(003.)

TRUST MORE FREELY

"De néha egyszerűen csak nincs idő félni."

_______________

Dahlia Maxwell hozzá volt szokva az ébren átvirrasztott éjszakákhoz. Ez főként annak köszönhető, hogy életének egy bizonyos időszakában megesett, hogy napokig szinte egy szemhunyásnyit sem aludt. Kész kínzás volt, és valószínűleg az akkoriban elfogyasztott méretes kávéadagok nélkül túl se élte volna, de az már a múlté volt.

Azóta évek teltek el. Évek, amik alatt normálissá vált számára az, hogy minden este legalább hét (jobb napokon nyolc) óra alvással számolhatott. Ez olyannyira lett része a megszokott rutinjának, hogy immár egyetlen napot is alig tudott végig szenvedni folyamatosan nyitott szemekkel. Egyszerűen nem ment neki.

Abban az étkezdében is, a bokszban kuporogva az agya csak azon járt, hogy nehogy ott mindenki előtt elszundítson, s a feje hangosan az asztalon koppanjon. Borzalmas volt. Pislogni sem mert, ugyanis félő volt, hogy utána nem fogja bírni kinyitni a szemét. A látása néha-néha veszített a fókuszból, a körülötte zajló társalgások pedig szimplán be sem jutottak a fülén. A hallott szavak összefolytak, az emberek mondandója értelmetlenné vált. Lassan már azt sem tudta hol van.

Így hát nem csoda, hogy amikor a pincérnő letette elé a rendelt pohár gőzölgő kávét, a lány úgy kapott érte, mintha azon múlott volna az élete. Nem törődött a cukorral, sem a tejjel, csupán a két keze közé fogta a meleg bögrét, majd nem foglalkozva annak hőmérsékletével sem, nagyot kortyolt az italból. Igen, égetett. Pokolian. Viszont abszolút megérte.

   - Köszönjük- pillantott a nőre Dick, miután megkapta a saját adagját. Ezt követően ránézett a vele szemben ülő két lányra, közülük is inkább a fiatalabbra, és megkérdezte – Nem szeretnél egy forrócsokit, vagy valami ilyesmit?

   - Csak kávét- rázta a fejét tiltakozón Rachel – Feketén.

   - Jó választás- jegyezte meg Dahlia egy újabb hosszú korty után.

A koffein kezdett hatni, úgyhogy a lány végre szakíthatott időt az édesítésre. Ha tejre nem is, de cukorra határozottan szüksége volt bele. Megragadta a kihelyezett tartót az asztal közepéről, azután pedig kirázott belőle úgy két kanálra elegendő mennyiséget. Gyorsan elkeverte, majd meg is kóstolta.

Sokkal jobb, könyvelte el magában.

   - Lefogadom, hogy van pillecukruk is- ajánlgatta neki tovább az italt Dick.

El kellett ismerni, aranyos volt, ahogyan próbálkozott. Az első benyomás alapján Dahlia nem hitte volna, hogy ért a gyerekekhez, de most látszólag egész jó munkát végzett.

   - Nem vagyok gyerek, oké?- szögezte le Rachel.

Na itt kudarcba is fulladt a próbálkozás.

   - Oké- engedte el a dolgot, s visszafordult a pincérnőhöz – Ugyanazt a másik hölgynek is.

A kiszolgáló bólintott, azt követően kitöltötte az italt neki is.

   - Az anyámnak sosem tetszett, hogy kávézok- mesélte, mikor a nő elhagyta az asztalukat.

Ő is ugyanúgy magához vette a cukortartót, ő azonban sokkal többet öntött a kávéjába, mint a mellette ülő. Szinte a fél üveget. Még Dahlia is meglepetten meredt rá ezt látva.

És eddig még azt hitte, hogy ő fogyasztott sok édeset.

   - Édesszáj, huh?- figyelte őt Dick egy halvány mosollyal.

Dahlia idáig bírta ki anélkül, hogy rá ne kérdezzen:

   - Rachel…olyasmi, mint…ami történt, megtörtént már korábban is?

A válasz azonnal érkezett:

   - Nem. Ilyesmi azelőtt még soha. Nem állt szándékomban megölni azt a fickót- motyogta az utolsó mondatot a poharába.

   - Hogyan ölted meg azt a fickót?- faggatta halkan Dick. Erre azonban már nem érkezett felelet. Rachel csak meredten fókuszált a bögréjében gőzölgő folyadékra. Innen tudta, hogy ideje volt témát váltani. – Meglátogatjuk pár régi barátomat. Bennük bízhattok. Náluk majd meghúzhatjuk magunkat, amíg ki nem találjuk hogyan tovább. – Ismét nulla reakció. Dick röviden felsóhajtott. – Te félsz. Megértem. De néha egyszerűen csak nincs idő félni.

A pillantása segítségkérőn Dahlia-ra vándorolt, aki egyből értette a célzást, és sietett a támogatással:

   - Ebben igaza van- tette le a poharát, hogy aztán egyik kezét finoman a lány vállára simíthassa – Hé. Senki nem árthat neked. Oké? Megígérjük.

Rachel ezt hallva felé fordult, arcán apró mosollyal, amit Dahlia rögtön viszonzott is.

Ez haladás volt. Igaz, hogy kis lépésekben, de akkor is haladás.

•••

Az út Washington D.C.-be hosszabbnak bizonyult, mint azt ők gondolták. Egész nap a kocsiban nyomorogtak, így mire beesteledett, már mindhárman fáradtak voltak. Ekkor jött az ötlet, hogy szerezzenek egy motelszobát az éjszakára.

Az egyből végül kettő lett (külön a lányoknak és külön Dick-nek), viszont egybenyíltak, úgyhogy mindössze egy ajtó választotta el őket egymástól. Így biztonságosabb volt, ugyanakkor mégis megvolt mindenkinek a saját kis tere.

Amíg Dahlia és Rachel bevitték a csomagjaikat meg elhelyezkedtek, addig Dick kint maradt az autóban, s pár percig csak nézte a szélvédőn lefolyó esőcseppeket. Tisztában volt a problémájuk súlyosságával, ahogyan azzal is, hogy egyedül nem lesz képes mindent kideríteni az ügyről. Szüksége volt segítségre.

Ám ez azt jelentette, hogy múltbéli kapcsolatokhoz kellett fordulnia, amire nem feltétlenül állt készen. Végül aztán mégis azon kapta magát, hogy a telefonja névlistáját böngészi, ujját hezitálva a levegőben tartva egy bizonyos név felett.

Hosszas belső küszködés után Dick nagyot sóhajtva megrázta a fejét, s megnyomta a hívás gombot.

Alig telt bele néhány másodperc, és a másik oldalon megszólalt a hang:

   - Hello?

Oké, most vagy soha.

   - Hé, én vagyok az- szólalt meg nagy nehezen.

   - Grayson úr- ismerte fel őt a vonal túlsó végén lévő fél.

Dick ezután egyből a lényegre tért:

   - Nézd, kéne egy kis segítség.

Alfred még csak nem is hezitált a kérdéssel:

   - Mi lenne az, uram?

•••

Dick a hívás végeztével követte a lányokat a motelszobába.

A két helyiséget elválasztó ajtó nyitva volt, a páros pedig épp az egyikben tévézett. Rachel a hatalmas ágy közepén ült törökülésben, körülötte több zacskó felbontott rágcsálni való, amikből felváltva vett ki magának. Eközben Dahlia az ajtó közelében elhelyezett kisebb szekrénynek dőlt karbatett kézzel, szeme a tévéképernyőn.

A testtartásából Dick-nek leginkább az jött le, hogy a lány nem egészen volt vevő a teljes kikapcsolódásra és pihenésre, sokkal inkább megfelelőnek tartotta azt, hogy a háttérben meghúzódva őrködjön a csapat legfiatalabb tagja felett.

A nyomozót ez a gondolat különös megnyugvással töltötte el. Jó volt látni, hogy a lány komolyan vette az ígéretét, miszerint nem hagyja, hogy Rachel-nek bármi baja essen.

Vele jó kezekben lesz, futott át Dick agyán.

   - Hé, kértek pizzát?- fedte fel nekik a jelenlétét.

A páros szinkronban válaszolt:

   - Aha.

Megigazítva magán a dzsekijét, a kérdést feltevő fél belépett a szobába.

   - Mi kell rá?

Dahlia ráemelte a pillantását, elidőzve egy kicsit a zilált kinézetén.

   - Mehet bármi, csak ananászt ne- felelte.

   - Egyetértek- fűzte hozzá Rachel, majd a szájába dobott egy adag chipset.

   - Oké- bólintott Grayson, elraktározva az információt – Ne engedjetek be senkit- azzal megfordult, hogy távozzon, előtte viszont még kiszúrta a tévében futó műsort – Ez a Trónok Harca? Szabad neked ilyesmit nézni?

Rachel erre biccentett Dahlia irányába, s annyit mondott:

   - Van velem egy felnőtt.

Az említett ismét a detektív felé fordult, arcán apró mosoly:

   - Rám bízhatod. Egy kis vér meg erőszak nem árthat neki. Amíg csak a tévében látja- adta hozzá az utolsó mondatot egy rövid szünet után.

Dick figyelte őt egy darabig, ám végül beadta a derekát.

   - Sietek vissza- köszönt el, nemsokára pedig már távozott is.

•••

Az epizód végére Dahlia azon kapta magát, hogy csatlakozott Rachel-hez az ágy szélén ülve, kezében egy maroknyi pattogatott kukoricával, és teljesen elmerülve az előttük lejátszódó történésekben. Ismerte a sorozatot Eddie jóvoltából, viszont már nem is tudta pontosan mikor volt az utolsó alkalom, hogy megnézett egy részt. Nem ártott felfrissíteni az emlékezetét.

