val már megvolt annyira az összhang, hogy egy irányba fussunk.

Csak rohantunk és rohantunk. Egy kereszteződésben álltunk meg, hogy kifújjuk magunkat. Hátranéztem és nyugodtan tisztáztam, hogy eddig nincs mögöttünk senki.
- Ezek meg mi a fenék voltak?- kérdezte Sophie, de alig érthetően, mert majd kiköpte a tüdejét.
-Nőljön ki a földből egy szőlő és vágjon pofon, ha én ezt tudom!

Ezzel nem is lett volna probléma, csak megremegett a föld, mindketten majdnem összerogytunk, és akkor a földig zuhant az állunk. Mert egy növény friss hajtása bújt ki a beton repedéséből!

-Mi a...?!?- nagyon ledöbbentem
-Szerintem ez azt jenelnti, hogy mégis tudod.-gondolkodott hangosan Shopie.
-De honnét??
-Franc tudja! Gondolkozz!

Egy emlék...  gyerekkoromban ott ülök egy padon és olvasok...
Egy másik... amikor először keveredek verekedésbe...
Három... kigáncsol az osztálytársam, de utána felsikít. Üvöltve mutogat az ablak felé, de amikor odanézek csak egy  halványodó szempár maradt...

-Tudom mik! Vagy hát... nem. De egyszer már találkoztam egy ilyennel!
-Mi?
-Hagyjuk! Az a lényeg, hogy szerintem akkor jönnek elő amikor bántódásom esik, vagy lelkileg felsért valami.-mondtam
-Ezt egy alkalomból szűrted le?
-Hát... nem igazán... inkább egy érzés. Egy sugallat.
-Oké, de ha ezek téged "védenek" akkor mért vannak most ellenünk?-kérdezte Shopie egy kis idő után
-Fogalmam sincs... mostanában kissé szétszórtabb vagyok. Valahogy... hiányzik belőlem valami.-felnéztem és kiolvastam barátnőm szeméből, hogy aggódik értem.-Sophie, minden rendben lesz! Mostanában elég keveset alszom. Lehet ez a baj.
-Jó...-mosolyodott el.- Visszatérve a muszklis fazonokra, ha a tiéid (már, ha lehet így fogalmazni) akkor nem tudod őket megállítani, vagy érezni a közelségüket?
-Ami azt illeti még nem próbáltam...
-Akkor csüccs, és próbálj meg koncetrálni!-vigyorodott el és lenyomott egy kis téren lévő ( ahova időközben megérkeztünk) padra.
- So-Sophie... ez így nem fog me~
- Csináld!
- pff...ok...-szemem sarkából még láttam az önelégült vigyorát. Micsoda csaj! Tiszta dili...!

