954. év - Ősz, Nu első hava
Damor

- Ismerjük egymást? - Lunet homlokráncolva végigmérte a férfit. Biztosra vette, hogy még sosem látta korábban.

Vonzó volt! De még mennyire, hogy az! És szemtelenül fiatal! A szarkalábtól eltekintve bőre sima volt, kissé ugyan fakó, de korántsem sápadt.

- Dehogy, úrnőm! Kérem, bocsásson meg! A nevem Rilkin. Varázsló vagyok.

Lunet ereiben megfagyott a vér.

A férfi olyan természetességgel ejtette ki az utolsó mondatot, mintha csak azt mondta volna, hogy írnok, vagy bárd. De nem! Ő egy varázsló.

Pont, mint azok, akik megtámadták a tábort.

Lunet menekülni akart. Tekintete a fogadó bejáratára rebbent, szíve szédítő sebességgel dübörgött.

- Ne féljen, a maga oldalán állok! - Rilkin szenvtelen mosolyra húzta a száját, és megérintette Lunet karját.

Az asszony kétségbeesetten körbenézett, ám amit akkor látott, csak még jobban összezavarta. A fogadóban mintha megfagyott volna a pillanat. Lunet legalábbis nem talált jobb szót arra, hogy a legközelebbi asztalnál ülő férfi a korsóját megdöntve ült mozdulatlanul, a sör nem fröcsögött és nem is folyt ki. Távolabb két férfi gubbasztott, az egyikük szája félig nyitva, nyitott kezét az asztal lapja fölött tartotta, nem sokkal alatta pedig egy kocka lebegett.

- Mi ez az egész? - sipította Lunet.

- Gondoltam, jobb lesz nyugodt körülmények között megbeszélni a dolgokat.

Lunet elképesztőnek találta a férfi higgadt modorát. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna megállítani az időt.

- Mit akar tőlem? - Borsódzott a háta, mégis kimondta a kérdést.

- Szeretném, ha rávenné Denosst, hogy kössön békét a felkelőkkel Pipacsvárnál. Biztosra veszem, hogy meg tudja győzni!

- Miért tenném?

- Ennek több oka is van, de ne menjünk bele a részletekbe!

- Nem bízom magában! És így nem is fogja elérni, hogy meggondoljam magam.

- Rendben - egyezett bele Rilkin. - Sólyom-völgy békekötésre készül a lázadókkal, hogy kiszabadítsák a hadifoglyokat.

- A Császár beleegyezése nélkül?

Rilkin bólintott.

Lunet úgy érezte, kiszaladt az erő a lábából. Meg kellett kapaszkodnia a pultban, hogy talpon tudjon maradni.

A tízéves háború emléke még elevenen élt mindenkiben, ezért, ha a Császár tudomást szerez a völgy engedetlenségéről, a válasza azonnali és kíméletlen lesz. Még az is lehet, hogy felségárulással gyanúsítják Éleont vagy Azort! Esetleg mindkettejüket.

- Éleon nem lenne olyan ostoba, hogy meggondolatlanul cselekedjen - válaszolta, ám maga is tisztában volt vele, hogy ez hazugság. Éleon sosem adta fel az álmát, hogy Sólyom-völgy függetlenné váljon. A lázadókkal való békekötés pedig talán egy lépés ennek megvalósítása érdekében.

- Igazat beszélek, a szíve mélyén maga is tudja!

Lunet válla megroskadt, a kezébe temette az arcát.

- Tehát csak az a dolgom, hogy rávegyem Denosst, ő is nyújtson békejobbot, ugye? Akkor minden rendben lesz? - sóhajtotta megadón. Tudta, hogy ha bármit tehet annak érdekében, hogy biztonságban tudja a családját, akkor megteszi.

- Igen. Legalábbis egyelőre. Maga elhiteti Denossal, hogy ezt kell tennie, ő pedig majd meggyőzi szépen a Császárt is ennek a lépésnek a szükségességéről. Figyeljen! - Rilkin egész testével Lunet felé fordult. Arca komoly volt, és őszintének tűnt. - Jo'dur fiai az igazi ellenségünk. Szörnyű dolgok vannak készülőben, ezért minél előbb meg kell állítanunk őket. Ez mindannyiunk érdeke. Erre viszont csak akkor van lehetőségünk, ha összefogunk. Megértette?