Talán negyedóra mehetett le a következő részből, amikor érezte a telefonját rezegni a zsebében. Gyorsan beletömte a nála lévő étel maradékát a szájába, azután előhalászta a készüléket a farmerjából. Elég volt egyetlen pillantás a kijelzőre, és a gyomra összeszűkült.

Eddie hívta. Ez normális esetben nem váltott volna ki belőle ilyen szélsőséges reakciót, most azonban valami nem stimmelt. Nagyon nem. Maga sem tudta ez az érzés mégis honnan jött, de attól még ott volt; ez pedig egyáltalán nem jelentett jót.

   - Mindjárt jövök- nyelte le az adagot, aztán felkelve a matracról besietett a fürdőbe, ahol egy fokkal csendesebb volt. Amint magára maradt a helyiségben nem habozott tovább egy másodperccel sem, csak rányomott a zöld „hívás fogadása” gombra. – Eddie?

   - Dahlia. Ó, hála az égnek- hallatszott a hangja a túloldalon.

Miért hangzott idegesnek?

   - Minden rendben?- érdeklődött a lány gyanakodva.

   - Persze. Minden szuper- vágta rá, talán túlságosan gyorsan is – Igazán szólhattál volna, hogy esni fog. Ez a pittsburgh-i időjárás olyan kiszámíthatatlan.

Pittsburgh? Ők is pont ott voltak. Várjunk…

   - Eddie, mi a fenét keresel te Pittsburgh-ben?- tudakolta értetlenül.

   - Tudod, mikor kértél, hogy látogassalak meg, azt azért igazán mondhattad volna, hogy miféle környéken laksz- csevegett tovább.

Megint berúgott volna? Olyankor szokott ilyen fura lenni.

   - Eddie, egy szavadat sem értem- rázta a fejét - Jól érzed magad?

   - Igen, tudod elég érdekes alakok mászkálnak a Liberty Avenue-n- folytatta – Ráadásul csapatokba verődve. Azokkal jobb vigyázni. Némelyikük kifejezetten erőszakos.

   - Ezt meg honnan…?

   - Na de mindegy is- zárta le a dolgot, azt követően egy irritált nyögést hallatott – Ne már! Megint rágó tapadt a cipőmre. Elhiszed ezt? Pont akkor, amikor sikerült valami ütőset felvennem.

A szíve kihagyott egy ütemet. A torkában mintha gombóc keletkezett volna, ami megnehezítette számára a nyelést. A tenyere izzadni kezdett, a légzése enyhén felgyorsult.

Még évekkel ezelőtt, valamikor akörül, hogy összeköltöztek, Dahlia és Eddie kitalált valamit: a kódszavak használatát. Elsőre nevetségesnek tűnhet, azonban ez nem egyszer segítette már ki őket korábban. Lehetett az valaki kibeszélése, mikor az illető is jelen volt, titkos programok megbeszélése, vagy éppen a másik figyelmeztetése valami rosszal kapcsolatban.

Mint most is.

Dahlia-nak nem kellett sok idő, hogy lefordítsa a barátja szavait, és kiderítse a mögöttük rejlő igazságot. Először ott volt a „rágó tapadt a cipőmre”. Ez náluk egyet jelentett azzal, hogy valaki követte őket. Aztán jött a „sikerült valami ütőset felvennem”. A lényeg az ütősön volt (ezt Eddie találta ki, nem kis gondolkodással), ami annyit jelentett: a nyomukban lévő személy különösen agresszív volt, feltételezhetően egy rabló vagy hasonló.

Egy szó, mint száz: Eddie bajban volt, és Dahlia-tól kért segítséget. Még annak az utcának a nevét is megadta, ahol éppen tartózkodott. Liberty Avenue. Az csak néhány percnyire volt a moteltől. Maximum 10, ha jól számolta. Simán megjárhatja, mielőtt Dick visszaér. Olyan lesz, mintha mi se történt volna.

   - Úton vagyok- jelentette ki – Tarts ki. Ne csinálj semmi hülyeséget.

   - Igyekszem.

Azzal a hívás megszakadt.

Dahlia visszasüllyesztette a mobilt a farzsebe mélyére, majd egy nagy levegővétel kíséretében kilépett a fürdőből.

   - Minden rendben?- érdeklődött Rachel, mikor kiszúrta a frusztrált arckifejezését.

   - Persze. Nincs semmi baj- nyugtatta őt, miközben felrángatta magára a dzsekijét – Figyelj Rachel- kezdte az ajtó felé menet.

   - Igen?

   - El kell mennem valahová. Van egy kis dolgom, de sietek vissza, ígérem- magyarázta.

   - Biztos minden rendben?- követte őt a tekintetével.

   - Igen, minden oké- bólogatott a küszöbhöz érve – Tényleg gyors leszek. Csak nézd tovább a Trónok Harcát és ne feledd…

   - Nem engedek be senkit- fejezte be a mondatot.

   - Ügyes lány- szólt vissza még utoljára, mielőtt elhagyta volna a motelszobát.

Meggyőződött arról, hogy rendesen bezárt maga után, azután pedig sietősre kapcsolva átvágott a parkolón. Nem törődött azzal, hogy járművet szerezzen, mivel gyalog is képes volt időben megtenni a kellő távot.

Megközelítve a Liberty Aveneu-t, Dahlia gyorsított a tempóján. Menet közben tüzetesen átvizsgálta az utcát, s annak minden kis zugát, csakhogy sehol nem találta a keresett arcot. Mintha felszívódott volna. Legalábbis így hitte, amíg egy eldugottabb sikátorba nem ért.

Sötét volt és szűk, annyit azonban mégis ki tudott venni, hogy páran ott csoportosultak előtte. Négyen-öten lehettek, mind magas és termetes. Fegyvert nem látott egyiküknél sem, ám ez nem jelentette azt, hogy egyáltalán nem is volt náluk. Az ilyen alakokból bármi kitellett.

   - Ugyan már, ne tegyünk olyasmit, amit később még megbánhatunk- hangzott fel a mondat a „sorfal” másik oldalán.

Beszorítottak valakit. Neki pedig volt is egy sejtése, hogy kit.

   - Ahhoz már késő- morogta az egyikük, s tett egy lépést felé.

A lány ekkor döntött úgy, hogy közbeavatkozik:

   - Hé!- kiáltott fel, felhívva a figyelmüket – Hagyjátok őt békén!

Mindannyian megfordultak, így immár fölé tornyosultak. Tetőtől talpig feketében, fejükön sapka vagy kapucni, kezük ökölbe szorulva az oldaluk mellett, testtartásuk feszült, arcukon színtiszta méreg.

Ó, igen. Piti rablóbanda. Ez nem is kétség.

Nem lesz velük nehéz dolga.

   - Mit mondtál?- morrant rá egy másik.

Dahlia kihúzta magát.

   - Csak azt, hogy hagyjátok őt békén.

   - Különben mi lesz?- nevetett fel egy sapkás fickó.

A lány vállat vont.

   - Még nem döntöttem el. De az biztos, hogy semmi jó.

Erre már az egész társaság nevetésben tört ki.

   - Bajt akarsz, kislány?- húzott elő az egyikük egy zsebkést.

Ez most komoly? Ennyire futja?

   - Én is ugyanezt kérdezhetném- mosolyodott el halványan. A tekintete ezután megtalálta a szemközti téglafalhoz simult barátját. – Jól vagy, Eddie?

   - Soha jobban- válaszolta kissé idegesen.

Dahlia csak bólintott.

   - Szuper. Menjünk.

   - Na még mit nem- ellenkezett az első kérdező – Ez itt egy rablás, ha nem tűnt volna fel.

   - Ó, feltűnt- biztosította – Megjegyzem a technikátok elég hanyag. Cseppet sem rémisztő.

   - Rémisztőt akarsz?- döntötte oldalra a fejét a sapkás. Mozdította a kezét, másodperceken belül pedig egy pisztolyt rántott ki a nadrágja derekából, amit egyenesen a lányra fogott. – Ez elég rémisztő, virágszál?

A Maxwell lány a szemét forgatva egy „hah” hangot hallatott.

   - Ezek a becenevek, te szent ég. Ez bevált azelőtt bárkinél is?

A fickó a késsel, és a pasas a fegyverrel megközelítette őt kétoldalról.

   - Elég a játékból!- dörrent rá az előbbi – Ide a pénzt. Mindketten!

   - Vagy valakinek baja esik- tette hozzá az utóbbi, továbbra is a fejére irányítva a revolvert.

Dahlia pillantása a fénylő pengéről a pisztolycsőre vándorolt. A dzsekije zsebébe süllyesztett keze ökölbe szorult, míg a hátán borzongás futott végig, egészen fel a tarkójáig.

Megint kezdődött.

„Engedj ki. Én elintézem őket.”

Ránézett Eddie-re, aki rögtön megértette mi történik, és aprót biccentett. Ő is tudta, hogy nem volt más választásuk. Csak így juthattak ki ebből a helyzetből.

A lány belenézett a pisztolyt fogó férfi szemébe, majd egyetértőn bólintott.

   - Igazad van. Valakinek tényleg baja fog esni. De azok nem mi leszünk.

Elektromosság cikázott az ereiben. Megérezte a rá nehezedő súlyokat, s ahogy azok próbálták őt lehúzni. Érezte, amint a valóság szépen lassan megszűnt körülötte, a helyét pedig apránként átvette a sötétség. Pont, mint abban az elhagyatott házban.

