„A sötét légió gyermekkatonáinak toborzása, szinte már a születésükkel megkezdődik. Az umbryx figyelői rendszeresen bejárják a birodalom területeit, hogy megtalálják azokat a gyermekeket, akikben megvan a potenciál a légió soraiba való belépéshez. A kiválasztás nemcsak a fizikai adottságokon, hanem a mentális erőn és a sötét mágiára való fogékonyságon is alapul. A kiválasztottakat elragadják a családjaiktól, és Umbriusfell kiképzőtáborába szállítják. A kiképzés első szakasza brutális és kegyetlen. A gyerekeket olyan próbáknak vetik alá, amelyek célja, hogy megtörjék a gyengéket és megeddzék az erőseket. Naponta szembesülnek kíméletlen fizikai kihívásokkal, éhezéssel, alvásmegvonással és az elemeknek való kitettséggel. A harci képzéssel párhuzamosan a gyerekeket beavatják a sötét mágia és az árnyak használatának titkaiba.

A kiképzés végső szakasza a lojalitás és az érzelmek teljes kioltását célozza meg. A gyerekeknek meg kell tanulniuk, hogy a légió az egyetlen családjuk, és hogy az Umbrius ház iránti hűség mindennél fontosabb. Az érzelmeket, amelyek gyengíthetnék őket a harcban, teljesen kiirtják. A sötét légió katonái nem éreznek könyörületet, szeretetet vagy félelmet – csak a parancsok iránti engedelmességet és az ellenség elpusztításának vágyát. Az árnyak közül felemelkedve, ezek a gyerekek a Sötét Légió rettegett harcosaivá válnak, akik az ellenségeik rémálmaiban is tovább élnek."

Noxoria Árnyai: A Sötét Légió története – feljegyzés: A Gyermekek Kiválasztása és Kiképzése, írta: Arthan Corvus

7 évvel korábban:

Delaney pontosan annyira várta a közös vacsorát a szüleivel, mint azt, hogy befogják a mellékhelységek tisztítására. Semennyire! Morvan hirtelen jött halála után, a szülei gyorsan átvették a megüresedett titulust, és most már ők az Umbrius ház fejei. Pontosabban az apja, Nerion az, az anyja, Erelda ugyanis csak azért kell, hogy mint egy báb álljon és bólogasson. Nerion sosem tehetett volna szert ekkora hatalomra, ha nem veszi feleségül Ereldát, de még ez is kevés lett volna. Ugyanis Morvan jogos örököse Medora hercegnő lenne, neki és az ő férjének kellene átvenniük Morvan helyét az uralkodói poszton. Csakhogy Medora sok-sok évvel ezelőtt megszökött innen, hátra hagyta a születésével járó jogait, és most a Nocturnius udvarban tetszeleg, mint tanácsadó. Ő a koronaherceg keresztanyja, annak okán, hogy a királyné maga mellé vette, és legjobb barátnőjének fogadta. Medora sosem ment férjhez, sosem lett gyereke. Így lehetett az, hogy Erelda megörökölte unokanővére helyét az umbryx királyi családban.

Ahogy az új uralkodói pár koronázása megtörtént, végig kell vonulniuk Umbrafell szintjein. A nemesek közel élnek az uralkodói családhoz, velük egy szinten, a palota mellett élnek, pláne azok, akik közvetlen tanácsosai a vezetőnek. Ők voltak azok, akik előtt feleskették Neriont és Ereldát, hogy szolgálják és védik a sötétséget. Ezek után a néphez mennek, azokhoz a szerencsétlenekhez, akiket legalább annyira megnyomorítanak és elnyomnak, mint a sötét katonákat. A nép nem tehet semmit, csak hajbókolhatnak és tűrhetik a szenvedést. Ők nem tettek semmit. Nem tartoznak az uralkodói családhoz, sem pedig a nemességhez, egyetlen „bűnük", hogy Umbrafellbe születtek. Nagyon sokan azért nem is keresnek más helyet a letelepedésre, mert itt van az egyetlen esélyük arra, hogy a sötétségnek szentelhessék az életüket. A sötétség sokkal ősibb, mint az éjszaka fényei, sokkal nyersebb, sokkal hatalmasabb erő. Ez egészen addig így volt, míg Nyxaros el nem vette Umbra erejét, és azokat, akik úgy gondolják, hogy ez végzetes hiba volt, nem tűrik meg máshol, csak itt. Ezen a nyomorúságos helyen.

Végezetül marad az utolsó szint, a sötét légió laktanyája. Castor ma egész napra gyászt hirdetett ki, ezért most olyan némaság honol a mélységben, mint még soha. Ez pedig nyugtalanította a három kárhozatot. A szülei, miután végig járjak a többi szintet, ide csak este érnek le, ezért vacsorával készül a sereg. Nem mintha itt akkora bőség lenne, hogy királyi étket tehessenek Delaney apja elé, aki sosem kényszerült arra, hogy a maradékot, a legalja ételeket egye. Castor majd megpróbálja a semmiből a legtöbbet kihozni. A harcos hercegnő azonban tudta, hogy a vacsora és az egész színjáték, ami a gyászt illeti, nem szolgál semmi másra, csak arra, hogy megpuhítsák a katonákat, valamint Neriont, amiért az éjféllány jelentkezett a parancsnoki címért. Castor ezt csakis érte tette. Ez volt Delaney előpróbája, még az igazi megmérettetés előtt. Szerepelnie kell, mégpedig a legtökéletesebb módon, úgy kell ma este fellépnie, mint egy vérbeli harcos, egy nagyszerű stratéga, egy erős és elszánt vezető. Meg kell mutatnia a katonáknak, hogy ő sokkal jobb választás, mint Shade, mint a koronaherceg, vagy bárki más. Úgyhogy nem csak a modorán kell finomítania, a viselkedésén javítania, hanem a megjelenésének is pontosan azt kell tükröznie, amire egy parancsnoknak szüksége van. Ehhez pedig Cyrene szolgált segítségül.

A vérboszorkány befonta legjobb barátnője haját, úgy, hogy egyszerre legyen praktikus és elegáns. A koromfekete tincseket több részbe is befonta, majd aztán a tarkóján rendezte őket szoros kontyba, biztosítva, hogy a haja ne akadályozza őt, ugyanakkor megőrizve nőies megjelenését. A konty köré finoman csavart néhány fekete bőrszalagot is. A sminkje ott hangsúlyozta Delaneyt, ahol kellett. A szemhéját egy fekete festék segítségével emelték ki, amit aztán Cyrene tovább dolgozott, ezáltal néhol ezüstösen tükröződött vissza. Cyrene aztán kihúzta Delaney szempilláinak tövét szénfeketével, amely hosszan nyúlt el, kissé felfelé ívelve a szemek sarkában, ezzel adva a szemeknek egy enyhén macskás, éles formát. A felső szempillákat sűrűn befestette, így azok hosszan nyúltak meg. Az alsó szempillák alatt egy vékony, sötétszürke vonalat húzott, amitől Delaney szemei még nagyobbnak és áthatóbbnak tűntek. Az alsó vízvonalat is feketével húzta ki, ezzel zárva be a sminket egy drámai, erőteljes keretbe.

Az arccsontokat egy mély, árnyékoló púderrel emelte ki, amely sötét tónust adott az arcának, még inkább hangsúlyozva Delaney éles vonásait. Az orr vonalát szintén kiemelte egy finom kontúrral, amitől az orr még karakteresebbé vált, a homlok közepére pedig egy enyhén világosabb tónust vitt fel, amely megnyitotta az arcot és egyensúlyozta a sötét árnyékolásokat. Az arcpír helyett egy enyhén irizáló, mélybordó tónust használt, ami épp csak egy kis színt adott az arc közepének, de nem vonta el a figyelmet a sötétség által uralt összképről. Cyrene az ajkakat mélybordó színűre festette, de nem egy egyszerű árnyalattal. A színnek volt egy fekete alaptónusa, amely az ajkak külső szélén sötétebbé vált, majd fokozatosan világosodott a középpont felé. Ez a technika drámai hatást keltett, az ajkak volumene pedig még hangsúlyosabbá vált, mintha csak a sötétség magától gyűlt volna össze Delaney ajkain.

Delaney egy sötét, szorosan testhez simuló nadrágot viselt, amelyet mélyfekete bőrből készítettek. A nadrág anyaga erős és rugalmas volt, lehetővé téve számára a szabad mozgást, ugyanakkor elegáns vonalvezetésével kiemelte a harcosnő erős, izmos lábait. A nadrág szárain diszkrét fekete fűzők futottak végig, tovább növelve a ruhadarab harcias megjelenését. A felsőrésze egy szűk, hosszú ujjú tunika volt, amely a sötétben szinte láthatatlanná olvadt. A tunika anyaga könnyű, mégis ellenálló szövetből készült és sötét minták díszítették. A tunika derekán egy széles, fekete bőrszíj fogta össze az anyagot, amely egyszerre funkcionált díszként és fegyverövként. Az oldalán egy pár éles, díszes markolatú tőr lógott, amelyeket gyors és precíz harcra terveztek. Ezek a fegyverek finom, fekete pengékkel voltak felszerelve, amelyeket sötét, csillogásmentes anyag borított, így tökéletesen illeszkedtek a sötét öltözékhez. Az övén még egy kisebb dobótőr készlet is helyet kapott, amelyet gyorsan elő tudott venni, ha a helyzet megkövetelte. A hátán keresztben egy hosszú, karcsú kard pihent. A markolata obszidiánkőből volt kifaragva, amely különleges, mélyfekete fényben csillogott. A penge éles és hideg volt, mint maga az éjféllány.

- Mint egy igazi leendő parancsnok! – dicsérte meg őt Cronan a háta mögül. Delaney mosolyogva fordult felé.

- Gondolod? – vonta fel a szemöldökét. Cronan erre egy farkasvigyort villantott rá.

- Simán lenyomod azt a hercegecskét. – csakhogy ez nem feltétlen lesz elég... Az apjának is támogatnia kell az igényét, és a katonáknak is be kell látniuk, hogy ő egy olyan jövőt kínál nekik, amit nem utasíthatnak vissza. Jövőt arra, hogy szabadok legyenek!

- Az apám biztosan akadékoskodni fog. – mondta az éjféllány.

- Hitesd el vele, hogy azért teszed mindezt, hogy neki kedvezz. Játszd el az engedelmes lányt, aki csakis azért jelentkezett erre a posztra, hogy tálcán kínálja az apjának leghatalmasabb sereget e világon! Akkor nem fog kekeckedni. – mondta Cronan. – Ha pedig tiéd a cím, onnantól neki már semmilyen ráhatása nem lesz a seregre. Mi csakis a parancsnokunknak engedelmeskedünk. – húzta ki magát Cronan, egyfajta jelként, hogy ő már most is a parancsnokának tekinti Delaneyt, az egyetlen személynek, aki előtt hajlandó meghajolni.

- Kezdem már unni, hogy mindig el kell játszanom az engedelmes lány szerepét, akinek csak az minden vágya, hogy a férfiakat szolgálja. – lobbant fel a harag benne.

Végre megszabadult Morvantól, talán van rá némi esélye, hogy Shadet is eltapossa, erre most játszhatja a báb szerepét az apjának. Cronan oda lépett hozzá, és a hatalmas kezei közé vette Delaneyét. Cronan egy igazi kolosszus volt, tökéletesen illet hozzá a fekete vad név, amit a seregtől kapott. Izmos testalkata azonnal megragadja a figyelmet, magassága körülbelül két méter, és az izmai éles kontúrokkal rajzolódnak ki a bőre alatt. Testalkata nemcsak az erőt és a határozottságot, hanem a természetes dominanciát is sugározza. Haja vastag, érezhetően súlyos, és minden egyes göndör fürtje erőteljes és rendezetlen. Szemei mélykékek, egyenesen Delaney szemeihez hasonlítanak, amit sokan démoni szemeknek gúnyolnak. A sötét dac és a fekete vad közötti hasonlóság annyira szembetűnő, mintha ikrek lennének, ami valószínűleg annak tudható be, hogy Cronan anyja és Delaneyé ikertestvérek voltak.

- Nem kell már sokáig kibírnod Laney! – ezen a becenéven csak Cronan és Cyrene hívta őt.

