954. év – Ősz, Nu első havaDamor – Pipacsvár

Valke körbenézett Renard szobájában, abban a reményben, hogy megpillantja Kinut, de a férfi egyedül volt.

Szokásához híven kimerültnek tűnt, bőre szinte világított a félhomályban, a szeme alatt sötét foltok húzódtak.

– Jól érzed magad? – Valke odalépett hozzá, és ösztönösen a férfi mellkasára csúsztatta a kezét.

Renard sóhajtott, a válla megroskadt. Aztán, mintha bolha csípte volna meg, kihúzta magát, és lesöpörte magáról Valke kezét.

– Jól vagyok – válaszolta mogorván.

– Hol van Kinu?

– Maëlysre bíztam a tárgyalások idejére.

– Látni szerettem volna. Hiányzott.

– Én pedig nem szerettem volna, hogy találkozzatok! Könnyebb neki így, előbb-utóbb úgyis elfelejt téged.

Valke szívébe fájdalom mart. Mintha Renard pontosan tudta volna, hogyan sebezze meg még jobban.

– Én ebbe nem fogok beletörődni! – toppantott.

A férfi arcán erre megjelentek a düh első jelei. A szája szélét kissé lefelé görbítette, a szemöldökét összevonta.

– Nem vagyok hajnaldó tovább tárgyalni egy olyan dologról, amivel kapcsolatban már döntöttem.

– Kérlek, Renard! Én szeretlek téged! És te is szeretsz engem! Ez elég ahhoz, hogy legyőzzük az előttünk tornyosuló akadályokat. Elégnek kell lennie!

Renard lesütötte a szemét, és megdörgölte az orrát.

Valke egy pillanatra úgy érezte, sikerült meggyőznie őt, de amikor a férfi újra a szemébe nézett, semmi mást nem tudott leolvasni az arcáról, csak közönyt.

– Tévedsz. Tapintatos akartam lenni azzal, hogy megkíméllek az igazságtól, de úgy látom, másképp nem fogod fel, hogy végeztem veled. Nem szeretlek. Soha nem is szerettelek. Persze hinni akartam benne, hogy így van, de be kellett látnom, hogy csupán a testi vonzalmat éreztem többnek, mint ami valójában volt. Ez pedig számomra túl kevés ahhoz, hogy a közös életünket alapozzam rá.

Valke torka összeszorult, a gyomra elnehezedett. Renard arcát figyelte. Kétségbeesetten kutakodott árulkodó jelek után, amik leleplezhetik a hazugságát, de a vonásai rezzenéstelenek maradtak.

– Miért mondod ezt? – suttogta a könnyeivel küszködve. Egy része még mindig biztosra vette, hogy más húzódik a háttérben.

– Mert ez az igazság, fogadd el! Nem akarlak tovább hitegetni – válaszolta a férfi. – És most kérlek, távozz!

Valke beleborzongott a hűvös pillantásába.

Válaszra nyitotta a száját, de egy hang sem jött ki rajta. Valójában azt sem tudta, mit mondhatna még, elfogytak az érvei, mégis ellenkezni szeretett volna. Nem lehet így vége, ismételgette makacsul egy hang a fejében.

Az ajkába harapott, mire Renard megkerülte őt, és kinyitotta az ajtót.

Valke szemébe könny szökött, a látása elhomályosult. Nem akart kimenni. Nem akarta föladni a harcot, mert azzal beletörődött volna abba, hogy ennyi volt. De maradni sem tudott azok után, amit a férfi a fejéhez vágott.

Az ajkába harapva próbálta visszafojtani a sírást. Még sosem érezte ilyen merevnek a végtagjait, alig tudott kibotorkálni a folyosóra. Visszapillantott a férfire, de már csak a becsukódó ajtót látta.

Feszítő űr emésztette belülről.

Úgy érezte, Renard egész idő alatt átverte őt. Átverte és kihasználta. Mekkora ostoba volt, mennyire naiv, hogy nem vette észre!

Forró könnycseppek folytak végig az arcán, meg sem próbálta leplezni az érzéseit.

Nem tudta merre megy, minden olyan zavarosnak tűnt, csak arra eszmélt, hogy valaki átöleli, és erősen tartja. Cédrus és fodormenta illat kúszott az orrába, és ahogy fölpillantott, Azort látta.

Közvetlenül mellettük állt az édesanyjuk, és aggodalmas arccal figyelte Valkét. Közben fél kézzel simogatta a hátát.

– Szeretnél beszélni róla? – kérdezte csöndesen.

Valke megrázta a fejét, és újabb könnyek csordultak ki a szeméből.

– Nem akarok itt lenni – szipogta. – Haza akarok menni... Haza, Sólyomvárba!

***

Sólyomvár

Odakint már rég besötétedett, amikor Lukan felpillantott a várkapitány heti jelentéséből. Amira az ágyuk közepén aludt szétvetett végtagokkal, apró szájával időről időre szopó mozdulatokat tett vagy épp elmosolyodott.

Mila még nem tért vissza a szokásos esti sétájából, ami kezdte aggasztani. Az ő állapotában sokkal több pihenésre lenne szüksége, mégis, mintha képtelen lenne nyugton maradni. Talán bántja valami.