Mindössze egyetlen különbség volt: ezúttal nem küzdött ellene. Nem igyekezett kordában tartani a benne élő szörnyet. Ehelyett inkább azt tette, amire egy ideje már mindennél jobban vágyott:

Szabadjára engedte.

•••

A vacsora beszerzése több időt vett igénybe, mint azt ő gondolta, köszönhetően a zsúfolásig tömött étteremnek, na meg a folyamatosan érkező telefonos rendeléseknek. Végül aztán a sajátjuk is elkészült, Dick pedig sietett vele vissza a motelhez.

Már majdnem ott volt a szobájuk ajtajánál, amikor megszólalt a mobilja. Egyik kezét elvéve a dobozról benyúlt érte a zsebébe, majd anélkül, hogy ellenőrizte volna a számot, fogadta a hívást.

   - Itt Grayson- szólt bele közönyösen.

   - Próbáljon meg azért néha válaszolni a hívásaira- hallatszott a korholás a túloldalon – Mégis hol a fenében van?

Na pontosan ez a baj a partnerekkel. Mindig beleütik az orrukat a dolgaiba. Kezd kissé idegesítő lenni.

   - Egy ügyön dolgozom- felelte szűkszavúan.

Amy nem vette a célzást, helyette témát váltva beszélt tovább:

   - Emlékszik arra a lányra, akit azzal az idősebbel hoztak be? A kék hajú? Eltűnt. Pontosabban eltűntek. Mindketten. Fogalmunk sincs arról, hol lehet az idősebb, viszont a fiatalabbat egy rendőr vitte el az éjjel. Aztán nemsokkal később holtan találtuk őt egy elhagyatott házban a város határán.

Ezek szerint már nyomoznak. Jól tették, hogy elhagyták a várost.

   - Ki volt az egyenruhás?- tudakolta Dick.

   - Nem a mi emberünk- közölte a partnere – Személyi, jelvény, minden hamis.

Sejthette volna. Akkor itt tényleg valami nagyobb van a háttérben.

   - Elküldené nekem amilye eddig van?- kérte.

   - Éppen azt csinálom- mondta, majd megszakította a vonalat.

Dick mindeközben lefékezett a szobájuk ajtaja előtt, s előhalászva a kulcsot a zsebéből kinyitotta azt.

   - Megjöttem!- emelte meg a hangját, hogy biztosan hallják őt a másik helyiségben.

Reakció azonban egyáltalán nem érkezett. Még a TV is néma volt. Ekkor már tudta, hogy valami nagyon nem stimmelt.

   - Rachel? Dahlia?- szólongatta őket, miközben átsétált a szobájukba.

Ami teljesen üres volt. Sehol senki.

Viszont ahogy közelebb ért, úgy vált egyre kivehetőbbé a halk mormolás a fürdőből:

   - Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod…

   - Rachel?- ismerte fel a hangját Dick, aki nyomban a forrás felé vette az irányt.

   - …legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeznek; És ne vígy minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a gonosztól…

   - Rachel?- nyitott be a helyiségbe, miután lerakta kint a dobozt.

Felkapcsolva a lámpát még ő maga is meglepődött azon, amit látott: Rachel a fürdőkádban kuporgott a mellkasához felhúzott lábakkal, arcát könnyek áztatták, körülötte pedig a kád szélét kis papírdarabok fedték, rajtuk ceruzával sebesen felrajzolt keresztek.

Mi a fene? Ez volt az első gondolata, de ezt inkább nem mondta ki. Helyette csak megállapodott a szimpla:

   - Rachel? Mi történt?

A lány felé kapta a fejét, s menten heves tiltakozásba fogott:

   - Ne! Ne gyere közelebb! Nem akarom, hogy kijusson. Ne!

Mindhiába, ugyanis Dick egy pillanat alatt ott termett mellette, hogy kihúzza őt a kádból, aztán pedig szoros ölelésbe vonja. Rachel abbahagyta az ellenkezést, és a vállába fúrva a fejét zokogott tovább.

   - Semmi baj. Semmi baj- mondogatta neki szüntelen, közben fél kézzel a hátát simogatva – Semmi rossz nem történhet veled. Ne aggódj.

Így maradtak néhány másodpercig, amíg a lány lenyugodott. Dick-nek ezután eszébe jutott egy másik aggasztó kérdés, amit a sírás megszűnése után fel is tett:

   - Rachel…- tolta el őt kissé, hogy a szemébe nézhessen – Hol van Dahlia?

   - Nem… Nem tudom- szipogta a fejét rázva – Úgy egy órája ment el, azt mondta siet vissza.

   - Hová ment?- faggatta növekvő aggodalommal.

Jobb kérdés: Miért ment el? Azt hitte rábízhatja Rachel-t, amíg ő elmegy vacsorát szerezni. Nyilvánvalóan tévedett.

   - Nem mondta- újabb fejrázás – Csak kapott egy hívást, utána pedig egyből ment is. Nagyon sietett.

Mégis kitől kaphatta azt a hívást, hogy így reagált rá? Vajon élnek ebben a városban ismerősei? Ha igen, mégis honnan tudták, hogy ő is itt van? Nem nézte ki belőle, hogy emiatt felhívná őket, különösen úgy, hogy most tulajdonképpen menekülnek. Nem, ennek így semmi értelme.

Dick frusztrált sóhajt hallatott, azt követően lassan felegyenesedett.

   - El kell mennem megkeresni őt- jelentette ki.

   - Veled megyek- kontrázott Rachel azonnal.

Dick készült mondani valamit (igazából még maga sem tudta, hogy mit), amikor hirtelen az összevont motelszoba ajtaja egy halk nyikorgással kinyílt odakint. Ez mindkét fél figyelmét felkeltette, a nyomozó pedig nem is habozott, hogy sebes léptekkel elhagyva a helyiséget „köszöntse” az érkezőt.

Ahogy azt sejtette, a küszöbön nem másra talált rá, mint Dahlia-ra. A lány vontatottan, szinte már robotikus mozgással sétált be a szobába; feje szigorúan leszegve, míg két keze mélyen a dzsekije zsebébe süllyesztve. Szó nélkül elment Dick mellett, mintha ő ott se lett volna, aztán folytatta az útját a szabad fürdőszoba felé.

Grayson türelme hamar elillant, az aggodalom helyét pedig átvette a düh, amint a nyomába szegődött. Nem hagyta, hogy eljusson a céljáig; utolérve őt megragadta a karját és rántott rajta egyet, ezzel kényszerítve a másikat arra, hogy végre észrevegye őt.

   - Hé! Te meg hol a fenében jártál?- tudakolta – Itt kellett volna maradnod Rachel-lel, amíg én távol voltam. Azt hittem legalább ennyit rád bízhatok.

A lány erre semmit sem reagált, pusztán csendben meredt tovább a cipőjére.

   - Hé!- próbálkozott ismét – Hallottad, amit mondtam? Van egyáltalán fogalmad arról mi történt, amíg nem voltál itt? Akarod tudni, hogy mire értem vissza? Rachel a fürdőben kuporogva sírt és imádkozott. Ötletem sincs, mitől ijedhetett meg így, de az biztos, hogy szüksége lett volna rád.

Továbbra is nulla reakció a részéről.

Ettől Dick csak még idegesebb lett.

   - Miért hagytad őt magára? Huh? Mi lehetett annyira fontos, hogy el kellett menned? Te beszéltél nekem arról, hogy milyen fontos Rachel védelme, erre az első adandó alkalommal lelécelsz. Komolyan mondom Dahlia, nem értelek. Hogy lehettél ennyire felelőtlen? Hogy tűnhettél csakúgy el? Már épp azon voltam, hogy elindulok megkeresni téged.

Ekkor végre elhagyta a száját a rövid szó:

   - Sajnálom.

Dick hitetlenül felnevetett.

   - Sajnálod? Az ide kevés. Már nem teheted meg nem történté. Elkövettél egy hibát, Dahlia. Méghozzá nem is akármilyet.

   - Nem volt más választásom- motyogta.

Ezt nem kellett volna.

   - Hogy érted azt, hogy nem volt választásod?- értetlenkedett – Mi lehetett annyira sürgős, hogy…

   - Eddie bajban volt, oké?- emelte meg a hangját, ám még mindig a talpuk alatt lévő szőnyegre fókuszált – Ő a barátom, az egyetlen. Muszáj volt segítenem.

   - Mi olyan problémája volt ennek az Eddie-nek, amit nem tudott egymaga megoldani?- méregette őt kíváncsian.

A hangok a lány torkán akadtak. Nem számított, mennyire szeretett volna válaszolni, ugyanis egyszerűen képtelen volt rá. Az agya egy szempillantás alatt visszarepítette őt a fél órával ezelőtt történtekre, abba a sikátorba, ahol azok a rablók sarokba szorították őket. Igaz nem emlékezett mindenre, csupán az események kezdetére és végére, azonban ez is éppen elég volt ahhoz, hogy teljes testében megbénítsa.

Képek villantak fel a szeme előtt arról, ahogyan fegyvert fogtak rá, ahogyan bevitte az egyik pasinak az első ütést; ahogyan a helyzetből másodpercek alatt élet-halál küzdelem keletkezett, ahogyan minden olyan gyorsan eszkalálódott, hogy mire észbekapott már vége is volt; a fájdalmas üvöltések, majd ahogyan a verekedés végeztével egyszerre fojtogató csend lett; a rengeteg vérre a kezén, végül pedig… ahogyan a motel parkolójában, az utcapadkán ülve sírt, mert képtelen volt így Rachel és Dick elé állni. Ha nem lett volna vele Eddie (aki vigasztalta és bátorította őt arra, hogy belépjen a szobába), akkor valószínűleg még mindig odakint zokogna.

