- Nekem te már nem vagy az anyám. – fordultam meg azonnal, hogy a szemébe tudjak nézni. Ő elmosolyodott és olyan gonosz pillantásokat vetett felém, amilyet még sosem láttam a szemében.

- Akkor semmi nem tart már vissza attól, hogy a Nagy Úr elé vigyelek. – nevetett és rám szegezte a pálcáját. Én is támadásba lendültem és farkasszemet néztem a nővel, aki egykor az anyám volt.

- Soha nem fogok mellétek állni. – mondtam és gondolkodás nélkül támadni kezdtem. Hálát adtam a sok hónapos gyakorlásnak és a rengeteg kutatásnak, hiszen erősebbnek bizonyultam a harcban. Anyám döbbenten nézett rám, amikor találat érte és kezéből kirepült a pálcája.

- Nem is olyan rossz. – mondta és magához hívta a pálcáját. – De nem tudsz legyőzni.

- Fogadunk? – kérdeztem, és megint támadtam. Anyám is megállás nélkül támadott és kezdtem azt érezni, hogy nem fogom legyőzni, ám akkor megint betaláltam. A pálcája felrepült a levegőbe és mintha csak lassított felvétel lett volna, egyszerre indultunk meg a zuhanó pálca felé. És én voltam a gyorsabb. Rámarkoltam a kezembe érkező pálcára és fenyegetően tartottam a sajátomat anyám nyaka felé. Szemében döbbenet csillant, majd egy másodpercen belül elhopponált a közelemből.

- Rose! – kiáltott egy hang és az irányába fordulva megláttam az egyik vöröset. Hatalmas kő esett le a szívemről látva, hogy Georgie jól van, de aztán észrevettem, hogy Fred nincs mellette.

- Georgie, hol van Fred? – kérdeztem és éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Közelebb szaladtam hozzá, a fiú pedig megfogta a szabad kezem és ő is pánikolni kezdett.

- Arra láttam utoljára. – bökött orrával a folyosó felé és egyből szaladni kezdtünk. Irgalmatlan tempóban rohantunk, miközben próbáltunk minden egyes felénk szálló átok elől kitérni.

- Bukj le! – kiáltotta Georgie és fejem fölött elrepült egy zöld fénycsík. – Capitulátus! – kiáltotta gyorsan a fiú és tovább szaladtunk. A folyosóra érve viszont mind a ketten meghőköltünk. A látvány szívszorítóan és sokkolóan hatott mind a kettőnkre. Fred egy halálfalóval küzdött, de láttam rajta, hogy kezd kimerülni. Egyre nehezebben bírta kivédeni az átkokat, míg végül a földre került. Ő nem vett észre minket, én viszont egy pillanat tört része alatt cselekedtem, amikor megláttam, hogy a földön ülő fiú felé nyúlt a pálca. Hallottam, hogy a halálfaló a halálos átok első betűit kezdi kiáltani.

- NE! – üvöltöttem és gondolkodás nélkül kitéptem magam George szorításából. Fred elé vetettem magam amikor elhangzott az átok és zöld fények hasítottak belém. Úgy éreztem szétrobban a testem a fájdalomtól és elhagy minden erőm. Összeestem a földön Freddie előtt és szemeim lassan lecsukódtak, de még hallottam, hogy Georgie sikeresen lefegyverzi a halálfalót.

Fred nézőpontja:

- Georgie! – kiáltottam . Könnyek folytak végig az arcomon és kezemet finoman Rosie arcára helyeztem. Ez nem történhet meg! Nem veszíthetem el őt is! George hirtelen mellém rogyott és megfogta Rose kezét. Halottam, hogy ő is sír, de próbál erős maradni.

- Freddie!– kiáltotta George összetörve, nekem pedig összetört a szívem. Sosem éreztem még ekkora fájdalmat mint most. Ez a csodálatos lány, akit szeretek mióta ismerem. Feláldozta az életét értem...

- Georgie! Miattam halt meg! – kiáltottam és a testvérem karjaiba temettem magam. George és én megállíthatatlanul sírtunk és szinte éreztem, hogy az ő szíve is millió darabra törik a mellkasában.

-Rose! Rose kérlek ne! – suttogtam a mozdulatlan lánynak és könnyeim ráestek finom bőrére.

