Másnap reggel...

Bár a fény ugyanúgy besütött az ablakon, most mégis úgy éreztem valami sötétség feszült rám. Az előző napi jókedvem nyomtalanul eltűnt. Lementem a konyhába, ahol a friss ételeket hozták. Majd meg is pillantottam Roxant. Ő odarohant és átölelt. Régóta nem látott és bár Damien rengetegszer könyörgött, hogy beengedjem a szobámba én ezt nem tettem meg. Nem bírtam volna elviselni ezt az egészet.

-Rheya, könyörgöm, ne menj el! -mondta Roxan.

-Sajnálom. De innen már nincs visszaút.

-De igen. Kell lennie.

Összerezzentem a hangra. Damien.

-Nem, Damien. Hiába jöttél.

-Ha kell veled megyek, de nem engedlek el egyedül!

-Ezt nem te döntöd el. És nem foglak magammal rángatni valahova, ahol meg is halhatsz.

-Roxan magunkra hagynál pár percre? -fordult hozzá Damien. Én pedig könyörögve néztem rá. Reménykedtem, hogy azt mondja nem lehet, dolgom van itt. De nem ezt mondta.

-Persze.

Amikor elment Damienhez fordultam.

-Damien kérlek... Ne nehezítsd meg nekem..

-Rheya nem mehetsz el! -kiáltott rám, annyira, hogy összerezzentem. Majd megenyhült a tekintete. -Ne haragudj, de megígértem az apádnak is, hogy nem hagyom, hogy bajod essen. És nem bírnám ki, ha valami bajod esne. -közelebb lépett hozzám, de én elhúzódtam.

-Damien, nem maradhatok itt. Mennem kell. Sajnálom.

-Mivel állíthatnálak meg? -állt elém.

-Nem tudsz megállítani.

-Tényleg nem? -mondta, majd mélyen a szemembe nézett. Kezét felemelte és az arcomra tette. Egy pillanatig nem láttam mást csak őt és önmagamat a szemeiben.

Ekkor viszont levertem egy poharat mely szilánkokra tört a padlón és ez visszarepített a jelenbe.

-Nem. Sajnálom. -mondtam. Majd félrelöktem. Damien utánam eredt volna, de ekkor már egy konyhalány pörölni kezdett vele. Én pedig minél távolabb akartam kerülni tőle. Visszarohantam a második emeleti folyosóra és azonnal a szobámba mentem. Egy pillantást vetettem magamra még a tükörben, és reméltem, hogy soha többé nem látom magamon még egyszer ezt a szerelést. Bár az anyag kényelmes volt és elméletileg golyóálló is. Gyakorlatilag viszont fogalmam sem volt. És nem is érdekelt. Kiléptem az ajtón és megnyugodtam, mikor előttem csak két őr állt. Damien pedig sehol nem volt. Az őrök pontosan tudták, ki vagyok. Minél gyorsabban a repülőhöz akartam érni. Az őrök pedig nem tartottak vissza. És reméltem ez így is lesz amíg fel nem ülök a repülőre. Sajnos tévedtem. Ahogy kiértem az udvarra, miután feldobtam a hátizsákom a teherautóra Damien hangja újra megütötte a fülem.

-Rheya!

Megfordultam. Két őr fogta le és én azonnal vissza is fordultam a gép felé. Tudtam, hogy képtelen leszek továbbmenni, ha még egyszer visszafordulok.

-Rheya! Rheya, kérlek, állj meg! Nem teheted ezt! Mi lesz a családoddal? Mi lesz velem, Roxannal és Scottal!? Azokkal, akiket szeretsz?

Mikor felléptem a gépre az első, akit megláttam Rayan volt. Ugyanolyan ruhában volt mint én. És még egyszer az ajtóból visszapillantottam és odakiáltottam Damiennek.

-Megvédem őket! Azokat, akiket szeretek!

Rayan felém nyújtotta a kezét és átkarolta a derekam majd a székemhez vezetett. Pont, ahogy én őt előző nap. Majd leült mellém és bekötötte ő is az övét. Rápillantottam, arca feszült volt. Majd végignéztem a többieken. Egyikük se nézett felénk. Úgy éreztem magunkra maradtunk. Csak mi ketten.

Körülbelül egy óra múlva már le is szálltunk a repülővel. A térség ahol tartózkodtunk elég nyílt volt. Sziklás dombos terület, sok fény kevés menedékkel. És mi sem voltunk túl sokan csak néhány százan. A teherautóról azt mondták, hogy még nem érkezett meg. Nyilván a cuccainkat továbbra is kocsival hozták ide. Addig betereltek minket egy sátorba. Ahogy végignéztem az embereken észrevettem, hogy alig van köztük néhány lány. Leültem az egyik sarokba és arcomat a kezembe temettem. Sky a lábamhoz ült, de az izgalomtól és a melegtől, már lihegett. Mikor felnéztem a fekete szemű fiú állt előttem, s egy pillanatra megrémültem.

-Te hogy kerülsz ide?

-Hm. Talán úgy, hogy rajta voltam a halállistán.

-A mániád az a lista.

-Hiszen emiatt vagyunk itt nem?

-Nem. Nemcsak emiatt.

-Akkor, mond, még miért?

-Hogy megvédjük azokat, akiket szeretünk.

-Te hallod miről beszélsz? És ha nem lenne olyan, akit szeretnél? Akkor is ugyanúgy itt lennél. Mert ez az egész csak egy hatalmi játszma. Minden emiatt megy. Ezért fogunk, itt mind elveszni.

