Már ma reggel kitettem volna a részt, de a Wattpad karbantartást végzett....

Sajnálom! Igaz, hogy csak azért fordítom a Somber, mert segít abban, hogy jobban menjen az angol tanulása. És mivel igen kezdő vagyok ebben a nyelvben, ezért természeteen vannak hibáim, eddi megkűzdöttem vele/velük, de ebben arészben akadt egy két rész, ahol nem tudtam úgy lefordítani a sorokat, szóval sajnálom, hogy kissé érthetetlen lessz benne egy-két dolog. De ha már elkezdtem angolt tanulni, és rendszeresen folytatom, jobban fog menni.

Addig is bocsánat atévedéseimrét, és jó olvasást!!

Blair szemszöge:

Fogta egy kabátot, egy pár csizmát, és kisétáltam vele a verandára, hogy megtaláljam hol ült Harry. Az álkapcsa össze volt szorítva, az ujjaival babrált, mintha elterelni akarta magát valamiről.

Kissé megköszörültem a torkomat, jelezve, hogy mellette állok. Fenézett rám a sarokból, majd elfordult.

„Leülhetek?" Kérdezem habozva.

Nem nézett rám. Leültem, keresztbe tettem a lábaimat, fontolgattam mit fogok mondani következőnek. Csak néhány választ akartam, de ő nem adta ezt meg nekem.

„Sajnálom amit mondtam neked. De ha ez működni fog Harry, akkor őszintének kell lennünk."

Felnézett, egész testével felém fordulva.

„Azt hiszem, jobb, ha nem tudom." Mondta.

„Szóval van valami, amit nem mondasz el nekem?" Estem kétségbe.

Az arckifejezése, dühös lett. „Blair, nem látod, hogy meg akarlak védeni! Az istenit, olyan átkozottul makacs vagy." Kiabálta, meghátráltam a hirtelen változástól.

Elmondhatom, hogy Harry azonnal megbánta a kitörését.

„Blair... Én."

Felálltam, és berohantam a fürdőszobába, majd bezártam magam mögött az ajtót, miközben próbáltam elfojtani a könnyeimet, amik a szemem fenyegették. Nem értem. Mi lehet olyan rossz, hogy Harry nem akarja elmondani?"

Hallottam Harry nehéz lépteit az ajtónál.

„Blair, sajnálom... Nem akartam kiabálni veled. Kérlek, nyisd ki az ajtót." Az aggodalom egyértelmű volt a hangjában. Semmit sem értettem, miért hangzik aggódónak?

Nem válaszoltam, csak ültem a fürdőben, megtörölve a szemem, és az orrom a sírástól. Hallottam járkálni Harryt az ajtó előtt, halványan motyogva, ami első sorban a 'Basza meg' volt, négyszer egy mondatban.

Körülbelül tíz perctelt el. „Blair, kérlek." Folytatta.

Még mindig nem válaszoltam, csak leültem a földre, a falat bámultam, és megpróbáltam magam összeszedni.

„Itt ülök az ajtó mellett, amíg ki nem jössz." Fújtatott Harry, hallottam a hátát lecsúszni a fa ajtónál. Elképzeltem őt, az ajtónak támaszkodva, keresztbe tett lábakkal, azzal a szűk farmerben.

Álltam a sarat, és nem szóltam semmit, éreztem Harry frusztrációját a másik szobából.

Hallottam a mély kilégzését. „Rendben, tudni akarod, mi folyik itt?2

„Igen." Mondtam egyszerűen.

„Nyisd ki az ajtót." Mondta és felállt.

Kinyitottam, elfordítottam a kilincset, oda mentem Harryhez aki az ágyon ült.

„Beszélj." Mondta kertelés nélkül.

Harry leült a padlóra az ágy elé, és kinyújtotta a lábát maga elé, a kezein támaszkodott maga mögött.

„Rendben. Pár évvel ezelőtt, összekeveredtem néhány rossz emberrel." Mondta.

„Milyen rossz emberek?" Kérdeztem.

Elmondhatom az arckifejezéséről, hogy nem akar többet mondani, tudta, hogy mérges leszek, ha nem mondja el a teljes igazságot.

„Az a fajta rossz emberek, aki szórakoztatják egymást." Mondta.

Sajnos, mikor ezt mondta, nem voltam meglepve.

„Hát, mit akarnak velem, és veled?" Kérdeztem óvatosan.

