1.Részlet

Rheya

Az őrök szorosan fogták a karomat. A csuklómat már lassan kezdte kidörzsölni a kötél. Aztán az egyik őr a fülemhez közel hajolt.

-Ez nem volt túl jó ötlet. A főnök nem fog túlzottan örülni.

Megrándítottam a csuklómat, és az egyik őrt a falhoz vágtam. Az káromkodott egyet mire én diadalittasan mosolyogtam. Nem voltam különösebben erős, de annál okosabb. Az őr újból elkapta a karomat. Majd teljes erőből előre lökött. Csakhogy nem értem földet. Rayan előttem állt és felemelt. Meglepődtem. Sokakra számítottam, hogy esetleg ebben a pillanatban megjelennek, de ő volt az, aki utoljára jut eszembe, hogy esetleg segít nekem. Vagy egyáltalán bárkinek. Mert néhány nappal ezelőtt még minden más volt...

Korábban..

A telefonom hangos rikácsolással jelezte, hogy fel kellene kelnem. Hatalmasat nyögtem, de nem keltem ki az ágyból. Majd, mikor már idegesíteni kezdett a hang gyorsan kinyomtam az ébresztést. Nem sokkal később anyám lépett be az ajtón. Az ablakhoz lépett és széthúzta a függönyöket. A fény hirtelen beáramlott az ablakon.

-Anya!!

-Sajnálom Rheya de fel kell kelned, mert ha nem elkésel a suliból.

-Jó. Kelek. Csak máskor légy szíves hanyagold ezeket a drámai ébresztéseket ok?

-Rendben. -vigyorgott anyám majd nagy nehezen végül mégis kimásztam az ágyból.

A szüleim nagyon jókedvűnek tűntek a reggel folyamán. Apám fütyörészett a gőzölgő kávéja mellett, anyám pedig úgy pirította egymás után a kenyereket mint szerintem még soha. Nem értettem ezt a jókedvet, de nem is kérdeztem az okát, nehogy véletlenül felboruljon. Apám szokás szerint csak egy pillantást vetett rám, amit már megszoktam. Anyám tovább sürgött-forgott a konyhában majd mikor végeztem a reggelimmel felkelt, átölelt és a fülembe suttogta a már régóta ismerős szavakat.

-Vigyázz magadra! Legyen szép napod!

-Igyekszem. -feleltem én is a szokásos szavakkal, majd még intettem egyet az ajtóból.

Odakint a szél ismét szétfújta a hajamat. Barna, majdnem derékig érő hajam van. Emellett kékeszöld szemeim, átlagos testalkatom. Nem vagyok különösen szép sem különösen erős. Sőt mondhatni semmi különleges nincs bennem. És nekem ez így pont megfelel. Nem vagyok olyan mint a legtöbb éretlen csitri a suliban. Ők mindig utánoznak valakit, vagy csak szimplán valamilyen divatkategóriába sorolják magukat. Az ilyeneket messzire el is kerültem. Megállok az út mellett. Damien ott vár rám. Az út mellett. Mintha mindig is ott állt volna. Amióta csak suliba jártunk ugyanazt az utat jártuk. És azt hittem szerelmes vagyok belé. Amit sosem akartam. Talán furcsának tűnik, de nem akartam szerelmes lenni. Egyik fiúból a másikba esni. Abban hittem, hogy a szerelem amit annak hiszek nem igazi. Csak fellángolás. Illúzió. De körülöttem mindenki szerelmes volt. Vagyis majdnem mindenki.

Damien elmosolyodott, amikor meglátott mint annyiszor. Én is rámosolyogtam és átfutottam az úton.

-Szia! Mizújs? -kérdezte Damien.

-Hello. Semmi különös. Veled?

-Tegnap óta semmi.

