Három kínkeservesen eltöltött óra után, már minden megvolt, csak a ruha nem. Pont a "legfontosabb" hiányzott. Carollal egy esküvői ruha boltban dekkoltunk, és sorra a kezembe nyomta a dög nehéz darabokat. Amikor megkérdeztem, hogy mi alapján válogat, nemes egyszerűséggel azt felelte, hogy "amiben szerintem - meg Adam szerint is - dögös lennél". Hát, oké.

- Jó, szerintem ennyi elég elsőként. Menj be, addig én leülök ide, és lássuk - ja, igen, hát persze, most következett a filmekből ismerős jelenet, amikor a lány bevonult a próba fülkébe, felvette a ruhát, és az a tökéletes, "A RUHA". Igen, csakhogy a valóságban rohadtul nem az első, a harmadik, a hetedik vagy a tizedik lesz a tökéletes. Az csak a filmekben van.

Az első ruha csodálatos volt. Csipkés felsőrész, minimális dekoltázzsal, és kis fodrokban omlott alá. De rajtam nagyjából úgy állt, mint akire ráhúztak egy szemetes zsákot, hogy "nesze, itt a ruhád". Ebben Carol is egyetértett, úgyhogy ezt kilőttük. Király, már csak olyan harmincat kellett felpróbálnom.

Már lassan bele is fulladtam a csipke, fodor, tüll és selyem csodákba, mikor végre a kezembe akadt valami olyasmi amilyet elképzeltem. Tudjátok, eleinte nem is tetszett a vállfán, olyan "ezt is felveszem, aztán kiderül, hogy rossz"-nak gondoltam, de felpróbálva nem is állt rosszul, sőt. Nem jelentettem volna ki, hogy dögös vagyok benne - egyrészt mert ahhoz baromi egómánnak kell lenni, másrészt ilyet akkor sem mondana az ember magáról, ha valóban így gondolja - de nem is kellett volna kijelentenem, ugyanis amikor elhúztam a függönyt Carol felsikított.

- Nagyon szexi vagy csajszi! Ez lesz a tökéletes darab - ordibálta közvetlenül a fülem mellett, ugyanis valamikor a nyakamba borult, hogy átölelhessen. Megvan a tökéletes ruha, de átmenetileg megsüketültem...

- Tutira? Nem túl... mély a dekoltázsa? - gondolkodtam el.

- Hidd el, ez a ruha különlegessége. Pont így tökéletes.

- És milyen ez a szín? Talán egy picit túl kék... - aggodalmaskodtam.

- Ne hülyéskedj már. Baromi jól áll a kék - biztosított Carol bólogatva.

- És nem túl Hamupipőkés? - rémültem meg, mert a kék ruhájú Disney karakterre semmi kedvem nem volt hasonlítani. Főleg hogy szeretnék szőkébb lenni a bálra - mármint hajárnyalat ügyileg természetesen.

Amúgy egy élmény lehetett velem vásárolni. Maga vagyok a megtestesült önbizalomhiány...

- Talán egy kicsit - szemlélte meg Carol sokadjára is a ruhámat - De dögös Hamupipőke vagy és nagyon szexis. És szerintem ennél nem fogunk jobbat találni, plusz van egy ilyen színű magassarkúm is, úgyhogy nincs kifogás.

- Magassarkú? Nem mehetek sportcipőben? - már előre láttam, hogy a lábamat az ötödik perc után nem fogom érezni...

- Igen, de nyugi. Nem nagyon magas, csak épphogy.

Visszaöltöztem, majd kifizettem a ruhát, ami lényegesen olcsóbb volt, mint hittem volna. Aztán természetesen meglátogattuk a Starbucks-ot, mert Carol képtelen a kávéjuk nélkül létezni. Éppen valamin nagyon vihogtunk, mikor egy totál helyes srác odajött az asztalunkhoz, és az asztal szélét megmarkolva tűnődött, hogyan is foghatna a mondandójába. Kérdőn pillantottam rá, mikor felém fordult.

- Szia. Vagyis bocs, sziasztok - javította ki magát a barátnőmre is odafigyelve - Öhm... izé szóval... tök cukik vagytok, meg minden, te pedig eléggé bejössz - mutatott rám - Úgyhogy... elkérhetem a telefonszámodat? - vakarta meg a tarkóját kínosan, mire megfeszültek a nem semmi izmai. Döbbenten figyeltem, majd elnéztem mögötte, és észrevettek két másik srácot, akik vihogva nevettek, ide nézve. Hamar összeraktam a képet, miszerint ideküldték őt, hogy kérje el a számomat, mert tutira felelsz vagy merszeznek, vagy fogadtak vagy valami hasonló ilyen hülyeséget.

- Persze, de majd mond meg a haverjaidnak, hogy legközelebb mást találjanak ki - vettem elő a telefonomat azzal a szándékkal, hogy lediktáljam a számot.

- Honnan...? - pillantott hátra zavarodottan, majd megvilágosodva vissza fordult - Hát persze, mint a retardált fókák - dünnyögte, mire Carolból kitört a nevetést, és én sem bírtam elfojtani a mosolyom.

- Írod? - néztem fel a srácra, aki előszedte a telefonját, és bólintott egyet. Lediktáltam a számot, és már fordult volna meg, mikor ránéztem, és eszembe jutott minden ami Carol mondott. "Ismerkedj más srácokkal" hangzott a fülemben a kibékülésünkkor elhangzott bölcsessége. A francba már, ha csak egy barát lesz, vagy ismerős már akkor megérte - Várj! - szóltam utána, és fel is álltam, Carol döbbent arckifejezését figyelmen kívül hagyva - Az oké, hogy te elkérted az én számomat, de nekem nem jár a tiéd?

- Hát... miért is ne? - csörgetett meg, és rákattintottam a mentésre.

- Milyen néven írhatlak be? - kérdeztem meg kínosan, ugyanis én még tudtam az ő nevét.

- Peter. A nevem Peter Anderson - ragadta meg a kezemet, és egy pillanatig azt hittem kezet akar velem fogni, de végül egy csókot nyomott a kézfejemre, és a következőket mondta - A mihamarabbi viszont látásra - intett egyet, és a döbbent barátai kérdezgetése közepette kisétált a kávézóból. Még egyet utolsót visszanézve kacsintott, majd eltűnt a látómezőmből.

- Úristen - suttogtam, mikor visszaültem.

- Úristen - lelkesedett Carol velem szembe.

- Úristen - motyogta Leila - egy évfolyamtársunk, akivel eléggé jóban vagyunk, és mindig személyesen veszi fel a rendelésünket, illetve ki is szolgál - mikor megállt az asztalunk előtt, hogy letegye elénk a rendelt frappucinokat. Kérdőn ránéztünk, mire azonnal hebegni kezdett - Bocsánat, csak gondoltam, ha már ketten is ezt mondtátok, akkor szükség van egy drámai harmadikra is - magyarázta kínosan, mire a kávézó közepén, nem törődve a furcsán, vagy idegesen felénk bámuló egyéb vendégekkel, hangosan felvihogtunk. Carol, Leila meg én.