|| S Z E P T E M B E R ||

Éppen az órák közti szünetet élveztem, amikor Dean Thomas, az egyik griffendéles fiú jött oda hozzám a szünetben.

– Dumbledore professzor üzeni, hogy öt órakor menj fel hozzá az irodájába! – hadarta el, majd riadt képpel elfutott. Simán lehet, hogy fél tőlem.

Tehát Dumbledore végre megosztja velem a titkot.
Alig bírtam kivárni az öt órát, de Nicky úgyszintén izgult, mint én.

Megvártam, míg a nagyóra elüti az ötöt, és csak akkor indultam. Elvégre megengedhetek magamnak ennyi pontatlanságot (ezt a hülyeséget Nicky táplálta belém).
Megálltam a kőszörny előtt, ami az igazgató irodáját védi. Nem tudtam, hogy mit kéne csinálnom, lehet hogy jelszót kér. Tétlenül álltam a szobornál, és vártam a csodára. Szerencsére Bimba professzor pont arra sétált.

– Drágám, te Dumbledore professzorhoz vársz, ugye? – kérdezte mosolyogva a tanárnő.

-Igen, csak nem tudom, hogyan lehet bejutni...

– Főnix! – mondta ki a jelszót a professzor, mire a kőszörny utat engedett. Egy csigalépcsőt takart a szobor, ami magától felvitt az ajtóhoz. Megköszöntem a segítséget, majd ráléptem az egyik lépcsőfokra és felmentem az ajtóhoz. Bekopogtam és vártam.

– Szabad! – hallottam Dumbledore hangját, így hát beléptem.
Hatalmas szoba tárult a szemem elé, tele volt érdekes dolgokkal, középen pedig egy nagy asztal foglalt helyet, ott ült az igazgató. Odasétáltam, majd leültem a vele szemben lévő szabad székre.

– Nagyon örülök, hogy eljöttél, Emily – mosolygott Dumbledore.

-Én köszönöm a lehetőséget, professzor úr! – válaszoltam illedelmesen.

– Bizonyára sejted, hogy miért szeretnék veled beszélni. Azonban, mielőtt a fő tárgyra térnénk, szeretnék pár dolgot kérdezni. Nincs ellenedre, ugye? – kérdezte az igazgató.

– Nyugodtan – mosolyogtam kíváncsian.

– Nagyszerű! Először is, a legfontosabbal kezdjük. Szoktak rénálmok gyötörni éjszaka?

Elgondolkoztam. Elég gyakran vannak rémálmaim, sokszor olyanok, mintha valós események lennének.

– Igen.

– És az álmaidban esetleg szerepelni szokott... Voldemort nagyúr? – kérdezte Dumbledore, beletrafálva a közepébe.

– Általában igen. Legtöbbször azt látom, ahogyan embereket gyilkol, de van amikor csak párszaszóul beszél a kígyójához – válaszoltam.

– Értem... – szólt tűnődve az igazgató. – Emily, hadd kérdezzem meg. Tudsz párszaszóul?

Meglepett a kérdés.

– Nem tudok.

– Rendben. Tudom, hogy minden vágyad, az, hogy megismerd az igazi szüleidet, akik egészen kiskorodban magadra hagytak egy árvaházban – kezdett bele a mesélésbe Dumbledore. – Én ismertem őket, tanítottam is mindkettőjüket. Az édesanyád kivételes tehetségű boszorkány volt, de azt kell hogy mondjam, rossz útra tért. Ugyanis amikor végzett a Roxfortban, beállt halálfalónak. Jelenleg az Azkabanban van, mert a Sötét Nagyúr bukásakor elkapták, mint Voldemor egyik hívét. Nem állított valótlant, vállalta, hogy ő is halálfaló. De még él, és biztos vagyok benne, hogy épp a szökési tervet pontosítja a társaival. Az édesanyád Juliette Black, Bellatrix Black Lestrange és Narcissa Black testvére – fejezte be az igazgató.

Hirtelen meg sem bírtam mozdulni. A könnyeim megállíthatatlan patakok módjára folytak az arcomon, és hiába szégyelltem magam, amiért sírok, nem tudtam abbahagyni. A sejtésem beigazolódott, miszerint az anyám halálfaló. De az, hogy épp az Azkabanban van, és, hogy meg se próbálta tagadni magát, amikor kikérdezték... ez sokként hatott rám. Ráadásul Bellatrix Lestrange testvére? Ő is egy, a Black-testvérek közűl?

– És az apám? – kérdeztem remegő hangon.

– Róla egyenlőre nem mesélhetek, de eljön még annak az ideje is! Viszont arra kérlek Emily, hogy ezt ne kürtőld világgá. Persze a barátnődnek nyugodtan elmondhatod, de nem kéne, hogy sokan tudjanak róla.

– Értem. Köszönöm – álltam fel a székből, majd az ajtó felé indultam.