Valke körül megszűnt a világ, a levegő a tüdejében rekedt. Azor szavai visszhangzottak a fejében. Kénytelenek vagyunk elfogadni az ajánlatot.

Nem! Nem! Nem!

Ezt nem hagyhatja annyiban! És nem is fogja annyiban hagyni!

A keze ökölbe szorult, a körmei a tenyerébe vájtak. Az izmai ugrásra készen megfeszültek.

Már épp nyitotta a száját, hogy közbeszóljon, de Azor megelőzte.

– Azonban – hangja még mindig higgadt volt, de a tekintete éles, mint egy prédára leső sólyomé – sajnálatos módon Elanor hercegnő számára jelenleg nem élvezhet elsőbbséget a házassági és anyai kötelességek teljesítése, hiszen Jo'dur fiai mindenki számára óriási fenyegetést jelentenek. Akármennyire szeretné is elfogadni a császár ajánlatát, attól tartok, ebben a helyzetben ez lehetetlen.

– A császár azonnali választ akar! – Hidenaga Kazu állkapcsa megfeszült, lerítt róla, hogy nem tetszik neki a beszélgetés iránya. – A császár hajlandó a palotájában, vagy akár semlegesebb környezetben fogadni a damori küldöttséget, hogy megbeszélhessék, milyen módon lépünk fel a mágusokkal szemben. Természetesen Elanor hercegnő is kiveheti ebből a részét, ha a császár szükségesnek látja, azonban az esküvőre mindenképp sort kell keríteni Kai első haváig.

Valke szája kiszáradt, a feszültség egyre csak gyülemlett a bensőjében. A pavilon levegője sűrűvé, nehézzé vált, a torkára tapadt. Úgy érezte, megfullad. Nem látott kiutat, nem volt más választása. El kellett fogadnia az ajánlatot. A jelek szerint a császár minden eshetőségre felkészült, hiába csűrte-csavarta Azor a szavakat.

– Ez egy kiba... – kezdte Lukan, de hirtelen elnémult.

Valke észrevette, hogy Azor megszorította a kezét.

– Kai első haváig... – ismételte meg vontatottan a hallottakat. – Közeli időpont. Túl közeli.

– Pont elég arra, hogy Elanor hercegnő és Quentin úrfi visszatérjenek a Császárvárosba.

Azor megcsóválta a fejét.

– Akad még egy probléma, aminek az áthidalása több hónapot, rosszabb esetben akár éveket vehet igénybe.

– És mi lenne az? – csattant fel Hidenaga Kazu türelmét vesztve.

Quentin – aki láthatóan már nem kívánt részt venni a beszélgetésben – megugrott ijedtében, még a teáját is kilöttyentette.

– Éleon úr már jóval a császár nagyvonalú ajánlata előtt rábólintott egy másikra. Meg is kötötték az egyességet. És ennek az egyességnek a felbontása hosszabb időt ölelhet fel, mint amennyi Kai első haváig a rendelkezésünkre áll. – Azor szája mosolyra húzódott. Magabiztos mosolyra. Fölényesre. – Sajnálatos módon nem ismerem a szerződés minden egyes részletét, de milyen szerencse, hogy éppen akad itt a körünkben valaki, aki igen.

Valke homlokráncolva meredt Azorra. Mégis mi a fenéről beszél? Ez valami csel akar lenni, hogy kibújjanak a kötelezettségek alól? Vagy Éleon komolyan rábólintott egy ajánlatra a tudta nélkül?

Lukan is elvigyorodott, így Valkének egyre inkább az az érzése támadt, hogy azok ketten tudnak valamit, amit ő nem.

– Az az egyesség érvényét vesztette Elanor halálával! – Hidenaga Kazu arca úgy vöröslött, mint a császári lobogók.

– Valóban? Nekem úgy tűnik, a húgom él, és virul.

– Ez akkor sem... ez nem... – A férfi nem találta a szavakat.

Valke lassan kifújta a levegőt. Ezek szerint a császár figyelmét elkerülte valami.

– Javíts ki, ha tévedek, Kazu, de az egyesség bizonyos részei magukba foglalják Honou és Sólyom-völgy gazdasági megállapodásainak módosításait is, amik a szerződés megkötésének pillanatából érvénybe léptek, és azóta is érvényben vannak.

– Azt hittem, nem ismered a szerződés részleteit – szólt közbe gúnyosan Hidenaga Kazu, de Azort nem tudta kizökkenteni.

– Annak érdekében, hogy a szerződés felbontása után megtarthassuk a megállapodás előnyeit, tárgyalásokat kell folytatnunk Honou jelenlegi urával. Hidenaga Akiro – Valke fölkapta a fejét a név hallatán – azonban évekkel ezelőtt eltűnt. Hivatalosan pedig még mindig nem nevezték ki az utódját.

