(001.)
I'D COME FOR YOU

"Semmit sem tudsz rólam."

_______________

Dahlia Maxwell-nek mindig is voltak különös álmai. Az egész még kiskorában kezdődött; alig lehetett több tíznél. Folyton általa ismert embereket látott, akik addig meg nem tett dolgokat követtek el. Ez idáig nem is hangzik vészesnek, sőt. Akár normálisnak is mondható. Na de itt jött az, ami valóban különlegessé tette azokat az álmokat: nemsokkal azután, hogy látta őket, az összes valóra vált. Egytől-egyig. Részletről részletre pontosan ugyanúgy történt minden, ahogyan azt ő egy-két éjjellel korábban megálmodta.

Mikor mesélt erről a körülötte élőknek, ők csak legyintettek és annyit feleltek: „Csupán a képzeleted játszik veled.” Hát persze. Hisz ki hinne el ilyesmit egy gyereknek? Ő maga is alig volt képes feldolgozni a helyzetét. Ezért inkább az elkövetkező években tartotta róla a száját, nehogy a végén még a pszichiátriára küldjék elmebajjal. Egyszerűbb volt így.

Egy darabig. Aztán beütött a baj, ő pedig azonnal megbánta, hogy nem volt erőszakosabb a képessége bizonyítását illetően.

De a múlt az múlt, igaz? Már nem lehet rajta változtatni. Mindössze annyit tehet, hogy együtt él a döntése következményeivel.

Csakhogy a rossz előérzet, ami a mostani álmait kísérte nem hagyta őt nyugodni aznap reggel. Valami közeledett, de nem tudta megmondani mi. Pusztán annyit tudott, hogy nem jelentett jót. És hogy biztosan köze volt ahhoz a lányhoz.

Viszont akkor kik lehettek a cirkuszosok? Ők mi célt szolgáltak?

   - Dahls? Dahls. Hé, Dahlia!

Valaki megragadta őt a vállánál fogva, és finoman, mégis határozottan rázott rajta egyet. A szólongatott fél menten kizökkent a gondolkodásból, s fejét a hangforrás irányába fordítva zavartan kinyögte:

   - Mi az?

   - Hogy-hogy mi az? Te nem is figyeltél?- méregette őt Eddie, a legjobb barátja.

Ők ketten már kiskoruk óta ismerték egymást, és azóta is elszakíthatatlanok voltak. Noha volt egy pár évig tartó időszak, ami elválasztotta a párost (akaratukon kívül), ám a végén mégis visszataláltak a másikhoz.

Ha őszinték akartak lenni, az igazság az volt, hogy egyiküknek sem akadt több barátja; legalábbis nem olyan közeli, mint amennyire ők voltak. Talán emiatt lehetett, hogy ilyen szorossá alakult a kapcsolatuk az évek alatt.

   - Nem- vallotta be, rögtön elszégyellve magát miatta – Mit is mondtál?

   - Azt mondtam, hogy szükség lenne egy újra töltésre- bökött maguk mellé, a bárpult túlsó oldalára, ahol egy férfi várakozott a kiürült poharával.

Dahlia erre teljesen észhez tért, villantott egy bocsánatkérő mosolyt a vendégnek, majd átvéve tőle a korsóját nekilátott feltölteni azt a sörcsapnál. Gyorsan végzett vele, ráadásul a férfi sem lett mérges rá a hosszas várakozás miatt, úgyhogy nem volt oka pánikra.

   - Ne haragudj- szabadkozott, miután csak ketten maradtak – Kissé elbambultam.

   - Kissé?- nevetett fel a srác – Perceken keresztül ácsorogtál itt, mint valami szobor, azt hittem transzba estél, vagy valami. Már majdnem hívtam a 911-et.

Ezúttal a lány nevetett fel.

   - Mondták már, hogy hajlamos vagy túlreagálni a dolgokat?

   - Igen- vágta rá – Tőled szoktam hallani, naponta vagy egy milliószor.

   - Hát- vont vállat – Ha nem akarod többet hallani, talán próbálj nem aggódni annyit.

   - Az lehetetlen. Pláne, ha rólad van szó- tette hozzá.

Dahlia arcára mosoly ült ki a szavai hallatán. Rég törődött vele bárki is annyira, mint Eddie. A srác olyan volt számára, akár egy idősebb testvér, akije sajnos soha nem volt azelőtt.

Az egyke gyerekek mindennapos problémája.

   - Értékelem a dolgot, hidd el- biztosította, egy pillanatra megérintve a vele szemben álló vállát – De jól vagyok. Nincs semmi baj.

   - Biztos?- vonta fel a szemöldökét kétkedőn.

   - Biztos- felelte. Talán túlságosan gyorsan is.

Eddie arcán látszott, hogy nem hitt neki, viszont ezt követően nem tette többet szóvá, csak visszament dolgozni.

Dahlia is követte a példáját, közben remélte, hogy az álmaival kapcsolatos aggályai majd szép lassan eltűnnek, ahogy a nap halad előre.

Nos, ez végül egyáltalán nem így lett.

•••

Az Eddie-vel folytatott beszélgetés óta eltelt fél óra, azonban változás nem következett be. Dahlia ugyanúgy aggódott tovább, mi több, ezt a tevékenységet sikerült akkora szintre vinnie, hogy a feje is belefájdult. Szüntelen lüktetett, mintha fel akart volna robbanni, neki pedig fogalma sem volt, mihez kezdjen. Fájdalomcsillapító természetesen nem volt nála, a műszakja is javában tartott még, mást pedig nem volt hajlandó megbízni a tabletta beszerzésének elvégzésével.

Maradt a B terv: várakozás. Valamint egy kisebb szünet beiktatása.

Belépve a mosdóba nyomban az egyik csaphoz sétált, és megengedve azt többszörösen átmosta az arcát jéghideg vízzel. Nem segített sokat, de ugyebár nem is ártott.

Pár percig a kezével támaszkodva a csap szélén lógatta a fejét a mosdókagyló fölött; szemek lehunyva, miközben mély levegőket vett. Mikor úgy vélte készen áll visszamenni kinyitotta a szemét, majd felpillantott a tükörképére. Nagy hiba. Ugyanis amint a tekintete találkozott a képmásával, a halántékába minden eddiginél erősebb fájdalom hasított.

Dahlia felszisszenve szorított rá a mosdókagyló szélére, igyekezve elfojtani a hangos felkiáltást. Szemét összeszorította egy másodpercre, ám mikor a következőben ismét kinyitotta, egyáltalán nem a mosdó fehér fala nézett vissza rá.

