954. év – Ősz, Nu második hava
Joya – Süllyedő

Aniila hajából csöpögött a víz, ruhája teljesen átázott. Árnyjáró köpenye úgy tapadt rá, mint alvó denevérre a szárnya. Beoldalazott a sziklavájatba, tenyerét végighúzta az érdes, nyirkos köveken. A hideg a csontjáig hatolt, de odabent legalább nem esett az a fránya eső.

Alig várta már, hogy visszatérjen a szobájába, és száraz ruhát húzzon, ám amint belépett a Süllyedőbe, Vilmerrel találta szembe magát.

– Megbízás? – kérdezte tőle, mire a fiú biccentett. Az ajkát azonban összepréselte, és kerülte a tekintetét, amiből Aniila megértette, hogy nem beszélhet róla. – Később találkozunk?

Vilmer megcsóválta a fejét.

– Egy ideig távol leszek. – Állkapcsa megfeszült, idegesnek tűnt.

– Veszélyes feladatot kaptál? Szeretnéd, ha veled mennék?

– Nem – vágta rá a fiú gondolkodás nélkül.

Furcsán viselkedett. Vagyis a szokásosnál is furcsábban. Aniila kíváncsi lett volna rá, hogy mégis mi a fenét kell megtennie, mert az lerítt róla, hogy nincs ínyére. Abba pedig bele sem akart gondolni, hogy a küldetés során esetleg baja eshet. Pedig ez benne volt a pakliban.

Aniila felé lépett, és szólásra nyitotta a száját. Szerette volna elmondani neki, hogy aggódik érte, és annak ellenére, hogy a Gyémánt palotai incidens óta olyan furcsa volt köztük a helyzet, ő még mindig sokat gondolt a csókjukra. Váratlan volt, felkavaró, mégis kellemes.

Ám Vilmer ellépett mellette, és elhagyta a Süllyedőt, még mielőtt bármit is szólhatott volna. 

Anii úgy érezte, mintha gyomorba vágták volna. Szerette volna visszaszerezni Vilmer bizalmát,  de nem tudta, mit tehetne ennek érdekében.

Tin éppen a tőrét élezte, amikor Aniila belépett a szobába.

– Már kezdtem azt hinni, hogy örökre leléptél – vetette oda neki, fel sem nézve a munkájából.

– Dehogy! Nem tennék olyat.

– Persze, hogy nem. – Tin fölemelte a fejét. Volt valami a tekintetében, amitől Anii hátán a hideg futkosott. – Az Árnyjárók amúgy sem hagynák, hogy valaki, aki tudja, hol van a Süllyedő, csak úgy lelépjen. Ha engem kérnének meg, hogy kutassalak föl, és végezzek veled, barátság ide vagy oda, megtenném.

– Rendes vagy – mormolta Aniila, és igyekezett nem kimutatni, hogy Tin mennyire ráhozta a frászt.

Tinen fölnevetett, arcáról eltűnt a korábbi ridegség.

– És milyen volt a völgyben? Sikerült utánajárnod a híresztelésnek?

– Igen. Valóban ő az. Elanor hercegnő életben van. – Aniila leroskadt az ágyra, és megdörgölte az arcát. Ám ahogy lehunyta a szemét, ismét maga előtt látta Perin sírját. Újult erővel tört rá a bűntudat amiatt, hogy évekig haragudott a nővérére. Mekkora barom volt! Tudhatta volna, hogy Perin sosem hagyná el őt egy férfiért! Tudnia kellett volna!

– Sejtettem, hogy így lesz – jegyezte meg Tinen.

Anila kérdőn megemelte a szemöldökét.

– Nem sokkal azután, hogy elmentél, befutott egy megbízás – magyarázta tovább Tin. – És ő a célpont.

– Valaki meg akarja öletni Elanort? – Aniila gyomra elnehezedett. Aggódott a hercegnőért. Hiszen alig tért vissza a völgybe, máris Árnyjárók vannak a nyomában! Ráadásul az emlékei nélkül rettenetesen sebezhető célpont.

– Egyelőre nem – vont vállat Tinen könnyeden, majd a csizmájába csúsztatta megélezett tőrét. – Csak meg kell őt figyelni. Amíg más parancs nem érkezik.

– Ki a megbízó?

Most Tinenen volt a sor, hogy felvonja a szemöldökét.

– Túl sokat akarsz tudni, nem gondolod?

Aniila lélegzetvisszafojtva várt, hátha Tin mégis elárul valamit.

– Fogalmam sincs – horkantott fel a lány –, Vilmer azt mondta, eltakarta az arcát. Az a szerencsétlen még abban sem volt biztos, hogy férfi-e vagy nő az illető.

Vilmer, visszhangzott Aniila fejében. Hát ezért viselkedett olyan furcsán. Neki kell szemmel tartania Elanort.