És ugyanúgy beszélgettünk mint 8 éve, amikor együtt elkezdtük a sulit. Valamilyen különös ok miatt, melyet sem én sem Damien nem tudtunk a szüleim azt akarták, hogy mindig mindenhova elkísérjen. Damien árva volt, és gyorsan a saját lábára kellett állnia. 10 évesen már dolgozott. Hugát Roxant kivette az intézetből ahol őket találták és ahol éltek. Damien az apámnál kapott munkát és egészen 2 évvel ezelőttig velünk is laktak. De mikor Damien betöltötte a 17-et úgy gondolta, jobb, ha húgával albérletbe költöznek. Persze továbbra is dolgozott és a két évvel fiatalabb Roxant is így sok mindenre megtanította.

Ahogy beértünk a suliba meg is pillantottam Roxant, aki épp a nála egy évvel idősebb Scottal beszélgetett. Scott Damien legjobb barátja, habár egy évvel fiatalabb nála, hozzá hasonlóan talpraesett és szilárd természetű. Sok bennük a közös és tudtam, hogy Roxannak emiatt nagyon tetszik. A bátyjára emlékeztette, aki mindig ott volt mellette, ha szüksége volt rá.

-Rheya! Damien! Gyertek ide! -kiáltották mindketten.

-Sziasztok! -feleltem én is.

-Hi. Mi a helyzet? -kérdezte Damien tőlük.

-Semmi különös. -vigyorgott Scott. Pedig ha így vigyorgott biztosan volt valami különös. De csak a szokásos válaszok.

Szóval ez a reggel sem indult másképpen mint a többi. Órák után négyesben indultunk haza. Damien és Scott a sportműsorokról beszélgettek én és Roxan pedig minden másról csak arról nem. Közben a szemem sarkából egy fekete kocsit pillantottam meg. A csomagtartója feltűnően nagy volt. Oldalba böktem Damient. Ő rám nézett kissé értetlenül, majd követte a pillantásomat. Végül aggodalmasan bólintott. Karon ragadtam Roxant egyik oldalamról másikról Damient aki pedig Scottot és így sétáltunk nyugodtan tovább. Roxan és Scott még értetlenkedett a reakcióink láttán egy kicsit majd felfogták, hogy valami baj van. Csakhogy a kocsi nem akart eltűnni. Betértünk az egyik szűk sétálóutcára, remélve hátha van ott valaki s a kocsi inkább nem követ. De az utcákon a félhomályban már nem volt senki. Damienre néztem, akinek a rémület most kiült az arcára. Elsápadt és szorosabban megmarkolta a kezem. Az utcácska végében két másik kocsi állt meg és a mögöttünk levőben is. 4-4 ember szállt ki a kocsikból. Így négyszer annyian voltak mint mi. Akciófilmekbe illő fekete öltönyt és napszemüveget viseltek. Ha nem előttem állnának talán nevetnék is azon, hogy télen bárki is napszemüveget hord. De most nem nevettem. Damien maga mögé rántott így Roxannal Damien és Scott közé kerültünk. Az egyik férfi kissé elmosolyodott.

-Nyugodjanak meg nem akarunk rosszat. Viszont velünk kell jönniük. A Farkasok Szövetségétől vagyunk.

-És ha mi nem akarunk magukkal tartani? -kérdezte Damien a férfitól.

-Akkor sajnálatos módon más eszközökhöz kell folyamodnunk, hogy velünk tartsanak.

-Mi ez az egész? -kérdeztem.

-Azonnal elmondjuk, mihelyt beérünk a központba.

-Nem! Amíg nem mondják el mi folyik itt! Mit akarnak tőlünk!? -robbant ki Damien.

Mielőtt felfoghattam volna mi történik Damien nekiugrott a férfinek, aki előtte állt, majd engem is odébb lökött, hogy el tudjak futni. Csakhogy ketten eredtek utánam. És az autó is az utamba állt. Megtorpantam. Az egyik férfi elkapta kezeimet és próbált magához szorítani. Csakhogy próbáltam küzdeni. Ekkor a másik egy fehér kendőt vett élő és az arcomhoz nyomta. Ahogy belélegeztem a szert a kendőről azonnal elhomályosult körülöttem minden. Utoljára Damien kiáltását hallottam. Mikor felébredtem még a kocsiban zötykölődtem a hátsó raktérben. A kezeimet hátul összekötötték. Emiatt nem tudtam felkelni. Reménykedtem, hogy Damiennek, Roxannak vagy Scottnak sikerült elmenekülnie. A gyomrom émelyegni kezdett. Vajon mit akarhatnak tőlünk? Rossz előérzetem támadt. A kocsi hirtelen megállt és a kocsi oldalához vágódtam.

