954. év – Ősz, Nu első hava
Damor

Lunet levegő után kapkodott, ujjait mélyen a puha talajba vájta. A könyöke sajgott az eséstől, a nyelvét is elharapta. Egy holttesten esett keresztül menekülés közben. A katonának – aki Denoss embere volt – ugyanúgy fölhasították a mellkasát, mint annak, amelyik a hadvezér sátra előtt esett áldozatul a csuklyás alaknak.

Kíi fölvisított valahol, de Lunet nem látta őt a sátraktól. Föltápászkodott, és ismét futásnak eredt. El kell menekülnie! Minél messzebb a tábortól!

Megiramodott a lejtőn lefelé, de félúton elbotlott, és lebucskázott a domb aljára. A zajok – kiáltozás, hörgés, vinnyogás – távolivá vált, de még nem halt el teljesen.

Azt sem tudta, merre szalad, de nem is érdekelte. A háta viszont borsódzott, a nyílt mezőn kiszolgáltatottnak érezte magát. Újra meg újra hátrapillantott a válla fölött, hogy megbizonyosodjon róla, nem követik.

Végül egy felé suhanó árnyat pillantott meg.

– Kíi – szakadt ki belőle sóhaj kíséretében.

A madár hol kissé lemaradt tőle, hol előresuhant, de úgy tűnt, nem szándékozik magára hagyni őt. Lunet nem is bánta. Erőt merített a jelenlétéből. És nélküle már ott feküdne a táborban szétnyitott mellkassal a többi katona között.

Elanor holttestének látványa férkőzött a gondolatai közé. Most már tudja, hogyan halt meg a lánya. Mégsem öntötte el elégedettséggel, hogy rájött az igazságra, a gyász újult erővel zúdult a nyakába. De nem engedhetett teret neki – még nem –, ha túl akarta élni.

Már hajnalodott, amikor nem bírta tovább. A lába úgy remegett, hogy alig bírt megállni rajta, az izmai égtek, az oldalába fájdalom hasított minden egyes lélegzetvételnél. Rettenetes fáradtság telepedett rá, ahogy erejét vesztve leroskadt a fűbe. Kíi egy közeli galagonyabokorra telepedett, és csőrével igazgatni kezdte a tollait. A lábára rászáradt az alvadtvér.

Amikor végzett, felborzolta a tollát, és újra szárnyra kapott. Tett egy kört Lunet felett, aztán vijjogott. Talán azt akarta jelezni, hogy ideje továbbindulni, de Lunet képtelen volt fölállni.

– Nem tudok – préselte ki reszelős hangon. A torka és a szája kiszáradt, bármit megadott volna akár azért a poshadt vízért is, amit Edure katonái itattak vele.

Kíi erre zuhanórepülésbe kezdett, és meglegyintette a fejét.

Lunet felnyögött, és az öklére támaszkodva megpróbált fölállni.

Sikerült.

Bár azt hitte, menten összeesik a kimerültségtől. Végül maga sem tudja, hogyan, mozgásra bírta a lábát.

Lassan vánszorgott, a nap kínzón égette a tarkóját. Kíi újra meg újra lejjebb ereszkedett, hogy meglegyintse a fejét, de hiába, képtelen volt ezzel Lunetet gyorsabb tempóra ösztökélni.

Dél körül járhatott már, amikor ütemes dobogás zavarta meg a tücskök monoton zizegését.

Lunet megfordult, és egy fekete lovat pillantott meg. A gyomra bukfencet vetett, ahogy rátört a felismerés: Edure Denoss közeledett felé.

Nem hitte volna, hogy a férfi túléli a támadást. És mégis ott ült a nyeregben, teljes katonai páncélzatban.

Ám, ahogy közelebb ért, Lunet észrevette, hogy az arcát vér áztatja, a bőre viaszos színt öltött. A szája szürkésnek, már-már feketének tűnt.

– Lu...net – nyögte, és lefordult a nyeregből.

