Telefonom hangos pittyenésére ébredtem valamikor éjjel háromnegyed kettő környékén, és átkoztam magam, hogy elfelejtettem levenni a hangerőt. Hunyorogva meredtem a világos kijelzőre.

Jeongin
Képtelen vagyok aludni a vihartól...

Üzenetét meglátva déja vu érzés fogott el, azonnal eszembe jutott a legutóbbi hasonló beszélgetésünk.

Chan
Hát, nem ígérem, hogy most kiviszlek
sétálni. Gyere át hozzánk
nyugodtan, csak halkan.
Mike már alszik

Nem válaszolt, ezért az éjjeliszekrényre csúsztattam a telefont, és az ajtót tanulmányozva vártam, hogy belépjen azon. Pár perccel később nyílt is a falap, Jeongin törékeny alakjának csak a sziluettjét láttam felém közeledni.

– Szia – suttogtam, közben felültem az ágyon.

– Ne haragudj, hogy megint nem hagylak aludni – telepedett le mellém.

– Nyugi, nincsen baj – húztam ölelésembe, és puszit nyomtam halántékára.

– Nem igaz, hogy nem fagysz így meg – utalt szemöldökráncolva arra, hogy még egy ilyen hűvös estén is képes vagyok egy szál alsónadrágban aludni.

– Hmm, most hogy mondod, kicsit tényleg fázom már, mi lenne, ha idebújnál és felmelegítenél? – nyaltam meg a szám szélét kuncogva.

Zavartan fúrta fejét a vállgödrömbe, én meg derekánál fogva rántottam hanyatt fekvésbe. Kezét meztelen mellkasomon pihentette, de szinte éreztem rajta a feszültséget, ahogy nem tud mit kezdeni a helyzettel.

– Hé, mi a baj? Veszek fel egy pólót, ha neked úgy kényelmesebb – simítottam hajtincsei közé.

– Nem, semmi baj, sokszor láttalak már így, és végül is, hasonló szituációban is voltunk már, szóval... igazából, csak nem értem, mit tettem, hogy én vagyok az az ember, akit éjjel kettőkor az ágyadban ölelgetsz – beszélt halkan, leheletét csupasz bőrömön szinte égetően forrónak éreztem.

– Ugyanazt, amit azért, hogy te legyél az az ember, akit éjjel egykor a tengerben megcsókolok – csúsztam lejjebb, hogy egy szintben legyen az arcunk. Néhány pillanatig figyeltem szégyenlős mosolyát, majd lágy csókot nyomtam ajkaira. – Próbálj aludni, vigyázok rád – pusziltam meg pici orra hegyét.

– Jó, majd... megpróbálok – bújt közelebb hozzám.

Magunkra igazgattam egy vékony lepedőt, ha netán fázna, majd hátát simogatva próbáltam elaltatni. Csend volt, csak az egyre egyenletesedő szuszogása, és az eső odakinti ritmikus kopogása adott némi zajt. Már elvonulni látszott a vihar, amikor a semmiből a sötétítőkön is átvilágító villámlás, azt pedig szorosan követő, hangos mennydörgés törte meg a nyugalmat. A karjaim közt épp elszundító fiú egész teste összerezzent.

– Ne félj, nincs semmi baj – suttogtam a hajába, miközben ő szorosabban bújt hozzám. – Itt nem fog bántani senki és semmi – cirógattam felkarját.

– Annyira gyerekes vagyok – motyogta alig hallhatóan.

– Nem vagy az, nyugodj meg – puszilgattam körbe arcát, száján kicsit tovább időzve.

– És még aludni sem hagylak – harapta meg alsó ajkát, ezzel engem szinte kényszerítve, hogy ismét hozzáérintsem a sajátomat.

– Ha te elalszol, annak már örülök – simogattam arcbőrét hüvelykujjammal.

– Mivel érdemeltelek ki téged? – sütötte le szemeit.

– Ezt én is kérdezhetném fordított esetben – szorítottam ölelésemen.

Egyetlen utolsó ötletet tudtam kitalálni, amivel meg tudom nyugtatni annyira, hogy elaludjon; a Serendipity dallamát kezdtem dúdolni, majd kicsivel később halkan énekelni. Tervem sikeresnek látszott, hiszen a karjaim közt tartott angyalfiú légzése alig egy percen belül lelassult, és a vihar beszűrődő hangjai sem zavarták őt pihenésében – habár szorítása közel negyed óra után sem csökkent.