Minden olyan gyorsan történt. Előbb a lány tűnt fel a múlt éjjeli álmából, aztán jött egy nő, arcán rettegéssel, akit egy sötétruhás férfi terelt be a helyiségbe, miközben pisztolyt szegezett rá. Az események ezután rohamosan felpörögtek: a férfi össze-vissza beszélt, a lány rémülete egyre nőtt, a nő próbálta megnyugtatni őt, majd pedig zárásként… a férfi fejbe lőtte a nőt.

A pisztolydörrenés még percekkel később is visszhangzott a fülében. Annyira erősen markolta a csaptelepet, hogy az ujjai teljesen elfehéredtek. A légzése akadozóra váltott, a szíve hevesen vert.

Mégis mi a franc volt ez? Azelőtt soha nem voltak látomásai fényes nappal. Akkor most miért látta ezt? Mi köze ennek az egésznek hozzá?

Már megint az a lány. Ki lehet ő? Miért látja őt újabban folyton? Nem is ismerik egymást, ennek nincs semmi értelme.

Talán meg kéne keresnem. Nem. Kizárt. Bármi is folyik itt, az nem az én ügyem. Jobb lesz, ha kimaradok belőle.

De amit az imént láttam meg fog történni. Gőzöm sincs mikor, de meg fog. Az a lány bajba fog kerülni, nagyon nagy bajba. Segítenem kéne neki.

Ugyan mégis mit tehetnék pont én? Nem vagyok szuperhős, hogy bűnözőket kapcsoljak le. Inkább csak ignorálom az egészet. El fog múlni. Csak ki kell várnom.

Úgy tűnt megszületett a döntés, s a lány már készült távozni, visszamenni kiszolgálni a vendégeket, amikor az a bizonyos mondat elhangzott a fejében.

„Mikor legutóbb szemet hunytál egy aggasztó álmod felett, emberek haltak meg.”

Ó, basszameg. Igaza van. Nem követheti el megint azt a hibát. Soha többet.

Muszáj megkeresnie azt a lányt. Minél hamarabb.

Minél hamarabb, vagyis azonnal. Akár egy megbízatáson lévő ügynök, Dahlia kiviharzott a helyiségből, odaszólt egy „majd jövök vissza”-t Eddie-nek, aztán eltűnt az épület bejáratán át, mielőtt még a srác megállíthatta volna.

Útja a közös albérletükhöz vezetett, ahol összerámolt néhány ruhát egy nagyobb táskába, bepakolt pár fürdőszobai holmit, végezetül pedig felkapta a legutóbbi fizetését a dobozból és szélviharként kisietett a házból.

A vonatállomásra érve egyenesen odalépett a pulthoz, ahol a jegyeladó megkérdezte, merre szeretne utazni. Dahlia-nak gondolkodnia sem kellett, rögtön tudta a célját; mintha csak megérezte volna:

   - Michigan-be.

•••

Egy kétórás vonatút után Dahlia sikeresen megérkezett Michigan-be. Leszállva a járműről első dolga volt kölcsönözni egy autót, amibe azonnal bepattanva már tovább is hajtott Traverse City felé. Még mindig gőze sem volt arról, mégis honnan tudta a pontos címet, viszont akkor és ott nem is nagyon volt ideje gondolkodni rajta. Egyszerűen hagyta, hogy a megérzései vezessék.

Félóra kocsikázás elteltével végre leparkolt a végállomásnál. Kívülről sima családi háznak tűnt; kétszintes épület, türkízre festett falakkal, szürke cseréptetővel és egy kisebb fehér tornáccal. Méretre nem volt valami hatalmas, de nem is az számított. Otthonos. Leginkább ezzel jellemezte volna.

A környéken minden csendes volt és nyugodt, ami egyszerre jelenthetett jót, de akár rosszat is. Ezt egyelőre még ő sem tudta eldönteni.

Mindössze néhány percnyi várakozásba telt, és a túloldali járdán feltűnt ő. A lány az álmából. Tetőtől talpig feketébe volt öltözve, fején kapucni, a hátán pedig iskolatáska. Sebesen mozgott, mintha minél előbb haza akart volna érni, hogy elmenekülhessen a külvilág elől.

Dahlia meg tudta őt érteni ezért.

Mivel furcsa lett volna csak úgy odasétálni hozzá az utca kellős közepén, Dahlia inkább megvárta, míg a lány bement a bejárati ajtón, s csak azután lépett akcióba. Kiszállt a kocsiból, majd gyanútlanul átvágott az úttesten. A ház elé érve szaporán megkerülte azt, mígnem a bokrokon keresztül kilyukadt az épület mögött.

Ó, hál’ Istennek volt hátsóajtó. Ráadásul ablakkal is rendelkezett. Még jobb.

Dahlia közelebb lopakodott hozzá, aztán óvatosan bepillantott az üvegen át. A látványtól egy pillanatra levegőt is elfelejtett venni, egy része pedig menten megbánta, amiért egymagában jött ide hőst játszani.

Az ajtótól nem messze, neki háttal egy magas férfi állt, egyik kezében megemelt pisztoly, amivel egy nőt tartott közel magához. Velük szemben, a konyhában lefagyva ott volt a kapucnis lány, arcán színtiszta rémülettel.

Remek. És most mi lesz? Erre már nem egészen alkotott tervet.

   - Rachel. Így hív téged. De te valójában nem ez vagy- jelentette ki a férfi, szilárdan tartva a fegyvert a nő fejéhez.

   - Engedje el az anyámat- a lány (vagyis Rachel) igyekezett határozottnak hangzani, ám a beszéd közbeni enyhe remegése elárulta, hogy igazából mennyire félt.

Dahlia keze akaratlanul is megtalálta a kilincset, amit kész volt bármelyik pillanatban lenyomni, hogy berontson az otthonba. Terve persze továbbra sem volt, de az jelenleg a legkevésbé sem számított. Végül is a két öklére mindig hagyatkozhatott, ha korábban bajba került. Ha minden kötél szakad, most is ezt fogja tenni.

   - Ez a nő itt nem az anyád- közölte – Mondd el neki. Mondd el neki!

Az említett fél erre a sírását visszafojtva megismételte:

   - Nem vagyok az anyád. De ettől még ugyanúgy szeretlek.

   - Nem- motyogta Rachel hitetlenül.

Az ujjai elkezdték lenyomni a kilincset. Halkan, viszont mégsem túl lassan. Azért nem lett volna jó magára vonni a figyelmet. Még nem.

