-És, gondoltam, hogy meglátogathatnál bennünket odahaza, hiszen olyan rég láttalak már kisfiam!
Zayn, szemeit lehunyva dőlt a stúdió egyik kényelmes kanapéjának, miközben telefonját a füléhez szorítva hallgatta édesanyját, aki valamilyen csoda folytán érdeklődött hogyléte felől. Általában mindig Zayn hívta őt és apját, aki most nem tudott a telefonhoz jönni, úgyanis éppen egy fontos tárgyaláson volt, mint mindig.
-Igen, anya-bólogatott, bár tudta, hogy édesanyja ezt nem láthatja.-tényleg jó lenne..
-Akkor? Miért nem jössz? Talán valami baj van?-kérdezgette az asszony a vonal túloldalán.
Zayn hatalmasat sóhajtott, szemeit pedig kinyitotta, amint meghallotta, hogy valaki belépett a helyiségbe. Liam állt az ajtóban, szemöldökeit ráncolva, kezeit értetlenül széttárva, mire a pakisztáni fiú csak legyintett és fejét ingatta.
-Anya...most nem alkalmas-motyogta, arrébb csúszva a kanapén, helyet hagyva a barna hajú fiúnak, aki nemes egyszerűséggel kiterült a fekete bútoron. Zayn játékosan elfintorodott, amikor Liam bakancsos lábait az ölébe helyezte, fejét a kanapé támlájának nyomta. -Már mondtam, hogy az új album minden szabadidőmet elveszi, úgyhogy sajnálom anya, de nem tudok menni.
Liam, szemöldökeit összeráncolva nézett a pakisztáni fiú irányába. Zayn mostanában elég nyúzottnak és fáradtnak látszott. Persze az összes fiút megviselte a rengeteg munka, amely az új albumuk körül forgott, de talán a pakisztáni fiú nézett ki négyük közül úgy, mintha nehezebb terhet cipelne a vállait, mint a többiek.
És Zayn is borzalmasan érezte magát.
Éjszakánként csak forgolódott ahelyett, hogy egy percre is, de lehunyta volna szemeit. Kúsza gondolatai általában ébren tartották őt és nem hagyták élni. A fiúk aggódtak érte. Úgy érezte magát, mint egy lelketlen fadarab, aki semmit sem fog fel a körülötte lévő dolgokból. Csak volt, mégsem érzett semmit. Létezett, de nem tudta hol. Tompának és üresnek érezte magát, szíve mégis fájt, akárhányszor azokra a dolgokra, azokra a szavaira gondolt, amelyeket megtett és kimondott akarata ellenére. De mégis? Miért bántja Niall? Miért sértegeti őt, ha igazából ő sem akarja? Miért teszi ezt azzal a szegény fiúval, aki semmit sem ártott neki?
-Hé-ült fel Liam, lábait óvatosan letéve a bolygós barna szőnyegre, miközben lazán vállon lökte a mellette ülő fekete hajú fiút, aki telefonját forgatta ujjai között. -Minden oké?
Zayn zavartan bólintott, miközben halvány mosolyt erőltetett ajkaira.
-Persze-mondta, majd előre hajolt, hogy a dohányzóasztalról felvegye fehér bögréjét, melynek tartalma már rég kihűlt, erejéből viszont egyáltalán nem veszített. Hatalmasat húzott a színtiszta fekete kávéból, figyelmen kívül hagyva Liam meghökkent tekintetét.
-Ez nem sok? Mármint...ez már a negyedik bögréd úgy reggel hét óta, és megjegyzem még csak dél múlott-pillantott az órájára a barna hajú fiú, majd vissza az előtte ülőre.
Zayn csak vállat vont, letéve a kiürült kávés bögrét, majd ezzel a mozdulattal felvette az üvegfelületről kék öngyújtóját.
-Nekem nem, neked az?-húzta el a száját, feltápászkodva a kanapéról, lassú léptekkel indulva az ajtó irányába.
-Ez mindenkinek sok lenne haver..oh, hello Lace!-Liam mosolyogva intett a folyosón tartózkodó barna bőrű fiatal  irányába, megszakítva Zayn-nel a társalgást. A Lace nevű fiú nevetve ölelte át Liam-et.
Zayn nem igazán bánta, hogy Liam nem tartott vele. Valamiért nem volt kíváncsi a szentbeszédre, amelyet legalább már négyszer hallott mind a három fiútól. Ha kávét akart inni, akkor ivott, annyit, amennyit akart. Ha ráakart gyújtani akkor megtette, annyiszor, ahányszor akarta és nem érdekelte, hogy mást mit mond.
