Rheya

Másnap reggel, mikor lementem reggelizni a többiek már vártak. Rayan és Clarissa közé ültem le. A hangulat volt olyan jó, mint máskor és természetesen az estéről szólt a csevej. Dastin morgott az orra alatt, hogy ő nem lehet ott.

-De ez tényleg nem igazság!

-Panaszkodj az apámnak. Ha kell odavezetlek. -vigyorgott Rayan.

-Kösz, inkább nem.

-Na mi van csak nem beijedtél? -kérdezte Dilon.

-Én? Ugyan már ez a szó nem szerepel a szótáramban. -akart visszavágni Dastin.

-Pedig lehet, hogy kéne. Akkor találnátok is valamit. -gúnyolódott tovább Rayan, ám ekkor a figyelmemet Damien hívta fel magára, aki épp most lépett az ebédlőbe. Végigfuttatta a szemét rajtunk. Majd megrázta a fejét és leült a hozzá legközelebb álló helyre. Dilon zökkentett vissza a gondolataimból.

-A barátod? -ekkor Clarissa oldalba bökte.

-Az volt. Eddig. -feleltem, amennyire nyugodtan tudtam.

-Biztosan hiányzik. -mondta Rayan együttérzőn.

-Most már nem érdekes.

-Több is volt köztetek? -kérdezte hirtelen Rayan. Mintha ez a kérdés régóta kikívánkozott volna belőle.

-Öhm.. Nem nem igazán.

-Clarissa fordíts! Ez mit jelent a nőknél? -fordult Dilon Clarissahoz. Clarissa pedig valószínűleg bokán rúgta, mert Dilon felszisszent és értetlenül nézett. Helyette én folytattam.

-Azt, hogy szerelmes voltam belé. Vagyis azt hittem. De tévedtem. És most úgy tűnik, a barátomnak is csak hittem. Hisz a barátok nem nézik le a másik barátait. És most már ti is a barátaim vagytok. Mindannyian. -körbenéztem és mind mosolyogtak kivéve Rayant. Ő mintha elgondolkodott volna, én pedig elhallgattam. A csöndet végül Dilon törte meg.

-Hát, köszönjük és tudd meg, hogy mi is így érzünk.

Ismét Damienre pillantottam, de ő egyhangúan evett tovább. Így hát a többiek felé fordultam.

-Én is köszönöm, hogy vagytok nekem.

Később az udvaron sétálgattam. Az őröknek már nem kellett könyörögnöm. Már mind ismertek és nem gyanakodtak rám. Ekkor az jutott eszembe, hogy mennyi ideje nem is próbáltam megszökni. És most megint alkalmam nyílhatott volna rá. De ekkor beugrott az amit a többiek mondtak reggel és maradtam. Már nem tudtam volna őket itt hagyni.

*~*~*~*~*

Rayan

Odakint sétálgatott az udvaron és nem tudtam mitévő legyek. Minden mozdulatát figyelemmel kísértem, és azon gondolkodtam, mi lesz, ha elmondom neki az igazat. Elmondom. De nem ma. És este sem, mert az apám megölne.

-Te meg mit csinálsz itt? Már megint bujkálsz?

-Dilon! Szívbajt kapok tőled!

-Az néha jót tesz. Az a bajod, hogy elmondta az igazat?

-Ez miért lenne baj?

-Mert őt elutasította, és félsz, hogy te is erre a sorsra jutsz.

Dilon rátapintott a lényegre, jobban ismert, mint én saját magam. Eddig nem tudtam volna pontosan megfogalmazni mi zavart. Csak az járt a fejemben, amit Rheya mondott, de azt már nem tudtam, mi is a gondom. Kezdtem összezavarodni. Nemhiába hasonlította anyám a szerelmet egy hurrikánhoz. Engem elkapott és most kisodródtam a szélére.

-Ugyan, még bőven van időd elmondani neki. Hiszen ígértél neki valamit.

-A fenébe! -kiáltottam fel. Teljesen elfelejtettem, hogy azt is el kellene intéznem.

-Mi az?

-Segítenél megkeresni a sofőrt?

-Te tényleg el akarod innen vinni őt?

-Miért kérded ezt? Te nem bízol benne?

-Hát.. tudod... én nem lennék még azért teljesen biztos abban, hogy nem szökne meg.

-Egyrészt, csak így deríthetem ki. Másrészt, az ígéret szép szó. És tudod jól, hogy én megtartom a szavam. -mondtam, bár meglepődtem, hogy Dilon ezen a véleményen van.

-Igazad van. Végre kezdesz felnőttként beszélni.

-Hogy? Oh, te idióta! -nevettem fel.

Dilon is nevetett majd még hozzátette.

-Megyek megkeresem a sofőrt. Este még látjuk egymást!

Igen, este minden jó lesz és tökéletes. Ám ekkor elkapott a köhögőroham és nem először a nap folyamán. Mintha a dolgok körülöttem egy kissé elhalványodtak volna, de megráztam a fejem és minden újra kitisztult. Most nem lehetek gyenge. Mindennek tökéletesnek kell lennie.