Felrémlettek nagyanyja szavai arról a napról, amikor utoljára látta őt. Rettenetes előérzete támadt. Mi lesz, ha épp Vilmertől kell megvédenie Elanort? Aniila kényszeredetten nyelt egyet, mindkét keze ökölbe szorult.

– Szerinted meg lehetne győzni, hogy adja vissza a megbízást?

– Ajánlom neki, hogy ne tegye! Busás jutalmat ajánlottak, és mivel én leszek a váltótársa, alaposan le fogom fölözni a hasznot.

– Te is Sólyomvárba mész? – Aniila torka egyre jobban összeszorult.

Nem akarta, hogy Tinen is részt vegyen a küldetésben. Nem akart a barátai ellen fordulni, ugyanakkor nagymamája utolsó kérését sem vehette semmibe. Meg kellett védenie Elanort, de mégis hogyan tehetné, ha a barátaival kellene megküzdenie? Úgy érezte, lehetetlen helyzetbe került, és hiába törte a fejét, egyszerűen nem talált megoldást a problémájára.

Tinen újabb pengét vett elő, amit élezni kezdett.

Aniila képtelen volt tovább figyelni őt, inkább végignyúlt az ágyon, és a barlang árnyékos mennyezetét bámulta. Nehezen lélegzett, az áporodott levegő mintha a mellkasára telepedett volna, hogy megfullassza.

Ahogy lehunyta a szemét, ismét Perin sírja jelent meg előtte. Valami nem hagyta nyugodni. Nővére különösen viselkedett az eltűnése előtti estén. Aniila összepréselte az ajkát, ahogy az emlékek között kutakodott. Látta a feldúlt erdei kunyhót, a kiforgatott szekrényeket. Perin keresett valamit. Megszállottan.

De mit?

És akkor bevillant.

Aniila szemhéja felpattant, teste megfeszült. A ládika.

Eddig azt hitte, nővére elvitte magával, amikor megszökött a szeretőjével, csakhogy Perin nem hagyta el a völgyet. Meghalt. A szüleik örökségének pedig nyoma veszett. A zsigereiben érezte, hogy a két dolog összefügg egymással.

Nyugalmat erőltetett magára, nem akarta, hogy Tinen bármit észrevegyen rajta, és kérdezősködni kezdjen. Barátnője könnyen átlátott a hazugságokon.

Újra lehunyta a szemét, és úgy tett, mintha aludna, csakhogy fejében lázasan pörögtek a gondolatok. Hol lehet a ládikó? Mi lehetett benne? Vajon tényleg amiatt kellett meghalnia Perinnek? És hogyan védje meg Elanort úgy, hogy a barátainak se essen baja? Azok után, amin keresztülmentek, nem árulhatta el őket! Különben is, ő már az Árnyjárók közé tartozik!

***

Sólyomvár

Valke inkább a tányérjára szegezte a tekintetét – akkor is, ha már rég kiürült –, mert így egy kicsivel elviselhetőbbnek bizonyult a feszült légkör. Nem szerette, ha Éleon úr és Lunet úrnő egy helyiségben tartózkodnak, mert akkor mintha hirtelen lezuhant volna a hőmérséklet, és a közöttük remegő feszültség mindenkire rátelepedett.

Még Azena úrnő jelenléte sem tudta oldani a szörnyű hangulatot, pedig egész idő alatt kellemes emlékeket idézett fel Elanor gyermekkoráról.

– ... és az erdőnél találkozunk pirkadatkor – ütötte meg Valke fülét Éleon úr hangja.

Azonnal fölkapta a fejét, és Sólyomvár urára nézett. Amióta Lukan említette neki a Vadászünnepet, izgatottan várta, hogy ő is kilovagolhasson a többi sólyomszülöttel. Talán egy ilyen közös élménytől majd visszatérnek az emlékei.

– És csak napnyugtára érünk vissza? – tudakolta.

Csönd lett. Azena úrnő abbahagyta a beszédet, Lukan sem duruzsolt tovább Milának, Viktoria keze, amiben a kését meg a villáját tartotta, megállt a levegőben a tányéra fölött, közben összepréselt szájjal Azorra sandított. Elanor kérdőn felvonta a szemöldökét. Nem értette, mi olyat mondott, ami ennyire meglepte az asztalnál ülőket. Egy hosszú pillanatig senki sem szólalt meg, aztán Azor megköszörülte a torkát.

– Elanor! – szólalt meg, hangjában bizonytalanság bujkált. – A vadászaton csak férfiak vehetnek részt.

Valke összevonta a szemöldökét, és kétkedve nézett Azorra. Talán meg akarja tréfálni?

– Ezt meg hogy érted?

– A nőknek az a dolga, hogy feldíszítsék a várost, és kitakarítsák Reiya szentélyét – válaszolta Azor valamivel magabiztosabban.