Szervezetétől nem vehette el azt, amit kívánt...ha már szíve nem kaphatta meg, azt amire igazán vágyott.
Zayn reszkető kézzel, fájó mellkassal gyújtotta meg a szájában lévő mérges szálat.
*
-Haver..
-Igen?
-Minden rendben van veled?
Zayn fáradtan dörzsölte meg arcát, miközben szabad kezével Liam autójának ajtókilincsét szorongatta.
-Mert?-sóhajtotta végül, fejét lustán a volán mögött ülő fiú felé fordítva.
Hat óra múlt, a két fiatal pedig most végzett a stúdióban. Mindketten borzalmasan nyúzottak és fáradtak voltak. Kiénekelték a lelküket, kottákat és dalszövegeket néztek át, mind ezt pedig ketten, hiszen a banda további két tagja mára szabadnapot kapott, a munka nagyrésze pedig így rájuk maradt.
-Mert..olyan..olyan furcsa vagy. Talán van valami probléma?-kérdezte Liam aggódalmasan.
-Csak fáradt vagyok, Liam. Ennyi az egész-vont vállat a pakisztáni fiú, tekintetét egy pillanatra sem szakítva el a fekete nadrágján lévő szakadásról. -Ez a rohadt sok munka..tudod..kicsit megterhelő.
Liam összehúzott szemekkel figyelte a pakisztáni fiút. Hazudott. Zayn hazudott neki, mégsem rótta fel, helyette inkább elmosolyodott és nyugtatólag megszorította a fiú vékony vállait.
-Megértem. Én is borzalmasan kifáradtam, haver-sóhajtott fel, színpadiasan letörölve homlokáról a nemlétező izzadtság cseppeket, halk kuncogásra késztetve Zayn-t. Aztán mosolya eltűnt, Liam komolyan nézett ismét a fiúra, szemeivel mélyen belenézve a pakisztáni  aranyló iríszeibe.-Ha van valami, amit elmondanál tudd, hogy én itt vagyok melletted. A legjobb barátod vagyok Zayn. Mindig az voltam és leszek is bármi történjék. Ugye, ezt tudod?-szorította meg a vállát.
Zayn aprót bólintott. Nem tudta, mit mondjon. Mégis mit mondhatott volna? Elcseszettnek érezte magát is, és ezt a rohadt helyzetet, amibe belekeveredett. Utálta.
-Köszönöm-suttogta megeresztve egy halvány mosolyt a barna hajú irányába.
-Mit köszönsz?
-Hogy itt vagy-mondta halkan, majd Liam meglepetésére a pakisztáni szorosan, mégis kissé esetlenül ölelte magához.
Zayn úgy érezte mindjárt elsírja magát. Olyan..olyan nehéznek érzett mindent mostanában. A szülei, a barátai, Niall...Oh, Istenem Niall! Zayn  szorosan hunyta be szemeit, ahogyan lelki szemei előtt megjelent az Ír fiú fájdalmas, összetört tekintete. A könnyek a szemében..a halk szavak, ahogy meggyőzi Zayn-t, hogy semmi sem történt köztük. Semmi az égvilágon és Zayn nem tudta, hogy örüljön-e neki vagy sem. Akarta Niall-t, te jó ég mennyire akarta őt..de mégsem lehetett, mert ez nem helyes. Az szülei és más emberek szerint nem lenne helyes dolog. Nem szeretheti őt.
Liam mosolyogva köszönt el a pakisztáni fiútól, aki csak bénán intett egyet, majd lassú, kimért léptekkel sétált a hatalmas bejárati ajtó irányába.
A ház csendes volt. Tudta, hogy Perrie, Leigh-Anne, valamint Michelle mára szabadnapot kért, csak azért, hogy legalább egy napra, de meglátogassák a családjukat, akik London másik oldalán laktak.
Bárcsak neki is ilyen könnyű dolog lenne átugrania az édesanyjához, valamint édesapjához. Elszakítaná őket a munkától és végre úgy beszélgetnének egymással, mint régen, amikor igazán jóban volt a szüleivel. Amikor minden olyan egyszerű volt, amikor nem volt minden olyannyira komplikált.