Az unokafivére úgy nézett rá, mint aki tökéletesen érti, hogy Delaneynak miért van elege ebből a színjátékből. És hogy is ne értette volna, hiszen ott volt minden egyes kínzásánál, minden egyes alkalommal, amikor Morvan vagy Shade azzal próbálkozott, hogy megtörjék őt. Morvan hamar rájött, hogy nem létezik olyan a világon, amit ők hárman ne tennének meg egymásért. Ezért, ha valamelyikük nem engedelmeskedett, akkor Morvan úgy bírta őket cselekvésre, hogy a másik kettőt kínozta meg. Mikor Delaney nem akart 15 évesen egy városnyi ember haláláért felelős lenni, az az aljas féreg akkor is Cyrenet és Cronant használta arra, hogy a harcos hercegnő beadja a derekát. Delaney pedig ezer várost is képes lenne a földdel egyelővé tenni, csakhogy ne bántsák a számára két legfontosabb személyt. Sosem mondták, hogy szeretik egymást. Egy umbryx nem tud szeretni, számukra ez a fogalom érvénytelen, szinte már tiltott. Umbra istennő szerette Nyxaros istent és ez okozta a vesztét. De egy biztos volt. Az éjféllány minden egyes szervével, sejtjével és csontjával ezért a két emberért élt.

- Megnyered a parancsnoki címet, onnantól pedig a tiéd a világ. – tette hozzá az unokafivére. Delaney erre elmosolyodott és megszorította Cronan kezét.

- Nem. A világ akkor a miénk!

Claec feszengve állt az ajtóban, ahogy a sötét légió által kijelölt lakosztályába lépett. A szoba nem volt hivalkodó, de a katonai egyszerűséghez szokott szemnek ez is túl soknak tűnt. Az átlagos katona számára ez a helyiség a legmagasabb fokú luxust jelentette, de Claec számára inkább egy kényelmetlen kompromisszumnak tűnt. A szoba tágas volt, a falakat sötét, bordó színű tapéta borította, ami elnyelte a helyiségbe szűrődő fényt. A padlón vastag, mélybarna szőnyeg futott végig, ami halkká tette a léptek zaját. A helyiség közepén egy nagy, egyszerű, fából készült asztal állt, mellette két kemény, magas támlás szék. Az ágy nem volt különösebben díszes, de méretével és a finom, fekete takaróval mégis kényelmet sugárzott. Az ágy mellett egy alacsony éjjeliszekrény állt, rajta egy olajlámpással, ami halvány fényt árasztott.

A legfényűzőbb dolog a szobában, az a hatalmas, faragott könyvespolc volt, ami a fal mentén futott végig. A polcokat teljesen megtöltötték Claec könyvei. Kalandregények, romantikus történetek, történelmi feljegyzések. Valaki gondoskodott arról, hogy ezek a személyes holmik is ide kerüljenek, mintha arra akarták volna emlékeztetni, hogy most ez az új szoba lesz az otthona. Claec lassan végig húzta ujjait a könyvek gerincén, érezve a bőrkötés hűvösét és a papír finom érintését. Ezek a könyvek mindig is menedéket jelentettek számára, a valóságtól való menekülést. Most, hogy itt volt ezen az ismeretlen helyen, különösen hálás volt azért, hogy a könyvei vele voltak. Bár a szoba nyomasztóan idegen volt, a könyvek ismert világa megnyugtatta. Ezek a történetek elvitték őt egy másik világba, ahol a hősök legyőzték az ellenségeiket, és a szerelem mindig győzött.

Claec szíve összeszorult, ahogy végignézett a lakosztályon. Bár a hely nem volt hivalkodó, a luxus, amit egy átlagos katona számára nyújtott, szinte tapintható volt. Érezte a nyomást, amit a környezet sugallt: Te nem tartozol ide. Te más vagy. Az ellenszenv, amit a sötét légió katonáiban érzett, mint egy sötét árnyék kúszott a tudatába. Tudta, hogy ez a szoba, bármennyire is visszafogott a palotabeli fényűzéshez képest, csak olaj volt a tűzre. A többi katona számára ez a lakosztály a kiváltság jelképe volt, egy olyan privilégium, amit Claec nem érdemelt meg az ő szemükben. Hiszen ő nem volt egy közülük, nem verejtékezett meg és ontotta vérét minden egyes négyzetcentiméterért, amit itt kapott. Nem küzdött meg azért, hogy kiérdemelje a helyét ebben a világban, hanem megkapta, mert ő volt a herceg.

Az adrenalin, ami eddig tartotta őt, most kezdett elszállni, és a helyét a kétségbeesés veszi át. Mi van, ha teljesen megtörik, míg itt tartózkodik és nem fog elérni semmit abból, amit eltervezett? Mi van, ha beigazolódik a katonák rosszallása, és ő tényleg csak egy kis hercegecske, aki elhitte, hogy képes bármi többre is, azon kívül, hogy egy aranyozott trónon ül? Látta azokat a szerencsétlen gyerekeket pár perccel ezelőtt... Mi lesz akkor, ha elbukik és nem fogja tudni megadni nekik a jobb jövőt? Mi lesz akkor, ha nem fogja tudni felszabadítani őket a rabszolgasors alól, és ezek a gyerekek is ugyan olyan lelketlen gyilkológépek lesznek, mint a felnőtt katonák? Claec szíve egyre gyorsabban vert, ahogy a kétségbeesés hideg kezei szorongatni kezdték, lassan csúszott ki az ujjai közül a gyeplő. Nem csak önmagáért, hanem azokért is, akiknek a sorsa rajta múlik. Ha ő elbukik, ők is elbuknak. És ez a felelősség, ez a súly szinte agyonnyomta. De ugyanakkor ez volt az egyetlen dolog, ami erőt adott neki. Az a tudat, hogy nem engedheti meg magának, hogy feladja. Nem csak a saját életéért, hanem azokért, akikben még van remény, akikért érdemes küzdeni.

- Ha bármilyen kívánságod van a szobát illetően, bármi, amin változtatni szeretnél, szólj! Tudjuk, hogy nem olyan kényelmes, mint a palotabéli szobád... - Nyren hangja rántotta ki őt a révületből. Claec meglepődött rajta, hogy újdonsült ismerősének hangjába nem vegyült maró gúny.

- Tökéletes lesz! Még így is sokkal több és jobb, mint amire valójában szükségem lenne. - válaszolta a herceg.

- Ha ez vigasztal, egyet értek Castor rendelkezésével... - fonta keresztbe Nyren a karjait a mellkasán. – A többi katona ezer százalék, hogy nem tűrt volna meg maga között téged. Sokkal könnyebben kipécézhettek volna maguknak, és arra játszhatnának, hogyan zavarjanak haza. Viszont így, a saját szobádban meg van az esélyed arra, hogy kellően felkészülj a megmérettetésekre.

- Te hol vagy elszállásolva? – kérdezte a herceg. Nyren vállat vont, mintha a kérdés nem lenne különösebben fontos, de Claec észrevette, hogy az ifjú pillantása egy röpke másodpercre elkomorult.

- Én a közkatonákkal vagyok egy szinten – felelte végül. – Nincs saját szobám, csak egy közös hálóterem. De ezt szoktam meg, és őszintén szólva, nekem így kényelmes. Nem vagyok egyedül, és a katonák is közelebb állnak hozzám. Sokkal egyszerűbb így fenntartani a bizalmat, ami a túléléshez szükséges. Az én helyzetem más, mint a tiéd.

- Értem – válaszolta a herceg halkan. – Talán igazad van. Mégis furcsa érzés itt lenni, a többiektől távol. Mintha valami határt húznának közém és közéjük. Épp az ellenkezőjét érzem annak, amit szeretnék. Hogy összetartozunk. – Nyren homloka sűrű ráncba szaladt.

- Megkérdezhetem, hogy miért is vagy itt valójában? Miért gondoltad azt, hogy szükséged van a parancsnoki címre? Így is herceg vagy, te vagy a trón örököse, a királyunk leszel. Akkor miért akarsz parancsnok lenni? – kérdezte Nyren.

- Azért vagyok itt, mert... - kezdte lassan, mintha a szavakat gondosan mérlegelné. - ...mert úgy érzem, hogy nem elég csak örökösnek lenni. A trón birtoklása önmagában nem ad erőt vagy tiszteletet. A népemnek több kell ennél. A katonáimnak több kell ennél. Nem akarok csak egy név lenni a történelemkönyvekben. Azt akarom, hogy ha valaha is uralkodni fogok, azok, akik értem küzdenek, tudják, hogy én is ugyanúgy küzdők értük. Ne a hátam mögött vívják meg a csatákat, miközben én biztonságban ülök a palotában. És a népemnek része az umbryxok is, Noxoriának része Umbrafell is! Az éjszaka nem lenne ilyen fényes, a csillagok és a hold nem ragyoghatnának, ha a sötétség nem adna kontrasztot.

- Tisztában vagy vele, hogy több, mint ezeréves ellenségeskedés húzódik a két nép között? Az umbryxok utálják a nocturnokat és ez fordítva is igaz. Az Umbrius család sosem tűrné el, hogy egy Nocturnius beleszóljon az életükbe. – felelte Nyren, arcán komor árnyék ült.

- Pontosan ezen kell változtatni! Láttam a gyerekeket... Nem ezt a sorsot érdemlik. A sötét légió csak a parancsnokuknak engedelmeskedik. Ha egy ilyen sereg állna mellettem, esélyt adhatnék az Umbrafellben élőknek is. – magyarázta Claec. – Úgy érzem képes vagyok rá! Ha király leszek, nem akarok úgy uralkodni, hogy tudom a népem egyik fele nem kapja meg ugyan azokat az esélyeket, amiket a másik fele. Nyxaros hibázott, ahogy Erebos is, majd az utána lévő királyok is. Az apám is hibázott. Én nem akarok! - Nyren egy pillanatra elhallgatott, majd mély levegőt vett, ahogy végig gondolta Claec szavait. Az elhatározás, ami a herceg hangjából csendült, egy pillanatra megérintette őt, de még mindig ott volt benne a kétely.

- Amit mondasz, az szép és nemes – kezdte lassan, mérlegelve minden szavát. – De ne feledd, hogy az esélyek nem mindig úgy alakulnak, ahogy azt eltervezzük. A történelem tele van példákkal arra, hogy a legjobb szándék is félresiklott. Az emberek, különösen az umbryxok és a nocturnok, nem változnak egyik napról a másikra. Ez az ellenségeskedés mélyen gyökerezik, generációk óta. Ha túlságosan próbálod erőltetni a változást, azzal könnyen az ellenkező hatást érheted el. – Claec óvatosan biccentett, de a tekintete elszánt maradt. Ez a kis párbeszéd segítette őt abban, hogy visszanyerje az erejét és az elhivatottságát.

- Tudom, hogy nem lesz könnyű. De ha senki sem próbálkozik, akkor minden ugyanúgy marad. Valakinek meg kell tennie az első lépést. És ha ez a lépés az én vállamra nehezedik, akkor is megteszem. Nem fogok meghátrálni. Az emberek megérdemlik az esélyt a békére, az egyenlőségre. - Nyren arca komoly maradt, de a szemében mintha egy pillanatra enyhült volna a sötétség. Érezte, hogy Claec szavai mélyebbre hatoltak, mint ahogyan azt elsőre beismerte volna.

- Csak vigyázz magadra, Claec – szólalt meg végül halkan. – Nem mindenki fogja látni benned azt a lehetőséget, amit te látsz magadban. Sokak számára mindig csak egy Nocturnius maradsz, az Umbriusok ősellensége. És azok, akik a régi világot védik, nem fogják tétlenül nézni, ha valóban megpróbálod felborítani az egyensúlyt. – a herceg szemei szomorúan csillantak meg, de egy halvány mosollyal válaszolt.

- Tudom, hogy az út nehéz lesz, és tudom, hogy sokan ellene lesznek annak, amit képviselek. De ha a végén elérhetem azt, hogy legalább egy gyermeknek jobb élete legyen, akkor már megérte. És ha meg kell küzdenem ezért, akár saját vérem árán is, akkor készen állok rá! – Nyren elismerően biccentett, arcát széles mosoly keretezte, amitől a kemény vonásai finomodtak.

- Ugye tisztában vagy vele, hogy szerintem te vagy az első nocturn, aki becsmérlően beszélt az istenéről? – erre Claec is elnevette magát.