-Au! -nyögtem a fejemet érő fájdalom miatt. De az pillanatokon belül elmúlt mikor valaki megragadta a karomat és egyetlen mozdulattal kirántott a kocsiból. Két férfi volt azok közül, akik idehoztak. Megpróbáltam megvetni a lábam, de nem sikerült. A férfiak jóval erősebbek voltak. Hát feladtam az ellenkezést. Ekkor pillantottam meg a másik két kocsit és a fekete öltönyösöket Damiennel, Roxannal és Scottal. Tehát nem sikerült nekik sem. Damien mikor meglát megfeszíti magát és megpróbálja kirántani a karjait fogságukból. De minden hiába. Az épület körös körül ki volt világítva. Majdnem olyan volt mint egy pláza. Hatalmas ablakok, magas épület. Az ablakok legtöbbjén fény szűrődött ki.

A férfiak behurcoltak minket az épületbe. Az épület előtere szűkös volt és végig öltönyösök álltak sorba rajta. Végül tovább taszigáltak minket. A következő szoba már jóval nagyobb volt az előtérnél, de így is rengeteg mondhatni már katonák álltak sorba. Rajtuk nem volt öltöny. Helyette különbnél különb fegyverek. Aggódva pillantottam a többiekre, akik szinte ugyanúgy néztek rám. Kivéve Damient. Ő valami álnok dühvel méregette fogva tartóinkat. Az volt az érzésem, hogy tud valamit. Majd egy férfi jött felénk és jegyzetelni kezdett.

-Nevetek?

Kérdőn néztem Damien-re. Ő bólintott. Elmondtam a nevem és többiek is így tettek. A férfi a nevünkön kívül még néhány személyes adatot is lejegyzetelt rólunk majd belöktek a következő terembe, melyben több szár szempár meredt ránk. A terem hatalmas volt felfelé pedig lépcső ívelt az emeletekre. A lépcső mellett, fent belülről üveg volt, mintha valaki onnan csak megfigyelné az eseményeket. Nem is tudtam, hogy mennyire igazam volt. Valami annyira nem stimmelt. Damien egyre furcsábban hallgatásba merült. Néhány katona eloldozta a köteleinket. Majd hirtelen mindenkin eluralkodott a csend. A lépcső tetején a katonákon kívül egy család állt. Legalábbis azt feltételeztem, hogy egy család.

-Üdvözöllek benneteket! A nevem Nick Brown. Ő a feleségem Trisha és a fiam, Rayan. Sokan közületek valószínűleg már hallottak rólunk, persze előfordulhat, hogy nem. Egyenlőre ez nem probléma, de tenni fogunk róla, hogy részletesen megismerkedjetek a Farkasok Szövetségével.

Amikor kiejtette a "Farkasok Szövetsége" szavakat, valami beugrott. Apám mesélt erről a szervezetről korábban. Elmesélte, hogy régebben lázongások törtek ki. Amikor viszont ez a szervezet megalakult a városban újra helyreállt a rend. Ha valakit elfogtak akkor az többé nem szabadult innen és a képességeit katonai célokra használták fel. Akár akarták, akár nem. Egy pillanatra a félelem elszorította a szívemet. Ez azt jelentheti, hogy talán soha többé nem látom viszont a szüleimet. Ennek ellenére mindent el fogok követni, hogy ne így legyen.

-Azért vagytok itt, hogy megvédjétek szeretett városkánkat. Amely ugyanis a ti otthonotok is. Emiatt azt kérjük tőletek tartsátok megtiszteltetésnek azt, hogy itt lehettek!

-Ch! -Csúszott ki a számon. -Mintha önként megöletni magunkat, nagy megtiszteltetés lenne.

-Mit mondtál!?

Pechemre meghallotta. Apám azt nem mondta álljak ellen nekik, csak azt hogy legyek óvatos, mégis az egész testem megfeszült és nem tudtam visszafogni magam.