                          ***

Sophie szemszöge:
Ott ültem tíz percen keresztül és néztem Ellát ahogy koncentrál. Egy kicsit kezdtem unatkozni. Ezt úgy képzeljétek el, hogy:
2 perc: kifogy a lelkesedés.
3 perc: fellálok és elkezdek sétálgatni.
5 p: az Ellától kapott pengét elkezdem dobálgatni... fel-le fel-le...
8 p: béna híd... kézenállás... arábel...
- Egy kicsit azért megkoptam... ez jár annak aki nem gyakorol!- kicsit még próbálgattam a régebben szórakozásból megtanult mozdulatokat, aztán leültem és megmostam az arcom a szökőkútban...
-Uram atyám!!! Itt minden hol van szökőkút?!?!-keltem ki magamból a felismerés után.
BOOM!!!
-Mi a...?!?
- FUSSS!!!- ordította félig a padon fekve Ella és elégé zihált.
-Te meg mikor zúgtál le onnan...?Oh... Találtál valamit?
- A közelben van!!!- itt egyet kihagyott a szivem. ,,Közelben van".
A pillanatnyi lefagyás után megragadtam Ella csuklósát és lendületből rántottam fel. Rohantunk, rohantunk amígy csak tudtunk elég gyorsan, h minél távolabb érezükk magunkat a szörnyszülöttektől.
Rákanyarodtam a főutcára, mert a csomó szökőkutas térrel szemben ezt legalább aránylag ismertem. Jó ötletnek tűnt, hogy a piaci tömegnek is beillő emberek közt meneküljünk, de pechhünkre csak a kora este flangáló emberekre bukkantunk. Nem azt mondom, h kevesen voltak, de többnek azért jobban örültem volna...
Hátrapillantva láttam, hogy Ella cikázó szemekkel keres menedéket, akár az üldözött vad. Mondjuk én se nézhettem ki jobban...
Hát de most mit tehetek elle? Kicsi korom óta rohangálok ilyenek  elől, hogy ne tapossanak el vagy netán szét ne szaggasanak, mert azért annak nagyon nem örültem volna. A tempónak köszönhetően hamar kiértünk a réri negyedből, ahol a piac és a sok kis szökőkutas tér volt és következett egy széles macskakővel kirakott belcáros szerűség. A házak a maguk módján voltak tiszteletre méltóak. Magas, pasztelszínű, boltíves épületek nem voltak annyira régiek, hogy a már-már az omladozó öreg terekhez és templomokhoz lehessen őket hasonlítani. A különbség itt az volt, hogy itt már látni lehetett a 21. század üzleteit és szuper market-jeit. Ruhásboltok szép kirakattal, kiülős kávézóházak, még egy Mcdonals is volt a tér túlsó felén. A macskakő-tengert kettészelte egy villamos sínje, ami között szemtelen kis fücsomók bújtak ki a járda alól. Gépjárművel látszólag nem lehetett ide bejutni, csak a szerény kis sinecske vezetett ki a tér jobb oldalán.
Többet megfigyelni már nem volt időm, mert Ella megtorpant, és már hallani is lehetett az árusbódékat felborogató élőhalottat.
Síri csöndben baktatott előre viszonylag gyors tempóban, és mindenen átment, vagy "jobb" esetben félrehajította az útjába kerülő dolgokat. A tér megtelt egy százfelé rohanó embertömeggel ( így pánikolni látni az embereket egyszerűen olyan, mintha megkétszereződtek volna és még a jobb és a bal oldal is más irányba akarna menni.)
Egyszóval iszonyat nagy káosz lett. Az eddig anyjuk szoknyája mögött bújkáló gyerekek rémültem menekültek a bódé-lavina elől. Valaki beindította a piac szélére kihelyezett riadócsengőt. Idegszaggató csörömpöléssel elindult az ördögűző, de az emberek ugyanúgy pánikoltak. Az egész térből egy zsongó hangyaboly lett, de a szörnyszülött csak masírozott tovább. Egyre közelebb ért, szóval elindultunk szinte futva, hogy minél távolabb érjünk attól az izétől, amikor azt éreztem, hogy valami leránt a földre. Sanjos az a valami  Ella volt. Fájdalomtól eltordult arccal ült kicsit természetellenes pózban és szoronbatta a szintén nem normálisan álló bokáját.
- Ella...! Mi történt?!?- kérdeztem megrökönyödve, de ő csak nézni tudott. A lábát elnézve biztosa eltört legalább két csontja. Nem vagyok valami orvos, de ez kívülről is már bőven látszott. Ella megpróbált felállni, de azonnal visszaült a kőre. A veszély már alig volt 20 méternél távolabb. Tudom ez nem tűnik kis távolságnak, de ez a lény olyan gyorsan közeledett, hogy alig volt tíz másodpercünk. Idd ütötte meg a fejem a felismerés, hogy ezzel a két tonnás homokzsákkal nem fogunk segítség nélkül elbánni. Szóval ha Reynáék  nem kerülnek elő, mi eggyé válunk a macskakővel.
Ekkor hangos villamosfütty hasított a gondolatmenetembe. ,, De jó! Most már választhatunk is: macskakő egyesület vagy csókot nyomunk a villamos elejére! "     
A halál már tíz méteren belül járt, amikor hirtelen megremegett a föld. A talajon egy akkora repedés futott végig, hogy  egy emberi lábat simán elnyelt volna bokáig. Először azt hittem Ella csinálja ezt, de lepillantva egyből megkaptam a nemleges választ: barátnőm a földön könnyekkel küszködve próbálta helyrerakni igencsak törött lábát. A meglepetést kihasználva leguggoltam mellé és egy gyors mozdulattal visszaraktam a bokáját a helyes irányba. Ella a megrökönyödéstől meg sem tudott mukkanni, de emiatt már a mozdulatom se számított a nagy fájdalommal járók közé.
Amíg Ella a helyrerakott lábát vizsgálta én a jobb karját a nyakam köré kanyarintva felemeltem.
Barátnőmmel az oldalamon elbicegtem a sín felé, gondolván:
Oké, hogy a tér úgy néz ki, mint egy színpad az elefánt-party után, de azért az az izé még követ minket!
Egy óriási roppanás, és a tarkómba éktelen fájdalom nyilallt.
Túl sok minden történt abban a pillanatban: Ella lehuppant a kőre, így immár a keze bem a vállamon pihent, hanem a csuklómat szorongatta. Reszketett. Tudtam, hogy fél. Éreztem.