-Ne mond ezt!

-Pedig ez az igazság. Téged is kényszerítettek. -mondta, majd megragadta a karomat.

Felálltam és kirántottam a karomat, a kezéből.

-Hagyj békén!

-Csak gondold át. -mondta majd eltűnt a tömegben.

Nem igazán értettem mi volt ez az egész. De az egész testem borzongott. Sky is szőr borzolva állt mellettem.

Néhány óra múlva, már a többiekkel együtt az udvaron álltam.

-Rheya Reeves! -kiáltott az egyik őr egy kocsi tetejéről és ledobta a hátizsákomat, amit én a hátamra is kaptam. Majd Rayan vezetésével elindultunk a kietlen tájon. Mindenfelé csak sziklák voltak és emberek. A nap végén tüzet raktunk és sátrakban szálltunk meg. Majd több napon keresztül gyalogoltunk. A végén, már nem is emlékeztem, milyen nap van. Teljesen elveszítettem az időérzékem.

Majd eljutottunk odáig, hogy elfogyott a víz. A legtöbben Rayant okolták, hogy rossz irányba vezetett minket, pedig csak fél napnyira voltunk már a vízlelőhelytől. Addigra már én magam is elfáradtam. A portól minden porcikám szúrt, a hajam az arcomra tapadt, a szemem pedig már alig tudtam nyitva tartani. Mire pedig lehunytam a szemem hirtelen reggel lett. És ez ugyanígy ment sokáig. Majd egyik reggel megtámadtak minket. A nagy kavarodásban a legtöbben -mivel sok volt köztünk az újonc- nem tudtak elmenekülni időben. Azt a napot magam sem tudtam, hogy éltem túl. Egész éjszaka folytak a könnyeim. Reggel maga Rayan keltett.

-Rheya ébredj! Kérlek kelj fel! Szükségem van rád! -először mintha távolról, az álmomból érkezett volna a hangja. Majd minden kivilágosodott, amint magamhoz tértem.

-Mi történt? -ugrottam fel.

-Még semmi. De baj lesz, érzem. Kérlek, gyere velem!

A szeméből vak félelem sütött. És ettől én is megrémültem. Rayan kirángatott a táborból. És az erdő fele vitt.

-Odakint ellenséges csapatok vannak. -mondta. -Azt akarom, hogy menj! Most azonnal! Fuss az erdőbe! Keress egy helyet, ahol biztonságban leszel!

-Én... Rayan! Nem tehetem ezt! Mi lesz akkor veled és a többiekkel?

-Kérlek, Rheya nincs több idő! Rengetegen vannak! És.. én...

Ekkor viszont valahol lövés dördült. Mindketten összerezzentünk és én gyorsan Rayan arcára raktam a kezem.

-Értsd meg! Nem tehetem... Sajnálom. -ezzel amilyen gyorsan csak tudtam visszarohantam a cuccaimhoz. Hallottam, még Rayan kiáltását néhányszor, de aztán már nem figyeltem rá. Nem kellett sok idő hozzá, hogy kitörjön a káosz. Csak arra volt időm, hogy felkapjam a táskám és a fegyverem. Majd kirontottam a sátorból. A többiek szintén menekültek. Mindenki a sziklák felé rohant, lélekszakadva. Én is oda rohantam és átugrottam az egyik nagyobb sziklán, majd hátamat nekidöntve fújtam ki magam egy kissé. Rayan nem messze ugyanúgy állt. Csakhogy ő a egyik szikla legtetején. Az ellenség egyenlőre nem lőtt. Rayan egyszer csak leugrott. Pont utána eldördült egy lövés és becsapódott oda ahol állt.

Ahogy rám pillantott, abba belesajdult a szívem. Biztos voltam benne, hogy ez a tekintet haragos lesz. Ehelyett mérhetetlen aggódást fedeztem fel benne. Én is aggódtam érte. Sőt, most belém hasított valami felismerés. Ha ő nem éli túl, akkor én sem. Azt nem bírnám elviselni.

-Jól van. Most mindent bele. Tartsatok ki! Indulás! -adta ki a parancsot.

Ezután kirontottunk a sziklák mögül. A hangok elviselhetetlenek voltak. A látvány, pedig leíratatlanul borzalmas. Az a rengeteg halott. A vér szaga. A tüdőmbe mintha homok szorult volna. Majd elfogyott a lőszerem. Rayan pedig valahogy mellém került. Majd megfordultam és ijedten vettem észre, hogy az erdőből még több ember jött elő.

-Rayan! Ez csapda! -erre Rayan leütötte, azt, akivel épp küzdött és ő is megfordult.

-Jaj ne! -mondta majd felkiáltott. -Vissza! Visszavonulni!

De a többiek mintha nem reagáltak volna. Rayan egy pillanatra megdermedt. Tudtam, hogy most teljesültek be a legnagyobb félelmei. Úgyhogy most éreztem elérkezettnek az idejét arra, hogy ne hagyjam cserben. Megragadtam a kezét és futottam.

-Rhey.. -elfulladt a hangja.

-Csak fuss Rayan! Fuss! -kiáltottam hátra. És ő is futott. Egy idő után, már ő húzott engem. Majd mikor beértünk a fák alá, az egyik fáról leugorva valaki elkapta a bokámat és a földre zuhantam. A bokám megrándult és sajogni kezdett. Egy pillanatban az jutott eszembe, hogy most van vége mindennek. Majd ránéztem a támadómra. Ismerős fekete szempár meredt rám.