Lunet kénytelen volt beismerni, hogy hisz a férfinek. Ha nem támadnak rá azok a csuklyás alakok a táborra, és hasítják fel a katonák mellkasát... ha nem látta volna azt a vérvörösen izzó szempárt, talán másként lenne.

- Maga nagyon sokat tud - szólalt meg nagy sokára. Hangja kimerülten csengett. - Ha válaszol egy kérdésemre, megteszem, amit kér!

Lunet furcsa csiklandozást érzett a tarkóján. Oda kapta a kezét, és megigazította a haját.

- Tudni szeretné, vajon a lányát is Jo'dur fiai gyilkolták meg? - tette fel helyette a kérdést Rilkin.

Lunet döbbenten bámult a férfi azúrszín szemébe. Hát még arra is képes, hogy olvasson a gondolataiban?

- Elanor él és virul. - Rilkin ajka újra szenvtelen mosolyra húzódott. - Jelenleg Sólyomvárban tartózkodik, de nemsokára Pipacsvárba indul. Ott fognak találkozni. Már mindent elrendeztem. - Az utolsó mondatot furcsa hangsúllyal ejtette ki.

Lunet nem akart hinni a fülének. Elanor nem lehet életben! A varázsló biztos csak átveri, hogy eleget tegyen a kérésének!

- Ha szeretne, kaphat egy kis ízelítőt!

Rilkin tétovázás nélkül megfogta Lunet fejét. Tenyere alsó fele az asszony homlokára simult, az ujjai a hajára.

Lunet látása elhomályosult, forgott vele a világ. Vagyis inkább ringatózott. Nem volt felkavaró, inkább kellemesen ellazító. Aztán egy csapásra kiélesedett minden.

Egy nyirkos, sötét folyosón haladtak, a kőfal ontotta magából a hideget. Dohos szag terjengett. Lunet mellett Edure lépkedett, egy hatalmas férfi mutatta nekik az utat. Lunet még sosem látott ekkora embert.

- Mocskos áruló - morogta Edure, tekintetét az idegen széles hátára szegezve, mire az megtorpant.

Lunet először azt hitte, Edure sértése miatt, de aztán észrevette, hogy a hatalmas férfi lapátkeze egy ajtó kilincsét markolja.

A nyomában beléptek a terembe.

Lunet azonnal észrevette Elanort. Egy hosszú asztal mellett ült, Azor oldalán. Az arca sápadt volt, szinte világított a félhomályban.

- Kislányom - szaladt ki az ajkán.

Elanor szeme megrebbent, majd Azorra pillantott.

Lunet nem tudott megállj parancsolni a lábának. Mire sebes léptekkel megkerülte az asztalt, már a lány is talpon volt.

- Nem lehet igaz - suttogta Lunet. - Életben vagy... tényleg életben! - Ahogy két kezébe vette a lánya arcát, úgy érezte, álmodik.

- Sajnálom, de én...

Lunet beléfojtotta a szót egy öleléssel.

Még mindig nem tudta elhinni, hogy láthatja, hallhatja, megérintheti őt.

Könnycseppek homályosították el a tekintetét. A színek, formák egybeolvadtak, aztán, mire kettőt pislogott, már újra a fogadóban volt.

Szíve szédítő ütemet vert, ahogy körbenézett.

A varázsló köddé vált, a megfagyasztott pillanat is megelevenedett már. A férfiak ittak, kockáztak, beszélgettek, mintha mi sem történt volna.

Valaki megérintette Lunet karját.

Az asszony hatalmasat ugrott ijedtében. Oda kapta a tekintetét, ám csak a fogadóst pillantotta meg.

- Jól van, asszonyom?

- I-igen - válaszolta Lunet remegő ajakkal.

Még mindig az álomkép hatása alatt állt. Az egész olyan valóságosnak tűnt! Hinni akart a varázslónak! Hinni abban, hogy viszontláthatja a lányát. És ha erre bármi esélye van, meg fogja tenni, amit a férfi kért tőle. Ha törik, ha szakad, ráveszi Edure Denosst a békekötésre.