Lunet tétovázott. Csapdát sejtett.

De Edure olyan elgyötörtnek tűnt, nem hagyhatta ott, akármilyen mocsok volt is.

Odatérdelt mellé, és remegő kézzel letépett egy darab szövetet a szoknyájáról, hogy letörölhesse a vért a férfi arcáról. Ám a seb hosszú volt, és még mindig nedvedzett. Tudta, hogy el kell látni, méghozzá hamar, különben csúnyán elfertőződhet.

– Saj...nálom – suttogta Edure. Tekintete tompának tűnt, és már nem is Lunet arcát figyelte, hanem elnézett mellette. – Saj...ná...lom – ismételte meg szaggatottan, aztán lehunyta a szemét.

Sólyomvár

Valke furcsán érezte magát. Pár napja akárhová ment is, mintha valaki figyelte volna minden mozdulatát. Azonban hiába pillantott folyton a háta mögé, semmi gyanúsat nem vett észre. Az emberek jöttek-mentek az utcákon, mindenki a saját dolgával törődött, kivéve három némbert, akik azonnal összesúgtak, amint elhaladt mellettük.

De mégsem ez nyugtalanította, hanem valami más. Valaki más. Akit hiába keresett, nem vett észre. Futólépésben tette meg az utat a Fészektoronyig, és amint bezárult mögötte az ajtó, fellélegzett. Ez volt az egyetlen hely Sólyomvárban, ahol valóban biztonságban érezte magát.

Kettesével szedte a fokokat, míg végül fölért az ötödik szintre, aztán benyitott a sólymokhoz.

– Azt hiszem, kezdek megőrülni – szakadt ki belőle abban a pillanatban, ahogy tekintete találkozott Rionéval.

A férfi féloldalas mosolyra húzta az ajkát, és megpaskolta maga mellett a földet.

– Lukan megint régi történetekkel tömte a fejed?

– Nem... mostanában elég hallgatag – válaszolta Valke, és lezuttyant mellé. – Azt hiszem, az zavarja, hogy holnapután visszatérek Damorba, a tárgyalásokra.

Erre aztán Rion mosolya is lelohadt.

– Eldöntötted már, hogy mi lesz azután?

– Még nem. – Valke a kőfalnak vetette a hátát, és az üres ülőrudakat figyelte. – Adtam Elanornak egy esélyt azzal, hogy ide jöttem. De nem várhatok örökké arra, hogy visszatérjenek az emlékeim. Viszont – emelte meg a hangját, hogy elűzze a kettejükre telepedő nyomott hangulatot – amit mondani akartam, hogy úgy érzem, valaki szemmel tart.

– Kicsoda? – Rion homlokán elmélyültek a barázdák, szemében aggodalom tükröződött.

– Fogalmam sincs, de mintha... Á! Felejtsd el! Lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem. Talán ez az egész Elanorosdi tehet róla, hogy kezdek meghibbanni.

– Ne mondd ezt! – Rion megérintette Valke kezét, az ölébe húzta, és simogatni kezdte. – Lehet, hogy tényleg követnek. Hiszen a felbukkanásod sok mindent megbolygatott. Az erődről nem is beszélve. De ha bármi furcsát tapasztalsz, azonnal szólj róla. Ha nem is nekem, de Lukannak, Azornak vagy Éleon úrnak mindenképpen!

Valke bólintott. Jól esett neki Rion törődése. Azért is szeretett vele lenni, mert minden sokkal természetesebbnek érződött, mint a bátyjaival vagy az apjával. Nem hozakodott elő folyton régi történetekkel és arról sem beszélt, hogy Elanor ezt így, azt meg úgy tette. Valke számára ő volt az első Sólyomvárban, akiről el tudta képzelni, hogy a barátja lehetne, ha a damori tárgyalások után mégis úgy döntene, hogy visszatér.

– Mesélj! – mondta Valke, hogy megtörje a csöndet, és elterelje gondolatait a rá váró döntésről. – Mihez fogsz kezdeni magaddal?