- Akkor is ez az igazság! – tárta szét a karjait. – Tudnál mesélni a sötét dacról? Szerinted mi lehet az oka, amiért ő indul a parancsnoki címért? Van bármi, amivel meggyőzhetném, hogy engem támogasson? - Nyren egy pillanatra elmerült a gondolataiban, ahogy Claec kérdésére válaszolt. Az arca komolyan festett, és a szemei mélyen elgondolkodtak.

- Ő a sötét légió egyik legfontosabb alakja. Közvetlen Morvan keze alatt nőtte ki magát. Tudom, hogy ezt már mind tudod, de nem hiszem, hogy tisztában vagy a valós jelentésével... - Nyren belépett a szobába és bezárta maga mögött az ajtót. – Morvan volt a világon élő legnagyobb szadista rohadék. Minden erejét abba fektette, hogy megtörje őt, hogy Delaney sötétsége csakis neki engedelmeskedjen. Csakhogy Delaney nem tört meg, az ereje pedig csakis önnön magának engedelmeskedik. Nem létezett olyan kín, amit ne állt volna ki ezért. 12 éves volt, mire ide került. Előtte palotában élt, hercegnőként. Választhatott, hogy vagy férjhez adják, vagy Morvan alatt fog szolgálni a seregben.

- 12 évesen kellett volna férjhez mennie? – Claec teljesen elhűlt a döbbenettől. Ki ad férjhez egy 12 éves lányt, aki még csak egy gyerek?

- Delaney olyan erővel rendelkezik, ami még Morvannak sem adatott meg. Mindenképp hasznot húztak volna belőle, vagy annak révén, hogy az erejét örökíti a fiaiba, vagy pedig úgy, hogy az a sereg hasznára váljon. – húzta el Nyren kelletlenül a száját. – 12 évesen megjött a vérzése, termékeny lett, az apja pedig azonnal kérők hadát sorakoztatta fel. Az anyja volt az, aki felajánlotta őt a légiónak, Morvan pedig az ő ajánlatát fogadta el. - Nyren szavai súlyos kövekként ülepedtek le Claec gyomrában. A szobában egyelőre csak a szavak hangzása terjedt el, az érzések és gondolatok egy pillanatra elcsendesedtek, amíg a herceg próbálta feldolgozni a hallottakat.

- Szóval Delaney már gyermekkorában a sötétség hatalmába került, és nem volt választása, hogyan élje az életét – mondta Claec végül, hangja remegett az elismerés és sajnálat keverékétől.

- Ő inkább választotta azt, hogy hercegnői lététől megfosszák, és egy lelketlen gyilkost faragjanak belőle, mintsem, hogy egy undorító nemes állandóan meghágja, mígnem sorra potyogtatja majd a gyerekeket. Az erőt választotta. - folytatta Nyren, miközben a hangja mélyebb árnyalatokat öltött. – És bár azt mondhatjuk, hogy nem volt választása, ő mégis valami egészen más útra lépett, mint amit az előre elrendelt sorsaként szántak. Delaney nemcsak fizikai értelemben küzdött meg a sorsával, hanem a lelkét is próbára tette. Ő a sötét légió legnagyobb alakja, de ezt a címet nem csak azért nyerte el, mert sikerült túlélnie Morvan kegyetlenségét. Ő nemcsak egy elvetemült katona, hanem egy olyan személy, aki érti a hatalom és a sötétség mélységeit, és ezen keresztül a saját sorsát is alakította. – Claec észrevette, hogy Nyren hangjában micsoda elismerés csendült, miközben a sötét dacról beszélt.

- Tiszteled őt! – Nyren erre egyöntetűen bólintott.

- Mi, akik vele edzettünk tudjuk, mi mindenen ment keresztül. Akárcsak Cronan és Cyrene. Nagyon nagyra becsülöm az elhivatottságodat Claec, a szándékod igazán nemes és minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy segítsek neked elérni a célodat. De én értem, hogy Delaney miért akar parancsnok lenni... Minden joga meg van rá, mindent megtett, amivel kiérdemelné, mindenkinél jobban. Hallottuk, minden alkalommal, amikor Morvan elhurcolta őt és szinte halálra kínozta. Hallottuk, hogyan üvöltött a fájdalomtól, ahogyan azt is, amikor Morvan Cronant és Cyrenet is elfogatta, csak azért, hogy engedelmességre bírja Delaneyt. Láttam a testén a hegeket, amik bizonyítják, hogy miket tettek vele. – tördelte Nyren az ujjait. - Minden, amit át kellett élnie, formálta őt, és nem csupán a hatalomért küzd. Ők nem csak a saját helyüket keresik, hanem megpróbálják megtalálni a saját igazságukat és méltóságukat is egy olyan világban, ami folyamatosan próbálja elvenni tőlük.

Claec reszketegen szívta be a levegőt a tüdejébe. Számított rá, hogy a sötét dac olyasfajta kiképzést kapott, aminek köze sincs az övéhez. Claecet a legjobb tanítók képezték, szellemileg és testileg is. Altair Venti tanította harcművészetre, megtanította kegyesen, gyorsan és precízen harcolni, ha nagyon muszáj akkor ölni. De Altair sosem erőszakkal vette rá a cselekvésre. A halál nem egy kegyetlen dolog, senkinek nincs joga brutalitással elvenni egy emberi életet, a halált tisztelni kell. Erre a nagynénje nevelte. A szülei segítettek a mágiája fejtegetésében és kibontakoztatásában. Ha valami nem sikerült, akkor csak megveregették a vállát, és másnap újra megpróbálta. Sosem rótták fel neki, ha valami nem ment elsőre. Mindig volt újabb és újabb lehetőség, hogy bizonyítson, és amikor ez sikerült, kellően meg lett dicsérve, kisgyermekként még ajándékot is kapott.

Delaney kínzást, gyötrelmet, megaláztatást és keserűséget kapott. Az ereje nem úgy volt kezelve, mint egy ritka és becses ajándék, hanem valamiféle fegyvert láttak benne, egy eszközt, amit felhasználhatnak sajátos célok eléréséhez. Ezt tette a családja és aztán később Morvan is. Most itt volt az esélye, hogy megmutassa, milyen erős és hatalmas, azáltal, hogy ő lenne a parancsnok, Claec pedig most ezt el akarja venni tőle. Ettől elszorult a mellkasa, izzadni kezdett a tenyere. Most először érezte azt, hogy ő valóban csak egy betolakodó itt. Egy hülye srác, aki a rangját felhasználva vesz el valamit, ami sosem volt az övé, ami sosem tartozott hozzá.

- Jól vagy? - vonta fel Nyren a szemöldökét. - Kissé elsápadtál...

- Jól, aha. - motyogta a koronaherceg az orra alatt, majd erősen megdörgölte az arcát.

Nehéz lesz. Minden egyes rohadt nap, amit ebben a pusztalattal teli helyen kell eltöltenie, valószínűleg rosszabb lesz, mint a pokol. Viszont akkor sem áll meg. Nem tör meg, nem hátrál meg. Valahogy el kell érnie Delaneynál, hogy tudja, a célja az ő javát is szolgálná. Ha Claec lenne a parancsnok, akkor felszabadítaná a harcos hercegnőt. Felszabadítaná, biztosítaná, hogy soha többé ne kelljen ahhoz hasonló szörnyűségeket átélnie, amikről Nyren szűkszavúan beszámolt. Ha egyesítenék az erejüket, semmi sem állíthatná meg őket. A sötét légió valóban a világon a leghatalmasabb lenne, a harcosok pedig szabad, jó életét élhetnének. Nem kellene kegyetlenül ölniük, megmutathatnák a világnak, hogy a mágiájuk nem a halál fegyvere, hanem egy ősi ajándék. Viszont Claecnek egyelőre fogalma sem volt arról, hogy miként győzze meg a vetélytársát az összefogásról.

- Helyezd magad kényelembe, Claec! - tanácsolta neki Nyren, aki szerencsére nem faggatta a herceget a hirtelen hangulatváltásáról. - Rendezkedj be, szedd össze a gondolataidat. Hamarosan visszajövök érted, ugyanis az új uralkodói pár látogatást tesz nálunk, amit vacsorával ünneplünk. Illetve pontot teszünk a nem szokványos események végére is. Ha bármiben segíthetek, megtalálsz a katonák közös terében.

- Nagyon köszönök mindent, Nyren. Igazán! Elmondhatatlanul hálás vagyok. - és ez valóban így is volt. Nyren megtehette volna, hogy tévútra viszi Claecet, leköpi és megveti, mégsem tette. Azért segített, mert így akart tenni, ami csak még jobban segítette a herceget abban, hogy az umbryxok még menthetőek. Nyren elnevette magát.

- Talán egy nap majd viszonzod a segítségemet, ha mondjuk már király leszel. Az menő lenne! - kacsintott rá, azzal kilépett a szobából, Claec pedig egyedül maradt a gondolataival és a rengeteg tervével.

Delaneynak fogalma sem volt róla, mikor volt utoljára ennyire görcsben a gyomra. Talán aznap, amikor ide került, hat évvel ezelőtt. Ő sosem volt jó abban, hogyan szerepeljen, tárgyaljon és adja elő magát. Egy Umbrius hercegnőt erre sosem tanítanak meg, csakis arra, hogy miként tehet a férje kedvére, minden tekintetben. Nem volt több kilenc évesnél, amikor a nevelőnője részletesen elmagyarázta neki, hogy miként tudja majd kellően kielégíteni a leendő férjét, miként válhat a vágyainak megtestesülésévé. A kis hercegnő utána kihányta az ebédjét, miközben minden ízében rettegett attól, hogy rá majd egyszer ez a sors fog várni. Umbrafell egy esély volt, hogy ne jusson arra a sorsa, mint az anyja. Az már más kérdés, hogy a pokolnak ez a bugyra semmivel sem édesebb.

A koronaherceg biztosan elbűvöl majd mindenkit. Ő tudni fogja, mikor mit mondjon, hogyan formálja úgy a szavakat, hogy azok célt érjenek, erejük legyen, akárcsak egy fegyvernek. Persze, hogy tudni fogja, mivel őt erre nevelték! Leendő király lévén ez a minimum. Hogyan vehetné fel ezzel a versenyt Delaney? Hiába sminkelte és öltöztette fel őt Cyrene, legbelül nem több, egy sötét roncsnál. Nincs benne semmi, az erejét leszámítva, ami kiemelné őt a többiek közül. És még azt is el akarták venni tőle, az egyetlen dolgot, ami az övé, ami mindig is az övé volt. Ami neki rendeltetett. Megfogadta, hogy soha nem adja oda senkinek. A lelkét Morvan megtörte, a testét szétszaggatta, Shade bemocskolta őt a förtelmes perverzióival, az apja tenyészkancának szánta, az anyja pedig minden arcrezdülés nélkül vetette oda Morvannak. Delaneyt már nem érdekelte, nyugodtan vegyenek el tőle mindent, tegyenek vele, amit csak akarnak, de a mágiája, a sötétsége sosem kerül más kezébe.

- Lélegzetelállító vagy, éjféllány! - Castor hangja rántotta vissza a valóságba. Ahogy Delaney megfordult, szembe találta magát egy sugárzó szempárral és a világ legmelegebb mosolyával, valamint a férfival, akihez mindezek tartoztak. A férfi, akit a harcos hercegnő az apjaként tisztelt és becsült.

- Nem a herceget kíséred? - vonta fel Delaney a szemöldökét.

- Mondtam már, hogy téged támogatlak. Az pedig, ha én kísérlek, meg is mutatja. - tette a kezét a vállára.

- Ezt durván el fogom cseszni! - nyögte az éjféllány.

- Tudom, hogy most úgy érzed, hogy ez az egész túl sok – kezdte Castor, óvatosan megválasztva a szavait. – De ne feledd, hogy te már túléltél olyan dolgokat, amik másokat teljesen összetörtek volna. Minden egyes csata, amit megvívtál, minden egyes szenvedés, amit elviseltél, mind-mind erősebbé tett.

Delaney ajkai keskeny vonallá préselődtek, ahogy próbálta visszafojtani az érzelmeit. Nem akarta, hogy Castor vagy bárki más lássa a gyengeségét, de a szavak mégis mélyen érintették. Mélyen belül még mindig ott volt az a kislány, aki rettegve várta a jövőt, és most is ugyanaz a félelem uralta őt.

- Esküszöm, ha az a hercegecske keresztül húzza a számításaimat... - sziszegte Delaney.

