954. év – Ősz, Nu első hava

Damor – Pipacsvár

Kazu kimerülten vánszorgott az őrök gyűrűjében. A hónapok óta tartó fogság meghozta az eredményét. Hiába cipeltettek vele köveket a várfal rendbehozásánál, mivel alig jutott nekik élelem, alaposan lesoványodott, és az ereje is mintha elhagyta volna.

A fogolycserére a pipacsvári réten került sor. Ott, ahol már fölállították a pavilonokat a tárgyalások folytatására. Kazu többször is hallotta, hogy a lázadó katonák azt rebesgették, nemcsak császári küldöttség érkezik a tanácskozásra, hanem Damor királya is tiszteletét teszi.

De efelől csak akkor bizonyosodott meg, amikor Denoss sátrába kísérték, és végre lekerült a béklyó a csuklójáról.

– Az a tollas szajha tehet mindenről – fakadt ki a hadvezér, ahogy kettesben maradtak. Fakó bőrén még szembetűnőbbé váltak a hegek, tompa tekintete kialvatlanságról árulkodott. Száját összepréselte, szemöldökét haragosan összevonta. A jobb keze mellett félig kiürült borospalack és egy ezüstkupa állt. – Áthúzta a számításainkat, csak mert úgy döntött, a damori lázadók pártját fogja. Most képzeld el, mi mindent elérhettünk volna, ha a császár szolgálatába áll! – A férfi ideges járkálásba kezdett, aztán megállt Kazu előtt, és rászegezte átható tekintetét. – Tudtál róla, hogy ilyen képességek birtokában van?

Kazu megrázta a fejét. A megjegyzését, miszerint Elanor legkülönlegesebb képességének azt tartotta, hogy öt pogácsát is be tudott tömni a szájába egyszerre, inkább megtartotta magának.

– Mégis hogy a jó büdös életbe szerzett Őssólymokat? Azt se tudtam, hogy valóban léteznek!

– Fogalmam sincs, uram – felelte Kazu, mert úgy érezte, Denoss még mindig tőle vár magyarázatot a történtekre. – Én halottnak hittem.

Denoss újra rápillantott, aztán az asztalához sétált, elővett még egy kupát, és a sajátjával együtt színültig töltötte.

– Jót átbaszott mindenkit az a rühes ribanc! – Denoss nem válogatta meg a szavait, miközben átnyújtotta neki az egyik kupát, aztán mohón beleivott a sajátjába. – A császár bizonyára tajtékzott dühében. Mindenesetre parancsba adta a teendőinket – ideges mozdulattal az asztalán heverő levél felé intett. – Józan döntések. Főleg most, hogy a damori király is békülősdit akar játszani a lázadókkal. Úgy tűnik, ők is visszariadtak a tollas bestiáktól, ráadásul Jo'dur fiai is egyre nyíltabban megmutatkoznak. Azt mondták, összefogásra van szükség ahhoz, hogy esélyünk legyen legyőzni őket. Quentin úrfi ma reggel érkezett, ő képviseli a császárt. Te pedig velünk tartasz, és ha bármi történik, az életeddel védelmezed őt, megértetted?

– Igen, uram! – Kazu kihúzta magát. Próbált minél sebezhetetlennek tűnni, de tudta, ilyen elgyötört állapotban könnyen alulmaradna, ha küzdelemre kerül a sor.

– Ott a kardod! – bökött fejével a fegyvertartó felé. – Kösd az oldaladra, és menj, mosakodj meg, mert bűzlesz! Aztán öltözz át, és egyél is valamit. Rossz rád nézni!

Kazu összepréselte a száját, és bólintott. Fölmarkolta a fegyverét, aztán sietős léptekkel távozott a hadvezér sátrából.

Miután megtette, amit Denoss kért tőle, elindult a közelben levő, bozótosabb rész felé, hogy még a tárgyalások megkezdése előtt könnyítsen magán. Amint azonban a bokrok közelébe ért, neszezés ütötte meg a fülét.

A kardja után kapott.

Csupán egy vörös kánya röppent fel, majd a legnagyobb meglepetésére egy csalódott arcú fiúcska bukkant fel utána.

– Elijesztetted! – vádló tekintetét végig Kazura szegezte, ahogy átfurakodott a cserjék között. – Pedig majdnem megfogtam!

– Miért hajkurászol madarakat, kölyök?