Az ajtónál neszezés támadt, Lukan odakapta a fejét.

Mila lépett be a szobába, arca kipirult, kissé pihegett.

– Hogy bírod? – Lukan fölpattant, és odasietett hozzá. Kezét felesége derekára tette, és az ágyhoz kísérte őt.

– Nehezen – szusszant Mila, ahogy lehuppant Amira mellé, aztán kinyújtóztatta a lábát. – Tudod, ezek az utolsó hetek már csak ilyenek. Sehogy sem kényelmes.

Lukan letérdelt elé, és segített kibújni a csizmájából.

– Akkora vagyok, mint egy hordó! – morogta közben felesége, majd megpróbált kényelembe helyezkedni az ágyon.

– És még hordó méretűen is te vagy a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam! – hízelgett neki Lukan, hogy jobb kedvre derítse.

Mila viszont bosszúsan oldalra húzta az ajkát.

– Legalább ne beszélnél ilyen sületlenségeket! Egyébként mikor értek vissza Azorék?

Lukan homlokráncolva pillantott rá.

– Miből gondolod, hogy visszaértek?

Mila felnyögött, és megpróbálta a háta alá gyömöszölni a párnáját. Lukan segített neki.

– Mintha a húgod madarát láttam volna a Fészektorony fölött – mondta, amikor hátradőlt.

A pocakja látványosan mocorogni kezdett.

– Mindig ez van – sóhajtott nyűgösen, és lebiggyesztette az ajkát. – Amikor én pihennék, ő felélénkül. – Keze a pocakjára tévedt, és lehunyta a szemét.

– Jobb lesz, ha a Fészekbe megyek, és utánajárok a dolgoknak. – Lukan fölállt, közben Milát figyelte. A beleegyezésére várt.

Mila egy ideig mozdulatlanul feküdt, Lukan már azt hitte, elszunyókált, amikor kinyitotta az egyik szemét, és rásandított.

– Akkor mit ácsorogsz még ott? Eredj! – intett az ajtó felé.

Lukan nehéz szívvel lépett ki a folyosóra. Úgy érezte, cserben hagyta Milát, és amiatt is bűntudata támadt, hogy amint becsukódott mögötte az ajtó, megkönnyebbült. Sejtette, hogy nem könnyű állapotosnak lenni, de ő is nehezen viselte, hogy felesége estéről estére zsémbes boszorkánnyá változott, akinek lehetetlen a kedvére tenni, akárhogyan igyekszik.

A várból kilépve Lukan is megpillantotta Tezrát. Nem volt nehéz dolga. Az óriási sólyom ott ült a Fészek tetején, és éppen a szárnyát igazgatta.

A férfi sietősre vette a lépteit, rossz érzés kerítette hatalmába. Úgy gondolta, a tárgyalások akár hetekig is elhúzódhatnak, mire sikerül kiegyezniük egymással, nem számított rá, hogy testvérei már aznap visszatérnek.

Mire a Fészekhez ért, az aggodalma elviselhetetlenül feszítette a bensőjét. Ez hajtotta fel egészen a torony tetejéig, ahol sírásra lett figyelmes. Női sírásra.

Akkor már biztosra vette, hogy baj történt. Talán a lázadók kihasználták a helyzetet és csapdába csalták őket? Vagy más aljas dolgot tettek velük?

Lukan gondolkodás nélkül belökte az ajtót.

Elanort pillantotta meg. A lány a fal tövében kuporgott felhúzott lábbal, arcát könny áztatta.

– Mi történt? Hol van Azor? – kérdezte remegő ajakkal.

Elanor megrázta a fejét, és gyorsan elmaszatolta a könnyeit.

– Minden rendben. A tárgyalások jól haladnak – préselte ki magából cérnavékony hangon.

– De hát akkor... – Lukan elharapta a mondatot, és faggatózás helyett inkább odatelepedett a húga mellé.

– Csak haza akartam jönni – suttogta a lány.

Lukan nem szólt semmit, helyette átkarolta a vállát, és várt a folytatásra. Ha Elanor el akarja mondani neki, majd megteszi. Nem fogja siettetni.

Csönd telepedett rájuk, amit csak a lány szipogása tört meg.

– Olyan ostoba voltam! – bukott ki Elanorból, és újult erővel tört rá a bánat. – Elhittem minden egyes szavát... Ő pedig kihasznált!

– A stratéga?

Elanor szeme dühösen megvillant, ajkát vékony vonallá préselte, aztán megenyhültek a vonásai, arcára bánat költözött.

– Nem tudom, mit tegyek, Lukan! Én tényleg szeretem őt. Fogalmam sincs, mihez kezdek nélküle! Nem is akarok nélküle lenni...

Lukan nem hitte, hogy bármi hasznos tanáccsal állhatna elő, így inkább csak megértő arccal bólogatott, mire Elanor a nyakába zúdított mindent. Elmesélte, hogyan ismerte meg Merát, hogyan jött rá, hogy a férfi özvegy és van egy fia. Amikor a Kinuval töltött időről beszélt, Lukan látta rajta, mennyire fontos számára a fiú.