Dahlia megint megkísérelte a beszédet, csakhogy ezúttal sem ért el sokkal jobb eredményt:

   - S-Sajnálom- akadt meg szipogva.

Remek. Nagy nehezen sikerült abbahagynia a sírást, erre most kezdődik elölről. Ráadásul Dick szeme láttára készült összeomlani. Lehet ennél még rosszabb ez az este?

Hiába minden ima, Grayson figyelmét nem kerülte el a könnyektől elcsukló hangja. Amint rájött arra, hogy mi is történik, az arckifejezése egyből megenyhült. Ismét aggodalom volt olvasható róla, amint elvette a kezét a lány karjáról, s átirányította azt a vállára, ahol végül megpihent.

   - Dahlia- a hangja is sokkal lágyabb volt – Mi történt?

A lány nem felelt, köszönhetően a torkában kialakult gombócnak. Minden megmaradt erejét arra fordította, hogy visszafojtsa az előtörni akaró érzelmeket; ám az igyekezete csúfos kudarcba fulladt, amikor remegni kezdett, arcán pedig egyre csak folytak a könnyek. Többé nem volt felettük irányítása, önálló életre keltek. Akár egy végtelen folyó, ami soha nem akart kiszáradni.

Dick-nek fogalma sem volt, mit tegyen. Dahlia Maxwell a szeme láttára hullott apró darabokra, ő pedig csak állt ott, mint valami szobor. Az érzelmek kezelése egyáltalán nem volt az ő terepe, viszont nemrég Rachel-t is sikerült megnyugtatnia, tehát most is mennie kellett a dolognak.

Csak nem lehetett olyan nehéz, igaz?

   - Hé- suttogta, majd felcsúsztatta a tenyerét a válláról az arcára. Érezte rajta a nedvességet, mikor pedig óvatosan megemelte a fejét, a szíve is belesajdult abba, amit látott.

A szemei véraláfutásosak voltak a sok sírástól, az arca halványan kipirosodott, míg az ajkait összepréselte, ezzel is visszafogva a kikívánkozó hangos zokogást. Fáradtnak tűnt és sokkoltnak; Dick azon sem lepődött volna meg, ha ott helyben összeesett volna.

Dahlia igyekezett kerülni a tekintetét. Nem akarta, hogy gyengének lássa őt. Mindig is utálta, ha így néztek rá.

Dick-et ellenben mindez egy cseppet sem érdekelte; előrébb lépve egy pillanat alatt magához húzta a lányt, s a másik karját a dereka köré fonva szorosan megölelte őt. Határozottan tartotta, hogy ha esetleg mégis össze akarna esni a fáradtságtól, ne a padlón landoljon.

   - Semmi baj- simogatta a hátát – Bármi is történt, már vége van. Biztonságban vagy.

Dahlia nem lökte őt el, és nem is húzódott el. Viszont nem is ölelt vissza. Mindössze hagyta neki, hogy folytassa; kezei továbbra is makacsul rejtőztek a zsebében, míg a szemét lehunyva az előtte álló vállába fúrta a fejét.

Képtelen volt teljesen elengedni magát. Minden egyes izma feszült maradt, valamint a mélyről feltörve kikívánkozó sírást is bent tartotta.

Tisztában volt azzal, hogy ez hosszútávon nem megoldás, hogy idővel úgyis ki kell majd adnia, de egész életében ehhez a módszerhez volt hozzászokva. Megvárta, míg minden összegyűlt benne, robbanásközeli állapotig, aztán pedig vagy egymagában, vagy Eddie segítségével kieresztett mindent az utolsó cseppig. Ez volt számára a természetes.

Még nem érezte magát késznek arra, hogy megnyíljon mások előtt. Nem mintha nem bízott volna Rachel-ben és Dick-ben, egyszerűen csak… időre volt szüksége, hogy teljesen beengedje őket.

Nem úgy tűnt, mintha a nyomozót zavarta volna a gesztus viszonzatlansága. Sejtette az okot a lány tartózkodása mögött, sőt, fordított helyzetben talán ő is így tett volna. Azonban ez nem jelentette azt, hogy ignorálni fogja a segítségnyújtást. Végül is egy próbát megért.

   - Semmi baj- ismételte el még egyszer – Most már biztonságban vagy.

Biztonságban.

•••

Az ölelés egészen pontosan 10 percig tartott; utána a páros szétvált, Dahlia pedig némán, és kerülve Dick pillantását megfordult, majd elvonult a kisméretű fürdőszoba magányába. Miután fél óra elteltével sem jött ki onnan, Dick és Rachel úgy döntött inkább hagyják őt, hogy a maga módján kezelje a helyzetet. Ők itt lesznek neki, mikor készen áll megnyílni.

Két órával később aztán halk kopogás hallatszódott a fürdőszoba ajtaján. Az egy másodpercre rá kinyílt (szerencsére Dahlia nem zárta magára), rajta keresztül pedig Dick lépett a helyiségbe.

   - Hé- köszönt kissé zavartan – Hogy érzed magad?

A lány, aki egészen addig a hideg csempén ücsörgött felhúzott lábakkal, hátát a kád szélének támasztva, most lassan felpillantott rá.

Még mindig eléggé megviseltnek tűnt, viszont legalább már nem sírt. Haladás.

   - Mint egy rakás szar- felelte frappánsan.

Dick ezen akaratlanul is halványan elmosolyodott.

   - Segítene egy kis kihűlt pizza?- tartotta fel mindkét kezét, bennük egy-egy papírtányérral.

Dahlia arcán megjelent egy mosoly a meghatottságtól, amint rávágta:

   - De még mennyire.

A srác erre odalépett hozzá, s felé nyújtotta az egyiket.

   - Nem bánod, ha csatlakozom?- biccentett a nála maradt tányérra.

   - Csak nyugodtan- bólintott rá, elvéve tőle a neki szánt adagot.

Rögtön bele is harapott a szeletbe, közben figyelte, amint a nyomozó leült vele szemben, felvéve ugyanazt a pozíciót, amiben ő is volt.

Innentől fogva csendbe burkolództak és csak az evésre koncentráltak. Noha totális csend volt, egyikük sem érezte kínosnak a szituációt. Dick azért nem, mert ő már annak is örült, hogy a lány nem zavarta ki a helyiségből, Dahlia pedig… nos, valamiért felettébb megnyugtatónak találta a másik fél társaságát. Nem volt nyomasztó, sem frusztráló, hanem simán csak… békés.

Grayson néha-néha azért vetett rá egy óvatos pillantást. A szemei még enyhén vörösek voltak, az arca kicsit sápadt, a haja pedig zilált. Mint aki a poklok-poklát járta meg alig néhány órával ezelőtt.

Vajon mi történhetett? A kérdés vagy ezredjére merült fel benne azon az estén. Gondolt rá, hogy felteszi neki, hogy kideríti a választ, aztán végül mégis másként döntött. Épphogy sikerült összeszednie magát, nem akarta megint elrontani a hangulatát. Szóval elnyomta a kíváncsiságát jó mélyre, és inkább élvezte a vacsorát.

   - Rachel hogy van?- érdeklődött, miután befejezte.

   - Úgy egy órája aludt el- mondta – Szinte kérlelnem kellett rá. Nagyon aggódott érted, tudod? Mindenképpen meg akarta várni, amíg kijössz, de meggyőztem őt arról, hogy inkább reggel beszéljen veled.

Szótlan bólintás. Dahlia a térdén pihenő két kezét kezdte tanulmányozni elmerülten.

   - Biztosan a frászt hoztam rá- motyogta az ujjait tördelve – Nem lett volna szabad így látnia.

Így, hogy már nem a zsebében dugdosta őket, Dick képes volt tüzetesen szemügyre venni a kezeit. Az egyetlen, ami feltűnt neki, az az ujjpercein felrepedt, sebesedésnek indult bőr. Merész tipp, de ez alapján nyilvánvaló volt, hogy elég komoly verekedésbe keveredett valakivel.

Talán ez az Eddie belerángatta valamibe? Valami veszélyesbe? Mégis miféle alakokkal barátkozott ez a lány?

   - Hol van most Eddie?- csúszott ki a száján a kérdés, mielőtt megállíthatta volna.

Dahlia nagyot nyelt, s abbahagyta, amit addig csinált.

   - Kivette a két ajtóval lejjebbi szobát- válaszolta rekedten – Engem követve jött a városba. Aggódott értem.

   - Ő az, akitől azt a rengeteg hívást kaptad?

   - Igen- bólintott – Ha nem baj, akkor velünk tartana az út további részében. A ma este történtek után nem hiszem, hogy hajlandó lenne hazamenni nélkülem.

   - Persze. Hogyne, maradhat- vágta rá rögtön – Ha ettől jobban érzed magad.

   - Köszönöm- tekintett fel rá hálásan.

Dick csupán bólintott, kifogyva a szavakból. Minden porcikája azért kiáltozott, hogy tegye már fel azt a kérdést, ő pedig nem volt biztos abban, hogy ki fogja bírni az éjszakát. Muszáj volt tudnia. Kezdett túl sok lenni a kérdőjel. Szeretett volna végre néhányra választ kapni.

   - Dahlia…- fogott bele tétován – Mi történt ma este?

Amint felhozta a témát, a szoba légköre érezhetően megváltozott. Fojtogató lett. Szinte már pánikot keltően.

Dahlia tekintete elhomályosodott, azonban immár nem fenyegetett a sírás veszélye. A könnyei addigra mind elfogytak. Egy darabig nem kellett miattuk aggódnia, az biztos.