***

Sólyomvár

Valke szíve a torkában dobogott, ahogy üldözőbe vette a lányt. Azt sem nézte, merre szalad, csak az járt a fejében, hogy elkapja. Rion valahol ott loholt a nyomában, de nem nézett hátra, hogy megbizonyosodjon efelől, tekintetét a célpontjára szegezte.

Mégis mi a fészkes fene ez? Lehetséges, hogy ez a lány Elanor, és nem ő? Az egész csak egy tévedés volt?

Fából faragott fejfák mellett szaladt el, amikor rádöbbent, hová tartanak. A friss sírhalomhoz, ahova azt a lányt temették, aki Elanor helyett halt meg.

Rossz érzés kerítette hatalmába Valkét, ezért lassított a léptein. Úgy gondolta jobb, ha óvatosan közelíti meg a célpontját.

Rion is beérte őket.

A lány, aki hajszálpontosan úgy nézett ki, mint Elanor, lerogyott, a sír mellé, a kezébe temette az arcát, és felzokogott.

Bizarr látvány volt.

Valke nem tudta rávenni a lábát, hogy közelebb lépjen hozzá. Rionra pillantott megerősítésre várva. A férfi szavak nélkül is értette őt. Megérintette a kezét, és biccentett. Valke erőt merített a közelségéből, és együtt léptek oda a lányhoz.

Mielőtt azonban bármit is mondhattak volna, az idegen fölkapta a fejét, és az arca egy pillanat alatt megváltozott. Rémisztő látványt nyújtott. A bőre egy szívdobbanásnyi időre megereszkedett, mintha túl nagy lett volna a csontjaira, haja mogyorószínűvé fakult és kiegyenesedett, a szeme pedig barnás színt öltött. Az arca megnyúlt, az orra meggörbült, a szemöldöke ívesebbé vált. Végül a bőre újra ráfeszült a csontjaira.

Valke még föl sem fogta teljesen, hogy mit látott, amikor Rion letérdelt a lány mellé, átölelte, és végigsimított a hátán.

- Perin volt az... - hüppögte a lány.

- Rettenetesen sajnálom.

- Én pedig egész idő alatt haragudtam rá. Azt hittem, megszökött a szeretőjével, és magamra hagyott. Nem értettem, miért látom mindig Sólyomvárat, amikor őt kerestem. Azt hittem, elhibáztam a varázslatot. Pedig Perin valóban itt volt egész idő alatt. A kriptában.

Valke megütközve nézett rájuk.

- Te egy alakváltó vagy! - Pont, mint az a varázsló, aki fölvette Pelt kapitány alakját, és kishíján megölte őt!

- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni - szólalt meg a lány, és olyan bűnbánó tekintettel nézett rá, hogy Valke majdnem megsajnálta. - Látnom kellett téged. Muszáj volt. Aztán pedig... nem is tudom, mi ütött belém. Nem akartam felvenni az alakodat, csak összezavarodtam.

Valke felnevetett kínjában.

Méghogy ő zavarodott össze? Nem ő nyitott ajtót saját magára.

Rion felvonta az egyik szemöldökét, és kérdő tekintettel vizsgálta az arcát.

- Amikor legutoljára találkoztam alakváltóval, nem végződött jól - magyarázkodott Valke. - Meg akart ölni - tette hozzá csöndesen. Mellkasa összeszorult a rátörő emlékektől.

Hátborzongató, hogy az az alakváltó átvette Pelt életét. És még ennél is rémisztőbb, hogy Renardon kívül ez senkinek sem tűnt fel. Nem szabadna, hogy bárki ilyen képességek birtokába kerüljön. Ugyanakkor egy belső hang azt súgta, a saját képessége sem épp veszélytelen másokra nézve.

- Talán éppen emiatt van szükséged a segítségemre! Én megérzem az alakváltókat!

- Honnan veszed, hogy szükségem lenne a segítségedre? - hördült fel Valke.

- Elanor, ő Aniila. Akiről beszéltem korábban. Barátok voltatok régen - szólt közbe békítőn Rion, aztán az alakváltóhoz fordult. - Elanor elvesztette az emlékeit. Semmire sem emlékszik a gyerekkorából.

