Kissé kaotikus, közben hónapok alatt mégis tökéletesre szervezett terv lépett életbe azzal a perccel, ahogy a bérelt kisbuszt megtöltve elhatároztuk, meg sem állunk, amíg vízpartot nem fogunk. Két lány, hét fiú, amolyan jól összeszokott baráti társaságnak számítottunk – kivéve egy tagot, a kilencediket, a Jeongin néven emlegetett srácot, akit egyedül Changbin és Felix ismert. Ők voltak, akik beszervezték szintén koreai barátjukat is a kéthetes programunkba, mi pedig nem igazán ellenkeztünk, nem nagyon volt okunk rá.

Verőfényes csütörtök délelőtt volt, vagy talán péntek – ez az információ teljesen elveszett a forró, nyári napok sokaságában –, amikor nekivágtunk az ötórás útnak, hogy igazi jókedvű, hamisítatlanul ausztrál, nem egészen húszévesekként meghódítsuk az északi part egy sokak által kevésbé ismert öblét. Az autóban tombolt a Youngblood, mi pedig igyekeztük túlkiabálni a basszust, hogy a mellettünk ülő fülébe valami elképesztően fontos dolgot juttassunk, vagy egyszerűen beleordítsuk a zene szövegét a másik hallójáratába. Ez a helyzet egyedül Mike-nak, a rangidősnek és egyben sofőrnek volt ellenére, aki minduntalan azt hajtogatta, az útra kell koncentrálnia, de ilyen zsivajban igencsak megnehezül a dolga. Mellette Lix és a Changbin ücsörögtek, én leghátul – ahonnan tökéletesen tudtam dokumentálni kézi kamerámmal az érdekes eseményeket – Leilával és Iannel, a középső üléseket pedig Heather, Avriel és Jeongin foglalták el.

Néhány éve alakult a társaságunk, igazából teljesen véletlenszerűen, amikor egy iskolai program keretén belül egy csapatba kerültünk, ez a felállás pedig magától fejlődött egy teljesen jól működő barátsággá hetünk között. Changbin Felixen keresztül csatlakozott hozzánk a kettővel azelőtti nyáron, amikor szinte hónapokon át velünk tengette napjait, így kérdés sem fért hozzá, hogy jön; Jeongin pedig talán nem is sejtette, milyen bandába keveredett, amikor bevállalta, hogy velünk tart – zajos és mindig életvidám kis csoport voltunk, a suli folyosója is folyton tőlünk zengett, amikor szünetekben igyekeztünk minden negyvenöt perc alatt lejátszódott eseményt megosztani egymással.

Időközben néhányan felnőttünk, egyetemre vagy dolgozni indultunk, de egyvalami örök és állandó maradt: az emlékeink, amik összekötnek minket.