Jeongin
Mindenki ki van dőlve,
én meg nem tudok
már aludni
Unatkozom

Chan
Hogy te soha nem
tudsz aludni...
Én sem vagyok túl
fényesen. De ha
kijössz a nappaliba,
kereshetünk valami filmet
a TV-ben

Jeongin
Megyekmár~

Reggel kilenckor lefolytatott üzenetváltásunk után álmos szemekkel és fájó fejjel másztam ki az ágyból, hogy ne kelljen egyedül unatkoznia a drága kicsinek. A félhomályban magamra kaptam egy pólót, elbotorkáltam a rendhagyó módon még alvó Mike ágya mellett, majd megtettem a néhány lépésnyi távolságot, hogy a ház központi helyiségébe érve levágódjak a kanapéra. Jeongin alig fél perccel később érkezett.

– Hallod, mi van veled? Sem éjjel, sem reggel nem tudsz aludni? – fulladt ásításba a kérdésem.

– Jó, bocsi, legközelebb majd nem neked szólok, ha épp elkap a nemlétező inszomniám – biggyesztette le ajkait.

– Jaj, mert mégis kinek szólnál, hm? – húztam magamhoz kuncogva.

– Hát, öhm, tudod... – gondolkodott, de sehogy nem sikerült befejeznie a mondatot.

– Na, látod. Írj bármikor, ha kellek – nyomtam puszit arcára. – Mit nézünk? – fogtam a távirányítót, majd bekapcsoltam a tévét.

– Nekem aztán mindegy, keress valamit – vonta meg a vállát. – Lefekszünk? – biccentett maga mögé a kanapé kihasználatlan területére.

– Itt és most? Nem korai az még egy kicsit? – nevettem fel.

– Fhu, Chan, szerintem én visszamegyek inkább a szobánkba – állt talpra hitetlen mosollyal, de én rögtön csípőjére fogtam, ezzel megakadályozva, hogy elszökjön.

– Nem mész sehova, most az enyém vagy – rántottam ölembe, közben a hátába suttogva. Apró csókot adtam tarkójára. – Mit szólsz ehhez? – álltam meg egy rajzfilmcsatornán, ahol épp meganimált rózsaszín és kék kis lények mászkáltak.

– Nekem megfelel – vont vállat. – Hmm... hogy fogalmazzak, hogy ne tudd kiforgatni, amit mondok? – tanakodott, amit én oldalra döntött fejjel figyeltem. – Szóval, kedves és mélyen tisztelt Christopher Bang úr, hajlandó lenne velem hanyatt dőlni az alattunk elhelyezkedő ülőalkalmatosság fennmaradó felületén? – változtatta el hangszínét, ezzel nekem néhány örömteli pillanatot okozva.

– Igen, lefekszünk – válaszoltam korábban feltett egyszerű kérdésére, majd derekára kulcsolt karommal hanyatt döntöttem magunkat, így feje a mellkasomon pihent.

– Chan, nem akarok én hisztisnek tűnni, vagy akaratosnak, de ha tévézni jöttünk, támogatnám, ha helyet cserélhetnénk, mert így háttal vagyok a képernyőnek – beszélt lassan, közben kuncogva.

– Ó, bocsi, tényleg – kapcsoltam, majd egy könnyed mozdulattal emeltem át magamon, így már a bal felemen feküdt. – Most megfelel a hercegnőnek? – haraptam be alsó ajkam, hogy ne nevessem el magam. Lábával megrúgta az enyémet reakcióul.

– Ahhoz képest, hogy elvileg fáradt vagy, eléggé elemedben vagy ma reggel – pillantott fel rám.

– Ezt hozod ki belőlem – vontam meg a vállamat, mire oldalba bökött egy ujjával. Összerándultam, hiszen elsőre ráhibázott a legcsiklandósabb pontomra.

– Csikis vagy? – csillantak fel szemei, mire én arcomról minden érzelmet igyekeztem visszafogni, és úgy nemet inteni fejem ingatásával. – Szóval igen – könyvelte el magában, majd kissé felbátorodva kezdte ujjperceit derekam és hasam környékén mozgatni.

– Jeo-Jeonginh, fejezd ezt be, mert leh-eruglak véletlenühl – nevettem hangosan, de neki esze ágában sem volt abbahagyni a kínzásomat.

Amint jó fogást találtam törzsén, fordítottam rajtunk, és magam alá gyűrve őt kaptam el csuklóját egyik kezemmel, a másikkal ezúttal én támadtam meg őt, ott csikiztem, ahol értem. – Szóval, melyikünk is a csikisebb? – kérdeztem, mire ő abba nem maradó kacagással tudott csak válaszolni. Újra próbálkozott, fogságban lévő végtagját akarta kiszabadítani, közben a másikkal is igyekezett ott ostromolni, ahol csak sikerült neki. Érdekes sikításszerű hangok hagyták el torkát, de belőlem is szokatlan melódiák távozhattak reakcióként.

Végre sikerült mindkét kezét hatástalanítani, csuklóit feje felett szorítottam a kanapé matracába. – Tudod jól, hogy erősebb vagyok – suttogtam kuncogva ajkaira, majd összeérintettem szájainkat.

Rögtön visszacsókolt, nem kellett sokat várnom, amíg kapcsolt. Szinte téptük egymás párnáit, közben gyorsan szuszogtunk, hiszen az előző kis játékunk bőven kifullasztott mindkettőnket – alsó párnájára harapva pedig egy nagyobb sóhajt is sikerült belőle kicsalnom.

– Nem elég, hogy felveritek itt az egész házat hajnalok hajnalán, aztán még egészben lenyelitek egymást a nappali közepén? Kibírhatatlanok vagytok – nevetett fel Ian, majd sarkon fordult, hogy a fürdőszoba felé mehessen. Ahogy kikerült a látókörömből, rögtön újra kuncogva Jeongin fölé hajoltam, hogy folytassuk, amit barátunk ilyen kegyetlen módon félbe szakított.