954. év – Ősz, Nu második hava, Sólyomvár

Kazu bosszúsan lépett be az étkezőbe. Úgy tűnt, addigra már mindenki megvacsorázott, egyedül Lukan és Azor üldögéltek még az asztal mellett. A levegőt égő fa és sülthús illata töltötte meg, ami ráébresztette Kazut, mennyire éhes. És fáradt.

– Egész nap Elanort kerestem, de nem találtam meg – fakadt ki köszönés helyett, mire a testvérpár felé fordult.

– Valóban? – Lukan hangjából maró gúny áradt. – Még ilyet!

– Ne szórakozz velem! – csattant fel Kazu türelmét vesztve. – Mondd el, hol van, beszélnem kell vele! Az ügy nem tűr halasztást!

Lukan felvonta a szemöldökét.

– Egy pillanatra komolyan vettelek, de aztán rájöttem, hogy nem Honou-ban vagyunk. – Elvigyorodott, a szeme összeszűkült, amitől sunyivá vált a képe. – És ha ott lennénk sem parancsolgathatnál így, mert nem te vagy a tartomány vezetője!

Kazu testét izzó gyűlölet öntötte el. Ökölbe szorított kézzel megindult Lukan felé.

– Hidenaga úr! – csendült egy hang, mielőtt elérte volna az asztalt.

Megtorpant, a gyomra görcsbe rándult. Hogy a fenébe került ide? – villant át a fején, de azonnal el is szégyellte magát. Az, hogy mennyi gond szakadt a nyakába, nem Dalia hibája.

– Oonis kisasszony! – Igyekezett kedvesen ejteni a nevét, a torkát azonban összeszorította a visszafojtott harag.

Tekintetét elszakította Lukanétól, és a lány felé fordult. Dalia tétován ácsorgott, lerítt róla, mennyire szívesen odamenne hozzá, hogy átölelje, megcsókolja, ugyanakkor Kazu tisztában volt vele, hogy ennyi ember előtt nem fogja megtenni. Ahhoz túlságosan sokat adott a formalitásokra.

– Örülök, hogy viszontláthatom! – A Dalia hangjából áradó gyengédség feszélyezte Kazut.

– Én úgyszintén – felelte. Bár kevésnek érezte azok után, hogy már évek óta nem találkoztak, de nem tudta, mit tehetne még hozzá.

Lukan felhorkantott – mintha közben még hozzátette volna, hogy szánalmas, de ebben Kazu nem volt egészen biztos –, aztán távozott. Végül csak kimutatta a foga fehérjét. De ha azt hiszi, ennyiben fogja hagyni a sértéseit, hát nagyon téved! Amint megtalálja a megfelelő alkalmat, visszavág neki!

– Talán elmehetnénk sétálni – vetette fel Dalia, kizökkentve őt a gondolataiból.

Kazu nem lelkesedett az időpocsékolásért, ugyanakkor a Daliával való kapcsolata volt a kulcsa Honou visszaszerzésének, meg persze az, hogy teljesítse a Denoss által rábízott feladatokat.

– Örömmel – válaszolta, közben azon gondolkodott, miként tudna úgy kibújni a kötelezettség alól, hogy ne bántsa meg őt. – Ugyanakkor Quentin úrfi fontos feladatot bízott rám, és még nem sikerült eleget tennem a kérésének.

Dalia szája lefelé görbült. Kazu átkozta őt is, és saját magát is. Na, meg persze azt az ostoba Ribell lányt, mert biztosan az ő műve, hogy Dalia ott tartózkodott Sólyomvárban.

– Megígérem, hogy amint letudtam a feladatomat, kárpótollak majd mindenért, rendben? – duruzsolta olyan halkan, hogy csak Dalia hallja. – Most mennem kell – sietett leszögezni, mielőtt a lány szóhoz jutott volna. – Minél előbb teljesítem Quentin úrfi kérését, annál hamarabb együtt lehetünk.

Dalia bólintott, és végre halvány mosoly derengett fel az arcán.

Kazu megkönnyebbült, hogy nem haragította magára. Kurtán Azor felé biccentett, és magukra hagyta őket. Amint becsukódott mögötte az ajtó, föllélegzett. Ugyanakkor a gyomrában levő görcs nem oldódott, hiszen a fő problémát még mindig nem sikerült megoldania. Továbbra sem tudta, merre lehet Elanor. Még az is megfordult a fejében, hogy Lukan telebeszélte a fejét, és most bujkál előle. Pedig minél előbb meg kell nyernie magának a lányt. Illetve nem is magának, hanem annak a császári ficsúrnak.