– Most csak át akarsz verni, ugye? – Valke az asztalra tenyerelt, korábbi döbbenete kezdett dühbe fordulni.

– Dehogy – válaszolta Azor ártatlan arccal, és körbenézett, mintha azt várta volna, hogy az asztalnál ülők megerősítsék a szavait. – A nőket nem érdekli az ilyesmi, na meg lássuk be, a vadászat a férfiak dolga.

Lukan hátradőlt a székében, és megtörölgette a szája szélét. Tekintete Valke és Azor között cikázott, úgy tűnt, nem kíván beleavatkozni, sőt, mintha mulattatta volna a kialakulófélben levő vita.

– Reiya talán férfi volt? – Valke már nem tudta véka alá rejteni az indulatát. – Vagy azt akarod mondani, hogy akad nála különb vadász? Lefogadom, hogy az embereid nagy részét kenterbe verném íjászatban. Akkor meg miért ne lovagolhatnék ki veletek?

– Mert a nők... nem szoktak... ez hagyomány... – habogott Azor.

Valke talpra ugrott, és az asztalra tenyerelve a felé hajolt.

– Akkor épp itt az ideje, hogy megváltoztassátok a hagyományaitokat, mert akár tetszik, akár nem, én bizony részt fogok venni a vadászaton!

Azor megszeppenten pislogott, de legalább nem ellenkezett. Lukan megeresztett egy vigyort, és Éleon úr mindig szigorú arcán is mosoly suhant át.

– Ez az én lányom – állapította meg elégedetten, és végigsimított a szakállán. – Kérdés se fér hozzá, hogy a vadászok közt a helyed.

– De apa! – csattant fel Azor. – Ezt nem szabadna...

– A húgodnak igaza van – vágott közbe Éleon úr. – Vissza kell térnünk a gyökereinkhez. Vissza kell térnünk Reiyához!

Valke egy pillanatig a férfi arcát figyelte, aztán lassan visszasüppedt a székébe, és bólintott.

– Helyes!

– Látnod kellene most az arcodat, Azor! – jegyezte meg Lukan szemtelenül.

Victoria erre még jobban összepréselte az ajkát, és olyan tekintettel meredt rá, mintha megpróbálná szemmel verni.

A feszült pillanatot Mila törte meg egy sóhajtással.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha lepihenek – jelentette be, és nagy nehezen feltápászkodott.

Lukan, mint egy hűséges eb ugrott is, hogy átkarolja a derekát, és kivezesse őt az étkezőből. Valke oldalra húzta a száját, ahogy utánuk pillantott. Szerencsétlen Lukannak mindig úgy kellett táncolnia, ahogy az a házsártos banya fütyült. Többször meg akarta említeni már neki, hogy a sarkára kellene végre állnia, de nem tudta biztosra, mennyire avatkozhat bele az életébe.

Amikor Azor és Victoria is távozni készültek, Valke fölpattant. Mindenképpen el akarta kerülni, hogy kettesben maradjon Éleon úrral meg Lunet úrnővel, mert akkor hallgathatta volna a marakodásukat. Különben is, ki kell pihennie magát, hogy másnap igazán formában legyen. Meg kell mutatnia a sólyomvári férfiaknak, mire képes Reiya leánya.

Azonban hiába feküdt le, hiába hunyta le a szemét, nem nyomta el az álom. Ahogy alábbhagyott a Vadászünnep miatti izgatottsága, rádöbbent, hogy ki tudja, hányszáz éves hagyományba fog belerondítani a jelenlétével. És bár Éleont sikerült meggyőznie, hogy odavaló, vajon hogy fogadják a többiek? Persze, ért a vadászathoz, de mellkasára mázsás súly telepedett, ahogy arra gondolt, velük akar ünnepelni, pedig még arra sem emlékszik, hogy közülük való lenne.

Még mindig zavarta, ha Elanornak szólították. Még mindig zavarta, hogy Azor és Lukan olyan bizalmas hangon beszélgettek vele, mintha ezer titok kötné össze őket. Úgy érezte magát, mint aki lemaradt valami fontosról. Valami fontosról, amivel rajta kívül mindenki tisztában van.

Egy pillanatra megint elfogta a honvágy. Damorba kívánkozott, a barátaihoz. Akik valóban ismerték őt. Valkét.

Ám ahogy Renardra gondolt, a mellkasát mintha tarkózó tőrrel szurkálták volna, a fájdalom szinte elviselhetetlen volt. Nem szeretlek. Soha nem is szerettelek igazán. Valke torkát sírás feszítette. Az oldalára fordult, az arcához szorította a párnáját, és belezokogott. Nem akarta, hogy mások hallják. Nem akarta, hogy bárki kérdezősködjön, mi bántja. Ő is pontosan tudta, hogy túl kellene már lépnie rajta. El kellene felejtenie Renardot. El kellene felejtenie Valkét. Mégis képtelen volt szabadulni az emlékektől.

