Egész nap baljós felhők kavarogtak a fejünk felett, nyomott volt a levegő, és mi is kicsit laposabbak voltunk; a kanapén punnyadva legyezgettük magunkat, meg az udvaron köröztünk, annak reményében, hogy kis enyhülést kapunk, vagy egy aprócska fuvallat belekap a szétszórtan ültetett pálmák leveleibe.

Ez délután hatig nem igazán következett be, akkor viszont felerősödött a szél, és az addigi szürkés fellegek helyét sötétebb színűek vették át az égbolton. Pillanatok alatt alakult át a fülledt hőmérséklet az erős légmozgás hatására szinte dermesztővé, ez mégis hihetetlenül kellemesnek hatott az egész napos izzadás után. Mind a kertben kötöttünk ki, élveztük, ahogy a hűvös átjárja a testünket burkoló vékony ruhadarabjainkat, egészen addig, amíg lassan mindannyian meglepődötten kaptunk a fejünkhöz; hatalmas szemű eső hullott alá, ezzel megszakítva a már jó ideje tartó szárazságot.

– Megfáztok, aztán nekem kell majd gyógyítgatni titeket – csóválta fejét a veranda teteje alatt álló Mike.

– Engem nem érdekel, ha megfázok, eszemben sincs bemenni – sétálgatott Avriel teljes nyugalomban fel-alá.

– Jeonginie, már téged is megrontottak? – nevetett a legidősebb a velünk együtt ázó legfiatalabbra, mire ő csak mosolyogva vonogatta vállait.

– Mike, megkérhetlek, hogy kihozd a kamerámat? Papíron vízálló, most kipróbáljuk, hogy tényleg az-e – kiáltottam az udvar másik feléből, mire ő bólogatva indult be a házba. Hamar visszatért, és átadta nekem a készüléket.

– Hallod, Leila – lépett Ian a lány mellé, mintha elgondolkodna épp valamin. – Nos, azt hiszem, tiéd a megtisztelő feladat... te vagy a fogó! – kiáltott fel, megbökve a vállát, majd futásnak eredt. Ebben a pillanatban döntöttem el biztosan, hogy el kell indítanom a felvételt, felhőszakadás ide vagy oda.

– Most meghalsz, Ian Brown! – lódult meg utána, papucsait lerúgva lábfejeiről.

Hirtelen mindannyian sürgős helyváltoztatásba kezdtünk, az udvar másodpercek alatt hatalmas nyüzsgés színterévé változott. Jeongin közelebb jött hozzám, én meg amolyan ösztönös védelmezés céljából álltam elé, hogy takarjam – még akkor is, ha ennek tulajdonképp semmi értelme nem volt.

A film és a fogócska is pörgött, már Avriel, majd utána Heather feladata volt a társaság kergetése, aki a legegyszerűbb utat választotta: a minket továbbra is nyugodtan figyelő Mike felé indult, hogy őt megérintve vonja be a játékba. Mike mérlegelte a helyzetet, és látva, hogy más választása úgysincs, maga mögé hajította a pólóját, és kiszaladt közénk az esőre. Hangosan adta tudtunkra, hogy mennyire hirtelen érte a fentről rázúduló jéghideg folyadék. Egyenesen az irányomba futott, mire én Leila példáját követve kiléptem a csúszós papucsomból, és mezítláb vágtam neki az egyre vizesedő fűnek. A kamera kocogásom ütemére rázkódott a kezemben, a fiú pedig beért engem, bármennyire is próbálkoztam őt elkerülni. A hozzám legközelebb eső Felixhez fordultam, akit csak pár méteren keresztül üldöztem, vállára csapva hamar átadtam neki a fogói szerepkört. Ő gondolkodás nélkül Changbin után iramodott, és igazából vagy három karikát megtettek a kertben, de Lix nem tágított ötletétől, így a negyedik fordulatra végre tényleg elkapta barátját. Binnie az egyetlen embert vette célba, akit még senki nem akart megkergetni, Jeongint pedig nem kellett sokáig zavarni, tulajdonképp önként adta meg magát. Ő céltalan futásnak eredt, amolyan aki-legközelebb-lesz-azt-fogom-meg alapon, szóval mindannyian össze-vissza tocsogtunk a fűben.

Teljesen eláztunk, bár ekkorra ez már maximálisan jelentéktelenné vált. A patakokban rajtunk folydogáló nedvességet már meg sem éreztük; egybefüggő réteget alkotott bőrfelszínünkön a csapadék. Egy figyelmetlen pillanatomban, amikor a kezemben tartott, továbbra is bekapcsolt állapotban lévő kamerát nyomkodtam, Inie megbökte a bal karomat, majd el is fordult volna, de én nem hagytam menni, gyorsan csuklója után nyúltam, majd magam felé fordítva csókot nyomtam az esőtől csuromvizes ajkaira – közben pedig el sem tudtam képzelni, milyen hang- és képanyagot rögzíthettem.