Sejtette, hogy előbb-utóbb előkerül majd ez a kérdés. Bár remélte, hogy legalább az estét sikerül megúsznia. De hát a kívánságaink nem mindig válhatnak valóra, ugyebár.

Egy része tudta, hogy jót tenne neki az, ha beszélne róla valakivel. Igaz ezt a beszélgetést Eddie-vel tervezte, de egyszer ő is megteheti, hogy másnak nyílik meg. Ugye?

Miket beszél? Két órája még senkinek sem akart megnyílni rajta kívül. Akkor most miért készült mégis az ellenkezőjére? Mi ütött belé?

Nos, ezek egytől-egyig kiváló kérdések voltak, csakhogy mind megválaszolatlan maradt, ugyanis a szája megint gyorsabban reagált, mint az agya, mire pedig feleszmélt, már túl késő volt:

   - Nemsokkal azután, hogy te elmentél, Eddie felhívott- kezdett bele lassan – Azt mondta, hogy bajban van, és megadta a tartózkodási helyét. Annyira úrrá lett rajtam a félelem, hogy nem is gondolkoztam, csak felkaptam a dzsekim és rohantam. Egy sikátorban találtam rá, pár nagydarab fickó akarta kirabolni. Közbeavatkoztam, ekkor láttam meg, hogy néhányuknál fegyver is volt. Az egyikük pisztolyt szegezett rám…- itt akadt meg először – Azt kiabálta adjuk oda a pénzünket, én viszont… nem mozdultam. Nem azért, mert féltem, egyáltalán nem amiatt. Inkább csak… nem akartam nekik megadni, amit akartak. A fickó bepipult, azzal fenyegetőzött, hogy bántani fog minket. Ezután… nem is tudom. Azt hiszem, hogy… minden elsötétült.

   - Valamelyikük leütött?- kérdezte.

   - Nem- rázta a fejét, keresve a szavakat – Nem ájultam el, viszont… szó szerint minden sötét lett. Nem emlékszem semmire, ami azután jött. Csak arra, amikor magamhoz tértem.

   - Az meg hogy lehet?- értetlenkedett.

Talán a sokk okozhatta? Vagy valami teljesen más?

Dahlia nagy levegőt vett, amit aztán hosszan kifújt. Gőze sem volt arról, hogyan magyarázza ezt el. Még ő sem értett bizonyos részeket. Saját magát nem értette.

   - Van bennem valami- nyögte ki nehézkesen – Valami gonosz. Néha átveszi felettem az irányítást, olyankor pedig… ártok másoknak. Nem szándékosan, csak úgy… megtörténik. Nincs felette irányításom. Vagyis volt, egy darabig. De a mai este után… kezdhetem az egészet elölről.

A lány mondandója befejeztével lehajtotta a fejét. Rá sem mert nézni a vele szemben ülőre. Noha Dick már egyszer biztosította róla, hogy nem tartja őrültnek, ezután a vallomás után komolyan azt hitte, hogy meg fogja változtatni az állítását. Meg se lepődött volna azon, ha így tett volna. Talán tényleg ez volt a helyzet, és kezdett valóban megőrülni.

Talán a diliházban lenne a helye. Ott talán nem árthatna senkinek. Lehet, hogy találnának megoldást az állapotára. Ki tudja?

Ezek mind hiú remények, és ő is tudta. Előle nem volt szabadulás, sem menekülés. Dahlia élete végéig kénytelen lesz elviselni őt. Együtt születtek, együtt is halnak meg. Ahogyan ő is mondta.

   - Dahlia…- szólalt meg a nyomozó halkan.

   - Most már sikerült elérnem, hogy dilisnek láss?- kérdezte gúnyosan, meg sem várva, hogy többet mondjon – Megérteném, ha így lenne. Néha még én magam is…

   - Hé- szakította félbe Dick, mielőtt még folytathatta volna. Egy kicsivel előrébb hajolt, majd két kezét kinyújtva ráhelyezte őket a lány kézfejére. Ezzel észrevehetően meglepte őt, ellenben a másik fél nem érzett késztetést arra, hogy elhúzódjon. Engedte, hogy a meleg kezek lefedjék az övét, az érzés pedig, amit ez kiváltott, kifejezetten kellemes volt. Megint csak a megnyugtatóval tudta volna összehasonlítani. – Megértem min mész keresztül.

Na ez új. Ezt azelőtt még sosem hallotta senkitől.

   - Tényleg?- pillantott fel a kezeikről, egyenesen a szemébe.

Hogy nem szúrta ki eddig, hogy mennyire barnák a szemei? Te szent ég. Mint az olvasztott csokoládé. Szinte el tudott volna merülni bennük. Akár órákig is tudta volna nézni őket.

   - Tényleg- erősítette meg, kizökkentve Dahlia-t a bambulásból – Tudom milyen az, amikor van egy sötét oldalad, akivel folyamatosan küzdened kell az irányításért. Nekem is meggyűlt a bajom vele. Éppen ezért,- hüvelykujjával lassan végig simított a sérült bőrön a kézfején – ha bármikor segítség kellene a sajátoddal, csak szólj. Én itt leszek.

   - Megígéred?- kérdezte bizonytalanul.

Ha volt valami, amit nagyon utált, akkor azok az üres ígéretek. Igyekezett kerülni az olyan embereket, akikre ez jellemző volt, és most is meg akart bizonyosodni arról, hogy bízhat az előtte ülő szavaiban.

   - Megígérem- mondta határozottan – Itt leszek, ha szükséged lenne rám, Dahlia.

„Ne higgy neki. Hazudik. Ő is el fog hagyni. Téged mindenki elhagy.”

Akkor és ott, abban a rosszul megvilágított fürdőszobában, amint Dick Grayson kezét fogta, és belenézett a szemébe, Dahlia Maxwell olyat tett, mint azelőtt még soha: totálisan figyelmen kívül hagyta a megérzését. Nem hallgatott rá, pedig neki mindig igaza volt. Mindig. Dahlia viszont annyira szeretett volna valakit, akire támaszkodhatott (Eddie-t kivéve), hogy a nagy kétségbeesésben hajlandó volt eldobni a kételyeit, és vakon bízni.

Igen. Ezzel beismerte, hogy bízott Dick Grayson-ban. Ilyenre is régen volt példa. Csak remélte, hogy nem fogja megbánni.

   - Én uh…- köszörülte meg a torkát – Azt hiszem most lefekszem. Meg előtte még ránézek Rachel-re.

   - Persze- bólintott Dick, elengedve a kezét – Menj csak.

A lány komótosan feltápászkodott a földről, majd hirtelen ötlettől vezérelve kinyújtotta a kezét a srác felé, hogy őt is felsegítse. Ő elfogadta, s hagyta, hogy a másik felhúzza.

   - Jó éjt, Dick- nézett még utoljára a szemébe, azután elsétált mellette, megcélozva az ajtót.

   - Jó éjt, Dahlia- szólt utána a válla felett.

Dahlia elhagyta a fürdőt, azt követően átment a Rachel-lel közös szobájukba. Odabent sötét volt, a lány pedig az ágy egyik felén fekve aludt az oldalán. Dahlia levette a cipőjét meg a dzsekijét, aztán hangtalanul bemászott mellé. A könyökén támaszkodva lepillantott a fiatalabb nyugodt arckifejezésére, amit látva halványan elmosolyodott.

Legalább már ő is jobban volt.

   - Minden rendben?- jött az elfojtott suttogás a kékhajú részéről.

   - Azt hittem alszol- vonta össze a szemöldökét.

   - Úgy is volt- értett egyet, szemei továbbra is csukva – Aztán megéreztem, hogy bejöttél.

   - Megérezted?

   - Aha. Szóval?- várakozott türelmesen.

Dahlia halkan felnevetett.

   - Minden a legnagyobb rendben. Most már- tette hozzá.

   - Akkor jó- ásított hatalmasat – Jó éjt.

   - Jó éjt- suttogta.

Elsimított egy kósza hajtincset Rachel arcából, azután ő is átfordult az oldalára. Valami viszont nem hagyta nyugodni.

   - Rachel?

   - Hm?

   - Sajnálom. Hogy magadra hagytalak. Megígértem, hogy segítek neked, erre…

   - Semmi baj- szólt közbe – A lényeg, hogy visszajöttél. Tudtam, hogy visszajössz majd.

A szobára ezután csend ereszkedett. Rachel ismét elaludt, majd néhány percnyi sötétbe meredés után Dahlia is lehunyta a szemét.

Az álom hamar jött, s ezúttal is békés maradt.

•••

Másnap kora reggel ismét útnak indultak. Ezúttal Rachel és Dick ültek elöl, Dahlia pedig csatlakozott Eddie-hez a hátsó ülésen.

A Maxwell lány a szokásosnál is csendesebb volt. Végig kifelé bámult az ablakon, bár a rezzenéstelen arckifejezése és a semmibe meredő tekintete alapján egyáltalán nem is volt jelen fejben. Eddie (mivel nem volt képes belelátni az elméjébe) mindössze találgatni tudott azt illetően, vajon mégis min gondolkodhatott olyan elmerülten.

Egyikük sem figyelt az elöl történő beszélgetésre; viszont nem ártott volna, ugyanis eléggé fontos információk hangzottak el.

   - A fájlok szerint a fickó, aki eljött érted, nagy eséllyel tagja volt valami világvége szektának- magyarázta Dick, amit az este folyamán megtudott – Ők abban hisznek, hogy az ő sorsuk megakadályozni a bekövetkezését- mondandója befejeztével Rachel-hez fordult – Ez jelent neked valamit?

Rachel pár másodpercig némán tanakodott, mielőtt választ adott volna.

   - Hát, amikor még gyerek voltam, soha nem lehettem túl dühös, vagy félhettem- idézte fel – Mert akkor rossz dolgok történtek.