   - A szívedben jóság van, édesem- folytatta az „anyja” – Ne hagyd, hogy…

Bármit is akart mondani, arra már nem volt esélye, hogy be is fejezze. Az elsülő pisztoly, majd az abból kirepülő golyó, ami nyomban a fejébe fúródott egy életre elhallgattatta őt.

   - Így. Máris sokkal jobb- engedte le a kezét a férfi.

Ekkor Dahlia-ban mintha átkapcsolt volna valami. Többé nem érdekelte az óvatoskodás, habozás nélkül berontott az épületbe.

   - Hé!- kiáltott fel, mire a fickó megfordult, és gyilkos tekintettel szembenézett vele.

   - Te meg ki a franc vagy?- tudakolta, de nem nagyon érdekelhette a válasz, ugyanis már rá is fogta a fegyvert, ujj a ravaszon, lövésre készen.

Ezen a ponton valami Rachel-lel is történt: a bőre falfehérré vált, a szemei teljesen feketére színeződtek, alattuk pedig sötét erek jelentek meg. A következő pillanatban iszonyú erejűt sikított, aminek hatására az összes ablak betört az üvegasztallal együtt, s a lámpák eszeveszetten pislákoltak ki-be az egész házban.

Dahlia a fülére tapasztotta mindkét kezét, ám nem mozdult a pozíciójából. Ezalatt olyan volt, mintha Rachel lelke elhagyta volna a testét; kirepült belőle, akár egy szellem, megragadta a fickót, majd lendületből a Dahlia mögötti falnak taszította. A test a lábainál huppant a padlón, viszont biztos volt benne, hogy nem halt meg. Fel fog kelni, csak idő kérdése. Nekik pedig nem szabad itt lenniük, mikor ez bekövetkezik.

A lélek (vagy bármi is volt az) visszaszállt a tulajdonosába, aki ezután ismét normálisnak nézett ki. Azt leszámítva persze, hogy halálra volt rémülve és kapkodta a levegőt.

Az idősebb lány vontatottan leemelte a kezét a füléről. Az ő légzése egyenletes volt, mintha az iménti események egy cseppet sem rázták volna meg. Ha volt is benne némi rettegés, azt nem mutathatta ki; most a legfontosabb Rachel jólléte és biztonsága volt.

Dahlia összeszedte magát, majd odasietett a fiatalabbhoz, aki képtelen volt elvenni a pillantását az édesanyja holttestéről. Az arcán sorozatosan folytak a könnyek, a lába pedig szinte a földbe gyökerezett. Valahogyan muszáj volt kizökkentenie.

   - Rachel. Rachel, nézz rám!- határozottan megragadta őt a vállánál fogva, s rázott rajta egyet.

Erre a kék szempár nagy nehezen megtalálta őt, a rémület helyét pedig egyből átvette benne a felismerés:

   - Te vagy az- suttogta ámultan – Már láttalak az álmomban.

A másik fél annyira megdöbbent ettől, hogy egy szó sem jött ki a száján. Csak pislogott rá egy darabig, mint aki nem jól hallotta.

Ugyanazt álmodták? Az meg mégis hogy lehetséges? Habár azok után, amit az előbb látott, emiatt kéne a legkevésbé fennakadnia.

   - El kell tűnnünk innen- váltott témát – A kocsim kint áll. Azzal gyorsabb lesz.

   - Mi lesz vele?- nézett az eszméletlen pasasra.

Ez volt a legnagyobb aggodalma? Meg sem kérdőjelezte, hogy mit keres a házában egy idegen? Még az autójába is kérdés nélkül beült volna. Ennyire kihatott volna rá az az álom, hogy rögtön bízni kezdett benne?

   - Már a zsaruk baja- válaszolta Dahlia, azzal megfogta a kezét és elindult az ajtó felé – Siess. Nem lenne jó itt lenni, mikor ideérnek.

Kifutottak a tornácra, le az előkertbe, majd át az úton a kocsihoz. Dahlia sebesen bepattant a kormány mögé, Rachel meg az anyósülésre. A motor pillanatokon belül felbúgott, a kocsi pedig seperc alatt eltűnt a nyugodt kis szomszédságból.

Amint a rendőrök megtalálják a hullát, ez a nyugalom is megszűnik. De mint már mondta, ez innentől fogva nem az ő bajuk.

Az ő problémájuk ennél most sokkal nagyobb: biztos helyet kell keresniük, ahol a gyilkos nem érheti őket utol.

Lehetetlen küldetésnek ígérkezik, de nemigen van más választásuk. Muszáj lesz megpróbálniuk.

•••

Már javában benne jártak a délutánban, és még mindig úton voltak. A ritkábban használt utakon haladtak, ahol könnyebb volt észrevétlen maradni; azonban biztos helyet továbbra sem találtak. Dahlia lassan kezdett kételkedni abban, hogy egyáltalán létezett-e még bármilyen „biztos hely” ezen a világon.

Mindkettőjük mély csendbe burkolózott, miután elhagyták Traverse City-t. Dahlia szigorúan csak a vezetésre fókuszált, alig pillantott a mellette ülőre, míg Rachel két karjával átölelte a mellkasához felhúzott lábait, arcát pedig az ablak felé fordította, hogy a megmentője ne láthassa a szüntelen folydogáló könnyeit.

Annyi kérdése volt. A történtek okozta sokk még mindig érezhető volt rajta, ahogyan a félelme sem akart megszűnni. Ezek a negatív érzelmek aztán fokozatosan megtöltötték a kocsit, mígnem elérték azt a pontot, mikor az egész túlontúl megterhelő lett az idősebb számára. Kezdte átérezni a fiatalabb fájdalmát, ami csak rátett egy lapáttal az amúgy is megkérdőjelezhető érzelmi állapotára.

Valahogyan muszáj volt enyhítenie a feszültséget.

   - Közeledik egy benzinkút- szólalt meg hirtelen, kiszúrva a jelzőtáblát az út mentén – Ha gondolod megállhatunk. Vehetünk valamit enni, esetleg inni.

   - Nem vagyok éhes- préselte ki a szavakat elfojtott hangon.

   - Mosdó szünet?- tette fel az újabb kérdést.

   - Megvagyok- válaszolta tömören.

Dahlia mindezt egy bólintással vette tudomásul. Ezután elnémult, bár egy gondterhelt sóhaj azért még elhagyta a száját.

Ötlete sem volt arról, hogyan tovább. Nem igazán volt tapasztalata abban, hogyan is kéne gondoskodnia egy gyerekről; pláne nem egy olyanról, aki éppen pár órával ezelőtt veszítette el az egyetlen szülőjét.