– Azor várkapitányi pozíciót ajánlott föl nekem – kezdett bele Rion vontatottan. – De azt hiszem, nem fogom elfogadni.

Valke a homlokát ráncolta, hiszen ez jó lehetőségnek tűnt.

– Nem akarok olyan lenni, mint az apám – válaszolta meg Rion a fel nem tett kérdést. – És ha ezt elfogadnám, egy lépéssel közelebb kerülnék hozzá.

Valke így már mindent értett. Lukantól hallotta, hogy miket művelt vele a férfi gyerekkorukban.

– Elanor! – Rion fölemelte a fejét, és a szemébe nézett. – Van valami, ami már azóta nem hagy nyugodni, hogy találkoztunk. Ismerek egy lányt. Régebben barátok voltatok, és arra gondoltam, hogy ő talán... talán segíthet neked a múltaddal kapcsolatban. Itt lakik nem messze az erdőben, és... – Rion összepréselte a száját, mintha nem akarna többet mondani, aztán mégis kibukott belőle. – Varázsló.

– Nem – vágta rá Valke, és fölpattant. – Ebbe semmiképpen sem megyek bele. Damorban már volt alkalmam megismerni a fajtáját.

– Kérlek, csak gondold át!

– Nem! Fogalmad sincs, min mentem keresztül Valior mocskos kegyeltjei miatt! Megölték a társaimat... megölték Yarit...

Rion fölkelt, és Valkéhez lépett.

– És azt a lányt is, akit helyetted temettek el. Legalábbis én úgy hiszem.

Valke ettől egy kicsit lehiggadt.

– Szörnyű volt végignézni, ahogy kiemelték a sírból, és újratemették a kriptán kívülre. Szegény lány... Azok után, amiken keresztülment, nem nyugodhat békében. Sem ő, sem a családja, akik talán a mai napig hazavárják.

Rion megérintette a karját, és gyengéden simogatni kezdte.

– Édesapád nem véletlenül rendelkezett így. Egy idegen nem nyugodhat Sólyomvár urai és úrnői között.

– Ezegyszer tehetett volna kivételt – motyogta Valke, és kibámult a szürke felhőkre.

– Tiszteletben tartom a döntésed – kanyarodott vissza a témához Rion. – Ha nem akarod, nem kell találkoznod Aniilával, csak szerettem volna, ha tudsz róla.

– Talán nem kellene háborgatnom a múltat. Lehet, hogy tényleg Damorban maradok a tárgyalások után. – Valke szándékosan kerülte Rion tekintetét. Tudta, hogy milyen csalódott arcot vág. Lukan, Azor meg az apja is ilyet fognak, ha elmondja nekik, miként döntött.

– Legalább a Nagy Vadászatra térj vissza! Utána mindig hatalmas ünnepséget rendezünk étellel, itallal, tánccal. Jó móka szokott lenni!

– Még átgondolom – mosolygott rá Valke, keze a nyakában lógó bőrzsinegre tévedt.

Rion tekintetét azonnal odavonzotta a mozdulat.

– Hát ez meg? – nevetett fel.

– Elanor szobájában találtam. – Valke a tenyerébe fogta a bőrzsinegen lógó faragott madarat, hogy Rion is jól lássa. – Azt hiszem, az övé lehetett.

– Tetszik?

Valke lesütötte a szemét. Tolvajnak érezte magát, akit épp tetten értek. Csalónak, aki egy hercegnő életét éli; Elanor ruháiban jár, Elanor ágyában alszik, mindennek tetejében pedig még a nyakláncát is lenyúlta.

Rion megérintette a kezét, hüvelykujjával végigsimított a faragott sólymon. Valke karja libabőrös lett.

– Én készítettem. Neked. Születésnapodra.

