SOMEONE WHO STAYS
PROLÓGUS

_______________

Köd és sötétség. Ezzel a két jelzővel tudná a leginkább leírni a környezetét. Köd és sötétség, nem számít merre fordul. Mintha az egésznek a közepébe csöppent volna. És gőze sincs, hol a kijárat.

Egy darabig csak áll ott egyhelyben; fejét forgatja jobbra-balra, majd előre-hátra. Értelme a mozdulatnak azonban nincsen, ugyanis pontosan tudja, hogy addig semmi nem fog történni, amíg el nem indul valamerre. Úgyhogy ezt is teszi. Elkezd sétálni előre.

A köd egyre sűrűsödik előtte, mígnem már semmit sem lát azon kívül. Ettől függetlenül ő megy tovább; nem torpan meg, mivel tudja, mi fog történni ezután.

Hiszen nem ez az első alkalom, hogy ebben az álomban találja magát.

Szakadatlanul menetel; még néhány lépés és odaér. Tudja, mivel minden egyes alkalommal megszámolta. Ahogy pedig az korábban is volt, a köd most is elkezd fokozatosan szétoszlani, ezzel feltárva azt, ami mindaddig rejtve volt miatta.

Három kicsi, cirkuszi sátor, háromszögalakban elhelyezve, nem túl távol egymástól. A feléjük vezető utat két nagy, időnként fényesen fel-felvillanó nyíl szegélyezi. Azok egyenesen a középső sátorra mutatnak. Azt akarják, hogy bemenjen oda, ő pedig kérdés nélkül követi az utasításukat.

Ahogy közelebb ér, halk cirkuszi zene üti meg a fülét, amit tücskök ciripelése kísér. Mindez szinte magnetikus erővel hat rá, vonzza őt a céljához, akár a molylepkéket a lámpafény.

Bent minden homályosnak hat, hiába a pislákoló fények minden irányban. A nézőtér üres, rajta kívül senki sincs a közelben. Lefelé halad a padok közti folyosón, közben úgy tanulmányozza a sátor csíkos mintázatát, mintha akkor látná először. Minden lépéssel egyre inkább életre kel a környezete: előbb elefánt trombitálása szól, aztán egy másik állat üvölt fel. Ám továbbra sem látható belőlük semmi.

A zene hangereje azzal szinkronban emelkedik, ahogy ő lejjebb és lejjebb kerül a lépcsőkön, megközelítve a köralakú színpadot középen. A lába rövidesen érinti a vonalat, ahol a nézőtérnek vége szakad. A zene hirtelen megáll.

Ismét minden csendes. Mondhatni már-már élettelen.

- Hello?- körbe néz, hátha mégis megpillant valakit. Nem jön válasz, a hangja visszhangzik a hatalmas térben.

A tekintete megakad a színpadon, amit törmelék fed be.

- Hello?- próbálja meg még egyszer.

Ezúttal már nem marad reakció nélkül:

- Hölgyeim és uraim!- kiáltja egy férfihang a semmiből.

Ekkor a vele szemközti sátorfal előtt lógó tábla fényei kigyúlnak, az óriási betűk rajta pedig kiadják a feliratot: „A REPÜLŐ GRAYSONOK".

Hirtelen az összes többi fény is felerősödik, világossággal árasztva el a helyet.

- Fiúk és lányok!

Tapsvihar. Ujjongás. A nézőtér egy szempillantás alatt megtelik.

Kezdődik.

- A Repülő Graysonok!

A lány ösztönösen felnéz, és megtalálja az emelvényt, amit egy magas oszlophoz rögzítettek. Azon egy férfi áll, akrobatatrikóban és köpenyben. Lassan felül egy hintára, s onnan biztatja a közönséget a hangosabb ovációra.

Szemben vele, a színpad másik oldalán, egy ugyanolyan emelvényen foglal helyet egy nő és egy fiatal fiú. Két karjuk kitárva, öltözékük akárcsak a férfié.

Hegedűzene szólal meg.

A nő megfogja a fa kapaszkodó rudat, majd leugrik a platformról. A férfi hibátlanul elkapja őt a lábánál, mire a kapaszkodó visszalendül a fiúhoz. Ő lemásolja azt, amit a nő az imént tett. Így megy ez újra és újra, mint egy véget nem érő folyamat.

A lány figyelmesen kíséri végig a mutatványt a szemével. Majdnem elhiszi, hogy ennyi az egész, és mindjárt fel fog ébredni... Aztán rájön, hogy még közel sincs vége. A legrosszabb rész csak most jön.

A fényben úszó táblán pislákolva kialszik a „REPÜLŐ" szó. A fiú a két felnőtt felé lendül, akik ugyanígy cselekednek vele egyidőben. Egyre közelednek egymáshoz, mikor egyszercsak minden lelassul. A kötélszakadás hangja tisztán kivehető, amit ezután a nő és férfi zuhanása követ. Előbbi próbál kinyúlni, hogy elkapja a fiú kezét, ám addigra késő. Nem tudják elérni egymást, a páros pedig zuhan tovább. A halál ekkora magasságból elkerülhetetlen számukra.

A fiú kétségbeesetten felkiált, míg a lány csupán tétlenül bámulja az eseményeket. Ő is kiáltana, csakhogy egy hang sem hagyja el a torkát. Mintha megnémult volna a sokktól.

Nem is baj, ugyanis egy másodperccel később valaki helyette is sikítani kezd. A pillantása seperc alatt kiszúrja a forrást, ahogyan az a másik fél is kiszúrja őt. A szemközti nézőtér előtt egy nála fiatalabb lány áll földbegyökerezett lábbal. Fekete ruhákat és csizmát visel, sötét haja a válláig ér, benne megcsillan pár éjkékre festett tincs. A kifejezése rémült, ami arra készteti az idősebbet, hogy meginduljon felé és kimenekítse ebből a borzalomból.

A lába öntudatlanul mozdul, sebesen igyekszik átvágni a nagy színpadon. A távolság rohamosan csökken köztük, a fiatalabb várja, hogy odaérjen, ám ekkor...

Ahogy az ezelőtt is volt, Dahlia most is felébredt, mielőtt eljuthatott volna hozzá.

Nagy lendülettel ült fel az ágyában, s tekintett körbe a félhomályos szobában. Csak egy újabb álom, gondolta magában, amint fáradtan felsóhajtva a hajába túrt. De vajon miért álmodja ugyanazt már napok óta? A cirkusz, az akrobaták, a baleset, végül az a lány. Mindig ugyanaz, ebben a sorrendben. Egyetlen részlet sem különbözik.

Ennek jelentenie kell valamit. Az nem lehet, hogy ez puszta véletlen legyen.

Ugye?

_______________