-Azt hallottam, hogy innen soha senki nem jut haza! Ez igaz? -a többieken, akik nagyjából korunkbeli diákok voltak, végigfutott a morajlás.

-Elég! -kiáltott fel Nick Brown. -Kisasszony maga téved. Mi nem kényszerítünk senkit.

-Akkor engem engedjen haza! -csattantam fel a hangom csak úgy visszhangzott a teremben. A többiek hangos beszélgetésbe kezdtek. Innen is onnan is kiáltás hangzott.

-Sajnálom, de most még nem lehet. Először még van egy- két dolog, amit el kell intéznünk. -láttam rajta, hogy lassan fogy a türelme. Majd még elmondott néhány litániát melytől a többiek lassan elcsitultak. Eközben egy katona lépett hozzám és megfogta a karomat. Majd az egyik kijárathoz vezetett. Damien észrevette majd felkiáltott.

-Rheya!

Csakhogy akkor már a tömeg is újra zajongni kezdett.

*~*~*~*~*

Damien

Amikor láttam, hogy mit csinál Rheya képtelen voltam leállítani. Az apja tudta, hogy ilyen, de azért mégsem gondoltam volna, hogy ennyire ostobán kiáll az igazáért. Tudom, mihamarabb beszélnem kell vele.

-... és végre sikeresnek lett mondható a kísérlet. A farkas árnyékok visszatértek és azokat, akiket kiválasztanak védelmezni fogják halálukig.

Tessék!? Az árnyékok? De hogyan? Egy pillanatra nem figyeltem Rheyára, mikor észrevettem, hogy az egyik őr a kijárat felé ráncigálja. A torkomból egyből feltört a kiáltás és megpróbáltam a közelébe jutni. Csakhogy az ajtót bezárták pont az orrom előtt. Éreztem, hogy ebből még nagy baj lesz. Miért is nem maradtam a közelébe?

-És most van néhány farkasunk melyek közületek társat választanak maguknak. Hiszen mindannyian ismeritek múltunk történetét. Így ha egy árnyék kiválaszt katona lehet belőletek. Akiket pedig nem, azok továbbra is segíteni fogják itt a munkánkat.

Gyorsan átverekedtem magam Roxanhoz. Ő szorosan markolta Scott kezét.

-Damien! Rheya hol van?

-Elvitték valahova.

-Ha jól értettem ránk engednek néhány farkast. -Scott arca feszült volt. -Te nem aggódsz emiatt?

-Nem. Rheya-ért inkább. Ha a farkasok tényleg olyanok mint ahogy állítják nem lesz baj. Viszont Rheyaval... bármit megtehetnek.

-Szóval ez a hely amelyről régebben meséltél. Amely miatt fiatalok tűnnek el az utcákon.

-Igen. Ez az. -és most már mi is "eltűntünk" gondoltam.

*~*~*~*~*

Rheya

Az egyik őr szorosabban fogta a karom és felszisszentem. Előttem egy nyitott ajtó volt melyből az a bizonyos Nick lépett elő. A családja nem volt vele. Bizonyára ők már elmentek. Nick is csak egy pillantással mért végig, de csak úgy futólag majd sarkon fordult és elment. Az őrök egy kis ideig még haptákba álltak majd tovább taszigáltak a folyosón. Kezdtem ideges lenni. Vajon mit akarnak tőlem. A folyosó egyre szűkülni kezdett. Majd a végén az egyik őr betaszított egy ajtón. Amikor felnéztem ott csak egy asztal fogadott és jó pár ember. Hirtelen megfagyott a vér az ereimben. Orvosnak kinéző emberek álltak körbe, összesen négyen, de a mögöttem levő két katonán kívül még hárman álltak odabent. És volt egy olyan sejtésem, hogy amit tettem, az súlyosabb lehetett, mint amilyennek gondoltam. Az őrők megragadták a karom, de megvetettem a lábam és hátralöktem magam. Az őrök velem együtt zuhantak hátra hisz erre nem számítottak. Az ajtóhoz ugrottam, de a másik három őr is nekem ugrott.

