954. év – Ősz, Nu első hava

Damor – Pipacsvár

Kazu megpördült, tekintetét az idegen férfira szegezte. Keze ökölbe szorult, a vére pulzálásán kívül egy pillanatig nem is hallott mást. Aztán rádöbbent, látta már őt korábban is. Ezúttal nem fedte korom az arcát, de ugyanolyan barátságosnak tűnt, mint amikor először találkoztak. És pontosan emiatt kell elővigyázatosnak lennie vele.

Emiatt, meg azért is, mert csapdába csalta őt Elanor illúziójával.

– Nem akarom bántani – mosolyodott el a férfi, azúrszín szeme összeszűkült. – Ha a vesztét akarnám, Ilukkban sem segítettem volna, amikor olyan nagy galibát okozott.

– Akkor meg mit akar? – mordult rá Kazu, és kihúzta magát. Az izmai ellazultak valamelyest, de a figyelme nem lankadt.

A férfi egy apró üvegcsét hajított felé, Kazu elkapta.

– Igya meg az utolsó csöppig, és erőre kap tőle – utasította a férfi. Hanghordozásából arra lehetett következtetni, megszokta már, hogy teljesítik a parancsait.

Kazu bizalmatlanul nézegette az apró üvegben lötyögő zöldesbarna trutyit, majd újra a férfire pillantott.

– Már mondtam, ha rosszat akarnék magának, hagytam volna, hogy Ilukkban elkapják a lázadók. Igya meg, szüksége lesz az erőre!

Kazu nem tudta eldönteni, hogy megbízzon-e benne vagy sem. Való igaz, megmentette őket Ilukknál, de sem akkor, sem most nem értette, mi késztet ilyesmire egy idegent. És ez piszok mód idegesítette.

– Még a nevét sem tudom – vetette ellen.

– Rilkin.

– Maga Ramonel tanácsadója? – kérdezte homlokráncolva. Zavarta a férfi kiismerhetetlen tekintete.

– Az vagyok. Többek között.

– Akkor miért segít nekem? És miért nem vesz részt a tanácskozáson?

– Ugyan nem tartozik magára, de a jelenlétemmel csak zavarnám a tárgyalás menetét. Van az egybegyűltek között egy férfi, akivel... khm... nem túl felhőtlen a viszonyom, és félő, elégtételt akarna venni a múltbeli sérelmei miatt. Magának pedig a nagyobb jó érdekében ajánlom föl a segítségemet. Bár az eddigi tanácsaim megfogadásában sem jeleskedett.

– Mégis mi a fenéről hadovál? – Kazut egyre jobban összezavarták Rilkin szavai. Hiába próbált értelmet találni bennük, nem tudott.

– Te vagy az, aki a legtöbb fejtörést okozza! – Rilkin, mintha kezdte volna elveszíteni a türelmét, még az illemről is megfeledkezett. Barátságot tekintete metszővé vált, és Kazu úgy érezte, egyetlen pillantásával képes rá, hogy lenyúzza róla a bőrt, hogy a bensőjébe lásson. – Pedig hidd el, jól ismerlek téged, jobban, mint ahogy saját magadat ismered! Tudom, hogy te vagy az, aki mindig is kilógott a sorból, hiába igyekeztelek a jó irányba terelni. Rettenetesen bosszantó a makacsságod! Nehezedre esett volna Mocsárvégre menni? Vagy fejet hajtani előtte? Világosan megmondtam, mit tegyél! Kilencszázötvenhárom, Kai első hava óta próbálom helyrehozni a hibáidat! Fogalmad sincs, mit indítottál el azzal a döntéssel, hogy Naokit küldted magad helyett a Valkéval való találkozóra! Pedig bíztam az ítélőképességedben.

Kazunak szüksége volt pár pillanatra, mire fölfogta a hallottakat. De hiába, még ezek után sem értette teljesen. Rilkin tényleg minden lépéséről tudott? Figyelte őt egész idő alatt, és neki nem tűnt fel ebből semmi? Ráadásul fel akarja használni őt a tervéhez?

Leverte a víz, a mellkasa zsibbadni kezdett. Kiszolgáltatottnak érezte magát, ettől pedig dühbe gurult.

– Honnan tudja, hogy hiba volt Naokit küldeni? Honnan tudja, hogyan alakultak volna a dolgok, ha én megyek?

– Látó vagyok.

– Na, és? – horkantott föl Kazu. – Ezért mindjárt mindenkinél okosabbnak hiszi magát?

– Az, hogy pontosan tudom, milyen irányba haladnak az események, nagy előnyhöz juttat másokkal szemben. Azt is tudtam, hogy Ilukkban még jó nyomon jártál – sóhajtotta a férfi, és ezzel mintha a haragját is elengedte volna. – De a lényeg, hogy még nincs minden veszve. Most idd meg az italt!

– Még mit nem!