Másnap, amikor Lukan ébresztette, közel sem érezte magát olyan kipihentnek, mint szerette volna. A szeme bedagadt a sírástól, az arca is puffadtabb volt az átlagosnál. Tudta, hogy Lukan is észrevette ezt, és hálás volt neki, amiért nem kérdezett rá nyíltan, mi bántja.

– Hoztam neked nadrágot, inget meg mellényt – mutatott a tükrös asztalka felé. – Kényelmesebb lesz, mint a fodros ruhácskáid.

– Köszönöm – válaszolta Valke. – Azor megbékélt már a gondolattal, hogy én is megyek?

– Szerintem bántja az önérzetét, hogy apánk neked adott igazat és nem neki – vont vállat Lukan. – De előbb-utóbb majd csak túlteszi magát rajta.

Valkénak összeszorult a gyomra. Tudta, hogy Lukan szavainak semmi köze a Renarddal kapcsolatos érzéseihez, mégis önkéntelenül az előző este ötlött fel benne. Mielőtt újra maga alá teperte volna a bánat, gyorsan fölmarkolta a ruhákat, és a paraván mögé ment, hogy felöltözzön.

– Tudtál aludni vagy Mila megint egész éjjel horkolt?

– Az oldalára fordítottam, így egészen tűrhető volt.

– Durcásnak tűnt a vacsoraasztalnál. Ezúttal mi bántotta?

– Szorított a cipője. Aztán felkapta a vizet, amikor mondtam neki, hogy menjen mezítláb.

Valke megcsóválta a fejét, de inkább az ajkába harapott, még mielőtt kicsúszott volna rajta, mit gondol Miláról.

– Lukan – lépett ki a paraván takarásából, amikor felöltözött. – Szerinted a többiek is felháborodnak majd amiatt, hogy veletek tartok?

– Amint meglátják, hogy bánsz az íjjal, hidd el, nem akadékoskodnak tovább. Meg aztán a Pipacsvári ütközet óta sokan úgy tekintenek rád, mint Reiya kiválasztottjára, meg a sólyomfiak felszabadítójára. Azt gondolják, a képességeidnek hála végre sikerül kiszakadnunk a Császárságból.

– Nagyszerű – válaszolta Valke összeszoruló torokkal. Nem akarta, hogy az emberek ilyen elvárásokat támasszanak felé, hiszen még arra sem képes, hogy az emlékeit visszaszerezze. Ráadásul rettegett a benne lakozó Fenevad erejétől. Mi lesz, ha ismét elszabadul? Az a szörny senkinek sem kegyelmez. Még a sólyomszülötteknek sem!

Valke feszengve lépett ki a várból Lukan oldalán. A szíve a torkában dobogott, idegessége azonban akkor hágott a tetőfokra, amikor kilovagoltak a városból, és meglátta az erdőszélen gyülekező vadászokat.

Nehezen lélegzett, a torkába olyan hatalmas gombóc nőtt, hogy még nyelni sem tudott. Lukan egész végig beszélt hozzá, de nem tudta volna megmondani, hogy miről, egyre csak az járt a fejében, hogyan fogadják majd a többiek. Ahogy közelebb értek a vadászokhoz, Valke még a lélegzetét is visszafojtotta. Látta, hogy mennyi tekintet szegeződik rá, az arcok egybemosódtak, forgott vele a világ. Majdnem lefordult a lóról, egész testében remegett, izzadt tenyerében csúszott a kantár. Pedig mennyire szerette volna egy erős, magabiztos nő benyomását kelteni!

Aztán meglátta Riont.

A férfi rámosolygott, és odalovagolt hozzá. Valke arcába azonnal vér szökött, a gyomrában viszont enyhült a görcs.

– Örülök, hogy ezúttal te is velünk tartasz – mormolta Rion úgy, hogy csak ő hallja.

– Gondolom, a többiek nem voltak úgy elragadtatva ettől. – Valke bőrét még mindig égették a rászegeződő tekintetek.

– A legtöbben kimondottan örültek neki. Azt a maréknyi embert pedig, aki tiltakozni kezdett, Éleon úr azonnal rendre utasította.

Valke pillantása Azorra tévedt. Ahogy találkozott a tekintetük, a férfi halványan elmosolyodott. Úgy tűnt, már nem neheztel rá a változó hagyományok miatt.

– Hát akkor – köszörülte meg a torkát Lukan –, én már nem is zavarnék tovább. Jó vadászatot! – Sokatmondó tekintettel nézett Rionra, közben Valke felé biccentett a fejével.

***

Lukan jóllakottan nyújtózkodott vacsora után, és azzal a lendülettel magához is ölelte Milát.

– Táncolhatnánk – súgta a fülébe, és csókot nyomott az arcára.

Mila oldalra húzta a száját, és megrázta a fejét.