   - Miféle rossz dolgok?- faggatta a nyomozó.

A Roth lány erre már nem felelt. Szemét lesütve fókuszált a feketére festett körmeire, mintha azok minden másnál érdekesebbek lettek volna.

   - Azt hiszem most már én is árva vagyok- motyogta percek múltán, majd újra felpillantott Grayson-ra – Az a milliárdos, Bruce Wayne. Ő nevelt fel téged?

Bruce Wayne. Gotham leggazdagabb lakója. Tényleg ő fogadta volna örökbe Dick-et?

Huh. Ezek szerint Gotham-ben nőtt fel. Érdekes.

   - Igen- bólintott.

   - Biztosan szuper lehetett- jegyezte meg Rachel.

Dahlia tekintete akaratlanul is megállapodott az előtte ülőn. Bár nem látta az arcát, a megfeszült vállai alapján sejtette, hogy ez a téma nem volt éppen a kedvence.

Ennyire rossz lett volna? Vajon miken mehetett keresztül a Bruce-al töltött évek alatt?

   - Inkább…- hezitált – Bonyolult.

Bonyolult, huh? Ez mit takarhatott?

   - El fog múlni valaha is?- kérdezte hirtelen a kékhajú.

   - Micsoda?- fordult felé Dick értetlenül.

   - Az az érzés, hogy hátra hagytak.

Dahlia ekkor átnézett az anyósülésen lévőre. A kifejezése (ha ez lehetséges) egyszerre volt bizalmatlan és bizakodó. Ha elég ideig koncentrált, szinte érezte a belőle áradó gyászt és szomorúságot. Ezektől az érzésektől görcsbe rándult a gyomra, a száját pedig keskeny vonallá préselte, hogy megállítsa az esetleges kikívánkozó könnyeket. Ha egyáltalán maradt benne valamennyi.

Ez persze Eddie figyelmét sem kerülte el, aki a szeme sarkából aggódva vizslatta a legjobb barátját. Tudta, hogy min ment keresztül, amikor nagyjából annyi idős volt, mint Rachel, ahogyan azt is tudta, hogy a mai napig mennyire érzékenyen érintette őt a dolog.

A srác legszívesebben akkor és ott karon ragadta volna őt, hogy visszavigye Ohio-ba, távol mindentől, ami emlékeztethette a múltjára, valamint távol ezektől az emberektől is, akik belerángatták őt ebbe az egészbe.

Az a hatalmas szív. Mindig is az volt Dahlia legnagyobb gyengéje. Nem bírta ki, hogy ne segítsen a bajbajutottakon. Nem számított, milyen rosszul bánt vele az élet. Ez a tulajdonsága mindvégig megmaradt.

És egyszer ez fogja okozni a vesztét is.

   - Igen- biztosította Dick.

   - Nem- vágta rá Dahlia vele egyidőben.

Dick tekintete a visszapillantóban megtalálta az övét, azonban aligha tudott kiolvasni valamit belőle. Rögtön eszébe jutott az előző este, minek hatására a kormányon pihenő egyik keze megrándult, késztetést érezve arra, hogy megfogja a lányét. Talán meg is tette volna, ha egymás mellett ültek volna. Így viszont kénytelen volt ezt elnyomni, és várni a megfelelő alkalomra.

   - Nos, nem teljesen- javította ki magát, visszafordítva figyelmét az útra.

   - Ti is el fogtok hagyni engem, nem igaz?

Dahlia erre azonnal reagált:

   - Dehogyis- csúszott előrébb az ülésen, így egyik kezét óvatosan ráhelyezhette a lány vállára – Azt soha nem tennénk.

Eddie követte a mozdulatot a pillantásával, s látta az eközben megjelenő csillogást a barna hajú szemében. Akkor egyszerre minden világossá vált: esélytelen lett volna arra kérni, hogy jöjjön haza vele. Ahhoz túlságosan késő volt. Már most elkezdett kötődni a megárvult lányhoz. Innen pedig nem volt visszaút. Biztosra vette, hogy a barátja meg fog tenni minden tőle telhetőt, hogy biztonságban tudhassa őt.

Ez volt Dahlia Maxwell. A bajbajutottak megmentője.

   - Nem fogunk elhagyni, Rachel- értett egyet Dick.

Eddie benne már nem bízott annyira. Valami azt súgta, hogy nem a legszavahihetőbb ember a földön. Csak remélte, hogy Dahlia hozzá még nem kötődött olyan erősen. Ha mégis kiderül, hogy hazudott nekik… Dahlia össze fog törni.

•••

Délutánra meg is érkeztek D.C.-be. Dick behajtott egy társasház parkolójába, ahol seperc alatt talált helyet a kocsinak. Mind kiszálltak, kiszedték a táskáikat a csomagtartóból, aztán pedig beléptek az ajtón.

Pár emeletnyi lépcsőzés után elérték a megfelelő szintet, amin Grayson végig vezette őket, mígnem csak a folyosó végén lévő ajtó maradt előttük.

   - Szóval kik is ők?- kíváncsiskodott Rachel, mikor lefékeztek a lakásnál.

   - Régi barátok- felelte Dick előrébb lépve – Igazság szerint már régóta nem láttam őket.

Felemelve a kezét kopogott, aztán egyből tett is egy lépést hátra. Mintha próbálta volna felkészíteni magát a találkozásra.

Mégis miért izgult ennyire?

Hát, Dahlia erre választ kapott abban a pillanatban, amint a bejárat kinyílt.

   - Hé- köszöntötte őket egy meglepett, ám gyönyörű, fehér hajú nő.

Egyidősnek tűnt Dick-el.

   - Szia- üdvözölte őt az említett egy ideges mosollyal.

Ó, igen. A kínosságmérő menten kiakadt.

Muszáj volt ezt megtörni valamivel.

   - Szia- nyújtotta a kezét Dahlia – Dahlia vagyok.

Normális esetben megvárta volna, míg Dick mutatja őt be, viszont a srác annyira le volt fagyva, hogy csoda volt, ha egyáltalán még lélegzett.

   - Szia- mosolyodott el halványan – Én meg Dawn.

Kezet ráztak; egy gesztus, aminek használatát Dahlia-nak most már igazán abba kéne hagynia. Ugyanis amint érintkezett a bőrük, a lány fejében váltakozó emlékek sorozata villant fel. Mindnek csupán két szereplője volt: Dawn és Dick. Együtt. Mint egy pár.

Aha. Szóval innen fújt a szél.

Ezután meglehetősen intim képek következtek, mire Dahlia jobbnak látta megszakítani a fizikai kapcsolatot. Elhúzta a kezét, amit azután gyorsan zsebre is vágott, nehogy véletlenül még valakihez hozzáérjen. Egyelőre elég volt mások emlékeiből.

Rachel következett.

   - Szia- mosolyodott el – Rachel vagyok.

   - Szia- fordult felé.

Ők is kezet ráztak, a Rachel arcára kiülő apró fintor alapján pedig ő is ugyanazt látta, mint Dahlia. A Roth lány a mozdulat megszakítása után hátra pillantott rá, csendesen azt kérdezve: „Te is láttad?”

A Maxwell lány csak jelentőségteljesen bólintott egyet.

Már érthető volt Dick reakciója. Ezek ketten együtt voltak. Na de vajon miért lett vége?

Az idősebb lány észrevétlenül oldalba könyökölte a nyomozót, amivel sikerült kizökkentenie őt a bambulásból.

   - Tudunk beszélni?- nyögte ki végre.

Dawn egy biccentést követően szélesre tárta az ajtót:

   - Úgy négy évet késtél ezzel, de persze.

•••

Így kötöttek ki a tetőn.

Dahlia, Eddie és Rachel leültek egy hatalmas madárketrec elé, ami tele volt fehér galambokkal, és azokat nézték elmerülten, míg Dick és Dawn egy távolabbi padon foglalt helyet, éppen hallótávolságon kívül a többiek számára.

   - Megölt valakit?- kérdezte a nő döbbenten, miután Dick elmondott neki mindent, ami az elmúlt napokban történt.

   - Még csak egy gyerek- védte őt azonnal – Bárkik is ezek, vannak embereik az őrsön. Szükségünk volt egy biztonságos helyre, ahol meghúzhatjuk magunkat… Ahol átgondolhatom a következő lépésem.

   - Mi van Bruce-al?- érdeklődött.

   - Ő nem ért a gyerekekhez- rázta a fejét.

   - És nem gondoskodhat róla Dahlia? Ő már elég idős hozzá.

   - Dahlia…- kezdett bele, közben pedig hátra fordult, hogy vethessen egy pillantást az említettre. Törökülésben ült Rachel mellett, arcán halvány mosollyal, amint figyelte az ide-oda röpködő madarakat. A hajába néha belekapott a szél, ez azonban nem igazán érdekelte. Nyugodtnak tűnt. Gondtalannak. – Neki sem ártana egy kis segítség- fordult vissza a beszélgetőtársához – Csak ezt még magának sem hajlandó bevallani.

Dawn erre mindössze némán bólintott.

   - Szóval rendőr lettél- váltott témát – Ezt soha nem képzeltem volna.

   - Hogy vagytok?- terelte el a szót magáról.

   - Megvagyunk- mondta – Hank élvezi az életet. Az idő nem vár senkire, meg hasonlók.

   - Mennyire rossz?- látott át rajta egyből.

   - Két törés és három agyrázkódás az elmúlt egy évben, plusz egy porckorongsérv- sorolta.

   - Jesszusom, Dawn- szörnyülködött.

Hát igen. Ezzel jár, ha az ember egy nyugtalan szuperhős, akit nem érdekelnek a sérülései.