Ella hideg kezét érezve, aránylag felocsúdtam a káprázatból. De még így sem teljesen. Egyenlőre csak arra tudtam figyelni ami a legjobban érdekelt: mi okozta azt a nagy roppanást?
Az a nagy repedés ami pár pillanattal ezelőtt végigfutott, most egy óriási szakadékká nőtte ki magát. Hátrafodultam, és úgy éreztem egy villám csapott belém... szerencsére a megkönnyebbülés volt az: az útolsó pillanatban még láttam ahogy a szörnyő teremtményt úgy nyeli el a föld, mint a Titanic-ot az óceán. 

Egyszerűen tovatűnt... a szörny ami végig kergetett minket a fél városon... és most már elment... nem kell többet menekülnünk...

Megpróbáltam megfogni barátnőm kezét, miközben még mindig az utat bámultam nagy révületemben. De csak a levegőt mardostam.

-Mi a...- fordultam (volna) egyből felé, de nem volt ott. Körbenéztem és megláttam ahogy biceg egyik lábát kímélni próbálva.

-Ella! Elment! Elment! Végre megnyugodhatunk~ ömh... Ella?- barátnőm lába földbegyökerezett amint meglátta .  A sínek előtt álltunk ő pedig a túloldalon. És elmondhatom, olyan volt, mintha két villám csapott volna belém aznap...

Csak pár tized másodpercig láttuk, mielőtt bevágott elénk a villamos, de tisztán emlékszünk rá: 

Teljesen egyformák voltak. Mintha az istenek egy formából öntötték volna őket... úgyan az a világos bőr, éjfekete haj....még a kisugárzásuk is ugyan olyan volt... Hasonlítottak, nem is: tükörképek voltak.

Ella és ő.

                                                                          ~°~°~°~

-Sophie! Ella! Menjünk! Mi elintéztük azt a kettőt amelyikek minket követtek, de jobb lesz lelépni!- hallottuk meg Reyna hangját egy kis utcából.

-Ömh... gyere Ella, menjünk...- nekem is kelett pár pillanat mire felocsudtam, de az a sokk ami akkor ért minket hosszú ideig bennünk maradt. Azzal a gondolattal távoztunk a térről, hogy talán életünk legnagyobb kérdése lehet az, ki az a fiú, aki így megváloztatta létünket, és megjelenésével új mederbe terelte sorsunkat...

Köszöntök mindenkit a karanténból! 😘 Még mindig sajnálom, hogy eddig kellett várni erre a részre, de itt van vígasztalásképp OwO  Kommenteljetek, várom a visszajelzéseket, én is kíváncsi vagyok ám!😉