Másfél napja értünk haza, én pedig fáradtságomat mellőzve, éjt nappallá téve vágtam a két hét alatt összegyűlt, hosszabb-rövidebb pillanatvideókat. Tudtam, hogy alig néhány óra, és hazamegy, nekem pedig csak pár apróbb simítás volt hátra, hogy tökéletesen késznek nyilvánítsam a négy és fél perces emléktárat, amit egyedül neki szerkesztettem. Elővettem egy pendrive-ot, rámásoltam a videót és néhány képet még a nyaralásról, majd a zsebem mélyére csúsztattam az autókulcsommal együtt.

Járműbe szállva Felixék otthona felé indultam, hogy felvegyem a három fiút, és együtt a reptérre menjünk. Leparkoltam a ház előtt, majd benyitottam az ajtón. Mindannyian az előtérben vártak rám, két bőrönd és Lix anyukájának társaságában. Köszöntem, majd Jeongin könnyes tekintetére mindössze egy szomorkás mosollyal reagáltam. Mellé léptem, derekát fél kézzel átkarolva nyomtam puszit az arcára, majd táskája után nyúltam.

– Mehetünk?

– Persze, induljunk – kapta fel Changbin is a saját csomagját, és egy utolsó ölelést kezdeményezett barátja édesanyja felé.

– Jó utat, és vigyázzatok magatokra – simogatta meg Inie felkarját. – Várunk legközelebb is.

– Köszönöm, hogy itt lehettem – hajolt meg tisztelettudóan, ami a köré fonódó karom miatt igen érdekesre sikeredett.

– Gyertek – léptem ki a házból elsőként.

A csomagtartóba pakoltuk a táskákat, majd kinyitottam Jeonginnak az anyósülés felőli ajtót, Felixék hátul foglaltak helyet. Becsatoltuk az öveinket, majd egy utolsó integetés után elindultunk. A mellettem ülő fejével teljesen a kívül elhaladó városkép felé fordult, és bár arcát nem láttam szinte egyáltalán, biztos voltam benne, hogy sírását próbálja a lehető leginkább visszafogni. A kormányról levéve, combjára csúsztattam egyik tenyeremet. Bőrén apró könnycsepp szántott végig, legördült egészen a nyakára, de az ezt követőt kézfeje erőszakos mozdulatával még az arccsontja felett megállította. Emésztett a fájdalom, amit szomorú látványa okozott, és az a hiányérzethez hasonlítható emóció, ami annak ellenére is bennem tombolt, hogy még érezhettem közelségét.

Mögöttünk Changbinék halkan beszélgettek, és bár nekik is nehéz volt a tudat, hogy meghatározatlan időre külön kell válniuk, az elmúlt két évben egészen hozzászoktak a távolság gondolatához és annak elviseléséhez. Mi kettőnk között csendben teltek a percek, a város forgalmát lassan magunk mögött hagyva közeledtünk úti célunk felé. Jeongin ujjait a továbbra is combján pihenő kézfejemre simította, bánatos tekintettel vizslatta összefont kezeinket, hüvelykujjával enyémet simogatta lassan. Mereven az aszfaltra szegeztem a pillantásomat, és igyekeztem a mellettünk elszaladó, szaggatottan és telítetten váltakozó fehér sávra koncentrálni.

Gyorsan repült az idő, sokkal gyorsabban, mint szabadott volna neki – vagy legalábbis, sokkal gyorsabban, mint én azt szerettem volna. Parkolóhelyet kerestem a zsúfolt területen, ami a repteret övezte, majd leállítottam a kocsit. Hatalmas adag levegőt kifújva csatoltam ki a biztonsági szíjat, aztán a csomagtartóhoz mentem, hogy elővegyük a hazaindulók táskáit. Lassú tempóban léptünk be az épület megfelelő szárnyába, arcon csapott az erősen légkondicionált, hűvös hőmérséklet.

A becsekkolásukhoz legközelebbi terminál műanyag székei előtt álltunk meg, Jeongin gyorsan megölelte Felixet, én pedig kezet fogtam Binnie-vel, de aztán hagytuk őket búcsúzkodni – hiszen nekünk is szükségünk volt még egy kis időre.

– Hé, ne sírj – simogattam nedves arcát, miközben az én szememből is csordogált a sós folyadék. – Gondolj arra, mennyire jó volt ez a két hét, és milyen boldog voltál, hogy mennyi hülyeséget csináltunk, és mennyit nevettünk – próbáltam nyugtatni, de épp az ellenkezőjét értem el vele; hevesen rázkódó vállakkal bújt teljesen mellkasomhoz.

– Le-lehet, h-ogy neh-em kellene ezt m-ondanom – hüppögött továbbra is pólómba fúrt fejjel –, hi-hiszen fogalmam sih-incs, í-így van-e. De sze-szeretlek, Chan – nézett fel rám vörösre sírt szemekkel.

– Lehet, hogy ez még nem szerelem – csuklott el az én hangom is –, de én is szeretlek, Kicsi – nyeltem nagyot, majd gyengéd csókot adtam összefolyó könnyeinktől áztatott, sós szájára.

Ekkor ért a felismerés; ajkaink sósak voltak az első és az utolsó csókunknál is – a különbség, hogy egyszer a tenger vize, másszor az összefolyó könnyeink adták a kellemesen kellemetlen ízt a mindezek ellenére is mézédes emlékeknek.

– Mindjárt indulunk – harapta meg alsó párnáját. – Nem akarok hazamenni, itt akarok maradni veled – temette arcát nyakhajlatomba.

– Hidd el, én is el tudnám viselni, ha mellettem lehetnél, Kicsi – simogattam sötét tincseit. Újra szorosan vontam magamhoz, igyekeztem elraktározni magamban édes illatát, puha bőrének érintését, és az érzést, ahogy törékeny alakját karjaim közt tartom. – De figyelj, még mielőtt bármi többet mondhatnál, ne ígérd meg, hogy írsz, hívsz, vagy valahogyan meglátogatsz. Egyszerűen tedd el ezt a pendrive-ot – nyúltam a zsebembe –, és ha eszedbe jutok, nyisd meg az első fájlt. Az egyetlen pedig, amit ígérj meg nekem, hogy emlékezni fogsz ránk, és hogy az enyém voltál a nyáron.