– Ekkora pocakkal örülök, ha vissza tudok vánszorogni a várba.

– Ha szeretnéd, a karjaimban viszlek vissza – hízelgett tovább, és ezúttal a nyakát csókolta, pontosan a füle alatt.

– Részeg vagy – mordult fel Mila, és eltolta őt magától.

Lukant sértette a hangnem.

– Alig egy pohárral ittam. És különben is, ma ünneplünk! Nem várhatod el, hogy egész este vizet igyak!

Mila összepréselte az ajkát, és mereven maga elé bámult. Lukan dühösen kifújta a levegőt, majd látványos mozdulattal fölemelte a poharát, és kiitta. Ahogy az üres pohár koppant az asztalon, Mila felmordult, de nem szólt semmit. Még csak rá sem nézett.

– Elárulnád már végre, hogy mi a fene bajod van? – kérdezte Lukan halkan. Érezte, hogy már nem bírja sokáig cérnával. Mila viselkedése megőrjítette! Ráadásul azóta nem szeretkeztek, amióta visszatért Pipacsvárból!

Mivel úgy tűnt, Milának esze ágában sincs válaszolni, Lukan újra teletöltötte a poharát. Eltökélte, hogy addig iszik, amíg megtöri Milát.

– A húgod rossz hatással van Amirára – szólalt meg felesége ridegen.

Lukan homlokráncolva meredt rá, aztán Elanor felé fordult. A lány a bográcsokon túl, az egyik földbe szúrt fáklya mellett táncolt Amirával. Arcukon önfeledt mosoly terült szét, aztán megjelent Alden is, és Elanor lábába csimpaszkodott. A fiúcska arca csupa maszat volt, és a vigyora azt súgta, rosszban sántikál.

– Pörgess meg! – utasította Elanort Azort is megszégyenítő határozottsággal.

– De csak, ha nem visítasz közben!

Alden bólintott, mire Elanor megragadta Aldent, és elhátrált Amirától.

– Fogalmam sincs, mire gondolsz – válaszolta Lukan őszintén. Semmi olyat nem látott, amit rosszallott volna.

– Hát persze, hiszen ha a húgodról van szó, megvakulsz! De nézd meg, milyen példát mutat Amirának az öltözékével! És a múltkor is tollpihéket találtam a lányunk hajában! Nem akarom, hogy az eszét vegye az ostoba őssólymos történeteivel! Amira még pici! Mégis mit tennél, ha a húgod hatására kivetné magát az ablakból, hogy repüljön?

Lukan szóhoz sem jutott. Mila tényleg azt feltételezi Elanorról, hogy ártani akar a lányuknak? Ráadásul Sólyomvárban vannak, ez a hely az őssólymos történetek melegágya! Elanor pedig rendes, vadász ruhát viselt.

Válaszra nyitotta a száját, ám ekkor Alden torka szakadtából üvölteni kezdett, ahogy Elanor meglódította. Amira befogta a fülét, és még a szemét is összeszorította.

– Mintha egy malacot kínoznának – jegyezte meg Azor csípőre tett kézzel, ahogy odalépett Lukan mögé.

Lukan ideges mosolyra húzta a száját a megjegyzés hallatán, de nem nézett a bátyjára. Mila szavain rágódott. Korábban esküdni mert volna rá, hogy Elanor és a felesége kedvelni fogják egymást, de egyre inkább úgy tűnt, tévedett velük kapcsolatban.

– Alden! – kiáltotta Azor. – Ideje nyugovóra térni! – Annak idején ugyanezzel a hangsúllyal vetett véget az ő jókedvüknek is.

Abban a pillanatban Lukan szívesen lett volna újra gyerek. Mennyivel kevesebb teher nyomná a vállát!

Alden nyelvet öltött az apjára, és amikor Azor megindult felé, a kisfiú elviharzott.

– Vajon kire üthetett ez a gyerek? Két karót nyelt neveli, és nézd meg, milyen eleven lett! – jegyezte meg Lukan, és Mila keze felé nyúlt.

Felesége nem húzódott el, amit jó jelnek vett.

– Szeretlek, Mila! Ugye tudod, hogy így van? – suttogta Lukan, majd végigsimított hüvelykujjával felesége kézfején.

Mila feszült vonásai ellazultak, a szája sarkában mosoly bujkált. Egy pillanatra úgy tűnt, sikerült elásniuk a csatabárdot, ám amikor Elanor Amira felé nyújtotta a kezét, készen arra, hogy őt is megpörgesse, mint Aldent, Mila arcizmai újult erővel rándultak össze.

– Elég! – csattant fel, és kirántotta a kezét Lukanéból, majd föltápászkodott. – Későre jár, jobb lesz, ha mi is lefekszünk aludni.