– Mert Valkének is van – válaszolta a fiúcska, miközben leporolgatta a nadrágját.

Kazu gyomra összeszorult a név hallatán. Tudta, hogy Elanor most így szólíttatja magát.

Ekkor vette csak jobban szemügyre a gyereket, és azonnal rájött, kihez tartozik. Vörös, torzonborz haja, barna szeme és óvatos tartása olyan volt, akár egy rókának.

Azonnal zsigeri gyűlölet áradt szét a testében. Raboskodása alatt mindenféle szóbeszédet csípett el Elanorról meg arról a baromarcú stratégáról. Eleinte nem gondolta, hogy igaza lenne, hiszen az a férfi öreg volt. Meg otromba is. Lutó – az arcát csúfító kelések ellenére – jobb döntés lett volna. De aztán annyian rebesgették, hogy nem tudta figyelmen kívül hagyni.

– Elanornak hívják – javította ki élesen azt a koszos kis pondrót. – Különben is, hiába erőlködsz a madárfogással, hogy lenyűgözd őt, úgysem találkoztok többet.

– Miért ne találkoznánk? – Az a kis mitugrász csípőre vágta a kezét, kihúzta magát, de még így nevetségesen apró volt. – Valke vissza fog jönni! – toppantott indulatosan, de attól, hogy Kazu továbbra rezzenéstelen arccal nézett rá, jól láthatóan elbizonytalanodott. Vörösesbarna szemöldöke feljebb kúszott, szája széle lefelé görbült. – Most el kellett mennie, de majd... majd úgyis visszajön – jelentette ki, de szavaiból kihallatszott a kétely.

– Tévedsz – válaszolta Kazu, és élvezettel figyelte, hogy az a kis vakarék egyre jobban elkenődik. – Elanor visszatért Sólyom-völgybe, ahonnan származik, és nem pazarol rád vagy a koszos apádra több időt.

– Köszönöm, hogy a szabadidődben a fiamat szórakoztatod – szólalt meg Mera hűvösen Kazu háta mögött.

– Szívesen tettem – válaszolta mímelt előzékenységgel, ahogy megfordult.

Hiába nézett végig a férfin, még mindig nem értette, Elanor hogyan tudott leállni vele – ha ugyan valóban megtette. Mera nem volt magas, sem izmos, csak olyan alattomos képű, hegyes orrú barom.

– Apa! – rángatta meg a fiúcska a férfi karját. – Mikor jön vissza Valke?

A lázadók stratégája Kazura pillantott, állkapcsa jól láthatón megfeszült, de nem válaszolt a kérdésre.

– Gyere, Kinu! Menjünk – mondta, azzal karon ragadta a fiút, és elsietett vele.

A gyűlést a réten felállított legnagyobb pavilonban tartották. Ahogy Kazu belépett, arcul csapta a meleg. Mire helyet foglalt Denoss mellett, már izzadtságcseppek gyöngyöztek a homlokán.

A hadvezér másik oldalán Quentin, a császár ifjabbik fia feszengett. A húszas évei elején járt, bőre olyan fehér volt, mintha még soha életében nem érte volna napfény, égszínkék szeme ide-oda rebbent, miközben az egybegyűlteket figyelte. Lenszőke haja hullámosan omlott a vállára, kezével aranyszín selyemruháját morzsolgatta. Ujjain még a szűrt fényben is szikráztak az ékkövekkel kirakott gyűrűk. Vékony ajka remegett, szaporán kapkodta a levegőt.

Ritka gyáva alak lehet, gondolta Kazu.

A lázadók vezére szólalt föl először.

Szó esett a tárgyalások jelenlegi állásáról, a fogolycserékről, a Határvidékhez kapcsolódó megállapodásokról, majd túlestek a kötelező formalitásokon, amikor minden jelenlevő bemutatkozott.

Quentin helyett azonban Denoss beszélt.

Ezen a ponton Kazu számára is egyértelművé vált, hogy a fiú csak testileg képviselte az Enid Birodalmat, a döntéseket Denoss fogja meghozni a császár nevében.

Bár érthetőnek tűnt a döntés, Kazu sem bízott volna rá arra a szerencsétlenre ilyen felelősségteljes szerepet.

– Azt reméltem, találkozhatok a leánnyal – szólalt meg erőteljes hangon Ramonel király, kirángatva Kazut a gondolataiból.

– Sajnálom, de Valke jelenleg nem tartózkodik Damorban – válaszolta Lotain nyugodt hangon.