- Fred kérlek mond, hogy nem halt meg! KÉRLEK! – üvöltötte George és hallottam hangján, hogy nem tudja mit tegyen. Próbáltam összeszedni magam, mielőtt egy halálfaló észreveszi a figyelmetlenségünket.

- Vigyük a nagy terembe. – mondtam akadozva a sírástól. A testemben fellángolt a fájdalom, amikor felemeltem könnyű testét. A feje hátravetődött és hosszú fehér haja lágyan lógott a levegőben. Még így is gyönyörű volt és ahogy végignéztem nyugodt arcán és egyre jobban kezdett fájni a testem. Minden porcikám égett és úgy éreztem felemészt a gyász. Gyorsan kellett haladnunk a terem felé ahol a sérültek és a halottak voltak és amíg én Rose testét vittem, George minket fedezett.

- Rosie! – kiáltott fel egy lány. Azonnal felismertem és ahogy megláttam arcán a felismerést újra könnyek szöktek a szemembe.

- Mi történt vele? – szaladt hozzánk Maeve és amint végignézett a kezemben tartott lányon szinte hallottam hogy összetört.

- Maeve, Maeve szólnod kell Draconak! – rázta a lány vállait George, de nem igazán hatott.

- Maeve! – kiáltottam rá és is, mire rám emelte üres tekintetét és bólintott. Elszaladt a másik irányba és csak remélni tudtam, hogy elhozza a fiút.

- Segítsetek! Valaki segítsen! – kiáltottuk Georgieval egyszerre amikor beléptünk a terembe. Többen is szörnyülködve néztek ránk és Madam Pomfrey először sietve lépkedett felénk, majd felmérte a helyzetet és szomorúan lelassított.

- Tegyétek ide. – mutatott a földre. Lenéztem és lassan eljutott az agyamig, hogy Lupin és Tonks élettelen teste mellé mutat. Oda kellett volna tennem Rosiet. A halottak közé.

- Madam Pomfrey! – kiáltottam kétségbeesetten. – Én... Rosiet eltalálta a halálos átok! De kérem, könyörgöm vizsgálja meg! Könyörgöm! – könyörögtem és letettem Roset. Fel akartam állni, de a lábaim feladták a szolgálatot. George észrevette a szüleinket, akik egy másodperc alatt mellettünk termettek. Anyám zokogva borult a nyakamba.

- Sajnálom kisfiam. Annyira sajnálom. – sírta én pedig nem bírtam tovább. Az eddiginél sokkal jobban sírni kezdtem és előre hátra ringatóztam, Rosie kezét szorongatva

- Mi történt? – hallottam több hangot szinkronban a hátam mögött. Amikor odaértek mellénk az ápolónő megszólalt.

- Meghalt. – mondta ki Madam Pomfrey.

Draco nézőpontja:

Hirtelen azt sem tudtam mit tegyek. A szüleim a diáktársaim ellen harcoltak. A rokonaim a barátaimat gyilkolták. Tudom, hogy szinte minden mardekáros az iskola és Potter oldalán van. Tudom, hogy megígértem Rosienak, de most, hogy itt vagyok nem tudom mi következzen. Körbepillantottam a teremben, ahol mindenki képes lett volna meghalni a cél érdekében amit képvisel.

Hirtelen megpillantottam Maeve arcát a tömegben. Találkozott a tekintetünk és éreztem, hogy valami baj van. A szívem hevesebben kezdett verni és borzalmas érzés futott végig rajtam. Greyback is észrevette a felém közelítő lányt és pálcát szegezett rá. Maeve még csak észre sem vette. Szemei vörösek voltak, arcán könnyek csillogtak és olyan volt, mintha rajtam kívül senkit nem látna. Gondolkodás nélkül kaptam elő a pálcámat és rátámadtam Greybackra. A vérfarkas döbbenten nézett rám, de nem mert visszatámadni. Egy szőke lány után iramodott, hozzám pedig odaért Maeve.

-Draco... - nyögte ki de hangját elfojtotta a sírás. Összeráncolt szemöldökkel néztem vissza rá és feltettem az egyetlen kérdést aminek rettegtem a válaszától.

- Hol vagy Rosie? – kérdeztem, mire Maeve megrázta a fejét és a tenyerébe temette az arcát. Ne... Az nem lehet, hogy.... – Maeve! Hol van Rose! – kiáltottam a lányra és rázni kezdtem a vállait.