Nem kellett, hogy befejezze a mondatot, Castor látta a szemeiben. Ha a koronaherceg mindent elront, amit ők elterveztek, akkor megtapasztalhatja, hogy mire is képes a sötét dac. Castor egy pillanatig hallgatott, aztán mély lélegzetet vett, és megfogta Delaney karját, finoman megszorítva, hogy érezze a támogatását.

- Delaney, neked több van, mint amiről a herceg valaha is álmodhatna. Az erő, ami benned van, nem csak a mágiádból ered, hanem abból is, hogy soha nem adtad fel. A herceg lehet, hogy kiváló diplomata, de ő sosem élt át olyan fájdalmakat és kínokat, mint te. Te vagy az, aki megértette, hogy az élet nem mindig igazságos, és aki ennek ellenére is talpra állt. - Castor lehajolt, hogy a szemébe nézhessen, a hangja halk és nyugodt volt. - Akármi is történik, én hiszek benned. Tudom, hogy képes vagy rá. - az éjféllány összeszorított ajka megremegett, de hamar rendezte az arcára kiülő érzelmeket. Nem akarta, hogy Castor még egyszer egy megtört kislányt lásson benne. Inkább vett egy mély levegőt, összeszorította az öklét, és lassan bólintott.

- Köszönöm... – suttogta. – Köszönöm, hogy hiszel bennem.

- Mindig is hittem benned, éjféllány – válaszolta Castor lágyan. – És hiszem, hogy ma is erősebb leszel, mint valaha. Gyere, menjünk! Ne várassuk meg a katonákat.

A nagycsarnok valamivel impozánsabb lett, mint amúgy szokott. Még a Delaney után maradt vértócsát is feltakarították. Tekintete a helység domináns vonásait pásztázta, miközben próbálta rendezni a gondolatait, mielőtt a szülei majd belibbennek a terembe. Az este furcsa vibrálással töltötte meg a levegőt, mintha maga az épület is visszatartott lélegzettel várta volna, mi fog történni. A szokottnál valamivel több fény szűrődött be a csarnok ablakain keresztül, de a fáklyák halvány lobogása, még így is szinte elveszett a hatalmas térben, amelyben a fekete kőfalak hűvös szigora uralkodott.

Delaney tekintete önkéntelenül is az emelvény felé siklott, ahol korábban Morvan obszidiántrónja állt. Az emelvényt most megtisztították, a trón nyomait gondosan eltüntették, mintha soha nem is létezett volna. A lány testét jeges szorítás járta át, ahogy felidézte a pillanatot, amikor saját keze által repesztette szét a hatalom szimbólumát. Akkor, abban a pillanatban, haragjában és elkeseredettségében, úgy érezte, hogy megfosztotta Morvant mindattól, amit az a trón jelentett. Most azonban, ahogy a csupasz emelvényre meredt, nem érzett elégtételt, csupán egyfajta ürességet.

A katonák már gyülekeztek a csarnok központi asztala körül, ami hosszan nyúlt el a terem közepén. Nem beszéltek sokat, s ha szóltak is egymáshoz, az elfojtott suttogásként tört fel ajkaikról, mintha nem mertek volna hangosan beszélni. A csendet csak a fegyverek tompa csörömpölése és a nehéz csizmák csikorgása törte meg. Mindenki tudta, hogy ez az este nem olyan lesz, mint a többi. Minden tökéletesen meg volt rendezve, mintha valami groteszk ünnepségre készülnének.

- Ki hol ül? - kérdezte súgva az éjféllány Castorhoz hajolva. A férfi összeszorította az állkapcsát. - Castor! - szólt ismét. - Mi az?

- Nos, a szüleid természetesen a dobogón lévő, két díszes széken fognak helyet foglalni. - mutatott Castor az előbb említett dobogó felé.

A középen elhelyezkedő két díszes szék szinte kirívóak a környezet sötétségéhez képest. Az egyik szék, amelyen Erelda foglal helyet, karcsúbb és kecsesebb, mégis erőt sugall. Finoman faragott karfáit és háttámláját sötét, ébenfából készítették, amelyet aprólékos ezüst minták díszítenek. A párna mélybordó bársonyból készült, ami királynői pompát kölcsönöz neki. A másik szék, amely Nerionnak van fenntartva, robusztusabb és markánsabb megjelenésű. Szélesebb karfái vaskos faragásokkal vannak ellátva, amelyeken régi harci jelenetek és mitikus lények elevenednek meg. Az ébenfát itt is sötét ezüsttel és obszidiánnal kombinálták. A párna mélyfekete, amely csak még inkább kihangsúlyozza az ülőhely komorságát. Az asztal maga hosszú és masszív ébenfából készült, amelyet fekete obszidián berakások díszítenek.

- Az egyértelmű volt. Én hol fogok ülni? Mellettük? - faggatta tovább.

- Édesanyjád mellett Soren fog ülni.

Soren Umbrius egy távolabbi unokatestvére Delaneynak. Morvan és Soren apja elsőfokú unokatestvérek voltak, így került be aztán Soren is a légióba. A sötét katonáknak sosem volt alparancsnokuk. Egyetlen uralkodói pozíció volt, és az a parancsnoké volt. Rajta kívül senki más nem irányíthatta a sereget. Azonban Soren mégis ebben a nemlétező titulusban tetszelgett Morvan mellett. Egy aljas, gerinctelen rohadék volt, nem félt kivenni a részét a három kárhozat kínzásából, ha Morvan azt kívánta. Mielőtt ők hárman meg nem jelentek a színen, ő volt Morvan kis kedvence. Szintén a parancsnok keze alatt nőtt fel és vált veszett harcossá, azonban senki képessége és képesítése nem fogható a három kárhozatéhoz. Soren most már majdnem 40 éves, és el lett feledve a seregben, pláne az elmúlt 6 évben, mióta az éjféllány itt van. Delaney nem lepődött meg, hogy távoli nagybátyja indul a címért, ezzel is bosszút állva őrajta, és Delaney úgy is hitte, hogy majd Soren lesz a legnagyobb vetélytársa. Egészen addig, amíg a koronaherceg meg nem érkezett.

- Jó magasra kapaszkodik az a balfasz... - dünnyögte Delaney az orra alatt. Castor vállat vont.

- Vérbeli Umbrius. Így kívánja a szokásrend. - mondta. - Kieran Thanatos fog Soren mellett ülni.

Delaney az ő jelentkezésére is számított. Azon kívül, hogy zseniális harcos, a sötétségével pedig úgy bánik, mint egy dallal, ő az umbryxok kémje. Nincs olyan információ, olyan tudás, amit ő és a kis kémjei ne tudnánk kideríteni. Ugyan nem tartozik a főbb nemesi családok közé, Morvan mellett akkora sikereket ért el, hogy az már a fejébe szállt... Bár félelmetesnek tűnik a férfi jelenléte, az éjfellánynak kétsége sincs afelől, hogy az első alkalommal legyőzi Kierant.

- Ki indult még? - kérdezte Delaney.

- Alaric Dravus - a belső biztonsági felelős. - Hadrian Grimshaw - a főmentor. - És Orin Zarath - a logisztikai ellátó. Delaney felhorkant a felsorolt neveken, és mosolyogva könyvelte el magában, hogy egyikük sem fog problémát okozni a számára.

- Nagyszerű! Akkor én apám mellett ülök majd? - Castor a fogát szívta. Az éjféllány felcsattant. - Oh a sötétség mélységére, csak bökd már ki!

- Ott a koronaherceg fog ülni. Te pedig őmellette. Ez külön Nerion kérése volt felém. - magyarázta Castor.

Delaney Umbrius gyomrát hirtelen marni kezdte a keserűség. A megaláztatás szele úgy csapta arcon, amitől az epe a torkába szökött. Utoljára akkor érezte ezt a fajta szégyent, amikor Morvan oda dobta őt Shadenek, a tarosi csata után. Shade pedig a Morvus családból való, akik a legnagyobb alappillérei az umbrafelli életnek. Övéké a pénz, ami forgatja a kereket, és Shade ennek az örökségnek a feje. Soha nem volt sötét katona, de Morvan fiaként bánt vele, ezáltal szabad bejárása van a légió területeire. Most is csak azért nincs itt, mert a pénzügyeket rendezi a családja székhelyén. Delaney csak a kisujját mozdítva képes lenne megölni Shadet, mégsem teheti. A Morvus család akkor elvágná azt a csekély pénzforrást is, ami a katonákhoz jut, Delaneyt pedig árulással kivégeznék. Akkor nem érne el semmit, nem segíthetne az emberein, azokon, akik fontosak a számára. Amikor Morvan úgy döntött, hogy a maradék méltóságától is megfossza őt, azáltal, hogy Shade kurvája lett, tudta, hogy az egész egy emlékeztető. Emlékeztető arra, hogy bár ő a leghatalmasabb erejű Umbrius, akkor is csak egy nő, akinek meg kell hajolnia a férfiak akarata előtt. Ő nem több csupán, mint egy eszköz, amit akkor és úgy használnak, amikor és ahogy akarják. És most az apja is pontosan erre emlékezteti őt.

- Sajnálom, éjféllány! - szorította meg Castor a kezét. - Tudom, hogy nem így tervezted, de ő a herceg. A leendő uralkodónk! Nincs szükséged Nerion elismerésére, hogy tudd, mit akarsz és mire vagy képes.

Delaney örült, hogy Castor mindig vele van, mint egy óvó árnyék, egy biztos pont a káoszban, amibe akármikor kapaszkodhat, erőt ad neki, biztatást. Akárcsak Cyrene és Cronan. Ez azonban nem változtatott azon, hogy az apja minden bizonnyal őrjöngött, amikor meghallotta a nevezését, mert ezzel keresztül húzta a számításait. Most pedig ez a büntetése. A megaláztatás, a szégyen bélyege. Mintha nem viselne már így is éppen eleget a testén. Megrázta a fejét. Megfogadta, hogy mindent oda ad, csak nyerje el ezt a kibaszott címet! Nyugodtan vegyenek el tőle mindent, égessenek fel benne mindent, ha a végén ő lesz a parancsnok. Ha a végén megadhatja az igazságszolgáltatást Cyrenenek és Cronannek. Megígérte nekik. És ehhez tartja is magát.

- Nem számít. - mondta, azzal elengedte Castort és megindult a neki fent tartott hely felé, a pódiumon.

Ahogy peregtek a percek csak úgy tömörültek befelé a katonák. A dobogón lévő asztal előtt ült a többi katona. A legközelebbi helyek az uralkodói párhoz Castoré, Cyrené, Cronanené és a többi olyan katonáké, akik valamilyen elit szerepet játszanak a sereg életében. Az "egyszerűbb" katonák, valamint a kisgyerek leghátul kaptak helyet, ami azt is jelentette, hogy az ételből nekik jut a maradék. Delaney kíváncsian szemlélte, hogy a szakács miféle menünek alig nevezhető dologgal rukkol majd elő, eme nemes est alkalmából. Időközben Soren, Alaric, Kieran és Orin is megérkeztek. Mind komoran biccentettek felé, ami nem volt sem rossz, sem pedig jó. Itt Umbrafellben ez egy átlagos köszönési forma. Kivéve Soren. Ő vigyorogva dörzsölte a tenyerét, látva, hogy ő az újdonsült úrnője mellett ülhet, míg Delaney száműzve lett az asztal szélére. Az éjféllány legszívesebben a képébe vágta volna a mágiáját, a sötétségét, ami olyan, erős és sűrű, hogy Soren nyeszlett képességét seperc alatt magába szippantotta volna.

Mégsem tett semmi effélét. Azzal nem nyert volna semmit, nem érte volna el a sötét katonáknál azt, hogy bízzanak benne. Így Delaney csak teljesen semleges arckifejezéssel nézte végig a rokona kárörvendését. Hadd higgye mindenki azt, hogy most a herceg a legnagyobb szenzáció. Így legalább róla elterelődik a figyelem, és könnyedén lecsaphat majd. Soren lesz az első, akit a földdel fog egyelővé tenni. Már csak azért a kárörvendő vigyorért is!

Cyrene és Cronan is megérkeztek, kéz a kézben ültek le a Delaney előtt álló székekhez. Mind a ketten büszkén húzták ki magukat ültükben, megjelenésük szinte teljesen megegyezett Delaneyéval, ahogy a vérboszi sminkje is. Nem véletlen, hiszen ezzel is a támogatásukat fejezték ki a társuk felé. Cinkosan összemosolyogtak, szavak nélkül kommunikáltak. De nekik soha nem is kellettek szavak ahhoz, hogy szót értsenek. Őket hármukat egy fából faragták. Ők hárman egyek.