   - Még mindig jók vagyunk odakint, Dick- biztosította – Nagyon jók.

   - De egyetlen baklövés, és…- inkább be sem fejezte – Ki kéne szállnod. Mindkettőtöknek azt kéne.

   - Ez a terv- bólintott egyetértőn – Amint lerendezzük ezeket a fegyvercsempészeket, akiknek újabban a megszállottja lett. Egy utolsó esély arra, hogy jót tegyen, utána pedig megígérte, hogy kiszáll. – Ekkor mintha eszébe jutott volna valami. – Segíthetnél nekünk.

   - Én végeztem ezzel az élettel, Dawn- tiltakozott.

Dawn már nyitotta a száját, készen arra, hogy tovább győzködje egykori partnerét, amikoris egy új hang szólalt meg a közelben:

   - Hé, te meg mi a fenét keresel itt, Dick?- csapta be maga mögött a lépcsőház ajtaját Hank.

A férfi szeme szikrákat szórt a dühtől; ha tehette volna, akkor ott helyben megölte volna Grayson-t.

A három fej menten elfordult a madárketrectől, s kíváncsian szemlélte az épp lezajló jelenetet.

   - Hank- pattant fel Dawn, amint meglátta őt.

   - Akadt egy kis problémám- egyenesedett fel Dick is. Kipillantott oldalra, ellenőrizve a „közönségüket”. Mind síri csendben figyeltek.

   - Látom szép kis találkozót hoztatok itt össze- gúnyolódott.

   - Tudod, hogy nem erről van szó- próbálkozott a nyomozó.

   - Hát, márpedig nekem eléggé úgy tűnik- méregette a párost haragosan.

   - Hank- szólt rá a barátnője erélyesebben, fejével biccentve a hármas felé.

   - Mi a fasz?- vette őket észre.

Dahlia keze ökölbe szorult, s már azon volt, hogy felálljon, csakhogy Eddie a vállára téve a kezét megállította ebben. A srác nemlegesen megrázta a fejét, azt üzenve, hogy ebbe most inkább ne folyjon bele.

Nehezen ugyan, de a lány végül hallgatott rá.

   - Nem beszélhetnénk ezt meg odabent, kérlek?- könyörgött neki Dawn.

Újabb kínos pillanatoknak néztek elébe.

•••

Hank nem volt túlzottan elragadtatva a jelenlegi helyzettel. Választása viszont nem volt, mivel Dawn már döntött helyette is. A csapat tehát maradhatott a házukban.

Dahlia és Rachel megkapta az ágyat a vendégszobában, Eddie elfoglalta a lábtámasszal rendelkező fotelt ugyanabban a helyiségben, Dick pedig a nappali kanapéján lett elhelyezve.

Beesteledett, úgyhogy a két lány nekilátott megágyazni a Dawn-tól kapott lepedővel, amire aztán jöhetett a takaró meg a párnák. Mire Dick besétált, már készen is voltak vele.

   - Szóval, te és Dawn- pillantott rá Rachel mindentudóan, miközben lehuppant a matracra.

   - Nem- tagadta egyből.

   - Ugye tudod, hogy nekünk lehetetlen hazudni?- mutatott Dahlia először magára, majd a kékhajúra.

Túl fáradt volt ahhoz, hogy tovább színészkedjen, így hát Dick egy hosszú sóhaj után a fejét lehajtva beismerte:

   - Mikor még gyerekek voltunk.

   - Miért bántottad meg őt?- faggatta Rachel, nem eresztve a témát.

   - Nem állt szándékomban- felelte.

   - Ez nem kifogás- ingatta a fejét Dahlia.

Dick vállat vont, azt követően megindult az ajtó felé.

   - Már a múlté.

   - Számára nem- szólt utána Rachel.

Grayson megtorpant, ám végül csak annyit szólt vissza a válla felett:

   - Pihenjetek. Jó éjt.

Akár egy kétlábon járó titokdoboz, gondolta Dahlia, ahogyan figyelte a távozását.

•••

Sejthette volna, hogy nem lesz minden éjszakája ugyanolyan békés, mint a legutóbbi kettő. Aznap este már nem jött olyan könnyen álom a szemére; ahelyett, hogy az álmok világában vándorolt volna, Dahlia Maxwell mindössze meredt a plafonra a hátán fekve, s igyekezett kordában tartani a kavargó gondolatait, mielőtt azok az őrületbe kergették.

Ezzel elvolt úgy negyedóráig. Aztán elkezdett unatkozni.

Dühösen kifújta a levegőt, majd oldalra fordítva a fejét szemügyre vette Rachel arcát a sötétben. Teljesen nyugodt volt, a szemei csukva. Rémálomnak semmi nyoma. Pedig azok után, amin keresztülment az sem lett volna meglepetés. Mindenesetre a lány örült, hogy nem így alakult a dolog.

Miután meggyőződött róla, hogy a szobatársa mélyen aludt, Dahlia felkönyökölt a matracon, hogy vessen egy pillantást a szemközti fotelben alvó Eddie-re is.

A srác feje hátradőlt a támlának (a pozíció miatt lehetséges, hogy enyhe nyakfájdalommal kel majd reggel), míg karjai kétoldalt lelógtak a karfáról. Lábai fent a támaszon, egy színes takaró átvetve rajtuk. Igen. Határozottan az igazak álmát aludta. Akár egy medve télen.

Dahlia ennek láttán egy halvány mosollyal megcsóválta a fejét, azt követően lassan és óvatosan kikelt az ágyból. Lábujjhegyen osonva megkerülte a bútordarabot, azután az ajtóhoz eljutva halkan elhagyta a szobát.

Az egész házra félhomály borult, köszönhetően a folyosóablakokon bevilágító holdfénynek. Megpróbált csendes maradni, és nem csapni semmi olyan zajt, amivel felébreszthette volna a többieket. Szerencsére a vendégszoba közel volt a konyhához, úgyhogy nem kellett sokat botorkálnia a sötétben, mire kiért a helyiségbe.

A mosogatóhoz lépve kinyitotta az egyik faliszekrényt, kivett belőle egy poharat, majd tele engedte azt csapvízzel. Felemelte az üveget a szájához, hogy beleigyon, közben szabad kezével elzárta a vizet.

   - Nem tudsz aludni?- érkezett a kérdés a háta mögül.

Dahlia kishíján félrenyelt a hirtelen megszólaló hang hallatán. Letette a poharat a pultra, azután a torkát megköszörülve vett egy 180 fokos fordulatot. Bár nem látott rendesen, valahogy mégis tudta, hogy egyenesen a másik fél szemébe nézett.

   - Mondták már neked, hogy a frászt hozod az emberekre?- kérdezte a nappali sötétjében megbújó alakot.

   - Hmm- gondolkodott el – Nem. Ezt még senki mástól nem hallottam.

   - Akkor biztos csak nem akartak megbántani azzal, hogy hangosan is kimondták- fonta össze két karját a mellkasa előtt.

Dick alig hallhatóan felnevetett.

   - Látom az álmatlanság nincs túl jó hatással rád- jegyezte meg.

   - Ó, ha te azt tudnád- ingatta a fejét.

A sötét folt megmozdult a kanapén. Dick ülésbe tornázta magát, hátát a karfának támasztva, s amennyire tudta a rossz fényviszonyok ellenére, felmérte a konyhában ácsorgót.

Onnan, ahol ő volt úgy tűnt, hogy a lány fekete leggingset viselt egy bő, kapucnis pulóverrel, a haját pedig leengedve hagyta, ahogyan eddig is szokta. A nyomozó elgondolkodott azon, hogy vajon hány napra elég ruhát hozott magával. Milyen hosszú időre tervezhette ezt a kis „kiruccanást”? Vajon sejtette, hogy nem fog egyhamar hazamenni? És vajon nem bánja, hogy nem mehet haza?

   - Tudod, - kezdte Dahlia, kiszakítva a srácot a merengésből – lehet, hogy nem látlak valami jól, de szinte idáig hallom a gondolataidat.

Arra tényleg képes lenne?

   - Hogy mi?- kérdezte, mintha csak nem jól hallotta volna.

Dahlia oldalra döntött fejjel méregette őt az árnyak között.

   - Min agyalsz ennyire?- érdeklődött.

   - Én nem agyaltam semmin- tagadta azonnal.

   - Aha- mondta gúnyosan, miközben aprót bólintott – Akkor hadd frissítsem fel az emlékeidet arról, ki is vagyok- kedvesnek szánt mosolyt villantott, majd magára mutatott – Hello. Dahlia Maxwell vagyok, egy kétlábon járó hazugságvizsgáló, az érzékeim pedig azt súgják, hogy te, Mr. Grayson, nem mondasz igazat.

Újabb halk nevetés az említett részéről.

Dahlia megvárta, míg abbahagyja, aztán kérdőn felvonta a szemöldökét.

   - Szóval? Mi jár a fejedben?

Dick anélkül vágta rá a válaszát, hogy előtte átgondolta volna azt:

   - Te.

A lány ezúttal a nyálát nyelte majdnem félre. Pislogott párat, hogy meggyőződjön arról, valóban ébren van, azt követően zavartan megrázta a fejét.

   - H-Hogy mondod?

A másiknak ekkor esett le.

   - Mármint nem úgy- próbálta menteni a helyzetet – Egyáltalán nem úgy értettem. Én uh… Csak azon tűnődtem, hogy…

   - Kibököd még ma?- újabb szemöldökfelvonás.

   - Azon vagyok- reagálta le egyből. Kis szünetet tartott, felsóhajtott, s még egyszer nekifutott. – Csak kíváncsi voltam a véleményedre.

