Mivel a társaság nagy részére igen erőteljesen hatott az éjszakába nyúló iszogatás, ezért közös megegyezés alapján eldöntöttük, hogy a házban illetve annak környékén töltjük a napot. A délelőttöt részint mindenki átaludta, ami alatt én az eddigi felvételeimet laptopomra másoltam egy kávé társaságában, a nappaliban ücsörögve. Lassan aztán előtámolygott a fáradt banda, egyik megviseltebb állapotban került elő, mint a másik; ki a kertből, ki a szoba padlójáról, a szerencsésebbek ágyból – sajátjukból vagy máséból – érkezett, hogy folyadékot, ételt, koffeint és gyógyszert juttasson a testébe.

Az idő előrehaladtával aztán kissé élénkültünk, előkerült a hangszóró, és zenénként emelkedett a hangerő is, lassan pedig mind kitelepedtünk a kertbe – természetesen csak hűtött alkoholmentes üdítők társaságában. Avriel kihozta a gitárját, össze-vissza pengette a húrokat, állítólag hangolt, gyakorlatilag pedig leginkább csak művészien festett, ahogy a fa tövében ülve, koncentráló arccal tekergette a kis kulcsokat hangszerének fején.

Ismeretlen helyről származó focilabda került a képbe hamarosan, és percek kellettek csak, hogy az udvart rögtönzött pályává alakítsuk; kapufául az udvar növényzete szolgált, és csak egy gyors csapatbeosztásra volt szükségünk. Heather elsőként jelentkezett játszani, így ismét előkerültek az „Av, nem kellemetlen, hogy a barátnőd jobb focista, mint te?" és hasonló, nem bántó szándékú megjegyzések, amik visszatérő poénnak számítottak a társaságunkban. Hozzá Ian és én csatlakoztunk, a másik csapatot pedig Changbin, Felix és rövid unszolás után Jeongin alkotta.

Nem igazán voltak szabályok, csak az alap dolgok, egyébként meg leginkább saját szórakoztatásunkra rugdostuk a labdát, és fogtuk a fejünket, amikor néhányszor majdnem kirepült a kerítés felett. Fej-fej mellett haladtunk, folyton egyenlítettünk, a Felix és Changbin közötti harmónia pedig tökéletesen megmutatkozott a sikeres gólpasszokban, amiket Iannek esélye sem volt kivédeni.

Épp Heatherrel vittük végig a labdát az egész pályán keresztül, amikor a nézőink a veranda padlójára ejtettek egy üvegpoharat, ami hangos csörömpöléssel pattant százfelé leérkezve, így akaratlanul is a jobb oldalamra kaptam a fejem, nem észrevéve, hogy egyenesen nekiszaladok a szintén eseményekre koncentráló Jeonginnak. Mellkassal ütköztünk egymásnak, ami mindkettőnket kibillentett az egyensúlyából, ő viszont ténylegesen a fű felé zuhant volna, amíg nekem sikerült talpon maradnom; reflexből igyekeztem még a becsapódás előtt elkapni őt, ezzel menteni a menthetőt – ez esetben tehát a fiút –, de csak azt értem el vele, hogy magával rántson a földre, így mellette terültem szét az udvar közepén. Nevetve tápászkodtam fel, majd jobbomat nyújtva igyekeztem ezúttal valóban segíteni neki.

– Ezt vicces lesz majd visszanézned – engedte le a kamerámat maga elől Mike, aki ezek szerint az egész balesetet rögzítette.

– Komolyan felvetted? – indultam meg felé, mire csak bólogatott, és nyújtotta nekem a gépet. – Na, erre kíváncsi vagyok – mentem oda Jeonginhoz, hogy ő is lássa, hogy nézett ki kívülről a bénázásunk. – Ne haragudj, nem akartalak elgázolni – kértem bocsánatot, amikor vége lett a videónak.

– Semmi baj, én sem figyeltem – kuncogott még mindig a történteken.

– Nem ütötted meg magad?

– Nyugi, nem haltam bele egy esésbe.