- Az ikrekkel van... - mondta. – Ő... Ő meg... - elakadt én pedig megragadtam a kezét és rohanni kezdtem a hely felé ahol a sérültek vannak. Őrült tempóban szaladtam, miközben magammal rángattam a sokkolt lányt. Lihegve értem az ajtó elé, de ott megálltam. Nem mertem bemenni. Nem vagyok felkészülve arra, ami bent fogadhat.

- Itt van? – kérdeztem.

- Igen. – válaszolta a lány lesütött szemekkel és belökte az ajtót. Hideg futott végig rajtam, ahogy beléptem a terembe. A szemem megállás nélkül pásztázta a környezetemet, egyetlen vörös hajzuhatag után kutatva, mert ahol ő ott van, ott lesz Rose is. Remegő lábakkal indultam végig a másik vég felé, miközben mindenki döbbenten nézett végig rajtam. Ahhoz sem volt erőm, hogy gyilkos pillantásokat vessek rájuk, csak gy dolog érdekelt. Egy lány, akit mindennél jobban szeretek.

És akkor megláttam őket. Az egész Weasley család egy kis félkörben állt, lehajtott fejekkel sírva, szinte ordítva a gyásztól. A szívem kihagyott egy ütemet és fojtogató érzés uralkodott el rajtam. Rohanni akartam, de a lábaim nem működtek rendesen.

-Mi történt? – kérdeztem és megálltam Fred háta mögött. Végignéztem Rose nyugodt arcán, csukott szemén és az egész testem remegni kezdett. Madam Pomfrey éppen befejezte a vizsgálatot és elgyötört arccal nézett fel ránk.

- Meghalt. – mondta ki és körülöttem megállt a világ.

- Rose annyira sajnálom! – kiáltotta Fred és önkívületi állapotban zokogott a lány mellkasán.

- Mit sajnálsz? Mit csináltál? – hallottam a saját hangomat, de fel sem tűnt, hogy megszólalok. Fred összetörve pillantott rám és akadozva megszólalt.

- Én... Egy halálfaló... Majdnem meghaltam de... De Rose beugrott elém és... - nyöszörögte majd újra elsírta magát. Ikertestvérére néztem és éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe.

- Rose feláldozta az életét Fredért. – mondta egyszerűen és láttam rajta, hogy ő is sokkot kapott. Pont úgy ahogy én. Végignéztem a társaságon, majd szépen lassan letérdeltem a lány mellé és hozzáértem a mellkasához. Nem tudtam miért is várok arra, hogy megmozduljon, vagy hogy érezzem, ahogy ver a szíve, de mégis ezt tettem. És ahogy realizálódott bennem, hogy Rose nincs többé velem összetörtem. Nem bírtam tovább visszafogni a könnyeimet. Olyan fájdalmat éreztem magamban mint még soha és azt hittem én is itt halok meg. Néma csend uralkodott az egész teremben és mindenki könnyes szemmel nézte és hallgatta ahogy gyászolunk. Mindannyian szenvedtünk, de egy idő után az ordításink elnémultak és némán könnyezve néztük a lányt, aki mindannyiunk életébe boldogságot hozott.

Néztem a nyugodt arcát, a száját amin nem láthatok többé mosolyt és igyekeztem minden részletet az emlékezetembe vésni. Minden pillanatban egyre nőtt bennem a fájdalom és az üresség, amit ő hagyott maga után. Közelebb hajoltam hozzá, hogy csókot leheljek a homlokára, ám ekkor meghallottam egy halk nyögést.

-Ti is hallottátok ezt? – kiáltottam a többiek felé akik értetlenül néztek rám.

- Miről besz... - kérdezte George, de elnémítottam.

- Mindenki fogja be! – kiáltottam. – Rosie, Szerelmem, mondtál valamit? – kérdeztem a lánytól. A szívem majd kiugrott a helyéről, miközben mindannyian feszült csendben figyeltük a mozdulatlan lányt.

- Draco... - jött a hang a szájából. Érzések hada ömlött végig rajtam, és megkönnyebbülten zokogni kezdtem.

- Hallottam! Hallottam én is! – kiáltott Molly.

- Draco, megszorította a kezem! – kiáltott Fred hitetlenül.

- Madam Pomfrey! Jöjjön gyorsan! Életben van! Rose életben van! – szólt a ő után Arthur.

- Az lehetetlen. – ért oda hozzánk az ápoló zavarodott arccal.

- Gyerünk Rose! Még egyszer szólalj meg, Kicsim. – suttogtam neki.