– Hát akkor szóljanak neki! Látni szeretném azt, aki képes parancsolni az Őssólymoknak!

– Valkénak a jelenlegi helyzetben nyugalomra van szüksége, és nem arra, hogy mutatványost játsszon, mert magának éppen ahhoz van kedve! – csattant fel Mera, szeme szikrákat szórt. Aztán észbe kapott, nyugalmat erőltetett magára, arcáról egy pillanat alatt eltűntek az érzelmei. – Bocsásson meg, uram, de nem áll módunkban megparancsolni neki, hogy ide jöjjön. Be kell érnie velünk.

Ramonel végigsimított széles mellkasán, mintha a tengerkék bársonytunika ráncait akarta volna kisimítani, aztán összekulcsolta az ujjait az asztalon.

– Értem. Ezek szerint kénytelen leszek látatlanban embereket küldeni a megsegítésére – közölte.

– Mit ért ezalatt pontosan? – tette fel Lotain a kérdést.

– Hogy hajlandó vagyok megadni neki minden támogatást, amire csak szüksége van a feladata elvégzéséhez.

– Ez a félkegyelmű be akar férkőzni a tollas szuka bizalmába – suttogta Denoss úgy, hogy csak Kazu hallja.

– Ráadásképp pedig a középső fiam asszonyául venné – tette hozzá a damori király büszkén kidüllesztve a mellkasát. – Miiran hagyományok szerint, ha ő úgy kívánja.

– Jobb lesz, ha nem éli bele magát, ugyanis Quentin úrfi már visszautasíthatatlan ajánlatot tett Elanor hercegnőnek! – szúrt oda neki Denoss.

Kazu legszívesebben felhördült volna. A császárnak talán elment a józen esze? Elanor az ellensége volt! Ha ő nincs, minden probléma nélkül bevették volna Pipacsvárat, és már útban lennének Arden felé! Mégis hogyan tud elsiklani efölött? A hozzá végsőkig hűséges katonák élete fölött?

Meg kellett volna torolnia, amit tett, nem pedig házassági ajánlattal előállni!

– Miféle feladatra gondol? – Lotain újabb kérdést szegezett Ramonel királynak.

– A sárkányok felébresztésére – jelentette ki a férfi.

Egy pillanatra fülsértő csönd támadt, majd mindenki egyszerre kezdett pusmogni. Kazu úgy érezte, egyre jobban elveszíti a beszélgetés fonalát.

– Ez őrültség! – horkantott föl Denoss.

– Mint ahogy az őssólymok is azok? Vagy az erő, amit a lány birtokol? – emelte föl a hangját Ramonel. – Az egyik tanácsadóm figyelmeztetett rá, hogy veszíteni fogunk Ardennél. Ahogy azokról a tollas bestiákról is említést tett. Légből kapott sületlenségnek hangzott, nem is hittem neki. De többé nem esek ebbe a hibába!

– Szabadna tudnunk, hogy ki ez a titokzatos tanácsadó? – tette fel a kérdést Mera, közben rezzenéstelen tekintettel figyelte Ramonelt.

– Egy ifjú varázsló, Rilkin.

– Egy varázsló? Mintha azok olyan megbízhatóak lennének – vágott vissza Mera, mire a lázadók vezére csöndre intette.

– Ha a tanácsadója, akkor bizonyára magával tartott. Megtudhatnám, hol van? – vette át a szót Lotain.

– Dolga akadt. És ugyebár nem várja, hogy még arról is beszámoljak magának, aminek semmi köze a megbeszélnivalónkhoz?

Lotain, ha sértette is a válasz, nem mutatta ki. Elmosolyodott, és Ramonel felé biccentett.

– Ha így állunk, természetesen én is támogatom Valkét! Szívesen a rendelkezésére bocsátom a legjobb embereimet!

– Ezek tényleg elhiszik – suttogta Quentin a hadvezérhez hajolva –, hogy léteznek a sárkányok?

– Ha léteznek, ha nem, abban biztos vagyok, hogy szemmel akarják tartani azt a bolhás szajhát. Meg gondolom megpróbálják behízelegni magukat a kegyeibe!

– Ké-kérem, ne illesse i-ilyen nevekkel a jövendőbelimet! – Quentin ajka ugyan még mindig remegett, ahogy visszaszólt Denossnak, arcáról ugyanakkor császári gőg tükröződött.