Az alap mozgolódás olyan hirtelen halt el, hogy az éjféllány nem is értette mi történt. Aztán a nagycsarnok bejárata felé pillantott, és azonnal megtalálta az okát a némaságnak, ugyanis Nyren mellett ott állt a koronaherceg. Claec Nocturnius. Delaneyban azonnal fellobbant a haraggal és ellenérzéssel vegyes szikra, ami végig futott a testén, megtöltötte az üres részeit a mágiájával. Tudta, hogy a karjai körül ott pezseg a sötétség, mint egy hűséges társ, ami csak arra vár, hogy rohamra indítsák. Az éjféllány hiába próbálta teljesen visszatuszkolni magába, nem ment neki. Nem akarta, hogy mindenki lássa, milyen hatással van rá a herceg, hogy mennyire foglalkoztatja, sőt aggasztja a jelenléte. Erősen fújtatott, a fülében dobolt a vér. Ez is csak egy szarházi, aki el akarja tőle venni azt, ami neki jár! Csak egy szarházi - mantrálta magában. Semmi több. Azokkal pedig már tudja, hogyan bánjon.

A herceg elegánsan öltözött, sőt fejedelmien. Delaney felhorkant ettől a gőgösségtől, de nem csak ő. A többi katona is neki állt sugdolózni. Helyes! A koronaherceg mélyfekete, testhezálló köpenyt viselt, amelyet ezüst hímzés díszített. Alatta egy egyszerű, de tökéletesen szabott, szintén fekete tunikát viselt, amelynek nyaka diszkrét V-alakban futott le, felfedve erős nyakát és széles vállait. Fekete nadrágja tökéletesen illeszkedett hozzá, kiemelve izmos lábait, de mégis elegáns és visszafogott maradt. A nadrág szára belesimult a térd fölé érő, mélyfekete csizmákba, amelyek szintén gondosan megmunkáltak voltak. A csizmák oldalán finom ezüst csatok díszelegtek, ezek is összhangban voltak a köpenyén lévő ezüst hímzéssel.

A korábban derekát díszítő tör, aminek markolatában egy éjkék kristály csillog, most is ott függött, csak most mellette egy hozzá hasonló hosszúkard is helyett kapott. Az éjkék haja szinte csillogott a csarnok félhomályában, hullámos tincsei elegánsan voltak rendezve. Jobban ki se tűnhetett volna innen. Ő nem a sötétség gyermeke. Sosem lesz az. Nyren ekkor hirtelen Delaneyra mutatott, vagyis pontosabban a mellette lévő székre, mire a herceg mélykéken izzó szemei lyukat perzseltek az éjféllányba. Delaney mágiája erre még jobban fellobbant, mintha csak válaszolni akart volna a koronaherceg szemében keringő csillagokra és holdfényre. Régen a sötétség és az éjszaka fényei egyek voltak, de most? Nem többek gyűlölt ellenségeknél. A Delaneyban tomboló sötétség pedig képes lett volna neki feszülni az éjszakának.

- Csitt! - intette fegyelemre magában a mágiát. - Ne most, ne így! - dúdolta.

- Hadd tépjem szét! - rázta a ketreceit. Delaney érezte az ujjaiban a pulzálást, pontosan olyan volt, mint mikor Morvan trónját zúzta darabokra. Érezte, hogyan hasad fel rajtuk bőr, miközben a sötétség finoman kúszott kifelé.

- Nem! - üvöltött rá. - Most még nem! - izzadság csurgott végig a hátán, ahogy próbálta fogcsikorgatva elnyomni a benne élő fenevadat. Nem különösebben sikerült neki, pláne, mikor a herceg közeledni kezdett felé.

Claec nem volt hülye, látta, hogyan lobbant fel a sötét dacban az ereje, amikor egymás szemébe néztek. Látta, hogyan próbálta eloltani magában azt a féktelen energiát. Ha nem forogna annyi minden kockán, biztosan sarkon fordulna és nem ülne le mellé. Nem volt biztos benne, hogy ha az erejük egymásnak feszülne, ő kerekedne felül. Mégis, ahogy közeledett a lányhoz, nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy milyen földöntúlian gyönyörű. Kegyetlen szépség, felfoghatatlan erő, ezt sugározta a smink, ami még jobban kiemelte a szobortökéletességű vonásait. Claec hallott már korábban a démoni szempárról, Medora mesélt róla neki, mikor még gyermek volt. Állítólag, akik ilyen szemekkel rendelkeznek Umbra istennő áldását élvezik, aki még a halálból is óvja a jogos örököseit. Ha nem itt a mélyben lenne, egy ilyen szempár előtt világok hajolnának meg, királyok esnének térdre. Kis híján Claec is megtette. A legtisztább fekete színezi meg kissé a szemfehérjét, míg az írisz a legsötétebb, legmélyebb kék.

- Uraim! - biccentett a többi jelöltnek, amikor az emelvényre érkezett.

Azok komoran, összeszorított állkapoccsal biccentettek vissza neki. Egyértelmű jelzés, hogy nem fogadják el a nevezését, és megvetik, akkor is, ha ő a leendő király. Nem mintha különösebben érdekelte volna Claecet a többiek megnyilvánulása, hiszen számított rá, tudta, hogy nem fognak örülni az ittlétének. Nem is az ő figyelmükért vert olyan hevesen a szíve... Claec oldalra billentette a fejét, és alaposan végig mérte a halálosan gyönyörű Umbrius lányt, aki most levegőnek nézte, meredten előre bámult. A testtartása tökéletes volt, háta egyenes, arca rezzenéstelen. Márványfehér bőrén egy apró hiba sem rontotta az összképet. Hátán a kardja, amit Claec már az első találkozásuk alkalmával is felfedezett. Hosszú ujjai nyugodtan pihentek az asztal szélén.

- Delaney! - köszörülte meg a torkát a herceg. - Örülök, hogy újra találkozhatunk! - a lány szemei ekkor az övébe kapaszkodtak, Claec levegője hirtelen a tüdejébe szorult, nyomni kezdte a bordáit, a szavak a torkára fagytak. A csillagokra, sosem látott még ilyen gyönyörűséget! Még a gyönyörű sem fejezi ki megfelelően azt a fajta hideg szépséget, amit a sötétség lánya sugároz magából. Delaney ajka görcsös mosolyra húzódott.

- Remélem nem vetsz meg érte herceg, amiért én nem viszonzom ezt az örömöt! - felelte indulatosan. A másik asztaltól halk kuncogás terjedt feléjük. Cyrene Vosstól. Vérvörös ajkai elégedetten mosolyogtak barátnője szavaitól.

- Természetesen nem! - válaszolta Claec teljesen őszintén. Delaney erre kérdőn felvonta a szemöldökét. - Nem vagyok olyan naiv, hogy elhiggyem, azért, mert én vagyok a koronaherceg indokolatlanul is imád a nép. És olyan kegyetlen sem vagyok, hogy ezt elvárjam, pláne nem tőletek. Tőled. - a sötét dac erre hátra dőlt a székében, az ujjait összekulcsolta az ölében. Számító pillantással mérette végig a herceget.

- Minden rangos férfi elvárja, hogy indokolatlanul imádják. Ez az elvárás megnyugtatja az egotokat, nem billent ki titeket a kis világotokból. Ha az megtörténne, összeroppannátok a súly alatt. - mondta szenvtelenül.

Szúrós szag töltötte meg a levegőt, de látszólag Claecen kívül más nem érzékelte. Mágia és vér. Lepillantott Delaney tökéletes ujjaira, amik most véresen tapadtak össze. A herceg közelebb lépett az asztalhoz, de a hercegnő nem húzódott hátrébb, csak még jobban megfeszítette az izmait, minden eshetőségre felkészült. Claec azonban csak leemelt egy szalvétát és a lány felé nyújtotta.

- Az ujjaid - tette hozzá. - Véreznek. - Delaney azonnal az említett testrészeire pillantott.

- Büdös picsába! - káromkodta, azzal kikapta Claec kezéből a szalvétát, és elkezdte törölgetni az ujjait. Nem várt tőle köszönetet, úgyhogy leült a helyére.

- Gyakran megesik? - kérdezte a herceg, miközben nézte, hogyan forrnak be a sebek a lány ujjain, hála a mágikus vérének.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz. - gyűrte a zsebébe a véres szalvétát.

- Mikor bejöttem láttam, hogyan próbált előtörni az erőd. Amikor túl sok, és nem bírsz vele, így próbál meg teret nyerni, igaz? Megsebesít. - Delaney olyan pillantást vetett rá, hogy ha szemmel ölni lehetne, a herceg holtan esett volna össze.

- Semmi közöd hozzá, koronaherceg! - sziszegte. Ez igaz is volt, Claec azonban mégsem volt képes elengedni a témát.

- Tudom, milyen az, amikor annyira féktelen a mágiád, hogy szétfeszíti a bőrödet, és megrepeszti a csontodat. - kezdett bele. - Nekem is időbe tellett, mire megtanultam kezelni. De meg lehet tanulni. - Delaney vértől ragacsos ujjai hirtelen a csuklója köré fonódtak.

Az érintés nyomán valami ősi, elemi erő hullámzott végig rajta, olyan érzés volt, mintha egy pillanatra megragadta volna az őt körülvevő sötétség mélyén lappangó nyers hatalmat. A bőréhez érő ujjak hidegek voltak, mint az éjszakai égbolt, de mégis lágyak, szinte hívogatóak. Claec testén át futott a feszültség, mintha egy pillanatra minden érzéke kiélesedett volna, a világ körülötte elmosódott, és csak Delaney hűvös érintése létezett. Mielőtt teljesen átadhatta volna magát ennek a különös, ismeretlen érzésnek, Delaney ujjai hirtelen elengedték, mintha a lány megérezte volna, hogy túl mélyre hatolt. Az érintés utóhatása azonban ott maradt a bőrén. Apró véres ujjlenyomatok, melyeknek hideg tapadása ott égett a csuklóján. Claec elméjét nyugtalanító keveréke töltötte el a kíváncsiságnak és a titokzatos vonzalomnak, amelyet ez a röpke, mégis mély érintés váltott ki belőle. A herceg pedig, noha mindez összezavarta, valahol mélyen tudta, hogy nem érdekli a lány vére, vagy az érintés nyoma. Többet akart tudni erről az erőről, ami őt ennyire megragadta.

A lány tekintetében nem volt semmiféle melegség, vagy tüzesség. A pillantása is hidegen égett, kegyetlenül, szinte már vérszomjasan. Claec egy pillanatra elmerült ebben a pillantásban, hagyta, hogy borzolja az érzékeit a sötét dac ereje. Tudta, hogy a lánynak elég lenne egy ujját megmozdítania, ő pedig, mint egy zsák krumpli, puffanna a földre. De valahogy mégsem volt képes megrettenni ettől a féktelen erőtől, még ha ez is volt élete legnagyobb idiótasága.

- Neked fogalmad sincs semmiről! - köpte felé a szavakat. - Benned - mutatott a hercegre - és bennem - majd magára - semmi közös nincsen! - Delaney hangja remegett a visszatartott dühtől. - Felség! - tette hozzá a jelzőt, mintegy megerősítést. Csakhogy Claec nem volt hajlandó feladni a küzdelmet.

- Na és ha tévedsz? - hajolt közelebb a lányhoz a herceg. - Mi van akkor, ha valójában van bennünk közös? Több is, mint gondolnád? - fogalma sincs, honnan vette a szavakhoz a bátorságot, mikor a sötét dac ezek után biztosan szarrá fogja rúgni a seggét. De egyszerűen nem akarta, hogy csak úgy annyiban maradjon ez a szócsata közöttük. Valahogy felvillanyozta őt, úgy, mint még talán semmi.

- Ezt te sem gondolod komolyan, ugye? - szólt vissza unottan Delaney.

- Megtaníthatlak rá! - ajánlotta fel a semmiből. A hercegnő értetlenül pislogott rá.

- A te mágiád rohadtul nem hasonlít az enyémhez, éjszaka hercege! - fröcsögte ellenszenvesen.