Amira arca megnyúlt, könyörgő tekintettel nézett hol rá, hol Lukanra. A férfi tudta, hogy jobb, ha nem avatkozik be. Szótlanul figyelte, ahogy Mila megragadja Amira kezét, majd felé fordul.

Lukan pontosan tudta, mit vár tőle, de belefáradt abba, hogy kötélen rángassák. Legalább ma este hadd lazítson egy kicsit! Reiyára, hiszen megérdemli! Ezért inkább úgy tett, mintha nem értené Mila pillantását, és azt, hogy a fejével a vár irányába bökött.

– Én még maradok egy kicsit – jelentette ki.

– Felőlem! – Mila olyan nyűgös arcot vágott, amiből Lukan azonnal tudta, baj, hogy maradni akar, sőt, már az is baj, hogy egyáltalán eszébe jutott ilyesmi.

Lukan ujjai ráfeszültek a poharára, aztán anélkül az asztalhoz vágta, hogy akár egy kortyot is ivott volna belőle. A vörösbor bordó pöttyöket hagyott a terítőn.

– Jól van, akkor jövök – morogta, miközben fölkelt.

– Miért? Talán azt hiszed, hogy egyedül nem boldogulnék? – csattant fel Mila. Szeme villámokat szórt, és Lukan fogadni mert volna rá, hogy éppen megátkozza. – Különben is maradni akartál, úgyhogy csak maradj! És érezd jól magad! – Mila sarkon fordult, és Amirát maga után húzva elsietett.

Hát persze, ezek után biztosan jól fogja érezni magát, gondolta keserűen, és színültig töltötte a poharát.

– Szerintem utána kellene menned – jegyezte meg Elanor, amikor visszaült az asztalhoz.

– Szerintem meg nem – válaszolta mogorván Lukan. – Elegem van abból, hogy hiába próbálkozok, nem tudok a kedvére tenni. Fogalmam sincs, mi ütött belé, de régebben nem volt ilyen kiállhatatlan.

– Talán bántja valami – kapcsolódott be a beszélgetésbe Rion is, aki két tál, gőzölgő raguval ült le Elanor mellé. – Hoztam neked is – csúsztatta a lány elé az egyiket.

Elanor közelebb húzódott hozzá a padon, és ahogy a válluk összeért, feszengve összemosolyogtak. Nagyon úgy tűnt, hogy valami alakul közöttük.

– Tudod, mi lenne jó hozzá? – kérdezte Elanor tele szájjal. – Pogácsa! Megyek, és hozok egy párat!

– Pont, mint régen. – Rion arcán bárgyú vigyor terült el. – Régen is úgy ette. Jó sok pogácsával.

– Van, ami nem változik – jegyezte meg Lukan. – Például az érzéseid iránta.

Rion lepisszegte, és gyorsan Elanor irányába lesett.

– Nem tud róla semmit, és ez maradjon is így, rendben?

– Le kellene csapnod rá. – Lukan tényleg nem értette, mi a fészkes fenére vár még Rion. Talán arra, hogy Elanor valljon neki szerelmet? – Ha továbbra sem lépsz, más majd megkaparintja az orrod előtt. Pont, mint ahogy Kazu tette.

Rion elvörösödött. Hogy azért, mert szégyellte magát, vagy a Kazu iránti dühből, Lukan nem tudta volna megmondani.

– Tudod, hogy apánk sólyomszülöttet szán neki. Nem rejti véka alá.

– Már nekem is említette – motyogta Rion, és ha lehet, még vörösebbé vált az arca.

– Akkor meg mire vársz még? Van valakid?

– Nincs.

– Már nem vagy úgy oda érte?

Rion Elanor felé lesett. Az arcára volt írva minden. Vonásai ellazultak, szája széle mosolyra görbült, tekintetéből végtelen gyengédség áradt.

– Dehogynem...– suttogta, aztán lesütötte a szemét. – Csak... azt hiszem, ez most túl sok lenne neki. Nemrég ért véget a kapcsolata azzal a damori férfival, és próbálja visszaszerezni az emlékeit, na meg megtalálni a helyét Sólyomvárban. Talán most nem vágyik másra, csak egy barátra.

Lukan elhúzta a száját. Úgy vélte, Rion csak gyávaságból hárít.

– Hát – vont vállat –, te tudod. Csak ne lepődj meg, ha ezúttal is elszalasztod a lehetőséged!

Rion mély levegőt vett, és újra Elanor felé lesett.

– Mit szólnátok egy kis búfelejtőhöz a Véres Karomban? – rukkolt elő az ötlettel a lány abban a pillanatban, ahogy lezuttyant Rion mellé a padra. – Szerintem mindannyiunknak jót tenne. Nekem legalábbis biztosan.

– Nekem is – bólintott Lukan. – Mila komolyan az őrületbe kerget!