-Ne! Kérem! Engedjenek el!

-Sajnáljuk, hölgyem, de nem tűrhetünk meg lázadókat. Főleg ha semmi hasznunk nincs belőle. -szólalt meg mögöttem egy hang. Nick Brown.

Az őrök végül annyira lefogtak, hogy mozdulni sem bírtam. Minden izmom megfeszült. És lassan meg is fájdult. Lihegtem és kezdett elhagyni az erőm. Az asztal amelyre felfektettek jéghideg volt. A karjaimat leszíjazták és pár perc múlva a lábamat is. Az egyik nő egy hosszú tűt vett elő, amilyet még életemben nem láttam. A tű lassan közelített a kezemhez.

-Jobban teszi, ha ellazul. Hamarabb túlesik rajta.

Viszont ehelyett csak még jobban megfeszültem. A családom jutott eszembe. Majd Damien. Roxan és Scott. Küzdenem kell. Egyszer csak a teremben megszólaltak a szirénák.

-Egy farkas elszabadult! -hallottam meg az egyik őr rádióján. -A vizsgáló felé tart! Állítsák meg!

-Nem! -szólt bele Nick a saját rádiójába. -Engedjétek ide! Lehet, hogy okkal van itt.

Ekkor már meghallottam a kaparászást az ajtónál. Majd heves morgást. Hallatszott ahogy odakintről karmok fúródnak az ajtóba. Vagy talán fogak tépik.

-Engedjék be! -mondta Nick.

A farkas szinte berobbant az ajtón, majd megtorpant. Rám nézett a szemei csak úgy ragyogtak. Gyönyörű volt. Fekete bundája fényes volt, és ahogy meglátott elindult felém. Fogával egy pillanat alatt elharapta a bőrt, mellyel az asztalhoz voltam kötve. Felkeltem és meglepetten pislogtam rá. Ő csak visszanézett rám majd leült velem szembe. Szép lassan felkeltem és kinyújtottam felé a kezem. Nem húzódott el sőt, mintha kíváncsiság csillant volna a szemében és megszagolta a kezemet. Majd a többi ember felé fordult vicsorogva, mintha csak védelmezni akart volna engem. Az őrök hátráltak néhány lépést. Nick viszont előre sétált.

-Úgy tűnik még szükségünk lehet rád. Mégpedig úgy, ahogy vagy. Viszont ezentúl rajtad tartom a szemem. -mondta majd sarkon fordult és eltűnt.

Az őrök visszakísértek a folyosón a gyűlölet és a félelem egyre jobban csak nőtt bennem. Egy hosszú folyosón egyre több ajtó jelent meg. Talán az elfogott fiatalok lakhelyei. Benyitottam az ajtón. A szoba elég kicsi volt, de elfért benne egy ágy, egy kisebb szekrény (mely kb. a derekamig ért) és ablaka is volt, mely egyből a szökés lehetőségével kecsegtetett. Amint az őrök elmentek, egyből odarohantam. Csakhogy csalódnom kellett. Odakint jó néhány őr állt. A kerítés pedig, melyet eddig észre sem vettem, túl magas lett volna, hogy átmásszak rajta és valószínűleg áramot is vezettek belé. Az őröknél persze puska volt, nálam meg csak egy farkas. Egy pillanatra megtorpantam. A farkas ott állt és engem nézett. Kis ideig még csk néztem rá. Nem értettem, hogy lehet egy ilyen gyönyörű állat ennyire szelíd, és gyönyörű. Szeme olyan volt akár az enyém. Apám mindig azt mondta olyan mint az égbolt. Újra kinyújtottam a kezem a farkas felé. Ő most teljesen a kezembe hajtotta a fejét.

-Sky. Sky-nak foglak hívni. -Ami annyit tesz égbolt.

Sziasztok!

Na itt a fejezet első részlete, hogy ne legyen olyan hosszú. Talán kissé unalmas lett, de remélem tetszik nektek.

Komiba írd meg nyugodtan milyen, hogy tetszik esetleg min tudnék javítani.

Pusz árnyékocskáim!

Lea