Valaki megérintette a vállát, mire összerezzent.

Meglepetten pillantott hátra.

– Szerintem a szobájában van – mondta Azor. – Vagy a Fészekben. Esetleg egy olyan helyen, ahol régen is szívesen időzött. Hiába gondolja az ellenkezőjét, Elanor nem változott meg teljesen az elmúlt évek alatt. A mosolya, a hanglejtése, az arckifejezései, a gondolkodása ugyanolyan, mint régen. Még, ha hiányoznak is az emlékei. Lukanra pedig ne haragudj! Ő csak a kishúgát szeretné megvédeni, és néha túlzásba viszi.

Kazu biccentett. Nem állt szándékában beavatni Azort abba, hogy Lukannal a pipacsvári raboskodáskor romlott meg a viszonya, és ez lehet az oka annak, hogy mocsokként viselkedik vele.

– Bár nem mondta, de retteg attól, hogy újra elveszíti őt – tette hozzá Azor valamivel csöndesebben. – Ahogy az apánk meg az anyánk is.

– És te nem?

– Évekig átvészelte egy háború sújtotta országban, jól boldogult a segítségünk nélkül is. Szerintem tud magára vigyázni.

– Örülsz neki, hogy visszatért? – Kazu nem értette, miért mondta ezt ki hangosan is.

– Természetesen – vágta rá Azor. Arcán nyoma sem volt neheztelésnek, pedig Elanor őket is ugyanúgy átverte.

Kazu ezt viszont már tényleg nem akarta szóvá tenni.

– Most megyek, megkeresem – hadarta, hogy mielőbb szabaduljon a helyzettől, Azor kutató pillantásától, Sólyomvár fájdalmasan ismerős légkörétől, az emlékektől.

Sarkon fordult, és elsietett.

Elanort nem találta a szobájában. Az ágya érintetlennek tűnt, és az a pillanat, amikor összebújva feküdtek ott, hogy megosszák egymással a titkaikat, mintha egy másik életben történt volna. Kazu igyekezett háttérbe szorítani az érzéseit. Sebezhetővé tették. Kihátrált a szobából, és becsapta az ajtót, mintha ezzel elzárhatná a közös múltjukat is.

Csakhogy az emlékek szét akarták feszíteni a koponyáját, és mire a Fészektoronyhoz ért, már a halántéka is lüktetett. Csakis a feladatára összpontosított, magában újra meg újra elpróbálta a Denosszal begyakorolt szöveget.

Gondolkodás nélkül lépett be a toronyba, majd kitárta az első szint sólymaihoz vezető ajtót is. Még arra sem volt ideje, hogy a szeme hozzászokjon a sötétséghez, a sólymok megtámadták. Karmok mélyedtek Kazu karjába, nyakába, ott csípték, ahol érték. Fél kézzel az arcát védte, a másikkal megpróbálta elhessegetni azokat az átokverte lényeket. Az ajtó felé hátrált. Az orrába madárürülék és vér szaga kúszott.

A háta kőfalnak ütközött, elvétette a kijáratot.

Vakon tapogatózott, hogy megtalálja. Egy madár a vállába csípett. Rettenetesen fájt még ruhán keresztül is. Az arcán és a száján végigsimító tollaktól kirázta a hideg, levegő után kapkodott.

– Elég! – harsant egy fájdalmasan ismerős hang.

A sólymok visszaröppentek az ülőrudakra, de továbbra is ingerülten neszeztek. Borostyánszín szempár izzott fel a sötétségben, de alig egy szívdobbanással később kihunyt a fénye.

– Reiyára! Mi a fészkes fene történt? – Elanor hangja aggodalmasan csendült, és mire Kazu feleszmélt, hogy megtalálta a lányt, az már ott is állt előtte. – Jól érzi magát? Vérzik a homlokra – állapította meg, mindkét keze Kazu arcára simult.

Kazu válaszolni akart. De hiába nyitotta ki a száját, egy hang sem jött ki rajta. Egyetlen szót sem tudott felidézni abból, amit Denosszal megbeszéltek. A feje lüktetett, valami meleg csordult végig rajta, a kézfejével elmaszatolta. Elanor kendőt húzott elő, és ahogy a homlokához nyomta, éles fájdalom cikázott végig a testén. Felszisszent.

– Jöjjön! – A lány fél kézzel a karjába markolt, és kivezette a Fészekből.