- Talán jobb is így - morogta Valke. Nem volt szüksége régről felbukkanó varázslóbarátokra, sem ismeretlen családtagokra, sem idegenek ölelésére. Belefáradt az egész színjátékba. Ő nem hercegnő! Csak Valke...

- Jobb, ha megyek - jelentette ki, mire Rion azonnal odalépett hozzá, hogy kövesse. - Egyedül - nyomatékosította.

Halvány bűntudatot érzett, amiért otthagyta őket - főleg Riont, hiszen vele egészen összebarátkozott már -, de azt remélte, hogy hamar túlteszi magát rajta.

A lelkiismeret-furdalás azonban rányomta a bélyegét a Sólyomvárban töltött utolsó napjaira is. Legszívesebben bezárkózott volna a szobájába, és nem beszélt volna senkivel, de nem akart arcátlanul visszaélni a vendégszeretetükkel. Úgyhogy együtt étkezett Elanor családjával, válaszolt, ha kérdést szegeztek neki, elmosolyodott, ha a többiek fölnevettek, próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

Az indulás reggelén azonban izgatottság költözött a testébe. Végre viszontláthatja Renardot! Meg Kinut, Carinót és Lutót is! Végre újra Damorban lehet!

Árulónak érezte magát, amikor elköszönt Éleon úrtól és Lukantól, mert azok megkérdezték, hogy visszatér-e a völgybe a tárgyalások után, mire ő azt válaszolta, lehetséges. Pedig eldöntötte, hogy nem fog, de a reménykedő tekintetük láttán inkább úgy határozott, hogy megkíméli őket az igazságtól.

Előbb-utóbb megbékélnek a dologgal, és legalább nem haraggal válnak el egymástól.

Valke már alig várta, hogy Tezra hátára ülhessen. Abban a pillanatban el fogja engedni a múltját, ahogy a sólyom elrúgja magát a földtől, és ez a tudat megkönnyebbüléssel töltötte el.

Miután Azor is fölkászálódott mögé, Valke jelezte a madárnak, hogy szárnyra kaphat.

Jó érzés volt a levegőbe emelkedni. Bódító, felszabadító, felfrissítő.

Valke mély levegőt vett, arcára széles mosoly telepedett, amit, ha akart sem tudott volna letörölni. Majd kiugrott a bőréből, ha arra gondolt, végre elmondhatja Renardnak, hogy vele szeretne maradni. Vajon kezdjen mindjárt ezzel, vagy várja meg vele a tökéletes alkalmat? Ahogy elképzelte, Ren milyen boldog lesz, belátta, hogy tökéletes alkalom ide vagy oda, nem fog tudni várni a bejelentéssel.

Valke a horizontot kémlelte, közben a közös jövőjükön merengett. Alig várta már, hogy elkezdődjön!

Köszönöm! Hogy elolvastátok az új fejezetet!
Mostanában nagyon belendültem az írásba, ami baromi jó érzés azok után, hogy korábban leblokkoltam, ha a harmadik kötet cselekményre gondoltam. Nagyon izgultam (azért még mindig izgulok) azért, hogy tényleg sikerüljön úgy kiviteleznem, ahogy szeretném.

Néha úgy tűnik, Rilkin jobban kézben tartja a dolgokat, mint én 😄

A következő fejezetben Valke és Azor visszatérnek Pipacsvárba, ahol nem minden alakul a tervek szerint. Ahogy sejteni lehet, Lunet és Denoss is beköszönnek.

Azon is sokat gondolkodtam, hogy nemsokára a harmadik kötet is eléri (reményeim szerint) az ezer megtekintést, és ennek alkalmából szeretnélek meglepni titeket!

Egy rövidke novellára gondoltam, csak a témájában még bizonytalan vagyok, ezért meg szeretnélek kérdezni titeket, mire/melyik szereplőre lennétek kíváncsiak?
Már egy ideje agyalok Egy történeten Kazu gyerekkoráról, Lunet és Denoss megismerkedéséről, Renard hátteréről, Kinu jövőjéről, Kazu gyerekeiről, Aniila-Perin gyerekkoráról, vagy Éleon-Élanor-Akiro hármasáról. Persze igyekeznék mindent spoiler mentesen írni 😅
De ha esetleg van más, amiről szívesen olvasnátok, írjátok meg kommentben!🥰