– Rendben, akkor makacskodj csak! De ha ezen az úton haladsz tovább, talán sosem látod viszont az édesapádat!

Kazu gyomra borsó méretűvé zsugorodott.

– Maga tudja, hol van! – Azonnal eszébe jutott a titokzatos levél.

– Igen. És gondoskodni fogok róla, hogy kiszabaduljon, ha az idő alkalmassá válik rá. De egy fontos mozzanat még hibádzik, és addig, amíg az be nem következik, nem tehetek semmit. Várnom kell... – Rilkin szemére opálos köd telepedett. Arca megfeszült, ráncai elmélyültek.

Egy hosszúra nyúló pillanatig nem is tett semmit. Kazunak már megfordult a fejében, hogy visszatér a táborba. A kardja nélkül amúgy is túlságosan sebezhetőnek érezte magát, a kíváncsisága azonban felülkerekedett rajta. Hiába volt még mindig bizalmatlan Rilkinnel szemben, azt azért kénytelen volt elismerni, hogy a férfi fölkeltette az érdeklődését.

– Visszaszerzem Honou-t? Sikerül bosszút állnom az öcsémen? – kérdezte mohón, mire a varázsló szeméről eltűnt a köd.

– Idd meg a főzetet, hogy erőre kapj! – ismételte meg Rilkin ahelyett, hogy a kérdésekre válaszolt volna.

De Kazu mégis megerősítésnek érezte a szavait. Kihúzta a dugót a palackból, és egy húzásra fölhajtotta az italt. Ha ez a kulcsa annak, hogy letaszítsa az öccsét Honou éléről, hát legyen!

A folyadék kissé nyálkás volt és keserű. Kazu torka, sőt, az egész mellkasa is összeszorult, de ahogy lenyelte, jóleső melegség áradt szét a testében. Valóban hatott. Erősebbnek, frissebbnek érezte magát.

Rilkin odalépett hozzá, aztán a kezébe nyomott egy apró szürkés zsákot. Valami nehéz volt benne.

– Ezt pedig arra az esetre adom, ha ismét elbizonytalanodnál, melyik utat kellene választanod. Alaposan rágd szét egy nyugodt helyen, ahol senki sem zavarhat meg. Nem olyan förtelmes az íze, mint amilyennek elsőre gondolnád. És most menj! Denoss már keres. Ha kérdezi, hol voltál, ne említsd meg a találkozónkat, helyette hazudj valami hihetőt. Aztán tégy eleget a kérésének.

Kazu csak nehezen tudta rávenni magát a távozásra. Ezer kérdés kavargott a fejében, amire tudni akarta a választ. A legtöbb Honou visszaszerzésére és az édesapjára vonatkozott. De úgy sejtette, Rilkin nem fogja elmondani neki.

Hátat fordított a varázslónak, ám alig tett pár lépést, amikor a férfi utánaszólt.

– És jobban tennéd, ha végre elengednéd a haragodat. Ha nem vetted volna észre, csak akadályoz!

Kazu bólintott – bár nem nagyon értette, mire célzott a varázsló –, és továbbment. Mégis milyen haragot kellene elengednie? Hiszen kiszabadult végre a tömlöcből, újra erőre kapott, egyáltalán nem érezte magát dühösnek! Eltökéltnek és tettre késznek viszont annál inkább!

A táborba érve az egyik katona máris közölte vele, hogy Denoss hívatja. Úgy tűnik, Rilkinnek ezúttal is helyesnek bizonyult a megérzése. Kazu erőt merített ebből.

– Foglalj helyet – intett Denoss az asztal túloldalán elhelyezett szék felé, amikor Kazu belépett a sátorba. – Nagyon fontos feladatom lenne számodra, fiam!

Kazu kihúzta magát, és érdeklődve figyelte a hadvezért. Rilkin szavai jártak a fejében. Tehát nem kell mást tennie, mint elvállalnia – meg bizonyára teljesítenie – a rábízott feladatot, és visszakapja Honou-t. Pofonegyszerű. Legalábbis remélte, hogy Denoss nem a halálba akarja küldeni őt.

– Azok után, hogy a lázadók vezére meg a damori király is embereket küld Sólyomvárba a tollas ringyó megsegítésére, nyilvánvaló, hogy a császárnak is ezt kell tennie.

Kazu rámarkolt a szék karfájára, izmai megfeszültek. Csöppet sem tetszett neki, hová tart a beszélgetés.

– Téged küldünk – közölte mellébeszélés nélkül Denoss.

Kazu sejtette, hogy ide fog kilyukadni, mégis felkészületlenül érte a döntés. Ahogy arra gondolt, újra találkoznia kell Elanorral, olyan düh kerítette a hatalmába, amitől egész testében megremegett. A lány elárulta őt! És átverte! Ő tehet róla, hogy elvesztette Honou-t. Inkább ugrott volna fejest a Láng-hegy fortyogó magmájába, minthogy újra a közelében legyen!

