Jeongin
Szia, izé... nem tudom, miért
neked írok. Valószínűleg, mert
csak te vagy elérhető

Chan
Kell valami?
Nem tudsz aludni?

Jeongin
Hát... nem igazán

Chan
Vegyél fel valamit,
és gyere a nappaliba

Kikeltem az ágyból, fülhallgatómat az éjjeliszekrényre tettem, majd magamra kaptam az első kezem ügyébe akadó pólót meg térdnadrágot, és belebújtam a papucsomba. Igyekeztem halkan elhagyni a szobát, hogy Mike ne hallja, amint kilógni készülök éjjel egykor. Telefonomat a zsebembe csúsztattam, ahogy kiléptem az ajtón, rögtön Jeonginnal találtam szembe magam.

– Szia – mosolyogtam rá.

– N-ne haragudj, hogy zaklatlak az éjszaka közepén – hajtotta le a fejét.

– Ne butáskodj – simítottam felkarjára. – Gyere, sétálunk egyet – csúsztattam tenyerem egészen ujjaihoz, majd kezét megragadva húztam gyengéden magam után.

– Hova megyünk? – kérdezte suttogva, miközben átléptük a bejárat küszöbét.

– Fogalmam sincs, de nem kell ennyire halkan beszélned. Itt már nem hallja senki, ne félj – kuncogtam. Őt néztem, ő meg a továbbra is egymásra kulcsolt kezeinket. Szégyenlős mosoly bujkált ajkain. – Van valami oka, hogy nem tudtál aludni?

– Valamilyen oka biztosan van, csak nem tudtam megfejteni, mi lehet az – rángatta meg a vállait, fejét továbbra sem megemelve.

– Mondjuk, azt nem kérdeztem, akarsz-e sétálni. Milyen udvariatlan vagyok – gondolkodtam hangosan, mire most ő nevetett aprót.

– Tökéletesen megfelel nekem a séta, ne félj – pillantott végre rám.

Elértünk az utca végére, így két lehetőségünk maradt: lemegyünk a tengerpartra vagy az út kanyarulatát követve betonon gyalogolunk tovább a faluban. – Merre szeretnél? – mutattam a két lehetséges irányba. Jobb kezével a víz felé intett, ezért átkelve a keskeny úttesten, a homokba léptünk. A viszonylag széles strandon inogva haladtunk, de mindenképp egészen a vízig szerettem volna sétálni. A tenger nyugodt volt, békésebb, mint napközben bármikor, mindössze lágy hullámok fodrozódtak itt-ott. Teljes szélcsend uralkodott, valahonnan messziről zene visszhangja ütközött, ezt, és a sirályok néha felhangzó vijjogását leszámítva csak a papucsaink talpa alatt súrlódó homokszemcsék adtak furcsa nyikorgást. Hiába volt éjszaka, a levegő így is kellemesen meleg volt, sós illatú, és kissé nyomott.

– Belemegyünk? – biccentettem a vízre.

– Most? Én napközben is fázom benne – nevetett.

– Ilyenkor nem tűnik olyan hidegnek, hidd el. És ha majd úsztunk egy kicsit, el is felejted, hogy bármikor is hűvösnek gondoltad. Na, gyere – engedtem el a kezét, majd egy laza mozdulattal a homokba hajítottam a felsőtestemet addig takaró pólót. Szemei elkerekedtek, amint meglátta, mit csinálok, de nem álltam meg, kibújtam a papucsomból, és rögtön elindultam be a tengerbe. Csak akkor fordultam meg, mikor már féllábszárig ért fel a víz. – Jössz?

Láttam arcán, mennyire zavarban érzi magát, de lassan lefejtette magáról a sötét rövid ujjút, majd az enyém mellé ejtette a földre. Ujjait tördelve közeledett felém, de közben én folyamatosan hátráltam a szinte langyos folyadékban.

– Chris, ne nevess ki, de... nem tudok úszni – lépkedett tovább utánam.

– Nem nevetlek ki, ez aranyos – álltam meg, amikor a derekamat érték a hullámok; ő is megtorpant, tőlem nagyjából másfél méternyire. – És hívj nyugodtan Channak, ha neked úgy könnyebb – vontam meg a vállam, majd nyakig merültem. Legnagyobb meglepetésemre magától evickélt hozzám valamivel közelebb. – Egyáltalán nem tudsz úszni?

– Amíg tudom, hogy leér a lábam, addig semmi baj, de ha beljebb mennénk, esélytelen lenne, hogy ne fulladjak meg – kalimpált kezeivel a víz alatt.

– Ugyan már, nem engedném, hogy megfulladj. Na, lássam azt az úszást, gyere utánam – biccentettem befelé, majd nem várva húztam magamon egy karcsapásnyit. Jeongin bizonytalan mozdulatokkal követett.

– Nekem ez nem megy, Chan – úszkált lassan utánam, mire én már jóval lehagytam őt.

– Itt várlak! – álltam meg tőle úgy öt méternyi távolságban; természetesen nem tudattam vele, hogy itt valószínűleg túl mély a víz ahhoz, hogy elérje az aljzatot.

Nevetett a saját béna kis technikáján, és én is vele vidultam, de nem gonoszságból – egyszerűen imádni valóan aranyosak voltak ügyetlen mozdulatai, és szembogarai, amiben a Hold fénye csillámlott.

– Chan, megöllek, nem ér le a lábam! – kezdett el csapkodni, amikor már szinte csak egy karnyújtásnyi távolságot kellett volna megtennie.

– Az meglehet – kuncogtam ártatlanul. – De még nem érkeztél meg ide.

– Felejtsd el, hogy odamenjek, most addig meg sem állok, amíg a víz a hasam alá nem ér – fordult meg, majd újabb bénázással igyekezett magát kijjebb szenvedni.

– Hova sietsz annyira? – értem őt utol, mielőtt még tényleg elment volna nélkülem. – Segítek gyorsabban sekély részre úszni, gyere a hátamra – mondtam, mire egyik kezével belekapaszkodott a vállamba. Csak néhány métert tettünk meg, amikor úgy ítéltem, már neki sem túl mély a víz. – Ne haragudj, nem beparáztatni akartalak, csak megmutatni, hogy tudsz úszni anélkül is, hogy leérne a lábad – fordítottam szembe magammal.

– Rendes vagy, hogy az életemet kockáztatnád. Ha ennyire nem vagyok neked szimpi, csak mondd meg, nem kell ilyen kegyetlen módon eltenned láb alól – viccelt.

– Eszemben sem volna – fogtam két kézzel derekára a víz alatt, így kissé közelebb húzva őt magamhoz. – Aranyos vagy, Jeongin, kedvellek – simítottam egyik kezemmel kissé nedves tincsei közé, mialatt a másikkal oldalát cirógattam.

Zavart csillogás tükröződött szemeiből, száján kissé hitetlen mosoly bujkált, miközben lassan nyakam köré fonta karjait. Holdvilágtól enyhén fénylő arcát figyeltem, minden pontját, minden gyönyörű pontját, és nem is tudtam, hova kapjam a tekintetem – egyszer még feketén ragyogó pillantását figyeltem, másszor a szép ívű arcélét, aztán már aranyos vonalú orrát, és cseresznyeszín párnácskáit, amiket olyan szívesen enyémekhez érintettem volna. Halvány görbületre húztam számat, majd úgy gondoltam, nem várok tovább; ha akar, úgyis leállít, nekem pedig nem sok veszteni és vesztegetni valóm van – sós ajkaimat tehát övéire illesztettem.