– Tudod, lassan engem is. Szerintem velem van a baja – Elanor a füle mögé tűrte a haját, és Lukan szemébe nézett. – Nem kedvel. Látom rajta. Ha Amirával játszom, egész idő alatt minket bámul. Az arcáról olyankor süt az ingerültség. – Elanor úgy tett, mintha nem különösebben zavarná ez, de Lukan látta rajta, hogy igenis bántja a dolog.

Amikor végül a Véres Karom felé vették az irányt, Lukan még mindig azon rágódott, hogy vajon a húgának tényleg igaza van-e? És ha igen, vajon ezért változott meg Mila? Hiszen azóta viselkedik így, amióta visszatértek Pipacsvárból. Lukan nem tudta, mit tegyen. Kérdezzen rá nyíltan a feleségénél? Vagy próbálja meg elviselni? Arra huzamosabb ideig képtelen lenne!

A húgára pillantott, és nagyot sóhajtott. Nem várja el, hogy legjobb barátnők legyenek, hiszen Elanor olykor furcsa dolgokat tesz vagy mond, de legalább viseljék el egymást.

A kocsma már dugig volt emberekkel, amikor beléptek, és Lukant azonnal arcul csapta a fülledt bor- és izzadtságszag. Már most hányingere támadt tőle, pedig még alig ivott. Rion is elfintorodott, ám Elanor mintha meg sem érezte volna. Letelepedett az egyik széles asztalhoz, aminél már ült pár vadász. Lukan mindegyiküket ismerte látásból, közülük többet ő toborozott be katonának. Az óriási hangzavarban alig értették egymás szavát. Néhányan énekeltek, mások csak simán kiabáltak, káromkodtak, röhögtek.

– Már most imádom! – kiabálta Elanor, miután az egyik tejfölösszájú vadász felé csúsztatta a boroskancsót. A lány valahonnan poharakat is szerzett – amik ugyan nem tűntek túl tisztának –, és teletöltötte mindhármuknak.

Rion elfintorodott, de amikor Elanor a kezébe nyomta, nem ellenkezett, húzóra fölhajtotta a bort. Lukan torkában kellemes melegség támadt, ami a mellkasa irányába kúszott. Tudta, hogy nem kellene túlzottan lerészegednie, arra az esetre, ha Milának éppen éjszaka indulna be a szülés, de muszáj volt ellazulnia kicsit.

– Tudjátok – Elanornak sikerült túlharsognia a többieket – nagyon jól éreztem ma magam! Jót tett a vadászat! Egy kicsit sikerült kiszellőztetnem a fejem, és megfeledkeznem... a problémáimról.

Lukan hümmögve bólogatott, de gondolatban leragadt Milánál. Lassan kortyolgatta az italát, közben Elanor egyre hangosabbá és bőbeszédűbbé vált. Szavait eltúlzott kézmozdulatokkal kísérte, közben néha-néha felhajtott egy újabb pohárral.

Lukannak csak az tűnt fel, hogy kiürült a kancsó, pedig ő alig ivott, a húga arca pedig feltűnően kipirult. A szeme is furcsán csillogott, és vigyorgott, mint a vadalma.

– Renard meg akár – kiáltotta akadozó nyelvvel – meg is baszhatja magát! – Tenyere hangosan csattant az asztal lapján, aztán ismét a szájához emelte a poharát. Amikor rádöbbent, hogy üres, fölvihogott, aztán a mellette ülő, ifjú vadászhoz fordult, és meglökte a könyökével. – Reiya leánya szomjazik! – tartotta elé kiürült poharát.

Lukan felvonta a szemöldökét. Még sosem látta ilyennek Elanort. Úgy tűnt, mintha épp keresztbe le akarná nyelni azt a szerencsétlen fiút, ha nem teszi, amit kért tőle. Ráadásul, ahogy beszélt... mintha Carino szólt volna belőle.

Az ifjú vadász is megszeppent, majd nyaktól fölfelé úgy elvörösödött, mintha az összes vér oda tódult volna a testéből. Ügyetlenül megragadta Elanor poharát, és teletöltötte a kancsójukból.

– Köszönöm! – Elanor megragadta a poharat, és maga elé húzta. – Ígérem, hogy meghálálom a nagylelkűségedet, kedves – amikor rájött, hogy fogalma sincs róla, hogy hívják a fiút, elakadt a szava. – Sólyom fiú – bökte ki végül, és sután megveregette a vállát. – Tehát – fordult vissza hozzájuk Elanor. – Ha bármi ötletetek van, hogyan szerezhetném vissza az emlékeimet, ne tartsátok magatokban!

Lukan szótlanul bámult rá. Lövése sem volt, mi olyat tehetnének még, amit idáig nem tettek meg.

Elanor Rion felé fordult, fél kézzel átkarolta a nyakát, és a fejét a fiú vállára hajtotta. Lukannak el kellett ismernie, hogy jól mutatnának együtt. És Rion annyi év után még mindig szívből szerette. A húgának biztosan jó dolga lenne mellette.