Sóhajtva sétált fel az emeletre, kúsza gondolatai újra ellepték az agyát, miközben lábai egyesével hagyták el a lépcsőfokokat. Néha utálta, hogy ekkora házban lakott. Amikor egy lélek sem tartózkodott otthon, Zayn magányosabbnak érezte magát, mint általában. Elfintorodott a gondolatra, hogy még Perrie állandó csacsogása és hangoskodása is hiányzott neki, pedig nem igazán kedvelte a lányt. Sőt, rettenetesen utálta, legszívesebben megfojtotta volna egy kanál vízben..de aztán eszébe jutott, hogy a lánynak köszönheti Niall-t. Ha sosem találkozik vele, akkor talán sosem ismerhette meg volna az Ír fiút. És hálás volt azért is, amiért vigyázott Niall-ra, ha már ő egy igazi, hatalmas seggfejként viselkedett vele és..
-Jaj!
Gondolataiból egy tompa ütés, valamint egy ismerős hang szakította ki.
Zayn szíve azonnal a torkába ugrott, amint megpillantotta Niall-t a földön ülni, miközben fájdalmas arccal dörzsöli a hátát, amelyet biztosan beütött az ütközés során. Az Ír fiú remegő alsó ajkakkal nézett fel a közvetlenül felette álló Zayn-re, aki nem törődve mappájával, -melyből a kottalapok szanaszét szóródtak-, guggolt le Niall-hez.
-Megütötted magad?-kérdezte, miközben remegő kezekkel segítette fel a fiatalabb fiút, ki egy pillanatra sem emelte rá a tekintetét.-Fáj valamid?
Niall csupán a fejét rázta, jobb kezét a hasára szorítva, szemeit fekete zokniba bújtatott lábfején tartva.
-Sajnálom-szólt halkan. Zayn szíve fájdalmasan szorult össze, amikor Niall elhúzodott érintése alól.-Nem akartam neked menni..fel..felszedem őket..-suttogta, miközben lassan megindult a mappa irányába.
Zayn pár pillanat erejéig nézte, ahogyan a kékszemű fiú lassan megindult a fal mellé ejtett kottalapok irányába. Csak nézte, ahogyan szipogva szedegeti fel Zayn tulajdonát és..nem! Nem hagyhatta, hiszen ő ment neki!
-Ne! Hagyd csak-indult meg az Ír felé, aki továbbra is remegő kezekkel szedte a lapokat nem törődve Zayn-nel, aki immáron mellette guggolt.-Nem kell felszedned. Különben is ezek az enyémek és én mentem neked.
Niall csak vállat vont.
-Köszönöm-mondta a pakisztáni, miután elvette a fiú kezében lévő kupacot és felegyenesedett.
A kékszemű fiú aprót bólintott. Zayn aggódalmasan nézett rá, figyelmét nem kerülte el, hogy Niall pocakját öleli. Talán fáj neki?
-Meg..megütötted magad?-biccentett a fiú hasa felé.
-Lényegtelen-motyogta, fehér pólójának alját húzogatva, kezét immáron elvéve pocakjáról.-Ne aggódj emiatt..semmi bajom..
Mielőtt még a pakisztáni mondhatott volna valamit, Niall sietősen távozott az emeletről.

*
Álmatlanul forgolódott az ágyában. Hiába érezte magát fáradtnak az álom  nem jött a szemére. Feleslegesen próbálkozott a bárányok számolásával, akik vidáman ugráltak át egy képzeletbeli kerítést Zayn agyában próbálva elaltatni a fiút. De, mind hiába.
Kilenc óra is elmúlt, holnap nem kell stúdióznia, viszont korán kell indulnia a megbeszélt ruhapróbára, ha délután szabad akar lenni.
De a tudat, hogy csupán Niall és ő voltak otthon..kikészítette őt. Egy házban voltak, ketten és...
A következő pillanatban Zayn már a sötét folyosón sétált lefele, miközben kócos hajába túrt. A tincsek még mindig vizesek volta a melegzuhany után, de nem bánta. Még jól is esett neki, legalább ébren tartották őt a hűvös cseppek, amelyek lustán folytak le tarkóján. 
-Miért volt olyan érzésem, hogy itt talállak?-kérdezte, miközben a konyhában lévő alakot bámulta mosolyogva, miközben vállát az ajtó félfának támasztotta.
Niall a konyhapultnál ült, kezében egy gőzölgő bögre valamit tartva, kékszemeivel ijedten nézve Zayn-re.
-Csi..csináltam forró csokit-mondta halkan, remegő kézzel mutatva a tűzhelyen lévő lábasra, majd újra visszanézett a pakisztánira. -Ké..kérsz?
Zayn-t elbűvölte az aprócska fiú, aki most őt nézte ijedségtől csillogó szemekkel. De nem tudott mást csinálni csak mosolyogni..Niall mindig annyira félénk volt vele szemben és ez tetszett neki, mégis gyűlölte a tudatot, hogy a fiú fél tőle.