Kazu még mindig csak némán tátogott. Akkor is, amikor Elanor leültette a lépcsőre, és valamit hadart neki, aztán elszaladt. Kazu kábán nézett utána, a látását elhomályosította a szemébe csorgó vér. Remegő kézzel markolta a rongyot.

Elanor hamarosan visszatért, két üveget tartott a kezében, átlátszó folyadék lötyögött benne. Kettesével szedte a fokokat, aztán letérdelt Kazu elé.

– Rettenetesen fájni fog! – mormolta. – De muszáj kitisztítanom! Erre harapjon rá! – Egy rongyot nyomott a szájába, Kazunak fogalma sem volt róla, honnan szedte, de tette, amit kért.

A következő pillanatban eszeveszett forróság öntötte el a testét, a homloka mintha szét akart volna repedni. Aztán az éles fájdalom lanyhulni kezdett, a homloka elzsibbadt.

– Kész vagyok! – közölte vele a lány. – Úgy tűnik, nem kell varrni, de egy kis heg biztosan marad utána.

Kazu ostobán érezte magát. Elanor látta, amint azokkal a kibaszott sólymokkal hadakozott, ráadásul nem akart a segítségére szorulni. Nem akart gyengének tűnni előtte.

– Köszönöm – préselte ki magából.

– Húzzon rá erre, és higgye el, rögtön jobban lesz! – nyújtotta felé Elanor a félig kiürült üveget. – Barackpárlat és lángszirom keveréke. A bátyám készítette, és féltve őrizgeti a titkos rejtekhelyén.

Kazunak nem kellett megkérdeznie, melyik bátyja, anélkül is tudta. Átvette az üveget, és belekortyolt. Az ital végigégette a száját, a nyelőcsövét, a mellkasát, pár pillanatig nem is kapott levegőt. Az arca gimaszba rándult, a látását elhomályosították a könnycseppek. Azonnal érezte a hatását; a testét forróság öntötte el, az arca lángra lobbant. Elanor várakozva figyelte. Tudta, hogy ki kellene nyögnie valamit, de nem jutott szóhoz.

– Nem hittem volna, hogy megtámadnak – bukott ki a száján, amikor végre megtalálta a hangját, de rögtön meg is bánta, ennél nagyobb baromságot nem is mondhatott volna.

– Nem szeretik, ha megzavarják őket alvás közben. És különben sem örülnek, ha idegen járkál a Fészekben.

Nem vagyok idegen, gondolta Kazu, de inkább megtartotta magának a megjegyzést.

– Egyébként mi szél hozta ide? Csak nem azért jött, hogy bosszút álljon rajtam? – kérdezte Elanor somolyogva.

– Dehogy! – Bár a Denosszal begyakorolt szöveg továbbra sem jutott az eszébe, de muszáj volt kinyögnie valami értelmeset. – A nevem Hidenaga Kazu, a császári küldöttséggel érkeztem, és szeretném felajánlani a segítségemet! – Mosolyra húzta az ajkát, hiába ellenkeztek az arcizmai. – A pipacsvári viselkedésemért pedig szeretnék elnézést kérni, nem a legjobb oldalamat mutattam, de mentségemre szóljon, a fájdalom – Kazu a vállához nyúlt, hogy még meggyőzőbb legyen – szinte az eszemet vette.

– Fátylat rá! – mosolyodott el Elanor is, aztán fölpattant, és felé nyúlt, hogy fölsegítse.

Kazu nem kért a szánalmából, de nem akarta megsérteni, így hát megragadta a kezét.

– Az én nevem pedig Valk...Elanor. Bár ezt biztosan tudja, hiszen azért jött, hogy segítsen. – Zavartan megvonta a vállát, és fölnevetett. – De gondoltam, mégiscsak úgy illik, hogy bemutatkozzam, ha már maga is megtette. Na, és rendbe jött a válla? Meg a combja?

Kazu biccentett.

– Sokkal jobban vagyok. Egyébként pedig odabent – intett a Fészek felé – magát kerestem. Quentin úrfi, a császár fia...

– Elanor! – rikkantotta valaki, Kazuba fojtva a szót.

Egy kölyökképű fiú közeledett feléjük. Arcán széles vigyor terült szét, tekintete Elanorra tapadt.

– Lukan mondta, hogy a Fészekben talállak, úgyhogy gondoltam, idejövök, és megkérdezem, hogy... – A fiú elharapta a mondatot, ahogy a tekintete találkozott Kazuéval, az arca dühösen megrándult.