Mire Elanor a történetük végére ért, már elapadtak a könnyei. Arca egyszerre tűnt szomorúnak, bosszúsnak és kimerültnek. De valamennyire megkönnyebbültnek is, hogy mindezt kiadhatta magából.

– Én tényleg hozzámentem volna feleségül – motyogta.

Lukan inkább megtartotta magának a véleményét, miszerint rohadtul nem illettek össze. Még az is megfordult a fejében, hogy így valóra válhat az, amiben az apjuk reménykedett Elanor visszatérése óta; a lány majd talál magának egy rendes sólyomszülöttet, és örökre a völgyben marad.

Talán épp Rion lesz az.

Lukan nem bánta volna. Rendes kölyök, és mindig odafigyelt Elanorra.

– Lenne kedved egy kis búfelejtőhöz a Véres Karomban? – kérdezte, amikor már percek óta hallgattak.

– Talán majd máskor – ingatta a fejét Elanor. – Fáradt vagyok. Csak aludni szeretnék.

– Akkor menjünk aludni! Bár – vigyorodott el, ahogy fölpattant Elanor mellől, és felé nyújtotta a kezét, hogy felsegítse –, nekem nem hiszem, hogy menni fog. Mila már csak a hátán tud feküdni, és hangosabban horkol, mint édesapánk. Amira pedig... nos ő kitűnően ért hozzá, hogyan rúgjon bele fordulatból a...hát tudod, pont oda! – Megborzongott az élménytől, és inkább nem fejezte be a mondatot.

Elanor fölnevetett. De nem olyan erőltetetten, ahogy korábban tette, ez igazi szívből jövő nevetés volt. Olyan, amitől neki is mosolyra görbült a szája.

– Egyébként, ha kényelmetlen, hogy Elanornak szólítalak, akkor csak szólj – mondta, amikor lefelé baktattak a lépcsőn. – Kell egy kis idő, amíg megszokom a Valkét, de ha neked úgy jobb, akkor...

– Nem – pillantott hátra a húga. – Szeretnék visszatalálni Elanorhoz.

Lukant hihetetlenül boldoggá tette a kijelentésével. Úgy érezte, végre tényleg jó úton halad affelé, hogy újra olyan legyen a kapcsolatuk, mint régen.

– Amúgy találkoztam... az anyánkkal. Pipacsvárban – közölte Elanor, amikor kiléptek a Fészekből.

– Ó! – Lukan jókedve egy pillanat alatt elillant, helyét düh vette át. – Remek.

– Talán valami baj van? – Elanor megtorpant, és az arcát fürkészte.

Lukan kerülte a tekintetét.

– Mondjuk úgy, hogy elárult engem. És apánkat is. Olyasmit tett, amit nem tudok megbocsátani neki. – Látta Elanoron, hogy további magyarázatra vár, de akkora gombóc nőtt a torkába, hogy meg sem bírt szólalni tőle. Nagyot szusszant, és a hátát a Fészek ajtajának vetette. – Viszonya volt Edure Denosszal, a császár kibaszott hadvezérével. Hallottál már róla?

Elanor bólintott.

– Az az ember egy rohadt féreg, aki minden lehetőséget kihasznál, hogy tönkre tegye Sólyom-völgyet, és bemocskolja a népünket. Én pedig lehet, hogy... – Lukan úgy érezte, minden levegő kiszaladt a tüdejéből, a torka megfeszült. – A fia vagyok.

Elanor szeme elkerekedett, aztán megrázta a fejét.

– Kötve hiszem. Tezra kedvel téged. Szerintem igenis sólyomszülött vagy.

Lukan is szeretett volna hinni ebben. Csakhogy nem sikerült. Főleg azok után, hogy Denoss mennyire meg volt győződve az igazáról.

És az ajánlata... Többször eszébe jutott, mint kellett volna. Jobban vágyott rá, mint szeretett volna. És komolyabban fontolóra vette, mint szabadott volna...

Ahogy magán érezte Elanor tekintetét, zavartan megköszörülte a torkát, és mosolyt erőltetett az arcára.

– Menjünk vissza a várba. Későre jár – mondta, és ellökte magát a Fészek ajtajától.

Igyekezett úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, csakhogy nem tudott megálljt parancsolni a képzeletének.

Saját magát látta a hirakki Viperavár trónján.

Túlságosan is csábító gondolat volt ahhoz, hogy egyszerűen félresöpörje.

Ezzel el is érkeztünk a fejezet végére. Renard még mindig köti az ebet a karóhoz, Valkénak szerelmi bánata van, Lukan titokban még mindig gondol Denoss ajánlatára, Mila pedig horkol, ha a hátán alszik.

És hiába tértünk most vissza Sólyomvárba, a következő fejezetben már újra Damorban leszünk (pár hónappal később), ahol a tárgyalások érdekes fordulatot vesznek. Na, és persze Kazu is kiszabadul végre! 😁 Remélem, várjatok az újabb találkozót vele 😄

Köszönöm, hogy elolvastátok a fejezetet! Ha tetszett, csillagozzatok és kommenteljetek bátran! 😉