Dahlia Maxwell sosem volt jó a gyász kezelésében, noha már legalább egyszer ő maga is átesett rajta. Na igen. Ha azt, amit ő tett, egészséges kezelésnek lehetett nevezni. Abban a sötét időszakban senki másra nem számíthatott önmagán kívül, ennek pedig meglett a hatása.

Csakhogy Rachel esete más volt. Ő vele ellentétben nem volt egyedül. Ott volt neki Dahlia. Nem valami nagy segítség saját véleménye szerint, de meg kellett próbálnia kihozni belőle a maximumot. Nem hagyhatta, hogy a mellette lévő lány ugyanúgy dolgozza fel ezt, ahogyan anno ő is tette.

   - Hogy érzed magad?- vágott bele rögtön a közepébe – És nem kell hazudnod. Sejtem min mész most keresztül Rachel. Szerintem segíthet, ha beszélsz róla.

Miért hangzott ez úgy, mintha egy terapeuta mondta volna? Dahlia mentálisan homlokon csapta magát érte, közben igyekezett nem mutatni mennyire kényelmetlenül érintette őt a téma. Nincs ezen mit tagadni; nehéz volt olyasmiről társalogni, amihez egy cseppnyit sem konyított.

Legnagyobb meglepetésére viszont a szövege bevált; Rachel vontatottan felé fordította a fejét, miközben szipogva azt felelte:

   - Semmit nem értek. Össze vagyok zavarodva és nem tudom mit higgyek. Most tudtam meg, hogy a nő, aki felnevelt, valójában nem is az anyám. Ha ez nem lenne elég, egy elmebeteg férfi üldöz, aki azt állítja, hogy tudja ki vagyok valójában. Ezek után mégis hogy kéne éreznem magam?

Ez nehezebb, mint azt hitte. A szemét feltörni akaró könnyek égették Rachel szavainak hallatán, amiket úgy próbált visszafojtani, hogy megerősítette a fogását a kormányon.

Fogalma sem volt, mit reagáljon. Egyáltalán mit lehetett erre mondani?

Ő hogy érezte magát évekkel korábban, amikor a szépen felépített kis világa összedőlt és porig égett? Mit szeretett volna mindennél jobban hallani valakitől, amikor a gyász majdhogynem felemésztette őt a kínzó sötétséggel együtt?

Nagy levegőt vett, majd egyik kezét elemelte a kormányról, hogy azután ráhelyezhesse azt a másik lányéra. Finoman szorított rajta egyet, végül összeszedve minden gondolatát a szemébe nézett:

   - Túlleszel rajta. Ígérem. Nem lesz egyszerű, és lesznek alkalmak, amikor rendkívül fájni fog, de ez idővel enyhül majd. Nem szűnik meg teljesen, de nem lesz mindig ennyire kínzó- biztosította egy együttérző mosollyal.

   - Mi lesz akkor, ha nem tudok túllépni rajta?- kérdezte halkan, szabad kezével letörölve egy könnycseppet.

   - Segítek, hogy sikerüljön- fogadta meg – Nem vagy egyedül, Rachel. Én itt vagyok neked, ha bármire szükséged lenne.

A kék tekintet ekkor fájdalmasból értetlenbe váltott.

   - Miért vagy ilyen kedves hozzám? Nem is ismersz.

   - Mint már mondtam- fordult vissza az út felé – Sejtem min mész keresztül. Én egyedül éltem át ugyanezt. Nem akarom, hogy veled is ez történjen.

Rachel arcára halvány mosoly kúszott, miközben viszonozta a kézszorítást. Olyan volt, mintha ekkor eszébe jutott volna valami, amivel könnyedebb vizekre terelhette a témát:

   - Nem volt alkalmunk rendesen bemutatkozni- emlékeztette – Én Rachel vagyok.

Dahlia visszapillantott rá amíg kimondta:

   - Én meg Dahlia. Örülök, hogy megismerhettelek.

   - Szintúgy- biccentett, a könnyek addigra pedig eltűntek.

Eltelt néhány néma másodperc, mialatt mindketten az előttük húzódó üres útra meredtek. Aztán jött egy újabb jelzőtábla, ami kiváltotta az idősebb lányból azt a bizonyos égető kérdést:

   - Na és most? Merre tovább?

Rachel csupán pár pillanatig gondolkodott, mielőtt rávágta:

   - Detroit.

   - Hmm- bólogatott Dahlia elismerőn, majd rátaposott a gázra – Jó választás.

Akkor hát irány Detroit.

•••

Végül az elkerülhetetlen baj is felütötte a fejét: épphogy elérték a városhatárt, amikor (ahogy az egy kölcsönzött darabtól előbb-utóbb várható volt) a kocsi nagy morajok közepette lerobbant. Csak egyik pillanatról a másikra leállt az út közepén, s teljesen hiábavaló volt minden kísérlet, a lányok nem tudták újra működésre bírni.

Fantasztikus. Hát, ennyit erről.

Gyalog kellett folytatniuk. Addigra bőven beesteledett és az idő is lehűlt; nem épp megfelelő körülmények az olyanoknak, akik jármű nélkül vannak, ráadásul azt sem tudják, merre tartanak. De hát, ha eddig eljutottak most már nem fordulhattak vissza.

   - Maradj közel hozzám- intézte a szavakat halkan Rachel irányába.

A lány mindössze bólintott, majd felvette a másik fél tempóját; így már szorosan mellette sétált.

Megérkeztek a város egy forgalmasabb részébe, ahol az emberek között lavírozva igyekeztek annyira normálisnak tűnni, amennyire csak lehetett. Tökéletesen beolvadtak a tömegbe. Nem keltettek feltűnést.

   - Szerinted köröznek minket?- tette fel a kérdést a fiatalabb bátortalanul.

Az idősebb alaposan végig gondolta a válaszát, mielőtt kimondta volna:

   - Téged minden bizonnyal. Engem… Fogalmam sincs. Talán.

Ezen még nem igazán agyalt. Biztosan akadtak szomszédok, akik látták kettejüket távozni a házból; ők adhattak róla személyleírást a kiérkező rendőröknek. Talán már folyik is a nyomozás utánuk. Ezért is nem szabad megállniuk, még egy percre sem. Muszáj mozgásban maradniuk. Csak amíg tiszta nem lesz a terep.

   - Nem túl fényes kilátások- jegyezte meg az alacsonyabb.

   - Valóban nem- értett egyet a magasabb.