Valke nem tudott mit felelni. Ahogy Rion szemébe nézett, a torkára forrtak a szavak. Kétségbeejtő gondolatok cikáztak a fejében, úgy érezte, menten elsüllyed szégyenében. Lukan igazat mondott? Tényleg csak barátok voltak Rionnal? Mert ha a több volt közöttük, rettenetesen kínos, hogy nem emlékszik semmire. És Rion talán ebben a pillanatban is azt várja, hogy a nyakába boruljon, és megcsókolja. Hogy azt mondja, szereti őt!

A Fészektorony levegője fullasztóvá vált, Rion közelsége feszélyezte.

– Van kedved sétálni egyet? – bökte ki akadozó nyelvvel.

– Veled bárhová – hangzott a válasz, mire Valke arca lángolni kezdett.

A fészkes fenébe!

Valke ezek után biztosra vette, hogy szeretők voltak, ahogy azt is, Lukan megérdemelné, hogy kitekerje a nyakát, amiért ezt elhallgatta előle!

Miközben lefelé ballagtak a lépcsőn, azon gondolkodott, miként számoljon be Rionnak a Renarddal való kapcsolatáról. Hiszen rendes férfi, megérdemelné, hogy tudja az igazat! Akkor talán ő is továbblépne. Ugyanakkor nem akart belerondítani a kettejük közt alakuló barátságba.

– Tudod – kezdett bele reszkető ajakkal – Damorban megismerkedtem egy... – Ahogy azonban Rion kinyitotta előtte a Fészek ajtaját, és a túloldalán farkasszemet nézett önmagával, elakadt a szava.

– Mi a...? – nyögte Rion, mire a lány, aki hajszálpontosan olyan volt, mint Valke, sarkon fordult, és megiramodott.

***

Lunet megtámasztotta Edure hátát, miközben a férfi szájához emelte a tömlőt, hogy igyon. Még mindig rettenetesen gyenge volt, de most már legalább nem beszélt félre. Valószínűleg a tízéves háborút élhette át újra lázálmaiban; néha a Császárhoz beszélt, néha parancsokat osztogatott a katonáinak, de Lunetet az idegesítette a legjobban, hogy még így, félholtan is minden második szavával a sólyombaszó lázadókat szidta.

Ahogy Edure arcát figyelte, miközben visszadőlt a roskadt ágyba, rájött, hogy már csak nyomokban emlékezteti őt arra a férfira, akit hajdanán szeretett. Lunet tudta, hogy a keserűség formálta olyanná, amilyenné vált. A keserűség, és az, hogy még mindig nem engedte el a múltat. Pedig jót tett volna neki, ha végre továbblép.

– Beigazolódott a Császár sejtése. Valóban Jo'dur fiai gyülekeznek Damorban – mondta Edure reszelős hangon. – Eddig nem hittem neki. Biztos voltam benne, hogy csak a lázadó kutyák akarnak ránk ijeszteni ezekkel a rémhírekkel, meg a fölszabdalt tetemekkel.

– És most? Hogyan tovább? – kérdezte Lunet, miközben óvatosan eltolta az Edure fejére tekert kötést, hogy szemrevételezhesse a sebét. Szépen gyógyult.

– Várunk. A Császár válaszára.

– Kíi már biztosan odaért hozzá a levéllel.

– Nem bízom abban az átkozott madárban!

Lunet felsóhajtott, és fölkelt a férfi mellől. Nem maradt már türelme, hogy végighallgasson egy újabb gyűlöletáradatot.

– Adj pénzt! Éhes vagyok, hozok valamit! – intett felé, mire Edure nyögve az oldalára dőlt, hogy jobban hozzáférjen az övéhez erősített tarsolyhoz.

– De ha elszöksz, esküszöm, hogy felkutatlak, és...

– Ha el akarnék szökni, megtettem volna, amikor ájultan leestél a lovadról – csattant fel Lunet, és kikapta a férfi kezéből a pénzt. – Ehelyett elvonszoltalak ide – mutatott körbe a fogadó szűkös és sötét szobájában –, és a gondodat viseltem. Reiyára, még a szaros gatyádat is kimostam! Mindezt anélkül, hogy akár egyetlen egyszer is megköszönted volna, amit érted tettem.