– Árulj el egy titkot! – Elanor egyre furcsábban formázta a szavakat, mintha zsibbadt volna az ajka. Fölemelte a fejét, és Rionra nézett. Pontosabban mondva az ajkát szuggerálta.

Lukan egy pillanatra biztosra vette, hogy odahajol hozzá, és megcsókolja. Talán Rion is ettől félt, láthatóan feszélyezte a helyzet. Továbbra is kerülte a lány tekintetét, inkább mereven bámult maga elé.

Ám Elanor megunta a várakozást, megragadta Rion állát, és maga felé fordította a fejét.

– A szeretőm voltál, ugye? – kérdezett rá nyíltan, minden szégyenérzet nélkül.

Rion eltátotta a száját, talán válaszolni akart, aztán eltolta Elanort, és fölpattant.

– Lukan, egy szóra – bökött fejével a pult felé.

– Ha odamentek, hozzatok még bort! Valaki megitta! – kuncogott Elanor, és Lukan kezébe nyomta a kancsót.

Lukan a szemét forgatta, és bár nem szívesen hagyta ott Elanort ilyen állapotban, Rionnal tartott.

– Haza kellene vinned a húgodat! – jelentette ki Rion, amikor Lukan letette az üres kancsót a pultra, és intett a csaposnak.

– Mi lenne, ha te kísérnéd vissza a várba? – vetette fel vigyorogva. – Hiszen úgyis a szeretője voltál, nem?

– Tudom, mit vársz tőlem, Lukan, de... ez nem a megfelelő pillanat. Elanor olyan... olyan...

– Felszabadult?

– Részeg!

– Ugyan! Elanor jól van, csak ünnepel!

Rion felvonta a szemöldökét, és kétkedve nézett Lukanra.

– Szerinted tényleg jól van? Mert szerintem kegyetlenül magányos itt, Sólyomvárban. Bántja, hogy minden igyekezete ellenére sem sikerült visszaszereznie az emlékeit. És szomorú, amiért az a damori férfi kiadta az útját. Csak vidd haza, kérlek! Rossz őt ilyen sebezhetőnek látni.

Lukan nagyot szusszant. Rionnak igaza volt.

– Majd holnap beszélek vele – tette hozzá Rion rövid hallgatás után –, csak most... képtelen vagyok megbirkózni a helyzettel. Úgy érzem, nem tudok a közelében maradni. Épp elégszer kellett így látnom az apámat, és Elanort nem szeretném.

– Rendben! – válaszolta Lukan. – Visszakísérem a várba.

Rion hálásan elmosolyodott, aztán visszafordultak az asztal felé, ahol korábban ültek. Elanornak azonban nyoma sem volt. Lukan izmai megfeszültek, gyomrából jeges zsibbadás áradt szét. Futólépésben tette meg az utat az asztalig, félretaszítva néhány mulatozót.

– Hol van a húgom? – kiabálta az asztalnál ülőknek.

Azok azonban túl részegek voltak már ahhoz, hogy bármit is felfogjanak az egészből. Tompa tekintettel vonogatták a vállukat, az egyikük öklendezve az asztal alá bukott. Egyedül az ifjú vadász hiányzott. Az, amelyik korábban teletöltötte Elanor poharát.

Rion arcára is kiült a kétségbeesés.

– Esküszöm, ha részegen sólyommá vált, én kinyírom – morogta Lukan, és öles léptekkel megindult az ajtó felé. Olyan lendülettel nyitotta ki, hogy majdnem kiszakadt a tokjából. A kintről érkező hűvös levegő arcon csapta, de nem csillapította a dühét.

– Ugye nem töri össze magát? – lihegett Rion a sarkában.

– Hidd el, az lesz a legkisebb gondja! – válaszolta, és kicsörtetett.

Köszönöm, hogy elolvastátok a fejezetet! Valamiért nagyon nehezen hoztam össze, és nem is vagyok vele maradéktalanul elégedett. Nem tudom, még mi lesz a Sólyomtollas veszedelem sorsa, mostanában sokat gondolkodtam a cselekményén, az újraírásán, hogy melyik nézőpontkaraktereket tartsam meg, melyikre nem lesz szükség, hogy milyen célcsoportot tudnék belőni neki, próbáljam megtartani ya-nak, vagy vigyem el felnőtt fantasy irányába? Vajon valaha kiadható lesz-e? 

Kicsit túlagyaltam a dolgot, és ez most letörte a lelkesedésemet is. :(

Remélem, jövő héten azért sikerül újra lendületbe jönnöm vele. 

A következő rész nem tudom, mikorra várható, igyekezni fogok vele. :) 

Ha tetszett a mai rész, bátran csillagozzatok és kommenteljetek! <3 Köszönöm, hogy velem vagytok, és követitek a történet alakulását!