„Abbahagytam a velük való társalgást, és nem tetszett nekik, így megfenyegettek, de nem igazán érdekelt. A közelmúltban kezdték megfenyegetni az embereket körülöttem.

„Mint engem?"

Bólintott.

„Ez az, amiért nem szeretek közel kerülni az emberekhez, mert tudom, hogy valami történni fog, és én nem tudok foglalkozni bárki más elvesztésével."

Féltem. Ha ezek az emberek olyan őrültek, mint ahogy Harry elmondta, akkor nem fognak megállni, amíg meg nem értették vele. Miért gondolták, hogy az egyetlen módja ennek a fájdalom?

Olyan volt, mintha olvasna a gondolataimban. „Kérlek, ígérem, hogy nem foglak elhagyni. Nem engedem, hogy hozzád érjenek, Blair." Mondta, szemei kétségbeesetten kereste az enyémet, megnyugtattam, hogy nem megyek sehová.

Felálltam, és követtem. Bementem az ajtón, de Harry előttem állt, magas alakja fölém tornyosult, a falnak szegezett. Arca centikre volt az enyémtől. Tudtam mi fog következni, ezért elfordítottam oldalra a fejem, mielőtt ajka találkozott volna az enyémmel.

„Blair, ígérem, nem fogom hagyni, hogy bántsanak, kérlek, bízz bennem." Könyörgött. Soha nem láttam még ilyen sérülékenynek, mégis inkább kétségbeesett állapotban.

Nagy kezeivel közre fogta az arcomat, kényszerítve, hogy ránézzek. Az alsó ajkát a fogai közé vette, finoman rágva az ajak piercingjét. Jelt keresett a szemeimben.

Felemeltem a kezemet az arcomhoz, hogy összefűzzem az ujjainkat. Én tényleg nem akarom ezt. Mivel Harry annyira jó volt.

„Sajnálom, Harry."

Hülye voltam, hogy úgy gondoltam, ez működhet. Tudtam, hogy Harry szándékai nem fognak kihasználni, vagy a saját ízlése szerint. Tudtam, hogy ő jót akar, és meg akart engem védeni, de féltem. Rosszul éreztem magam, de ez nem volt tisztességes, ha én maradok, akkor egyre több veszély ér.

Úgy tűnt, hogy egy nagy előrelépést tett ezen a téten, visszatért ahhoz az oldalhoz, amit évek óta nem látott senki; Az igazi Harry. A pimasz, kacér, és kissé beképzelt Harry, nem ez az új, aki gonoszkodik. A legbiztonságosabb hely a számomra az otthon volt, nem egy tóparti ház, vele a semmi közepén.

Láttam a fájdalmat, és a csalódást a szemében, szinte elviselhetetlen volt nézni.

„Értem." Mondta, a hangja kissé ingatag volt.

„Harry, igazán sajná..."

„Rendben van." Mondta, hangja kicsit durva.

„Hozd a dolgaidat, haza viszlek." Mondta, becsapva maga mögött az ajtót.

„O-oké." Haboztam.

Az arcán már nem volt az a csalódott kifejezés, és nyilvánvaló volt, hogy egy perccel ezelőtt olyan volt mintha próbálta volna leplezni a dühét. Harry sosem tudta megfelelően kezelni ezeket a dolgokat, és ez aggasztott. Ez volt az, amiért bajba akart kerülni.

Megragadtam a holmimat, mindet a kezembe fogva, és próbáltam kinyitni az ajtót, amit Harry becsapott maga mögött. Úgy éreztem megint sírni fogok, mikor tényleg nem volt okom rá.

Mikor kimentem, Harry egy bárszéken ült, a kulcsait nézte.

A bejárati kilincsre tette az ujjait, és kinyitotta.

„Csak utánad." Mondta.

Elmentem az autóhoz, kinyitotta az ajtót, beültem, majd Harry is.

Csendben ütünk, körülbelül fél óráig, Harry nem fordította a fejét el egyszer sem, néha dobolva ujjaival a kormánykeréken.

Próbáltam a kezemet a térdére rakni, jelezve, hogy tényleg sajnálom.

„Mit csinálsz?" Morgott.

„É-én nagyon sajnálom, Harry."

„Nem, nem sajnálod." Mondta kertelés nélkül.

„Ez nem iga..." Kezdtem.

„Nem bízol bennem, Blair, megnyíltam neked, és még mindig nem bízol bennem. Kibaszottul, nem tudom, mit csináljak még?!" Kiabálta, elhúzva a kezét a kormánytól.