- Kisfiú koromban sokat vérzett az orrom és a fülem, illetve elájultam, ha az erőm kontrolálhatatlanná vált. - kezdett bele Claec. - Az éjszakát elég hamar sikerült az uralmam alá vonni, de a telepatikus képességemet... Mindenki gondolatát hallottam, olyan volt, mintha egyszerre ezren beszéltek volna hozzám. Elvesztem a gondolatok rengetegében. Nem tudtam felvonni az elmém körüli pajzsot, hogy kizárjam őket. Persze, az öcsémnek nem voltak ilyen problémái, de nekem időbe telt, mire megtanultam kezelni. - elhallgatott egy pillanatra, majd folytatta. - Az elején teljesen elveszettnek éreztem magam. Semmi sem segített. Próbáltam meditálni, elzárkózni a világtól, de csak rosszabb lett. Aztán valaki azt javasolta, hogy fordítsam meg a dolgot. Ne próbáljak menekülni a hangok elől, hanem merüljek el bennük. Nem volt könnyű, sőt, rémisztő volt... de végül megtanultam, hogy a saját erőmmel kell dolgoznom, nem ellene. Elkezdtem hallgatni minden egyes gondolatot, érzést, ami beáramlott a fejembe. Képes lettem rá, hogy elmélyedjek bennük, és megtaláljam azokat a hangokat, amelyek hasznosak, értékesek számomra. Minden más elhalkult, amikor ezt megtanultam. Ezt a technikát nem egy nap alatt sajátítottam el – folytatta Claec. – De amikor sikerült, rájöttem, hogy az erőm egy eszköz. A koncentráció és az elfogadás volt a kulcs. Nem elfojtani kell az erőt, hanem összpontosítani. Azt hiszem, te is képes lennél erre. És segíthetek neked ebben.

- Ha érdekelt volna a kis történeted, megkérdeztem volna... - dünnyögte unottan Delaney, miközben visszafordult a székében és újra előre meredt.

- Én csak segíteni szeretnék! – erősködött tovább Claec.

- Nem szorulok rá! – csattant a sötét dac hangja. – Ide jöttél, és azt hiszed, hogy van bármilyen nemű kibaszott fogalmad arról, hogy mi zajlik itt? – a lány hangja kezdett hisztérikussá válni. – Hogy majd intesz kettőt a kezeddel, és minden úgy fog történni, ahogy azt te szeretnéd? Nézz már körül, bassza meg! – mutatott a katonákra. – Ez nem egy kurva játszótér, ez nem a főváros! Ez itt a sötétség mélye, egy hely, ahol elfelednek minket, ahol a vezetők azt tehetnek, amit csak akarnak, mert senki nem foglalkozik a következményekkel. Nem tudod, milyen itt az élet, hogy mi jutott ezeknek az embereknek. Soha többet, ebben a tetves életben ne merj engem összehasonlítani magaddal! Én nem gondolok a mágiámra rosszként, egyszerűen csak ilyen, mert ilyennek nevelték. Míg téged a legjobb tanítok képeztek, akik még csak egy kiabálást sem ejtettek meg veled, addig az itteni gyerekeket a fájdalom véres árán tanítják meg a túlélésre! Honnan jött egyáltalán ez az elcseszett ötlet, hogy te legyél a parancsnok? A fővárosban már ennyire kétségbe vannak esve, hogy az örökösüket küldik ide, hogy végleg eltiporja az életet Umbrafellben? Nekem elhiheted, ekkora fenyegetést azért nem jelentünk!

- Nem, én semmi... Nem ezért jöttem! – dadogta Claec, de Delaney nem állt le, csupán gúnyosan elvigyorodott.

- Felrúgod a megállapodás szabályait! – tette hozzá. – A nocturnok kimaradnak az umbrafelli életből, cserébe mi behódolva maradunk nektek. Mégis eljöttél ide, leszarva az egészet. Most már tényleg kezdek kíváncsi lenni. Miért?

- A szabályzat szerint olyan nemesi születésű lehet a parancsnok, aki birtokolja a sötétséget, rendelkezik kellő tapasztalattal és elhivatottan szolgálná a katonákat. – idézte fel Claec. – Kiskapukat használtam, akárcsak te. – mutatott rá a lényegre. – A szabályzatban nincs kikötve, hogy csak umbryx lehet a parancsnok, csak az, hogy nemesi születésű legyen. Én az vagyok, ahogy te is. Nincs megszabva sem kor, sem pedig nem. És bár még nem harcoltam élőben, mint említetted, a legjobb tanítók okítottak és edzettek, valamint mind a ketten birtokában vagyunk a sötét mágiájának. – erre Delaney élesen felnevetett.

- Neked aztán van bőr a képeden! Csak azért lehet nálad a sötétség egy darabja, mert Nyxaros ellopta a mi ősünktől! A te sötétséged nem nyers, nem tiszta, teli van a csillagok fényével meg az éjszaka jelképeivel.

- A szabályzatban ez sincs kikötve. – erre a sötét dac csak fújtatott. – Nincs szándékomban még jobban megnyomorítani az itt élőket. – nézett bele Claec mélyen a lány szemébe. – Őszintén mondom! Kérdezd csak meg Nyrent, neki már mindent elmondtam. Nem várom, hogy bízz bennem, csupán arra kérlek, hogy hidd el, nem akarok rosszat a katonáknak, éppen ellenkezőleg. Lehetőséget akarok adni nekik!

- Mégis miért tennél ilyet? – kérdezte a hercegnő.

- Pontosan azért, amiért te is. – Delaney kőkemény állarca ekkor egy pillanatra lehullott. – Sejtem, hogy te is csak jót akarsz nekik, abból, ahogy beszéltél róluk... Én is ezt akarom, Delaney. – ejtette ki óvatosan a lány nevét a száján.

Claec szavai után egy pillanatra csend telepedett közéjük, olyan mélységes, hogy szinte érezni lehetett, ahogy a sötétség még inkább körülöleli őket. Delaney a herceg szemeibe nézett, mintha mérlegelné a szavak mögött rejlő szándékot. Az őszinteség, amivel Claec kimondta a nevét, egy pillanatra megingatta a belső falakat, amelyeket oly gondosan épített fel magában. De csak egy pillanatra. Delaney gyorsan visszarántotta magát a megszokott keménységbe. Tekintete ismét éles és hideg lett, mint a legfényesebb acél.

- Ne merészelj még egyszer magadhoz hasonlítani! - sziszegte halkan, de a szavai mögött rejlő fenyegetés éles volt, mint a penge. - Te egy idegen vagy, aki azt hiszi, hogy mindent megérthet egy pillanat alatt. Nem tudod, min mentünk keresztül, és nem fogsz megváltoztatni semmit. - Claec nem mozdult, nem hátrált meg a lány haragja elől. Tudta, hogy minden egyes szó, amit kimond, kockázattal jár, de nem akarta elengedni ezt a pillanatot. Mert most, itt, talán közelebb kerülhet Delaneyhoz és később a parancsnoki címhez.

- Csak azt akarom, hogy tudd, van választásod. Nem kell egyedül viselned ezt a terhet. Akár elhiszed, akár nem, hasonló helyzetben vagyunk. Nem azért jöttem ide, hogy felülről diktáljak. Azért vagyok itt, mert én is harcolok. Az én harcom más, de ugyanúgy küzdők azért, hogy megvédjem a népemet. - a lány szemeiben egy röpke pillanatra megvillant az elbizonytalanodás, de aztán gyorsan elfordult, mintha visszazárná a lelkét az acélkalitkába, amit maga köré épített.

- Elég ebből – mondta végül ridegen. - Tartsd meg magadnak a kéretlen tanácsaidat és a segítségedet, herceg. Nekem nincs szükségem rájuk! – jelentette ki határozottan.

- Én csak... - egy kürt szólalt meg ekkor, bezengve a hatalmas csarnokot. Mindenki elhalkult, a mozdulatok megfagytak, majd Castor jelent meg a bejáratban, talpig felszerelkezve, akárcsak Delaney. Tökéletesen látszott, kinek a nevezését támogatja.

- Bejelentem Erelda Umbrius úrnő és Nerion Nightshade főúr érkezését. Mindenki boruljon térdre és tisztelegjen az új házfők előtt! – utasította Castor a katonákat.

Claec elmormogott magában egy hosszú káromkodást, amiért a beszélgetése Delaneyval ilyen csúfos véget ért. Igyekzte megfogadni Nyren tanácsait, próbált úgy hatni a lányra, hogy az esetleg megértse, egy hajóban eveznek. Claec maga esélyt kínálna neki, kitörhetne innen, de mintha a sötét dac már olyan mélyen lenne a sötétségben, hogy esélytelen az, hogy valaha is a fény felé merészkedjen. A katonák sorra álltak fel az asztaltól és vetették magukat térdre. Claec összehúzott szemekkel szemlélte őket. Náluk a palotában sosem kell senkinek kúsznia-másznia a királyi család előtt. Egyszerűen meghajolnak, bár Claec néha még ezt is túlzásnak tekinti, de ez? Ez szinte emberi méltóságot sértett. Óvatosan oldalra sandított Delaneyra, és amilyen grimasz kiült az arcára, tudta, hogy ő is hasonlóan vélekedik erről az egész performanszról. Vajon Delaney is tényleg csak a rabja lenne annak, amit ez a hely képvisel?

A katonák fegyelmezett alázata egyszerre tette Claecet dühössé és szomorúvá. Az éles kontraszt a palotában látott elegáns tisztelet, és a most előtte zajló jelenet között csak még inkább megmutatta neki, milyen mély a szakadék a két világ között. Az itteniek élete nem volt könnyű, de Claec meg volt győződve róla, hogy nem kellene ennyire megalázónak lennie.

Na meg a nagy büdös frászt fog Delaney térden állva könyörögni az apja figyelméért! A hányinger kaparta a torkát, a szemét köd lepte el, ahogy látta, Cyrene és Cronan miként térdelnek le, és szegik le a fejüket a szülei előtt. Megígérte nekik, hogy Morvan halálával soha többé nem kell meghajolniuk senki előtt, most mégis ezt teszik, csak azért, hogy biztosítsák Delaneyt a támogatásukról. Az éjféllány tudta, hogy neki is ezt kellene tenni, arccal a földön lenni és hagyni, hogy az apja a hátára taposson, ha akar. Mert kell a szava ahhoz, hogy Delaney valóban indulhasson és meg is nyerhesse a tisztséget. Mégsem tudta rávenni magát. Csak állt ott, meredten bámult a bejáratban tobzódó sötétségre, amiből végül előléptek a szülei, akiket már három éve nem látott, miközben magán érezte a herceg éjszakaszínű szemeinek égetését.

- Ha a fejemben mersz turkálni koronaherceg, esküszöm, megöllek álmodban és nem érdekel, hogy mik lesznek a következményei. – sziszegte szinte némám, miközben továbbra is a szüleit figyelte, akik halkan beszéltek valamiről Castorral. Ekkor valami kellemes borzongást érzett a tarkójánál, amitől libabőrös lett az egész teste, majd hirtelen a herceg hangja töltötte meg a fejét.

- Sosem szoktam engedély nélkül mások tudatában vájkálni. – beszélt hozzá, de a szája nem mozgott. Az éjféllány tudta, hogy a herceg és az édesanyja képesek a telepatikus beszédre, de ezt a valóságban megtapasztalni sokkal másabb volt. Szinte egyenesen felfoghatatlan, olyan erő, ami egyszerre volt kegyetlen és zseniális. Természetesen ezt a herceg előtt sosem ismerné el.

- Ez rohadt para. – gondolta, de nem mondta ki hangosan. A fiú azonban így is hallotta és értette őt.

- Sokan gondolják így. – sóhajtotta. – Ugye tudod, hogy nem kell meghajolnod előttük? – szólt. Delaney erre éles pillantást vetett rá.

- Nem azt mondtad, hogy nem mászol bele engedély nélkül más gondolataiba? – meresztette a szemeit.

- Nem is tettem. Minden az arcodra van írva. Elég jó emberismerő vagyok. Tudok olvasni az érzelmekben anélkül, hogy átlépném a privátszféra határát. – magyarázta a herceg.