– Elnézést Quentin úrfi! Többet nem fordul elő! – morogta Denoss.

Kazu biztosra vette, hogy magában átkozza azt a selyembe bújtatott nyomorultat!

Mire a tárgyaló felek úgy döntöttek, ideje ebédszünetet tartani, Kazu háta már izzadtságban úszott. Azt is megállapította magában, hogy fölösleges volt lemosakodnia a tanácskozás előtt, mert legalább annyira bűzlik, mint amikor kihozták a tömlöcből. Quentin homlokán bezzeg egyetlen izzadtságcsepp sem ütközött ki, pedig vagy húsz réteg ruha volt rajta, és a közelében kellemes ibolyaillat terjengett.

Miután Denoss megmutatta neki a sátrát, eldöntötte, hogy lepihen egy kicsit. Arra azonban nem számított, hogy amint végignyúlik a felettébb rövid és kényelmetlen ágyon, egy fehér sólyom libben be hozzá.

Kazu teste megfeszült, ahogy a madárra pillantott. A madárra, aminek a lábához egy összetekert papírt kötöztek.

Egy üzenet... Elanortól...

Hatalmasat dobbant a szíve. Tétovázás nélkül megindult a sólyom felé, mielőtt azonban megérinthette volna, a madár szárnyra kapott, és kiröppent a sátorból.

Kazu elnyomott egy szitkozódást, és utána eredt.

A madár a közeli erdő felé suhant.

Kazu megszaporázta a lépteit, a torka kiszáradt. Tudni akarta, hogy mi áll abban a levélben! És hogy valóban Elanortól jött-e.

Ahogy az erdőszélre ért, szem elől tévesztette a sólymot. Mégis tétovázás nélkül vetette be magát a fák közé. Óvatosan lépkedett a hepehupás talajon, kezével eltolta az arca elé hajló ágakat. Sűrű volt az aljnövényzet, mégis reménykedett benne, hogy hamarosan rátalál a madárra.

– Kazu! – Elanor hangja csendült valahol a közelben, mire gondolkodás nélkül megiramodott.

Ennek eredményeképp elakadt a lába valamiben, és kishíján orra bukott. Mire visszanyerte az egyensúlyát, egy apró tisztáson állt. Elanor pedig előtte. A fehér sólyom a vállán ült.

Kazu mozdulatlanná dermedt. Lélegzetvisszafojtva figyelte a lány arcát, szóhoz sem jutott. Pedig mondani is akart neki valamit, de nem sikerült összeszednie a gondolatait.

Tett felé egy bizonytalan lépést, mire a lány teste áttetszővé vált, egy szempillantással később pedig teljesen eltűnt.

Kazut egyszeriben rossz érzés kerítette hatalmába. Mégis mi a fene történt?

– Sejtettem, hogy jó csali lesz – szólalt meg a háta mögött egy férfi.

Kazu izmai ugrásra készen megfeszültek. Azonnal a kardjáért nyúlt, de csak a hűlt helyét markolta. Akkor tudatosult benne, hogy a sátorban hagyta. A fehér sólyom megjelenése miatt teljesen megfeledkezett róla, hogy magával kellene vinnie.

Mekkora ostoba volt!

Ezzel véget is ért a mai fejezet!

Kazu végre újra szabad, a tárgyalások jól haladnak, Rilkin neve ismét felmerült, úgy tűnik, egy ideje már a damori király oldalán tevékenykedik, és egy kicsit Renard meg Kinu is feltűntek. A következő fejezetben kiderül, ki csalta el Kazut, bár szerintem sejtitek, és arra is fény derül, hogy miért. Két hét múlva pedig újra visszatérünk Sólyomvárba, hogy lássuk, hogyan alakul a sólyomfiókák élete. Remélem, fogom tudni hozni rendesen, pénteken a részeket, és nem fogok megcsúszni velük. Jelenleg megint egy írókurzust végzek, és keményebbnek bizonyult, mint amire számítottam. De nem panaszkodom, a Sámánsors második része egész jól összeállt ennek hála, ráadásul négy olyan regényötlettel gazdagodtam, amiket szívesen megírnék. Nem tudom, hogy érdekel-e titeket, de ha igen, szívesen írok róluk bővebben, esetleg hozok belőlük részleteket is.

Köszönöm, hogy elolvastátok a mai fejezetet! Ha tetszett, csillagozzatok és kommenteljetek bátran! :)