Nemsokára sikerült elhagyniuk a sűrűn lakott részt, és átértek egy kevésbé nyüzsgő szakaszba. Itt már nem volt könnyű elvegyülni, viszont rengeteg volt az étkezde a környéken, nekik pedig szükségük volt az ételre. Igen, arról volt szó, hogy nem állhatnak meg, de táplálék nélkül hamarabb lelassulnak, ami nem vált volna hasznukra a menekülés szempontjából.

Csak bemennek, szereznek valami ehetőt, aztán kijönnek és irány tovább. Egyszerű.

Aha. Meg ahogy azt ők hitték.

Ugyanis megközelítve az egyik éttermet pont beléptek volna az ajtón, amikor az hirtelen kinyílt előttük, ők pedig nyomban lefagytak. Két férfi állt velük szemben; egyikük kezében egy kávéspohártartó meg egy papírzacskó, míg a másik épp akkor igazította meg magán az egyenruháját. A rendőri egyenruháját.

Basszus. Fenébe. A francba.

Oké. Még nincs minden veszve. Maradj nyugodt. Ne pánikolj. Biztos nem ismertek fel.

   - Jó estét- nyögte ki Dahlia egy kikényszerített mosollyal.

   - Jó estét- viszonozta a gesztust a fickó a kajával.

   - Maguk meg mit keresnek idekint ilyen későn a szüleik nélkül?- érdeklődött a társa.

   - Ó, tudja mi csak vacsorázni jöttünk- felelte a lány hezitálás nélkül – A szüleink elfoglaltak, úgyhogy gondoltam elhozom otthonról a húgomat. Tesós este.

   - Ezen a helyen adják a legjobb spagettit az egész városban- tette hozzá Rachel lelkességet színlelve.

   - De még mennyire- adott neki igazat az ételt tartó rendőr.

Remek. Ezek szerint ő bevette a sztorit.

Azonban az alapján, ahogyan a másik méregette őket tudták, hogy őt nem lesz ilyen könnyű meggyőzni.

   - Elnézést hölgyeim- kezdte az említett gyanakodva – Elkérhetném a nevüket?

A rohadt életbe.

   - Elnézést, hogy megkérdezem- szabadkozott Dahlia – De miért fontos ez?

A két zsaru erre jelentőségteljesen összenézett.

   - Nemrég kaptunk egy hívást a Traverse City rendőrkapitányságról…

Ó, basszameg.

   - Köröznek két embert, akiknek a leírása egész véletlenül pontosan megegyezik az önökével.

Na de jó. Őt is körözik. Mi jöhet még ezután?

   - Biztosíthatom önöket uraim, hogy nem mi vagyunk a keresett személyek- mondta Dahlia higgadtan – Mi egész nap otthon voltunk és filmeket néztünk.

Érezte Rachel egyre növekvő idegességét maga mellől. Tisztában volt vele, hogy szorult a nyakuk körül a hurok, de nem adta fel. Ha csak egy csekély esély is volt rá, hogy lerázza a párost, akkor be fog vetni mindent a cél érdekében. Mindent.

   - Értem- bólintott az üreskezű – Akkor bizonyára nem bánják, ha bevisszük magukat az őrsre, hogy feltegyünk pár kérdést.

Dehogyisnem bánják.

   - Eléggé későre jár- húzta el a száját az idősebb – A szüleink aggódni fognak, ha hazaérve nem találnak minket sehol.

   - Akkor odahívjuk őket is- közölte a pasas.

„Elég a szarakodásból. Rázd le őket!”

   - Igazán nem érdemes őket ilyesmi miatt elrángatni- ingatta a fejét – Nagyon elfoglaltak.

Az előbbi fickó ekkor tett feléjük egy lépést.

   - Nézzék, hölgyeim…

„Fuss.”

   - Erre az egészre semmi szükség uram- győzködte őt, közben a keze ökölbe szorult a dzsekije zsebében.

Nem akarta, hogy eddig fajuljon a dolog. De megteszi, ha nincs más választása.

   - Dahlia…- araszolt mögé lassan Rachel.

A rendőr még közelebb lépett.

   - Gyorsan lerendezzük. Ha tényleg azok, akiknek mondják magukat, akkor nincs miért aggódniuk.

   - Uram- döntötte oldalra a fejét Dahlia, a mosoly addigra végleg eltűnt az arcáról – Mint azt már mondtam… Erre semmi szükség.

   - Sajnálom- állt meg előtte – De ezt nem önök döntik el.

A férfi ezt követően megkísérelt ellépni mellette, hogy Rachel-ért nyúljon. Nagy hiba. Dahlia menten védekező módba kapcsolt, s mielőtt még jobban átgondolhatta volna, hogy mit is tesz lendült a keze a zsebéből, majd az ökle keményen találkozott a rendőr állkapcsával.

És ez volt az. A pont, ahol minden elcsesződött.

Mivel ezután a másik zsaru is megindult feléjük, készítve a bilincsét. Dahlia reflexei túl későn kapcsoltak; mire észbekapott, már a rendőrautó hátsóülésén találta magát Rachel-lel az oldalán. Két kezét bilincs kötötte össze, amiket hiába küzdött, képtelen volt levenni. Csupán annyit tehetett, hogy tétlenül nézte, amint a rendőrök beszálltak eléjük, majd elhajtottak velük a kapitányságra.

Csodás. Úton voltak a rendőrségre, mint két körözött bűnöző. És még hol volt az este vége.

Hogy hagyhatta, hogy így elfajuljon a dolog? Mégis mi ütött belé?

Most aztán tényleg bajban voltak.

•••

Az őrsre érve az első, amit tettek az az volt, hogy elválasztották őket egymástól. A két lányt két külön kihallgatószobába vitték, viszonylag távol a másiktól. Egyikük sem ellenkezett; ahhoz előbb egy szökési terv kellett volna. Csendben tűrték az elkülönítést, majd várták, hogy a megbízott nyomozó kikérdezze őket.

Az ezzel a feladattal ellátott rendőr először Rachel szobájába nyitott be.

   - Hello. Hogy érzed magad?- érdeklődött, miközben becsukta maga után az ajtót – Én Dick Grayson nyomozó vagyok. Szeretnéd elmesélni mi történt?

Dick leült az asztalhoz vele szemben, s kíváncsian várta a válaszát. Ám Rachel ahelyett, hogy felelt volna, egyszerűen csak meredt rá elkerekedett szemekkel.

Ez nem lehetséges. Vagy mégis?

   - Te vagy az- suttogta végül ámultan.

Grayson nyomozó értetlenül megrázta a fejét.