-Elfogadok egy bögrével-vont vállat, miközben ellökte magát az ajtófélfától, majd helyet foglalt közvetlenül Niall-el szemben.
Az Ír fiú némán bólintva állt fel és indult meg a konyhaszekrény felé, hogy ki vegyen egy pöttyös bögrét a legfelső polcról, ahová általában Michelle pakolja a törékeny dolgokat.
Zayn, arcát tenyerébe támasztva, beharapott ajkakkal figyelte, ahogyan a fiú nyújtózkodik. Imádta, hogy mostanában melegítőket hordott..annyira..annyira jól álltak neki.
-Kérsz, bele pillecukrot?
-Tessék?-Zayn fejér rázta, tekintetét elszakítva Niall hátsójáról, hogy aztán a fiú elpirult arcára nézhessen.
-Pillecukrot..kérsz..vagy..-mutatta fel a kezében lévő átlátszó zacskót.
-Pillecukor nélkül mit ér a forrócsoki?-kérdezte Zayn értetlenül.
Niall mosolyogva bólintott, jól megpakolva a fekete hajú poharát aprócska édeségekkel, majd óvatosan a fiú elé rakta.
-Parancsolj-mondta halkan, leülve a bárszékre.
-Köszönöm-bólintott a fiú.
Niall csillogó szemekkel, ujjait tördelve figyelte, ahogyan Zayn lassan megfújja, végül beleiszik a forrócsokiba. Zayn szemei hatalmasra tágultak, amint megérezte a csoki és a fahéj mennyei ízét a szájában.
-Azt a rohadt!
-Nem..nem ízlik?-Niall ajkait lebiggyesztve nézett le a saját bögréjére.
-Jaj! Dehogynem! Istenem, ennél jobbat talán sosem ittam!
-B..biztos?
Zayn hevesen bólogatva fogta két keze közé a poharat, szemeit egy pillanatra sem véve le Niall arcáról. A kékszemű fiú orcái pirosra színeződtek és ez annyira tetszett Zayn-nek! Olyan kis ártatlan, és jó lelkű.
Csendben ültek, poharuk lassan kiürült. A pakisztáni fiúnak jól esett a csend, amely körbe vette őket. Tetszett, hogy nem kell beszélgetnie és az is, hogy Niall nem zavartatva magát halkan dúdolta az egyik számukat. Már nem is érezte magát fáradtnak, legszívesebben egész éjszaka itt maradt volna vele.
-Te, hogy-hogy nem mentél család látogatóba?-kérdezte Zayn, miközben leugrott a borszékről, üres bögréjét pedig a mosogatóba helyezte.
Niall nem válaszolt és Zayn érezte, hogy nem kellett volna megszólalnia.
A kékszemű fiú szomorúan elmosolyodott.
-Nem látogathatom meg azt, ami nincs-felelte halkan.
-Niall én..
Niall legyintett.
-Nem..nem baj! Semmi baj-motyogta, fájdalmas tekintetétől Zayn szíve majd megszakadt. El is felejtette, hogy Niall kapcsolata megszakadt a családjával, mivel a szülők elküldték őt.
-Nos, remélem ízlett...ha..ha még szeretnél, akkor itt van-mutatott a lábasra, amelyben már nem gőzölgött a forrócsoki.
-Már mész is?-Zayn zavartan vakarta meg a tarkóját.-Úgy értem..én nem tudok aludni..te..te tudsz?
Niall halkan felkuncogott. Zayn szíve hatalmasat bukfencezett mellkasában.
-Nem. Szerinted, miért vagyok még fent?-kérdezte édesen mosolyogva, majd szégyenlősen a nappali irányába mutatott.-Van..van kedved megnézni velem az X-faktort? Most van a válogató és..
-Nézzek béna embereket, akiknek fogalmuk sincs mi az az éneklés?-Zayn szórakozottan vonta fel szemöldökét.
Niall mosolya hirtelen eltűnt, úgy tűnt, mintha félne Zayn reakciójától..pedig ha tudná, milyen boldog..
-Én..én csak..gondoltam..-dadogta.
-Oh, nem! Nem úgy értettem!-mosolyodott el a pakisztáni.-Persze, van kedvem! Ha szeretnéd..
-Szeretném.-biccentett a kékszemű.
-Akkor? Mehetünk?-mutatott a nappali irányába.
Niall elmosolyodott, miközben elindult.
Zayn imádta a mosolyát, és imádta, hogy Niall fél óra múlva már a vállának dőlve szuszogott.