   - Mivel kapcsolatban?

   - A jelenlegi helyzetünket illetően- felelte – Nekem úgy tűnik, hogy számodra teljesen rendben van a dolog.

   - Mert így is van- értett egyet – Megígértem Rachel-nek, hogy segítek. Ezt is teszem.

   - Na és mi van az élettel, amit eldobtál?- kérdezte – Egy kicsit sem hiányzik?

   - Hmm- tanakodott el rajta – Ha választanom kéne a sörcsapolás, és egy bajbajutott tinédzser megsegítése között… Szerintem elég egyértelmű, melyik nyerne.

   - Értem- bólintott.

Ezután el is csendesedett.

   - Miért kérdezted?- tudakolta Dahlia, megtörve a némaságot.

Dick vállat vont.

   - Mindössze azért, mert meglepően jól kezeled az egészet. Mintha nem lenne számodra idegen az ilyesmi.

   - Mármint melyik része? A természetfeletti erővel bíró tini? A világvége mániás szekta? Vagy esetleg a folytonos menekülés?

   - Az összes, amit felsoroltál- válaszolta.

Dahlia ismét kézbe vette a poharát, s kiürítette annak tartalmát.

   - Hát,- forgatta az üveget az ujjai között – mert nem is egészen idegen.

   - Ezt hogy érted?

   - Ahogy mondom- vont vállat – Sok mindenen mentem keresztül életemben. Meglepődnél, ha tudnád, miket láttam.

   - Valóban?- a hangszíne kíváncsira váltott – Például?

A lány olyan mozdulatot tett, mintha egy cipzárral bezárná a száját, lakattal lezárná azt, majd elhajítaná a kulcsot.

   - Ilyen könnyen nem szedsz ki belőlem ilyesmit, Grayson- közölte – Ahhoz nem vagyok elég részeg.

   - Vagyis ha leitatlak, akkor kérdezhetek amit csak akarok, mert te mindenre válaszolni fogsz?- értelmezte – Ráadásul őszintén?

   - Ne merészelj leitatni- bökött felé fenyegetőn.

Grayson védekezőn megemelte a kezét.

   - Nem állt szándékomban.

   - Remélem is, hogy nem- biccentett – Ugyanis ha megtennéd, a szekta lenne a legkisebb gondod.

   - Igenis, hölgyem- szalutált – Megértettem.

Dahlia erre el kellett, hogy takarja a száját a tenyerével, máskülönben olyan hangosan nevetett volna fel, hogy még a közeli lakásokban is felébredtek volna.

Dick egy vigyorral az arcán figyelte őt, végül pár perc elteltével visszatért az eredeti témára:

   - Tehát- váltott komolyra – Alvásproblémák?

   - Mondhatni- ismerte el.

   - Rémálom?

   - Nem. Inkább csak… nyugtalanság.

   - Hmm- hümmögött – Ismerős.

   - Nem mondod?- tettetett meglepődést.

   - Hé- védekezett rögtön – Az én szakmámban ez teljesen normális.

   - Oké- emelte meg a kezét – Egy szóval sem mondtam, hogy nem lenne az.

   - Van rá valami módszered?

   - Nem igazán kerestem- vallotta be – Csak megvárom, míg elmúlik. Már megszoktam.

A nyomozó a mellkasán összefont karokkal nézett rá.

   - Az ilyen megszólalásaid miatt vagyok egyre kíváncsibb a múltadat illetően.

   - Ó tényleg?- lökte el magát a konyhapulttól – Érdekel egy rövid összefoglaló?

   - Azt hittem ilyesmit nem szándékozol megosztani velem.

   - Ingyen nem is teszem- sétált hozzá közelebb – Úgyhogy megmondom mi lesz- lehuppant a kanapé másik végébe vele szemben, lábait felhúzva a mellkasához – Én elmondok magamról valamit, te pedig meghallgatod. Aztán cserélünk. Te beszélsz és én hallgatok. Hogy tetszik?

Ez egyáltalán nem vallott rá. Ő nem szokott ilyen hamar megnyílni az embereknek. Viszont volt valami Dick-ben, ami arra késztette, hogy mégis megtegye. A srác titokzatos volt, Dahlia pedig imádott titkokat felfedni. Plusz ugyebár ott volt az is, amiről már korábban beszéltek. Amikor Dick azt javasolta, hogy ismerjék meg egymást jobban, hiszen ki tudja meddig lesznek együtt. Egyiküknek sem volt ellenére a dolog.

   - Vágjunk bele- adta meg magát, bár előtte még hezitált egy darabig.

Mitől félt? Talán volt valami, amit nem szeretett volna felfedni? Milyen durvák lehetnek a titkai?

   - Oké- dőlt hátra a karfának – Akarsz kezdeni?

   - Hölgyeké az elsőbbség- intett felé.

   - Ám legyen- körbepillantott a szobában, gondolkozva az első „érdekességen” – Kezdjük egyszerűvel. A teljes nevem Dahlia Lilith Maxwell. 1995. november 5-én születtem, és Oregonban nőttem fel.

   - Oregon?- lepődött meg – Az jó messze van Ohio-tól.

   - Bizony- helyeselt.

   - Miért mentél olyan messzire?

   - Nem, nem, nem- rázta a fejét tiltakozón – Most te jössz.

   - Ne már…

   - A szabály az szabály- jelentette ki.

Dick felsóhajtott.

   - Oké. A teljes nevem Richard John Grayson. 1990. március 20-án születtem, és Gotham City-ben nőttem fel- hadarta el monoton hangon.

   - Várjunk- akadt meg – A középső neved John?

   - Hé- állította le még a viccelődés előtt – Nem ér belőle gúnyt űzni.

   - Ahogy óhajtod- engedte el a témát, majd egy félmosollyal hozzátette – Richard.

Az említett erre csak megforgatta a szemét.

   - Megint te jössz.

   - Rendben- rövid szünetet tartott – Uh… 10 éves koromig árvaházban éltem.

   - Tényleg?

   - Aha. Az anyám lelépett, mikor 2 éves voltam. Sosem derült ki miért- motyogta.

Ez talán kicsivel több volt annál, mint amit szeretett volna megosztani. De már nem szívhatta vissza. Túl késő volt.

   - Sajnálom- mondta halkan a nyomozó.

Dahlia megrázta a fejét, elhessegetve a feltörni akaró emlékeket.

   - Nem számít. Amúgy sem emlékszem szinte semmire vele kapcsolatban.

Dick látta a komorra változott arckifejezését, s úgy érezte muszáj témát váltania.

   - Kiskoromtól benne voltam a családi bizniszben.

   - A cirkusz- emlékezett vissza az álmára.

   - Mhmhh- bólintott – Az anyámmal és az apámmal együtt akrobata voltam a Haly Cirkusznál. Én voltam a legfiatalabb az egész csapatban.

   - Biztos jó volt így felnőni- mosolyodott el halványan.

   - Az volt.

Szép kezdés. Rögtön a közepébe a halott és lelépett szülőkkel. Nem semmi.

   - Öhm…- köszörülte meg a torkát a lány, érzékelve a nyomasztó légkört – Az örökbefogadó apám rendőr volt. Ő tanított meg a fegyverhasználatra és a közelharcra is.

   - Hány évesen kezdted?

   - 11.

   - Olyan korán?- döbbent meg.

   - Fontosnak tartotta az önvédelmet- magyarázta – Azt mondta később nagy hasznát fogom venni. És így is lett.

   - Egyetértek az önvédelem résszel- mondta – Sosem tudhatod mikor lesz rá szükséged.

   - Pláne, ha az ember Gotham-ben él- jegyezte meg.

   - Akkor meg pláne- ismerte el – Az a hely veszélyes, még fényes nappal is.

   - Ó, hidd el, tudom azt nagyon jól- biztosította.

   - Honnan?- faggatta.

Mondhatná azt, hogy a hírekből hallotta. De megígérte, hogy őszinte lesz, és eddig Dick sem hazudott. Nem tehette meg. Szóval kerek perec kimondta:

   - 3 évig ott éltem.

   - 3 évig?

   - Bizony.

   - És hogy bírtad?

   - Nem volt vészes- vont vállat – Egy idő után megtanultam vigyázni magamra. A lényeg mindig az volt, hogy ne keltsek feltűnést. Az elején persze még nehéz volt… Az utcai bandák valahogy mindig kiszúrják az újakat.

   - Nekik az utca az otthonuk. Ismernek minden járókelőt- mondta Dick – De ha megfelelően kordában vannak tartva, akkor nem kell tőlük félni.

   - Na igen. Batman és Robin arról már gondoskodott.

Grayson tüzetesen vizslatta a lány arcát, amikor megemlítette Batman-t és Robint. Azt remélte észrevesz valamit a második névnél, ám sajnos nem így lett. Dahlia vagy nagyon jól színészkedett, vagy tényleg nem emlékezett.

   - Láttad őket élőben?- szegezte neki a kérdést.

Muszáj volt tudnia. Nem bírta tovább leplezni a kíváncsiságát.

A lány nem furcsállta az érdeklődését, szimplán annyit felelt:

   - Nem.

Hazudott. Dick látta rajta. Alig volt észrevehető, de kiszúrta. Dahlia-nak pedig fogalma sem volt.

Na most ki a hazugságvizsgáló?

Dick igyekezett elfojtani egy diadalittas mosolyt, ami elő akart bukkanni az arcán ezt hallva. Nem volt egyszerű, de nem volt más választása. Még nem fedhette fel magát.

Hazudott neki azt illetően, hogy nem látta még élőben Robint. Ami csak egyet jelenthetett:

Hogy még emlékezett.

_______________