   - Ezt nem egészen…

   - Te vagy a fiú a cirkuszból- jelentette ki magabiztosan. Döbbenet és zavartság keveréke ült ki a másik fél arcára, Rachel azonban nem is foglalkozva ezzel előrehajolt, könyörgőn folytatva mondandóját – Kérlek. Segítenél nekünk?

Gőze sem volt arról, mit reagáljon. Erre számított a legkevésbé, amikor belépett a helyiségbe.

   - Ki vagy te?- faggatózott – Ez valamiféle beteg vicc?

   - Emlékszem- kerülte ki a válaszadást – Az emberek mind boldogok voltak aznap este.

   - Mi a fene ez az egész?- tudakolta türelmetlenül, megtámasztva két könyökét az asztallapon.

   - Főleg te- haladt tovább a beszéddel – A szüleid… Láttam őket lezuhanni. Azt kívántad bárcsak egy álom lenne. Azt kívántad bárcsak felébrednél végre.

   - Ki kért meg erre?- szegezte neki a kérdéseket egymás után.

Ám Rachel sorra ignorálta az összeset.

   - Minden idevezetett minket. Hozzád. Dahlia is látta. Nem lehet véletlen. Segítened kell nekünk. Nem tudom hogyan…

   - Segítséget akartok?- vonta fel a szemöldökét – Ezért ütötte meg a barátnőd azt a rendőrt?

   - Ő csak engem akart védeni- vágta rá azonnal – Ezt te nem értheted…

   - Oké, akkor segíts megérteni.

   - Valaki megölte az anyámat!- kiáltott fel hirtelen – Dahlia megmentett és kijuttatott onnan. Vigyázott rám. El kell őt engedniük. Az egészet csak miattam tette.

Valami azt súgta, hogy hihetett a szavainak. A lány zaklatott volt és rémült, amit magyarázott volna az anyja halála.

Rachel sztorija nem tűnt hazugságnak. Viszont ettől még meg kellett győződnie róla, biztos, ami biztos.

   - Oké- bólintott pár perc elteltével, aztán elé tolt egy jegyzetfüzetet meg egy tollat – Név, lakcím.

Rachel szófogadón tette is, amit kért. Sebesen lekörmölte az adatait, azután lehajtott fejjel visszacsúsztatta a papírtömböt a nyomozó elé.

   - Csak ő volt nekem- motyogta – Az egyetlen ember a világon, aki törődött velem.

Ezután visszaadta neki a tollat is. A kezük egy pillanatra érintkezett a mozdulat közben, aminek köszönhetően emlékképek sorozata játszódott le a lány fejében: a fiú halott szülei a cirkusz padlóján, ahogyan keservesen sírt felettük, mielőtt egy rendőr elhúzta volna őt tőlük; egy férfi, aki megjelent mögötte, és a vállára tette a kezét, végül egy ezüsttálca, rajta egy borítékkal, amin gyönyörű írott betűkkel a „Dick Grayson” felirat szerepelt.

Mindketten egyszerre húzták el a kezüket, a képsornak pedig vége szakadt.

   - Láthatom Dahlia-t?- kérdezte Rachel csendesen, változtatva a témán.

Dick felkelt az asztaltól, kezében a jegyzettömbbel, s megrázta a fejét.

   - Egyelőre semmiképpen. Előbb beszélek vele és utánanézek ennek- mutatta fel a lapot – Utána talán átmehetsz hozzá. Persze nem egyedül.

Megindult az ajtó felé, mire Rachel rémülten utána szólt:

   - Ne hagyj itt.

   - Rachel- pillantott vissza rá – Hazudtál a rendőröknek, a barátnőd pedig kezet emelt egyre. Egyikőtök sem megy sehová.

   - Ezt nem értheted- csóválta a fejét hevesen – Be kell zárnod. Kérlek. Van bennem valami. Valami gonosz.

Dick keze lenyomta a kilincset.

   - Én nem adhatom meg azt a segítséget, amire neked szükséged van. De találok valakit, aki igen.

Kinyitotta az ajtót.

   - Ne hagyj itt- ismételte kétségbeesetten.

   - Nézd, sajnálom. Tényleg.

Azzal pedig távozott.

•••

Dahlia csendben várakozott a saját szobájában. A székében előrehajolva pihentette két kezét az asztallapon, tekintete mereven fókuszálva a továbbra is csuklóján ékeskedő bilincsen. Megkísérelte néhányszor a belőlük való szabadulást, ám végül jobbnak látta, ha inkább hagyja, hogy az illetékes rendőr vegye le róla a hozzá tartozó kulccsal. Nem kéne még jobban felbosszantani a zsarukat, gondolta magában.

Így hát, egyéb teendő híján csupán annyit tehetett, hogy nyugodt maradt, és elfoglalta magát az ütéstől enyhén kivörösödött ujjpercei tanulmányozásával.

Nem igazán izgatta a tény, hogy valószínűleg komoly bajban volt; nem ez az első rendőrőrsi látogatása. Tudta, hogy ki fog jutni. Csak még azt nem, hogyan.

Az ajtó ekkor egy kisebb nyikorgással kinyílt, megtörve a kialakult némaságot a helyiségben. A lány ennek ellenére nem pillantott fel; mintha észre sem vette volna, hogy társasága érkezett.

   - Szóval te vagy Dahlia- szólalt meg az imént belépett fél – Rachel már mesélt rólad.

   - Remélem csak jót- motyogta gúnyosan.

Ez egy magaslabda volt, amit egyszerűen nem bírt lecsapás nélkül hagyni.

Elérte vele, hogy a nyomozó egy pillanatra megütközve elhalkuljon. Ugyanakkor ez az állapot sem tartott sokáig; hamarosan megköszörülve a torkát azzal folytatta:

   - Dick Grayson nyomozó vagyok- mutatkozott be – Lenne hozzád pár kérdésem a ma este történtekről.

   - Csak rajta. Úgy sincs jobb dolgom- emelte meg a fejét egy szarkasztikus mosolyt villantva.

A tekintetük találkozott, Grayson pedig ismét megakadt a mondandójában.

Nem lehetséges. Ez…tényleg ő lenne az? Bárhol felismerné azt az arcot. Na és azok a kék szemek… Azokat aztán lehetetlenség lenne elfelejteni.

Ő az. 100%. Dahlia Maxwell. Ki hitte volna?

   - Uh- újfent megköszörülte a torkát, közben igyekezett kevésbé feltűnően végig mérni az előtte ülőt.