Az éjféllány nem volt hajlandó válaszolni erre. Nem akarta tudni, hogy tényleg ennyire átlátszó lenne-e, vagy a herceg valóban ilyen jó emberismerő. Csak arra tudott gondolni, hogy a térdei egyszerűen nem hajlanak, ő pedig még mindig áll, míg mindenki más ebben az átkozott csarnokban hajlong. Kivéve a koronaherceg, természetesen neki nem kellett tisztelegnie Nerion és Erelda előtt. Az anyja tekintete ekkor elszakadt Castorról és a lányára vetődött. A nő pontosan úgy nézett ki, mintha Delaney idősebb kiadása lenne, annyi különbséggel, hogy a szemei szürkék, ahogy a legtöbb Umbriusnak. Ajkait összepréselte, homlokát ráncolta, miközben tetőtől talpig végig mérte a gyermekét.

Sosem ápoltak szoros kapcsolatot. Erelda pontosan olyan anya volt, mint minden más Umbrius nő. Gyengédség, melegség és érzelmek nélkül nevelte a gyerekeit, a nekik szánt szerepre készítette fel őket. A lányait arra, hogy a lehető legjobb férjet fogják maguknak, míg a fiait arra, hogy kegyetlen harcosok és uralkodók legyenek. De semmi több. Aztán amikor betöltötte a 12 éves kort és az ereje felsejlett, az anyja mindenféle teketóriázás nélkül ajánlotta fel őt a seregnek, Morvannak. Ez az élet, ami neki jutott, csak azért lett lehetséges, mert az anyja meglátott benne valamilyen potenciált, amit ki akart használni. Vagy ez, vagy pedig az, hogy már 12 évesen valami vénember felesége legyen. Delaney nyelt egy nagyot, ahogy az anyja arcára megvetés ült ki, valószínűleg annak okán, hogy nem hajtott térdet.

Könnyedén hagyta hátra a férjét és indult meg a pódium felé. Az éjféllány próbált higgadt és közönyös maradni, pontosan úgy, ahogy azt el is várták tőle, de valami a lelke mélyén, már ami még maradt belőle, meghasadt attól, hogy három év után újra láthatja az anyját. Az anyját, aki most fintorogva tekintett rá, pontosan úgy, ahogy három évvel ezelőtt is, amikor Morvan kitüntette őt a tarosi csatában tanúsított közreműködéséért.

- Anyám! – köszörülte meg a torkát Delaney, majd az anyja felé nyúlt, hogy kezet csókolhasson. Az asszony unottan felsóhajtott, de oda nyújtotta a kezét a lányának. Delaney reszketegen szívta be a levegőt, majd egy gyors csókot lehelt az anyja kézfejére. – Gratulálok az új posztodhoz! Kívánom, hogy minden remekül menjen majd. – Erelda erre felvonta a szemöldökét.

- Én is ezt kívánom! Remélem apáddal leszünk fele annyira jó vezetők, mint Morvan volt, a sötétség óvja a lelkét. – Delaney erre alig láthatóan megforgatta a szemeit. Az anyja hirtelen csuklón ragadta és erősen megszorította, hogy magára vonja a figyelmét. Az éjféllány bőre viszketni kezdett, ahol az anyja jéghideg ujjai érintették. – Apád előtt akartam megkérdezni... Mi a fene az, hogy te indulsz a parancsnoki pozícióért? Mond, hogy csak egy félreértés! – az asszony szürke szemei valósággal lángoltak, ahogy kiejtette a szavakat a száján. Delaney egy erőteljes mozdulattal lerázta magáról az érintését. Ez a nő dobta őt ide, azzal a céllal, hogy a valaha volt legnagyobb sötét katona legyen, most pedig felrója neki, hogy a legnagyobb tisztségre tör?

- Nincsen semmiféle félreértés ezügyben! – jelentette ki határozottan. – Ugyan olyan jogon indulhatok a címért, mint bárki más. Megdolgoztam érte! – nem mondta ki nyíltan, hogy mi mindent élt át itt, de az anyja valószínűleg sejtette, ugyanis az arca egy pillanatra megrezdült, a rideg maszk elmozdult és alatta egy cseppnyi bűnbánat fedte fel magát. Az éjféllány nem akart hinni a szemének. Ez volt a legemberibb megnyilvánulás, amit valaha is látott az anyjától. Valószínűleg először és utoljára. – Morvan legjobb tanítványa voltam, én vagyok a sötét dac, Umbra vére folyik az ereimben, miért ne indulhatnék? – tette fel a költői kérdést. Erelda lemondóan pislogott.

- Fogalmad sincs leány, hogy mit szabadítottál a nyakunkra... - suttogta, a következő pillanatban pedig hátra lépett, megtartva Delaneytól a kellő távolságot, mintha ő sem lenne több egy koszos katonánál.

Az éjféllány ettől összerezzent. Az anyja ezzel a cselekedetével szinte megtagadta őt, mint a lányát. És bár a hercegnői életéről már hat évvel ezelőtt lemondott, ilyen nyíltan még sosem tolták a képébe azt, hogy mi is ő valójában. Egy tömeggyilkos. Egy fenevad, egy elfajzott. Az érzelmek tüzes tűkként szurkálták a testét, amiket olyan erősen próbált elnyomni. Életének minden egyes mozzanatát úgy alakította, hogy soha ne lássák rajta a fájdalmat vagy a gyengeséget. Most sem lesz másképp. A szeme sarkából észrevette, hogy Claec figyeli a jelenetet, a herceg éjkék tekintetéből mintha megértés sugárzott volna, de Delaneynek nem volt szüksége sem az együttérzésére, sem a sajnálatára. Összeszedte magát, és visszaszívta azokat az érzéseket, amelyek most legszívesebben ordítani akartak volna benne.

- Te küldtél ide! – vicsorogta az anyjára. – Te akartad, hogy ez legyek! Mégis mit vártál?

Erelda szeme dühösen villant, de válaszolni már nem tudott a kérdésre, ugyanis megjelent mellette a férje. Delaney hirtelen kővé dermedt. Eddig az apjától való találkozástól tartott, de most, hogy az anyja így viszonyult hozzá, elképzelni sem tudta, hogy Nerion mit fog tenni. Az apja azonban egyáltalán nem úgy viselkedett, mint ahogy várta. Arcát mosoly keretezte, ugyan nem kedves és szeretetteljes, sokkal inkább volt ez egy ragadozóvigyor, a szemei azonban ugyan olyan üresen, feketén ültek az üregükben, kifejezéstelenül, mint mindig.

- Apám! – szegte le a fejét Delaney. Ennél többet nem volt hajlandó megadni neki. Nerion hangja szinte csilingelt.

- Nézzenek oda! – ragadta meg Delaneyt a vállánál fogva. – Kész nő lettél! – az éjféllány totál ledöbbenve és értetlenül pislogva állt. Sosem viszonyult így hozzá az apja. A férfi válla felett átnézett a tömegen, Castort kereste a tekintetével. Csakhogy a mentora is ugyan olyan értetlenül állt a dolog előtt. – Anyádra ütöttél, nem igaz Erelda?

- De... - mormogta az anyja.

- Fiatal nő, és már a parancsnoki címért versenyzik. – a szorítása egy pillanatig erősebb lett, de csak olyan rövid időre, hogy ne legyen feltűnő, viszont Delaney még rosszabbul érezte magát a bőrében. Hiába próbált meg óvatosan ficeregni, az apja ujjai tartották őt. – Mikor megkaptam a hírt, el sem akartam hinni, de aztán Castor megerősített. Igazán büszke vagyok! – hazugság. Az egész, amit tesz és mond, nem több, csupa hazugságnál. A kifejezéstelen szemek most is ugyan olyanok voltak, sötétek és élettelenek, vesébelátóak, de egy csepp büszkeség sem volt bennük.

- Köszönöm! – szuszakolta ki magából nagy nehezen Delaney. Érezte a nyaka körül tekeregni a mágiáját, ami azonnal feléledt, amint veszélyt érzett. Márpedig az apja az volt. Veszély mindarra, amit Delaney eltervezett, veszély a parancsnoki címre és veszély a katonákra.

- Morvan is biztosan elégedett lenne most veled, elvégre, az ő kedvence voltál. – paskolta meg a karját, mielőtt elengedte.

Az éjféllányból egy hangos sóhaj szökött ki, és most hálás volt, amiért nem közvetlen emellett a férfi mellett kell ülnie egész este. Akkorát szökkent hátra, amekkorát csak lehetett, kis híján belebotlott a hercegbe.

- Claec Nocturnius koronaherceg! – billentette oldalra a fejét Nerion. – Micsoda... Megtiszteltetés számunkra, hogy itt köszönthetünk téged ezen a gyászos, mégis nemes napon. – Delaneynak most végre lesz egy kis ideje levegőt venni. – Méghozzá úgy, mint az egyik jelöltet.

- Gratulálok a kinevezésedhez, úrnőm! – Claec még csak figyelemre sem méltatta Neriont, amitől a férfi csak tátogni kezdett, mint egy bamba ponty. – Méltó örököse leszel Morvannak. – fordult Erelda felé.

- Köszönöm, felség! – pukedlizett az asszony. Formaság formaság hátán. – Ahogy azt a férjem is mondta, nagyon örülünk a jelenlétednek. – csoda, hogy nem szakad rájuk a plafon ennyi hazugságtól. – Továbbá sok sikert kívánunk neked a tisztségért való küzdelemben. Remélem nem veszed zokon, amiért a legfőbb favoritunk, a lányunk. – Erelda értette a dolgát. Egyszerre volt tisztelettudó és elutasító. Úgy adta a herceg tudtára, hogy megvetik az ittlétét, hogy közben nem sértett meg semmilyen szabályt. Ehhez képest Delaney öt perc leforgása alatt megfenyegette a fiút és elküldte a bús picsába.

- Hiszen ez csak természetes. – húzta össze a herceg a szemét.

Tökéletesen átlátott az álcán. A tekintete Delaneyra villant, az arcát vizslatta, majd a vállait, ahol az apja szorongatta őt, utána pedig a csuklóját, azt a pontot, ahol az anyja vájta belé a körmeit. Összeszorította az állkapcsát, mint aki ideges és végtelenül ingerült. Delaneyt pedig elöntötte a szégyen, amiért a herceg végig nézte a megaláztatást, amit mindkét szülőjétől kapott. Gyenge. Claec most már biztosan gyengének könyvelte el őt.

- Álljatok fel! – szólt a katonákhoz, akik egészen idáig térdelve várták a parancsot. – Hercegem, kérlek foglalj helyet és lássunk hozzá a vacsorához. – szólt mézesmázosan. - Mindenki üljön le! – ugatta a katonáknak.

Az éjféllány tompa puffanással dőlt vissza a székébe, ami most egyfajta menedéket nyújtott neki, ahogy a herceg is, aki közte és az apja között ült. Cyrenere és Cronanra pillantott, akik feldúltan, nyugtalanul fújtattak az asztaluknál. Az elmúlt hat évben nem voltak így elvágva egymástól, és bár ez csak egy vacsora, pár méter távolsággal, Delaney ujjai remegni kezdtek, a mellkasát nyomta valamilyen láthatatlan, végtelen súly, amiért nem ülhet ott a társai mellett. Vér fémes íze töltötte meg a száját, mikor ráébredt, hogy idegességében szétharapta azt. Semmi nem volt kontroll alatt, semmi nem volt az ő irányítása alatt és ha ez a vacsora arra szolgált, hogy megnyerje magának a szülei és a katonatársai támogatását, akkor csúfosan elbukott. A hullámok összecsaptak a feje felett, a múlt képei a jelenével vegyültek. Most sem több, annál a szerencsétlen 12 éves kislánynál, aki ide került. Most sem képes többre, csak egy roncs, egy semmi és senki. A légzése szapora lett, kezdett homályosan látni és szédült. Már majdnem felállt az asztaltól, hogy valami szánalmas indokkal elmenekülhessen és vissza se jöjjön, amikor a korábbihoz hasonló, kellemes és finom cirógatás kényeztette a csigolyáit.

- Nem lesz semmi baj! – töltötte meg a herceg hangja az elméjét, viszont nem nézett rá. A tányérjára meredt, miközben Nerion üres pampogását hallgatta. – Ez csak egy vacsora, ami nem jelent semmit. Nem most fog eldőlni, hogy ki lesz a parancsnok. Ez az egész nem szól másról, csak arról, hogy az apád elhitethesse, hogy ő a mindenség ura. Hát add meg neki, aztán szard le nagy ívben!

- Szerinted ez ilyen könnyű? – kiáltotta gondolatban. – Persze, neked nem jelent semmit ez az este, mivel te vagy a rohadt koronaherceg, te parancsolsz itt mindenkinek. Mi lenne, ha mára leakadnál rólam?

