A fél évvel azelőtt letett hajóvezetői vizsgámat kihasználva, hat órára kibéreltünk egy kis méretű hajót, ami elég kilencünknek. Nem maradhatott el természetesen a szinte már csapattagnak számító hangszóró, és kiegészítésképp néhány búvárszemüveg. Tudásomat megcsillogtatva kormányoztam magabiztosan, majd mikor úgy döntöttünk, kellőképp messze kerültünk a parttól, leállítottam a motort.

– Na, ki jön csobbanni? Majd' megsültem már – mászott a hajó oldalára függesztett létrán Ian lefelé.

– Vigyázz, cápa! – kiáltott fel a távolba révedve Felix, mire mi mind felnevettünk, a meglepődöttségtől viszont a kapaszkodó fiú egyenesen az alatta elterülő vízbe csapódott.

– Chan – lépkedett mellém Jeongin. – Itt ugye... nincsenek cápák? – suttogta, hogy biztosan csak én halljam.

– Dehogy vannak – kuncogtam. – Nem a nyílt tengeren vagyunk, a cápáknak meg sem fordul a fejükben errefelé úszkálni – nyugtattam meg, arcára puszit nyomva.

– Részemről végül is mindegy. Cápák ide vagy oda, eszemben sincs belemenni. Ilyen mély víznek még a közelében sem voltam soha – nézelődött körbe-körbe.

– Gyere, majd segítek, nem kell félned – ragadtam csuklón, azzal a céllal, hogy mindenképp úszni fogunk.

Éreztem az erőt, amivel igyekezett engem visszatartani, de nem hagytam magam, kitartóan tettem meg a pár métert, ami a létrától választott el minket.

– Figyelj – fordítottam őt magammal szembe. – Én belemegyek, te pedig utánam jössz. Ha leértél, szépen belém kapaszkodsz, és minden rendben lesz. Na indulás – léptem le az első fokon.

– Binnie, fordítva vetted fel a szemüveget – hallottam meg mögülem Avriel nevetését, ezért fejemet feléjük fordítottam. Changbint valóban egy fejjel lefelé álló úszószemüveg takarta. Mindenki nevetett. Ismét.

– Na, kész vagy? – pillantottam fel Jeonginra, aki Felixen kívül az egyetlen volt a fedélzeten.

– Chan, én...

– Figyelj, akármi is jár a fejedben, felejtsd el. Túl kell ezen lépned, foglak, nem fogsz elsüllyedni. Senki nem garantálja, hogy lesz még lehetőséged lemászni egy hajólépcsőn a tengerbe. Indulás – biccentettem, mire nagy kelletlenül lassan rávette magát. Embert ilyen lassan létrán lemászni, még nem láttam, de végül célt ért. – Látod, hogy nem olyan szörnyű ez? – karoltam át derekát a víz alatt, ő szinte görcsösen fonta vállam köré karjait, közben én a lábaimmal kalimpálva tartottam fent magunkat.

Tőlünk kicsit arrébb, Mike épp igyekezett lebeszélni Leilát Ian vízbefojtásáról, Avriel barátnőjével nevetett össze valamin, Felix pedig ezt a pillanatot választotta, hogy bombaként becsapódva csatlakozzon hozzánk. Odakint is zajlott az élet, ha rólunk volt szó, szinte nem volt szituáció, amikor nem a mi hangunkkal lett volna minden telítve.

– Mit szólsz a búvárkodáshoz? – néztem felvont szemöldökkel Jeonginra.

– Mondd, te megőrültél? Örülj, hogy hajlandó voltam belejönni – rázta a fejét mosolyogva.

– Büszke vagyok rád – pusziltam hajába.

– Lehetsz is – bólogatott, mire felkuncogtam.

– Gyere, menjünk közelebb a többiekhez – mozgolódtam, hogy lassan arrébb kerüljünk.

– Valaki szóljon már rá! – nyafogott Ian, óvodásokat megszégyenítő módon.

– Én csak tényeket közlök. Chris, ugye, hogy igazam van? – fordult felénk Leila.

– Biztosan, bár fogalmam sincs, miről beszélsz – vontam vállat.

– Hah, látod? Nyertem. Akkor most már lenyomhatom a víz alá, Mike? – csillantak fel a lány szemei.

– Te jó ég, Chris, ne engedd fel őket a hajóra. Hagyjuk itt őket, kérlek – sóhajtott nagyot a megkérdezett, amin rendesen elképedtem; ha viccből is mondta, akkor is meglepő volt, hogy az ő türelme is képes volna elfogyni.

– Kikérem magamnak! – szólalt fel Ian. – Hagynád meghalni a kedvenc gyerekedet?!

– Az egyetlen szerencséd, hogy erre nem volnék képes – forgatta meg szemeit Mike, de közben ott bujkált ajkain az a szeretetteljes mosoly, amivel folyton mindannyiunkra nézett.