Edure egy pillanatra meglepettnek tűnt. Aztán a hátára fordult, és a mennyezetre bámult.

– Köszönöm – mormolta bűntudatosan, mint egy megfenyített gyerek.

– Csakhogy tudd, én nem fogok ölbe tett kézzel a Császár válaszára várni! Amint jobban leszel, Pipacsvárba megyek, és megkeresem Lukant.

– Ostobaság egyedül besétálni az ellenség területére!

Lunet már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, amikor Edure folytatta.

– De ha nem tudlak eltántorítani a tervedtől, inkább veled tartok. – A férfi fáradtan lehunyta a szemét, és mély levegőt vett. – És megvédelek.

Lunet elmosolyodott.

Egy pillanatra fölsejlett előtte az az Edure Denoss, aki annyira szerette, aki bármit megtett volna érte. Úgy tűnt, mindig is ott lakozott benne, csak mélyen eltemetve.

Lunet halkan lépett ki a szobából, nehogy fölzavarja a férfit, majd lesietett a rozoga lépcsőn. A fokok minden lépésnél megnyikordultak.

Odalent alig pár ember üldögélt csak az asztaloknál. Lunet körülnézett, de a fogadóst sehol sem látta. Odalépett a pulthoz, és várt, ám pár pillanattal később furcsa érzés kerítette hatalmába. Mintha valaki figyelte volna.

Igyekezett minél feltűnésmentesebben körbenézni, és meg is akadt a tekintete egy férfin, aki a sarokban üldögélt. Fiatal volt, a húszas évei elején járhatott. Nehéz lett volna pontosan megmondani, az arca kortalannak tűnt. Azúrszín szemét egyenesen rászegezte, ajka szenvtelen mosolyra húzódott.

Lunet visszafordult a pulthoz. Egyrészt illetlenség bárkit megbámulni, másrészt nem azért jött, hogy ismerkedjen. Elhatározta, hogy tudomást sem vesz a férfiről, azonban lépéseket hallott a háta mögül, és anélkül is tudta, ő közeledik, hogy akár odapillantott volna.

– Örülök, hogy végre lejöttél. Már vártam rád – szólalt meg a férfi. Kellemes hangja volt. Mellé könyökölt a pultra, és ahogy előrehajolt, mézszínű haja Lunet karjához ért.

Az asszony odébb lépett, és továbbra is levegőnek nézte őt.

– Lunet úrnő! Egy nagyon fontos dolog miatt érkeztem, úgyhogy kérem, ne húzza az időmet. Tudom, hogy Denoss túlélte. Ahogy azt is, hogy sikerült újra a bizalmába férkőznie. Éppen ezért egy kéréssel fordulnék magához!

Azt hiszem, most aztán bőven adtam okot a fejtörésre. Valke jól ajtót nyitott önmagára, Lunetet meg megkörnyékezte egy idegen (vagy nem is olyan idegen?) fickó, aki többet tud róla, mint kellene. 

A kövi fejezetben választ fogtok kapni minden kérdésetekre (na jó, talán nem mindre :D ), úgyhogy remélem, izgalommal várjátok majd! 

Utána pedig az is kiderül, hogy döntött Valke: visszatér-e Renardhoz Damorba, vagy úgy dönt, ad még egy esélyt Elanornak és az emlékeinek. :) 

Tudom, hogy hiányzik Kazu, de mivel ő most az ideje nagy részében tömlöcben ücsörög és gyártja az őrültebbnél őrültebb elméleteit (mert nincs jobb dolga), ezért egy ideig még nem térünk vissza hozzá.

Köszönöm, hogy elolvastátok a fejezetet! Ha tetszett, vagy bármi észrevételetek, esetleg teóriátok van, hogyan alakulnak a dolgok, kommenteljetek bátran! Úgysem árulok el semmit, de cserébe kaphattok ködös válaszokat :D