- Mióta itt vagyok, mást sem csinálok, csak elviselem a sértéseket, annak ellenére, hogy nem lennék köteles. Azt is tehetném, amit az apád, elvárhatnám, hogy hajbókoljatok előttem, ehelyett hallgatom, ahogy elküldesz egy melegebb éghajlatra, holott én csak segíteni akarok. – szólt vissza indulatosan a herceg.

- Jaj, szegény fiú! Nem fogadtak tárt karokkal? Nem tudlak sajnálni, ez a kurva valóság! Nőj fel. – fröcsögte.

- Segít, ha kiéled rajtam a frusztrációdat, hercegnő? – Delaney ujjai fehéredésig markolták az asztal szélét.

- Már mondtam, hogy nem vagyok hercegnő. Már nem!

- El kell, hogy szomorítsalak, a születéseddel járó titulus nem szűnik meg csak úgy, mert te azt akarod. Igenis hercegnő vagy, Umbrius hercegnő, a leghatalmasabb, aki valaha létezett. A szemeid áldottak az istennőd által, szóval ehhez méltón kellene viselkedned, nem pedig úgy, mint egy sértett taknyos. – Delaneyból egy szempillantás alatt foszlott szét a feszültség, és valami egészen másfajta érzés költözött a gyomrába. Még sosem nevezték áldottnak a szemeit. Démoni szempár, mindenki így hivatkozott rá, amit a bukott Umbra hagyott örökül rá. – Emlékeztesd rá a féreg apádat, hogy ki vagy te! Rangban felette állsz, megteheted. Nem szorulsz az áldásra ahhoz, hogy te lehess a parancsnok, pláne nem az engedélyére.

- Te ezt szoktad csinálni? A rangodat használod fel, hogy előnyhöz juss? Igazi hercegi megoldás! – kötözködött tovább Delaney, bár hercegnek igaza volt.

- Ne hidd, hogy én nem égettem fel hidakat magam mögött azért, hogy itt lehessek! – a kellemes borzongás egyhussra elhagyta a testét, hideg üresség maradt csak utána.

Az éjféllánynak fogalma sem volt, hogy a herceg miért akar neki ennyire segíteni. Eddig nem is érdekelte, de most kíváncsi volt. Mit akarhat ilyen nagyon ez a fiú, amiért minden arrogancia nélkül elviseli Delaney sértéseit, és még segítséget is hajlandó lenne nyújtani felé? Egy biztos, a társain kívül soha, senki nem segített neki, és furcsán szúrta a torkát ez a szájíz, amit a herceg viselkedése hagyott maga után. A herceg hangja ott visszhangzott az elméjében, a szavak beleégtek a tudatába. Egy árnyalatnyi igazságot rejtett az a vakmerőség, amivel Claec kijelentette, hogy ő egy Umbrius hercegnő, a leghatalmasabb, aki valaha létezett.

Mire rendezte a gondolatait, a szolgálók kirajzottak a konyhából, magukkal hozva a vacsorát. Az asztalhoz érve tiszteletteljesen megálltak, majd aprólékos gondossággal kezdték el felszolgálni az ételeket. Az uralkodói pár, valamint Claec herceg elé olyan étkek kerültek, amilyeneket a katonák többsége még sosem látott. A tálakon aranybarnára sült húsok, fűszeres mártások, egzotikus gyümölcsök és különleges borok sorakoztak, mintha ez a lakoma egy másik világba tartozna. Az éjféllány nem lepődött meg, amikor elé egy egyszerű, ünnepi fogásnak számító ételt tettek, ami a laktanyán belül a különleges alkalmak étele volt, de a palotában csupán a mindennapok részét képezte. A tányéron egy egyszerűen elkészített sült hús feküdt, némi főtt zöldséggel és egy darabka kenyérrel. Nem volt ínycsiklandó, de Delaney nem is várt mást. Tudta, hogy ez itt a legjobb, amit kaphatnak. Tulajdonképpen azt sem tudta, mikor evett utoljára olyan ételt, ami nem mosléknak számított.

Ahogy tekintete végigsiklott az asztalnál ülőkön, látta, hogy a rangosabb katonák is hasonló fogást kaptak, míg az egyszerűbb katonák és a gyerekek tányérján alig felismerhető moslék gőzölgött. A szíve elszorult, ahogy látta, hogy a gyerekek milyen éhesen és hálásan eszik azt a szinte ehetetlen ételt. Megszokta már, hogy itt mindenki annyit kap, amennyit a rangja enged, de a látvány mégis megérintette. Lepillantott a saját tányérjára, de nem érzett vágyat az evésre. Ehelyett lopva körbenézett, hogy megfigyelje a többieket. Claec herceg arcára egyértelmű meglepetés és felháborodás ült ki. Talán a palotában még ennél is fenségesebb étkeket szolgáltak fel neki, ezt pedig elfogadhatatlannak tartja. Delaney nem lepődne meg rajta.

Claec még csak fel sem vette az evőeszközt, az arca vöröslött a méregtől. Talán tényleg ennyire megsértették az étellel? Hiszen még Erelda és Nerion sem akadtak ki ennyire a vacsorán. Mégis mit várt a herceg, hogy itt majd ő rá külön fognak főzni?

- Valami gond van, felség? – tűnt fel Delaney apjának is a herceg indulata. – Talán nem megfelelő az étek? Azonnal rendezzük ezt a problémát. Castor! – kiáltotta Nerion, mire Delaney mentora azonnal ott is termett.

- Parancsolj, uram!

- A koronahercegnek gondja van a vacsorával. Kérlek, azon nyomban készíttess olyan ételt, ami megfelelő őméltósága számára! – adta ki Nerion az utasítást. Delaney hamarosan tényleg ki fogja hányni azt a kevés kis ételt is, amit a mai nap folyamán magába tuszkolt. Ha valóban ennyire kiakadt a herceg egy rohadt vacsorán, a későbbiekben élve fogják itt felfalni. Hogy lehet valaki ennyire gőgös? Hát nem látja, hogy a többi katona, hogy a gyerekek mit kényszerülnek enni? Ő meg itt hisztizik?

- Máris! – nyúlt Castor a herceg tányérjáért, az azonban Castor útját állta. A fiú állkapcsa ugrott egyet, mielőtt megszólalt volna.

- Ez a vacsora, sokkal több, mint amit egy átlagos ember meg bírna enni. Miért kaptam ennyit és ilyen ételeket, mikor a többiek nem ezt eszik? – kérdezte. A hangja remegett a feszültségtől. Delaney most már komolyan nem értette, hogy mi a frász baja van Claecnek.

- Azért, mert te vagy a koronaherceg. – válaszolta Castor.

- Tudtommal, itt mindenki csak katona, nem számít a rang. – vetett egy gyors pillantást Delaneyra, mire a lány szemei majd kigúvadtak. – Márpedig én most itt katonaként vagyok jelen! – vágta rá erélyesen. – Egy dolog, hogy nem a közkatonákkal vagyok elszállásolva, de ez már akkor is sokkal több, mint amit a józan ész eltűr! – csapott az asztalra, mire Erelda összerezzent. – Soha többet ne merj így megkülönböztetni tőlük. – parancsolta, olyan ellentmondást nem tűrően, ahogy azt csak egy igazi király képes tenni.

Mindenki tátott szájjal nézte végig, ahogy az ifjú herceg feláll, és gondolkodás nélkül veszi fel a tányérját, amin annyi étel roskadozott, hogy azzal többen is jól laktak volna, majd a gyerekekhez sétált és letette eléjük. A kisebbek szájában megállt a kanál, amiről az a förtelmes moslék csöpögött le.

- Osszátok el igazságosan! – szólt a herceg lágyan. – Egyétek csak. Senki, nem fog megbüntetni érte titeket! – ez is parancs volt, még ha nem is nyílt.

A gyerekeknek nem kellett több, azonnal az ételre vetették magukat. Delaney mellkasa megtelt valamiféle melegséggel, és hirtelen teljesen más szögből látta a férfit, akivel az előbb még olyan lekezelően beszélt. Az uralkodói pár hallgatott, Delaney szülei mélyen elmerültek saját gondolataikban. Erelda szeme egy pillanatra a lányára villant, mintha fel akarná mérni a reakcióját. Delaney azonban most Claecet figyelte, ahogy a herceg egyenesen szembeszállt a hagyományokkal és elvárásokkal. A lány gondolkodás nélkül pattant fel a helyéről, gyors léptekkel szelte át a távolságot, majd ő is letette a gyerekek elé a vacsoráját. Az övé ugyan nem volt olyan impozáns, mint a hercegé, de a gyerekek ezt is örömmel fogadták. A következő pillanatban pedig még több szék csikordult és léptek harsantak, ahogy Nyren, Cyrene és Cronan is pontosan ugyan úgy cselekedtek, ahogy Claec és Delaney. Majd aztán Castor jelent meg mellettük, óvatosan az asztal szélére tette a saját tányérját.

- Köszönjük! – mondta a hercegnek, az pedig csak némán biccentett.

A tekintete még egy ideig a boldog, örömtől csillogó szemű kölyköket vizslatta, majd megtalálta Delaneyét, aki éppen egy kisfiúnak segített felvágni a húst. Claec arcán vegyes érzések cikáztak, de aztán megnyugodott, már nem fújtatott olyan dühösen, mint egy bika és az ujjai sem voltak ökölbe szorulva. Az éjféllány felvett az asztalról egy tányért, amiben egy adag moslék lötybölgött, majd a szülei felé fordulva a szájába vett egy nagy falatot. Nem számított az íz, sem pedig a szag, amit az a szemét árasztott. Csupán az számított, hogy az anyja milyen sápadtan ül a székében, kezei az ölébe ejtve, a vacsorája odébb tolva, jelezvén, hogy ő ma már egy falatot sem fog enni. Valamint az apja, üres, fekete szemei továbbra is halottak voltak, az arca azonban csak úgy ontotta a tömény haragot és sértettséget, amit a herceg és ő okoztak a tetteivel.

Ekkor visszafordult a herceg felé, aki már maga is kanalazta befelé a mosogatólevet. Az arca sem rezdült, pedig Delaney biztos volt benne, hogy undorodik tőle, hiszen korábban sosem kényszerült arra, hogy ilyet egyen. Egy épelméjű ember sem tenné. A herceg mégis büszkén, egyenes tartással állt a gyerekek felett és újabb és újabb falatokat vett a szájába, mígnem le nem gyűrte az egész tányérral. Aztán nyúlt a következőért. Delaney szinte majdhogynem elnevette magát a helyzet abszurditásán. Ez a vacsora korántsem úgy sült el, ahogy azt ő tervezte. A kellemes cirógatás ismét megjelent, a lány már ezúttal tudta, hogy mi ez az erő és kitől származik.

- Nem kell ám megenned! – mondta neki Delaney. – Ha kihányod, azt neked kell majd feltakarítanod. - Claec tekintete összeakadt az övével.

- Vállalom ezt a kockázatot.

- Szép volt, amit tettél. – bökte ki, hiába nem akaródzott elismerést osztania, ez akkor is járt most a hercegnek. – Innentől kezdve biztosan imádni fognak a kölykök.

- Kiálltál mellettem. – ráncolta össze az orrát Claec.

- Nem! Nem melletted, azt sose. Ellenségek vagyunk. – tagadta azonnal Delaney. – Én csak az ügyed mellett álltam ki, ami a gyerekek javát szolgálta. Ez semmi személyes. - Claec szemeiben mintha megvillant volna valami, amit Delaney nem tudott hová tenni. Talán elismerés, talán valami más, de nem kérdezett rá.

- Akármi is volt ez... Köszönöm! – a kellemes borzongás még inkább végig futott Delaney testén, ami egyszerre volt túl jó és túl aggasztó is.

- Ez nem változtat semmin! – szögezte le az éjféllány, mire Claec arcán egy huncut mosoly terült el.

- Természetesen! – értett egyet, bár a vigyori képe teljesen mást mutatott.

- Ne vigyorogj már annyira, inkább egyél! – vetette oda neki Delaney, de az ő ajkai is, mintha felfelé íveltek volna egy kissé. Ez volt a legközelebb a mosolyhoz, amit az idekerülése óta tanúsítani képes volt. Jobb is, hogy ezt a herceg nem tudja...