Kazut ez elégedettséggel töltötte el. Az már kevésbé, hogy Lukan valószínűleg korábban is pontosan tudta, merre jár a húga, mégsem mondta meg neki.

– Azt gondoltam, hogy ellovagolhatnánk az Ágas tóhoz – fordult vissza Elanorhoz az a semmirekellő, és mindennek tetejében még közelebb is lépett hozzá, hogy megérinthesse a kezét. – Gyönyörű, csillagos az ég.

– Milan! – Elanor úgy ejtette ki a nevet, mintha fojtogatnák. Közben a ruhaujját babrálta, tanácstalannak tűnt. – Azt hittem, csak holnap találkozunk.

– Tudom, hogy úgy beszéltük meg, de folyton te jársz a fejemben, és szerettelek volna újra látni!

– Sajnálom, hogy elrontom a pillanatot – szólt közbe Kazu, persze csipetnyi bűntudatot sem érzett –, de a hercegnővel fontos megbeszélnivalónk van. Át kell adnom neki a császár üzenetét.

– A völgy nem kíváncsi a császár ajánlatára! Elég volt az elnyomásból! – csattant fel villámló tekintettel az a nyomorult.

– Szerencsére nem tiszted eldönteni, hogy mit tegyen Elanor hercegnő – válaszolta Kazu higgadtan.

– Milan! – Elanor ezúttal olyan lágyan ejtette ki a nevét, hogy Kazu mellkasába fájdalom hasított. – Kérlek... Most dolgom van, de holnap találkozunk!

– Légy vele óvatos – szűrte a fogai közt a fiú, fejével Kazu irányába bökött. – Alattomos férgek egytől egyig.

Elanor újra végignézett Kazun, ezúttal gyanakvóbban.

– Tudok vigyázni magamra! -- jelentette ki.

Milan összepréselte az ajkát. Látszott rajta, hogy mennyire ellenére van a lány döntése, de végül bólintott, és némi ügyetlenkedés után megcsókolta őt. Nevetséges volt az egész!

Azt a fenyegető pillantást sem lehetett komolyan venni, amit a távozása előtt Kazura villantott. Csenevész kölyök volt, esélye sem lett volna, ha harcra kerül a sor.

Ahogy eltűnt a szemük elől, Kazu kifújta a bent tartott levegőt.

– Szívesen – morogta közelebb hajolva Elanorhoz.

– Mégis micsodát? – vonta fel a szemöldökét a lány.

– Hogy megszabadítottam ettől a szerencsétlentől – intett arrafelé, amerre az a barom távozott.

– Úgy érti, az udvarlómtól?

Kazu harsányan felnevetett.

– Erősen kétlem, hogy valóban annak tekintené! Az arca mindent elárult.

Elanor egy pillanatig még megrovó tekintettel figyelte, aztán megadón felsóhajtott.

– Nagyon kedves fiú. Tényleg – mondta, mintha magát is meg szerette volna győzni Milan erényeiről, közben elindult lefelé a lépcsőn. – És igyekszik a kedvemben járni. De hiába, mert én nem... – Elanor ugyan elharapta a mondatot, de Kazu pontosan tudta, mire gondol. Elégedetten nyugtázta magában, hogy még mindig jól ismeri őt. Azornak igaza volt, nem változott olyan sokat az elmúlt évek során.

– Tehát azért érkezett, hogy átadja a császár üzenetét? – terelte Elanor más mederbe a beszélgetést.

– Igen! – Kazunak emlékeztetnie kellett önmagát, hogy valóban ezért érkezett. És nem amiatt, hogy a régmúltról ábrándozzon. – Sétálunk egyet?

Elanor rövid gondolkodás után beleegyezett.

– De figyelmeztetem – feltartotta a mutatóujját, és komoly tekintettel pillantott rá. – Hajlamos vagyok eltévedni Sólyomvár utcáin.

– Ne aggódjon! Én egész jól kiismerem magam.

Már régóta draftban volt a fejezet, mert nagyon nem voltam megelégedve vele. Most sem vagyok, de úgy éreztem, lassan vissza kellene térnem az íráshoz, ezért gondoltam, ennél a fejezetnél kezdem. Bocsánat, hogy ilyen sokat kellett várni rá, az utóbbi hónapokban sok minden megváltozott körülöttem, és az új napi rutinom még nem állt be :D

Remélem, azért tetszik nektek az új fejezet, és ezután igyekezni fogok, hogy gyorsabban jöjjenek a következők :)