– Nem tudom, te hogy állsz az éjjel történtekhez... mondhatnám, hogy sajnálom, de valahol belül igazából nem tudom megbánni, még akkor sem, ha kellene – húztam a lábam magam alá az ágyon.

– Hazudhatnám azt, hogy nem tetszett, vagy hogy nem akartam – nyelt nagyot –, de az legalább akkora mellébeszélés lenne, mint a tiéd.

– Figyelj, Jeongin – nyúltam a matracon pihenő kézfeje után. – Ez az utolsó pont, ahol még nem késő megállnunk, te is tudod, hogy...

– Igen, én is tudom, hogy alig több, mint egy hetünk van, de képtelen lennék úgy folytatni, mintha semmi nem történt volna, mert lehet, hogy neked egy csók nem csók, de nekem ez akkor is jelent... valamit – hadarta el gyorsan.

– Nekem is jelentett, nagyon is sokat, egyszerűen csak nem szeretném, ha összetörnél, amikor hazamész – sóhajtottam.

– Összetörök, amikor hazamegyek, de előtte boldog vagyok, vagy végig szenvedünk, az egész nyaralás alatt mindketten, valami olyan miatt, amit szeretnénk, de inkább elfojtjuk? Ha engem kérdezel, az első verzió jobban tetszik, még akkor is, ha fájni fog a vége – nézett rám jelentőségteljesen.

– Hát, akkor... azt hiszem, ezt megbeszéltük – bólintottam, de nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy részben én leszek a minden bizonnyal megvalósuló szomorúságának oka. – Egyébként is azt hittem, leütöm Changbint, amikor a nyakába akart venni téged... Szabad? – másztam hozzá közelebb, apró puszikat nyomva az arcára. Válasz nélkül hagyva engem fordította felém fejét, így azelőtt ajkaimhoz érve, hogy azt én megtehettem volna.

– Várj... egy dolgot még szeretnék kérdezni – vált el tőlem egy rövid csók után.

– Hallgatlak – simítottam oldalára.

– Hogy fogják a többiek... fogadni? – tette fel kérdését aggódva.

– Először is, rólam tudják, amit kell. Másodszor, ott vannak Lixék, szerinted zavarnánk őket? Ne idegeskedj azon, mit gondolnak, mi mindannyian kölcsönösen örülünk egymás boldogságának, nem fognak ezen fennakadni. Hidd el, ismerem őket már eléggé – mosolyogtam rá biztatóan, közben tincseivel játszva.