Sötét bakancs és felső, farmer, valamint egy zöld vászondzseki. Ó, az a dzseki. Elengedhetetlen ismertetőjegyévé vált. Ezekhez társult a hosszú és hullámos barna haj, meg az az elsőre ridegnek tűnő, viszont idővel lággyá olvadó égszínkék tekintet.

Szinte semmit sem változott. Dick fejét kérdések ezrei özönlötték el a felismerést követően, csakhogy legnagyobb sajnálatára egyiket sem tehette fel neki. Ugyanis a lánynak fogalma sem volt arról, hogy ő mégis kicsoda.

   - Minden rendben, nyomozó?- vizslatta őt összeszűkült szemekkel, mikor kiszúrta a különös viselkedését.

Dick erre gyorsan bólintott, összeszedve magát.

   - Persze. Minden a legnagyobb rendben- a pillantása megpihent a csuklóját átfogó bilincsen, majd bármiféle habozás nélkül odasétált hozzá, kezével előtúrva a béklyó kulcsát a zsebéből – Ezt most leveszem. Ne üss meg.

   - Nem ígérhetek semmit- nyújtotta felé két kezét engedelmesen Dahlia.

A nyomozó a helyére illesztette a kulcsot, aztán pedig tekert rajta egyet, kioldva a zárat. Jött a halk kattanás, azt követően óvatosan leszedte a karperecet a lány kezéről. A mozdulat folyamán egyszer érintkezett a bőrük; nem volt több pár másodpercnél, ám ahhoz mégis elég volt, hogy aktiváljon benne egy látomást.

Gyorsan váltakozó képekből állt, de a lényeget így is elkapta: a cirkusz az álmából azzal a fiúval; a fiú, amint a szülei teste felett sír; egy férfi, aki megállt a fiú mellett és a vállára tette a kezét; egy ezüsttálca, rajta egy levéllel, amin a „Dick Grayson” felirat szerepelt; a fiú, amint a kezébe vette azt a levelet.

Dick tett egy lépést hátra, kizökkentve ezzel a lányt a bambulásból.

   - Minden rendben?- kérdezte ezúttal ő.

   - Igen- vágta rá sebesen, visszafordulva az asztal felé – Minden szuper.

Ez nem lehet igaz. Ő az. A fiú az álmaiból. De… Ez mégis hogy lehetséges? Miért pont most találkoztak? Miért pont itt? Miért pont így? Kizárt, hogy véletlen legyen. Vajon Rachel tudja?

   - Oké- biccentett Grayson, leülve vele szemben – Szóval? Mit tudsz elmondani a történtekről?

   - Te vagy az- motyogta.

   - Hogy mondod?- nézett rá összezavarodva.

   - A fiú a cirkuszból- bővítette ki az előbbi mondatát.

Dick-nek itt lett teljesen elege az egészből.

   - Na jó- dőlt előre a székén, hangja megtelve frusztráltsággal – Mi a franc folyik itt? Mi a fenéről beszéltek ti ketten? Huh?

Tehát Rachel is tudja.

   - Tudod te azt nagyon jól- válaszolta Dahlia, szintén közelebb húzódva.

Érezte, hogy a másik fél türelmével játszik. Viszont hazudott volna, ha azt mondta volna, hogy nem élvezte legalább egy kicsikét.

   - Nem, nem tudom- kontrázott Grayson, azonban a hevessége elárulta, hogy hazudott – Úgyhogy mi lenne, ha abbahagynád a poénkodást, és beavatnál?

   - Ki volt a férfi, aki befogadott?- szegezte neki a kérdést, éles kanyart véve a témában – A szüleid halála után.

   - Ebből elég- rázta a fejét figyelmeztetőn.

Dahlia ellenben nem arról volt híres, hogy hallgatott másokra.

   - Tuti valami gazdag fickó- tanakodott – Biztos megadott mindent, amire vágytál. Ő szerezte neked ezt a munkát is, nem?

   - Azt mondtam elég!- emelte meg a hangját, mire a lány menten visszavett. Túllépett egy határt. – Vagy elmondod mi ez az egész, vagy mehetsz a fogdába, ahonnan garantáltan nem kerülsz ki egyhamar. Nem fogod többet látni Rachel-t, erről gondoskodom.

A védekezőmód megint bekapcsolt, Dahlia pedig nem hezitált, hogy visszatámadjon:

   - Mindez egyetlen ütés miatt? Ugyan már, az a zsaru kezet akart emelni ránk.

   - Ő csak a kocsijához akart vezetni titeket…

   - Semmi szükség nem volt arra, hogy behozzanak minket.

   - Egy másik városban köröznek titeket! Nagyon is szükséges volt ez a lépés- jelentette ki.

   - Mi nem tettünk semmi rosszat- védte magukat továbbra is makacsul a lány.

   - Tényleg?- vonta fel a szemöldökét – Csak mert nekem eléggé úgy tűnik, hogy elraboltál egy gyereket.

   - Hogy mi?- döbbent meg a vád hallatán.

Ez kezdett röhejes lenni.

   - Jól hallottad- biztosította – Nem gondolod, hogy kissé furcsa az, ahogyan csak úgy a semmiből felbukkantál egy állítólagos bűntett helyszínén?

   - Én nem…

   - Miért mentél oda Dahlia? Az igazat.

   - Úgysem hinnéd el- ingatta a fejét visszafojtott indulattal.

Grayson erre két karjával megtámaszkodott az asztallapon, s lejjebb vette a hangját.

   - Azt hiszed nem tudom, milyenek a hozzád hasonlók? Rengeteggel van dolgunk nap mint nap. Zűrös kölykök, akiket a szüleik kihajítottak otthonról. Az utcákat járjátok, loptok a gyanútlanoktól és azt gondoljátok, hogy úgysem kapnak majd el. És ez. Ez a túlzott vakmerőség lesz a vesztetek.

Dahlia keze lassan ökölbe szorult. Az arckifejezése rideg lett, a hangja pedig érzelemmentessé vált.

   - Semmit sem tudsz rólam.

   - Ó, valóban így lenne?- döntötte oldalra a fejét, mielőtt sorolni kezdte volna – A neved Dahlia Lilith Maxwell. 23 éves vagy, Ohio-ban élsz egy barátoddal, mivel a szüleid meghaltak egy balesetben. Pultosként dolgozol egy bárban, nincsenek más barátaid, sem más élő rokonaid. Kihagytam valamit? – Nem érkezett válasz. Percekig bámulták egymást rezzenéstelenül, totális némaságban. Dick időközben realizálta, hogy talán nem épp a legjobb megközelítést alkalmazta vele, viszont nem tehetett róla, a lány akaratlanul is felbosszantotta. Kiborította az, hogy valamiféle okból mindketten tudtak a múltjáról és még fel is hánytorgatták neki. Csak szeretett volna végre válaszokat kapni. Ez minden. – Nézd, Dahlia- sóhajtott fel, immár sokkal nyugodtabban – Mindössze annyit szeretnék, hogy légy velem őszinte. Mondd el, hogy keveredtél bele ebbe, és akkor talán segíthetek.