Megköszörülte a torkát, és higgadtságot erőltetett magára. Kétszer is átgondolta, mit akar mondani, vagyis inkább azt, hogyan. Vékony jégen táncolt, hiszen Rilkin arra utasította, tegyen eleget Denoss kérésének, de tudta, képtelen lenne Sólyomvárba menni a történtek után. Abban reménykedett, hogy sikerülhet meggyőzni a hadvezért, nála alkalmasabb jelöltet is találna, de óvatosnak kellett lennie. Ha elveszíti a férfi rokonszenvét, úgy elveszti a Honou visszaszerzésére irányuló támogatását is. Akkor pedig az Oonis család pártfogása édes kevés lesz a tervei megvalósításában.

– Igazán megtisztelő, hogy rám gondolt, uram – kezdte nyugodt hangon, de érezte, ahogy a szája széle megremeg. – Ugyanakkor kétlem, hogy én lennék a megfelelő személy.

– Badarság – legyintett a férfi. – Nálad alkalmasabb jelölt nincs a feladatra. Egyrészt ismered a völgyet és az ott élőket, másrészt remek ajánlatom van számodra.

Kazu lassan kifújta a levegőt, és kényszerítette magát, hogy továbbra is a hadvezér szemébe nézzen. Úgy tűnt, hiába ellenkezne, Denoss a fejébe vett valamit.

– Hallgatom, uram – válaszolta kimérten.

– Szeretnéd visszaszerezni Honou-t, nem igaz? – Denoss ezúttal célba talált.

Kazu lelki szeme előtt újra megelevenedett a kép, amit számtalanszor végigjátszott már magában: teljes páncélzatban vonul végig a Kasai Palotában, az Aranyfőnix katonái mögötte feszítenek. Yoshit addigra a földre teperték, az életéért könyörög.

– Igen, szeretném – vágta rá. Jóleső izgalom járta át minden porcikáját.

Denoss arcán elégedett mosoly terült szét. Úgy tűnt, erre a válaszra számított. Az asztalra könyökölt, és előrehajolt.

– Akkor nincs is más dolgod, minthogy a tollas szajha bizalmába férkőzz, és kiderítsd, hogyan működik az ereje. Mindent tudni akarok, a gyenge pontjaitól kezdve a legtitkosabb vágyain keresztül a képessége határáig. A császárnak minden információra szüksége van vele kapcsolatban, hiszen csak így szoríthatjuk korlátok közé. Ki tudja, mit tervez Éleon most, hogy az a kis bestia a kezei közé került. – Denoss hátradőlt, de tekintetét nem vette le Kazuról. – Úgy hallottam, elvesztette az emlékeit.

– Én is így tudom, uram.

– Ez esetben a császár nagyra értékelné, ha az apjához meg a fivéreihez fűződő kapcsolata nem nyugodna olyan biztos alapokon. Ugyanakkor éreztesd vele, hogy a császárban megbízhat. És vedd rá, hogy elfogadja Quentin úrfi ajánlatát.

– Értettem – bólintott Kazu. – Még valami, uram?

– Szeretném, ha rendszeresen küldenél róla jelentéseket. Amint lezárultak a tárgyalások, a völgybe utazol, és fölajánlod annak a bolhás... – Denoss megköszörülte a torkát – akarom mondani, a hercegnőnek, hogy mindenben a segítségére leszel. Ha szeretnél, vigyél magaddal néhány embert. De csakis olyanokat, akikben maradéktalanul megbízol. Rendben?

Kazu bólintott.

Ha ez kell ahhoz, hogy újra Honou élére kerüljön, hát megteszi. Elanor kedvében fog járni, elnyeri a bizalmát, és ráveszi, hogy úgy táncoljon, ahogy a császár fütyül. Az pedig különösen tetszett neki, hogy a rábízott feladattal végre elégtételt vehet az őt ért sérelmekért.

Köszönöm, hogy elolvastátok a mai fejezetet, bár azt hiszem, még egy ideig emésztenetek kell a történteket.

Kazu belső vívódásait, és a gondolatmenetének megjelenítését mindig nagyon izgalmas kihívásnak érzem, talán azért mert jellemben annyira különbözik tőlem.

A következő fejezet sajnos még nem tudom, mikor érkezik. Az írókurzus miatt nem tudtam haladni a történettel, de azt már tudom, hogy visszalátogatunk benne Sólyom-völgybe, ahol Valkét felháborítják a hagyományok. Konkrétan az, hogy csak a férfiak lovagolhatnak ki Nagy Vadászat idején. És lesz benne persze egy kis Lukan, egy kis Rion, meg egy túl jól sikerült búfelejtő éjszaka a Véres Karomban ;)

Ha tetszett a fejezet, ne felejtsetek el jelet hagyni magatok után! Kommenteljetek és csillagozzatok bátran!