- Rosie, Kedvesem. Lassan indulnunk kell. – ébresztett fel apám és megkért, hogy ébresszem fel az ikreket. Megtöröltem a szemeimet és egy hatalmas ásítás után nekiálltam a lehetetlennek.

- Freddie, Georgie! Édes bátyáim ideje felébredni. – simogattam a karjukat, de válaszul csak egy hangos morgást kaptam Georgetól. – Srácok, el kell indulnunk. – rázogattam őket kicsit erőszakosabban, mire Fred rácsapott a kezemre. Na jó, ha így akarják, akkor így lesz. Felszaladtam a szobájukba és túrni kezdtem a találmányos ládájukban. Pár másodperc múlva meg is találtam amit kerestem és ördögi vigyorral mentem vissza hozzájuk.

- Utolsó esély fiúk. – mondtam és miután nem kaptam választ elővettem a két kis gömböt és a földre dobtam őket. Azonnal két trombita jelent meg és a fiúk fülébe kezdett játszani. Az ikrek egyszerre ugrottak egy hatalmasat és estek le a kanapéról. Zavarodottan pislogtak össze-vissza és amint felfogták mi is történt, Fred elővette a pálcáját és elnémította a két hangszert.

- George. – nézett testvérére Fred hitetlenkedve.

- Fred. – nézett vissza rá George ugyan úgy.

- Rosie most tényleg... -

- Tényleg. –

- És mi...-

- Igen. –

Össze-vissza kapkodtam a fejem, de hamar rájöttem, hogy megvicceltem őket. A vicc koronázatlan királyait.

-Elismerésem hölgyem. – mondták egyszerre és kócos hajjal felálltak a földről. Mélyen meghajoltam előttük, de a jókedvünk hamar alább hagyott, amikor Molly belépett a szobába.

- Indulnunk kell. – mondta és kiterelt minket a konyhába.

Feltűnés nélkül érkeztünk meg a hatalmas tornyok közé és mindenki útjára indult. A felnőttek Hagridot és McGalagony professzort keresték fel, mi pedig a saját körleteink felé vettük az irányt.

-Fiúk! – kiáltottam Fred és George után és odaszaladtam hozzájuk amikor megálltak. – Vigyázzatok magatokra! – néztem rájuk, ők pedig szorosan megöleltek.

- Te is vigyázz magadra húgi. – mondta George.

- Szeretünk Rose. – nézett a szemembe Fred.

- Én is szeretlek titeket! – mondtam és nyomtam egy puszit mind a kettejük arcára, majd szaladni kezdtem a mardekár felé. Magamra tettem egy olyan bűbájt aminek segítségével beolvadok a tömegbe és senki számára nem leszek feltűnő, majd amint az ismerős festmény elé értem levettem magamról. Elmondtam a jelszót és kissé idegesen léptem be a szokatlanul hideg helységbe.

- Rose! – kiáltott egy ismerős hang és máris nekem csapódott a fekete hajú lány.

- Maeve! – zártam a karjaimba és szorosan megöleltem. – Hiányoztál! – mondtam neki, ő pedig szipogni kezdett.

- Azt hittem sose látlak már többé. – törölte meg a szemét miután elhúzódott tőlem.

- Maeve, beszélnem kell veled és a többiekkel is. – mondtam ő pedig bólintott és oda hívta Pansyt, Zabinit és Nicholast.

- Rosie, de jó újra látni. – ölelt meg Blaise, majd megfogta Maeve kezét és adott neki egy puszit. Mosolyogva néztem rájuk és köszöntem a többieknek is, majd gondterhelt arccal néztem rájuk.

- Srácok azért jöttem ma ide mert... - kezdtem, de Nicholas közbe vágott.

- Tudjuk. Ma lesz. Voldemort hamarabb ideküldött minket, hogy megszerezzük a diadémot. – mondta.

- Diadém? – kérdeztem.

- Tudod, az egy olyan fejdísz szerű izé... - magyarázta Nicholas mire felemelten a mutatóujjam.

- Tudom mi az a diadám te birka! Azt nem tudom minek nektek egy diadém. – néztem rá a fiúra. Az biztos, hogy nem az eszéért szeretjük.

- Ja, ohh. Hollóháti diadémja is horcrux. – válaszolta lazán. Bólintottam és leültem a kandalló elé. Sokáig beszélgettem a többiekkel, majd egy idő után Blaise a semmiből közölte, hogy Drao vár rám. Nem tudom honnan jött neki az információ, így a semmiből, de felálltam és elindultam a szükség szobája felé. A folyosókon csend volt és alig láttam egy-egy diákot sétálgatni. Az iskolában már nem volt benne a szeretet és a nevetés. A falak mintha egyre szürkébbek lettek volna, a gyertyák pedig egyre halványabbak.

- Hát itt vagy, Szerelmem! – lépett elő a sötétből Draco és szorosan megölelt. Boldogan ugrottam a karjaiba és hagytam, hogy össze-vissza puszilgasson.

- Menjünk be ide. – mutattam az ajtóra. – Nem akarok büntetésbe kerülni úgy, hogy nem is járok ide jelenleg. – nevettem és Draco mosolyogva berántott a szobába.

- Hogy vagy? – kérdezte mire kedvetlenül megvontam a vállam.

- Voltam már jobban is. – válaszoltam, majd sápadt arcára néztem. – Te hogy vagy?

- Potter lenyúlta a pálcámat. – válaszolta és megmutatta, hogy most az anyja régi pálcája van nála.

- Ez a gyerek mindig csak bajt hoz a fejünkre. – csóváltam meg a fejem és közelebb léptem a fiúhoz. Draco a derekam köré fonta kezeit és lágyan megcsókolt.

- Tudod, nagyon szeretném ha vége lenne már ennek az egésznek. – nyögtem és levágódtam a kanapéra.

- Én is Rose. – értett egyet velem a fiú.

- Félek, hogy valami bajod esik. Vagy az ikreknek. Vagy apámnak. Vagy... - éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe, mire a fiú leült mellém és felemelte az államat.

- Rosalie Amelia Blackwood. Nálad bátrabb és önfejűbb embert nem ismerek. Nem kell félned semmitől. – simította meg az arcom és megpuszilt. Finoman elmosolyodtam és ráhajtottam a fejem a mellkasára. Egy ideig csendben ültünk, miközben a fiú a hajamat simogatta, majd felszisszent és elhúzódott tőlem.

- Mennem kell. – mondta szomorúan.

- És most mi lesz? – estem kétségbe és felpattantam a kanapéról. A légzésem hirtelen szaporább lett és éreztem, hogy a szívem a torkomban dobog.

- Hé, nyugalom! – állt fel a fiú is és megszorította a kezem. – Amint lehet vissza jövök és megkereslek. – mondta és adott egy megnyugtatónak szánt csókot. Remegve néztem a fiúra és megcsókoltam.

- Szeretlek! – mondtam neki.

- Én is szeretlek! – válaszolta és kisétált az ajtón. Pár percig még magamban álltam ott és próbáltam összeszedni magam, majd visszamentem a mardekárosokhoz. Maeve és a többiek a kandalló előtt üldögéltek és halkan beszélgettek.

- Mi a nagy téma? – kérdeztem tőlük. Blaise felém fordult és szólásra nyitotta a száját amikor kivágódott az ajtó és egy nálunk fiatalabb mardekáros rontott be a körletbe.

- Látták őt! Harry Pottert! Piton mindenkit hívat a nagyterembe. – mondta a fiú és már rohant is vissza a nagyterembe. Összenéztem a többiekkel és mi is elindultunk.