   - Te ezt nem értheted!- tört ki belőle hirtelen.

A düh átvette felette az irányítást, ami miatt nem tudott parancsolni a száján távozó szavaknak. Ez a nyomozó azt hitte, hogy tudott róla mindent, pedig amit az imént elhadart róla csak a jéghegy csúcsa volt. Fogalma sem volt arról, mi rejtőzött a felszín alatt. Senkinek sem volt.

Bárcsak neki se lett volna.

   - Akkor világosíts fel- kérte kimérten.

Dahlia nagy levegőt vett, csakhogy az utolsó pillanatban inkább becsukta a száját és nem szólt semmit. Hülyének fogja őt nézni. Pont, mint mindenki más is tette, mikor még gyerek volt. Nem hinne neki. Akkor meg mi értelme van?

„Ő segíthet.”

Dehogy segíthet. Csak egy rendőr, mégis mit tehetne? Az ilyesmihez ő nem érthet.

„Mondd el neki. Mondd el neki!”

Nem. Kizárt.

„Csináld!”

   - Ez iszonyat hülyén fog hangzani, de… már láttam őt korábban, egy álmomban- a szavak akaratlanul csúsztak ki a száján, miközben az ajtó felé biccentett, Rachel-re célozva – Ahogyan téged is.

És ezzel ledobta a bombát.

Az előre sejtett reakció sem maradt el; Dick-nek a torkán akadtak a szavak, és csak meredt rá elkerekedett szemekkel.

A lány sztorija totális őrültségnek hangzott. Ez volt az első gondolata. Aztán mikor már nagyjából sikerült feldolgoznia az egészet, a véleménye is megváltozott. Miért ne lehetne igaz? Azok után, amiken keresztülment az életében simán el tudta hinni, hogy bármi lehetséges.

Noha ettől még nem hangzott kevésbé őrülten.

   - Látod? Én megmondtam- dőlt hátra Dahlia nagyot sóhajtva – Most biztosan elmebajosnak képzelsz.

   - Egyáltalán nem- ellenkezett rögtön Grayson.

Na ez új. Valaki, aki nem hiszi kattantnak. Végre.

   - Hűha- nevetett fel röviden meglepettségében – Erre nem számítottam. Akkor ez azt jelenti, hogy segíteni is fogsz?

   - Elérhetem, hogy enyhített büntetést adjanak- felelte tárgyilagosan – Ami Rachel ügyét illeti, már felhívtam valakit a Traverse City rendőrkapitányságon, hogy nézzen utána az anyjának. Amint visszajeleznek tájékoztatni foglak.

   - Kösz- bólintott aprót, majd visszatért az ökle tanulmányozásához.

   - Utána viszont már nem tehetek többet- fűzte hozzá másodpercek múltán.

Dahlia erre felkapta a fejét.

   - Ezt meg hogy érted?

Dick hosszan kifújta a levegőt, keresve a megfelelő szavakat.

   - Nézd, Dahlia…

   - Nem- szakította félbe durván – Van róla fogalmad mi vár rá odakint? Megmondom én neked. Az anyja gyilkosa. Valami őrült fazon, aki nagy valószínűséggel őt is holtan akarja látni. Az a fickó veszélyes, Rachel meg csak egy gyerek. Védelemre van szüksége. És ki tudná neki ezt jobban megadni, ha nem te?

   - Ez nem így működik…- próbálta vele megértetni.

   - Teszek rá hogy működik!- vágott közbe ismét, aztán halkabbra vette, nehogy a kintiek meghallják – Nézd Grayson. Okkal álmodtuk mindketten ugyanazt. Gőzöm sincs mi volt az ok, de az nem is számít. A lényeg az, hogy láttuk, és hogy te is benne voltál. Nekünk hármunknak találkoznunk kellett. Nyugodtan foghatod a sorsra, vagy az univerzumra, bánom is én. A legfontosabb ettől még ugyanaz marad. Szükségünk van a segítségedre. Neki van rá szüksége.

Elnyújtott szemkontaktus. Megint. Lassan elkezdhetik számolni a győzelmeket.

Dick arckifejezése gondterheltebb volt, mint valaha. Itt volt ez a két lány, akik a segítségét kérték egy rejtélyes álom miatt, ő pedig belső vitába keveredett önmagával azt illetően, vajon mégis mit kéne tennie. Maradhatnának az őrsön, amíg elfogják a gyilkost. Ennek az engedélyezésével biztosan nem lépné még át a rendőri hatáskörét. Na de mi lenne azután, hogy a pasast rács mögé dugják? Onnantól ő már nem felelős értük. Rachel a gyámhivatalhoz kerül, Dahlia pedig remélhetőleg megússza komolyabb következmények nélkül. De ennyi. Itt véget is ér a dolog részéről.

Már nem képes többet cselekedni. Azok az idők elmúltak.

   - Nem segíthetek nektek- közölte hosszas tanakodást követően – Sajnálom.

A lány ezen hitetlenül felnevetve csóválta a fejét.

   - Ez hülyeség. Mindketten tudjuk, hogy tudnál segíteni. Csak nem akarsz.

   - Ez nem igaz.

   - Felesleges hazudnod- mondta – Azt elég könnyen kiszúrom.

   - Rendben- bólintott. Dahlia haragos tekintete szinte lyukat égetett belé. Nem volt egyéb mondanivalója a témában, úgyhogy jobbnak látta, ha távozik. – Tényleg sajnálom- kelt fel az asztaltól – Őszintén.

   - Jó- követte őt az ajtóig a szemével – Remélem is.

Kinyitotta az ajtót, készen arra, hogy kilépjen rajta.

   - Később még visszajövök- nézett rá a válla felett.

A rideg pillantás nem enyhült meg még véletlenül sem, ő pedig az általa kiváltott bűntudatos érzés elől menekülve inkább elhagyta a szobát.

Dahlia egyedül maradt. Megint.

   - Hát jó- vette szemügyre a helyiséget, miközben megmasszírozta a csuklóját – Ideje lelépni.

_______________