– Mindketten tudjuk, hogy Yoshi vezeti a tartományt.

– Tényleg? – Lukan felvonta a szemöldökét, a hangjában rosszindulat lapult. – És mi történt azzal a felfuvalkodott bátyjával? Csak nem elzavarták, mert alkalmatlan volt az uralkodásra?

– Fogd be a pofád! – hördült fel Hidenaga Kazu. Dalia ismét megérintette a karját, de ő lerázta magáról az érintését. – Fogalmad sincs, min mentem keresztül az öcsém árulása miatt.

– Tudnám, ha beavattál volna, de te mentél a hülye fejed után, mint mindig! És nézd meg, hova vezetett ez az egész! – vágott vissza Lukan.

Valke egyre jobban elvesztette a beszélgetés fonalát, de úgy tűnt, ez az egész már nem is róla, meg a császár ajánlatáról szól.

– Nézzenek oda! Megérkezett a sütemény – csapta össze a tenyerét Azor, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Ezzel legalább sikerült a marakodókba fojtani a szót. – Az őszibarackos pite különösen finom, azt mindenképpen kóstolja meg, Quentin úrfi!

Quentin meglepetten pislogott, úgy tűnt, ő sem tudta követni az eseményeket.

A császári katonák utat engedtek a szolgálóknak, hogy azok beléphessenek a pavilonba a süteményektől roskadozó tálcájukkal.

Hidenaga Kazu és Lukan még mindig olyan ádáz képpel bámultak egymásra, mintha az döntené el a tárgyalás kimenetelét, Dalia aggodalmasan figyelte őket.

Frissen sült sütemény illata töltötte meg a levegőt, Valke akaratlanul is nyelt egyet. A szeme sarkából a tálcák felé lesett.

Mandulás cipó, őszibarackos pite, mézes falatkák sorakoztak rajta, és még sokféle habos, cukormázzal borított finomság.

Mielőtt azonban az első tálca az asztalra került volna, az azt cipelő szolgáló elbotlott, és Valkénak tántorodott. Csörömpölés, kiáltások, Lukan szitkozódása. A tea kiborult, Lukan csészéje darabokra tört, a sütemények szétnyomódva, szétszóródva hevertek az asztalon és a földön.

Quentin felugrott, a bársonytunikáján folt éktelenkedett. Ijedtében magára boríthatta a teát.

– Sa-sajnálom, úrnőm! – szabadkozott a szolgáló, arca vöröslött a szégyentől. – Megbotlottam valamiben.

– Legközelebb nézz a lábad elé, te nyomorult! – rivallt rá Hidenaga Kazu, aki már talpon volt, és védelmezően Quentin elé lépett. Dalia is odalibbent hozzájuk, a ruhaujjából előhúzott kendővel dörzsölgette a császári bársonytunikát.

Azor a szolgálókkal beszélt, Lukan segített összeszedni az asztalon szétgurult süteményeket. Nagy zűrzavar alakult ki, Valke csak kapkodta a fejét.

Beletelt egy kis időbe, amíg minden a helyére került, és a tárgyaló felek visszaültek az asztal köré.

Quentin úrfi tányérján egy barackos pite díszelgett – valószínűleg a legszebb, amit a szakácsnő sütött –, közben egy szolgáló újratöltötte a poharát.

– Elnézésüket kérem ezért a kis... botlásért – szólalt meg békítő hangon Azor.

– Teát, úrnőm? – szólította meg Valkét is a szolgáló.

Valke bólintott, és felé nyújtotta a csészéjét.

A mozdulat azonban megfagyott félúton.

Az a fiú volt az. Az a fiatal, szőke, éles tekintetű, akiből mintha különös nyugtalanság áradt volna. Egyenesen a szemébe nézett, miközben megtöltötte a csészéjét. Aztán letette a kannát az asztalra, és a többiek közé hátrált.

Quentin köhintett. Aztán még egyszer, és még egyszer.

Egyre hevesebben, fulladozva.

Valke felé kapta a fejét.

Quentin arca szederjessé vált, az arcán kirajzolódtak a hajszálerek.

– Úrfi! – Hidenaga Kazu hangját elnyomta a hörgés. Azonnal fölpattant, és megragadta Quentin vállát.

Vér fröcsögött a fehér abroszra, a porceláncsérére, a bársonytunikára. Kellemetlen, szúrós szag csapta meg Valke orrát. Megvonaglott tőle a gyomra.

Quentin a nyakához szorította a kezét, az ujjai görcsösen megfeszültek. A szája lilás színt öltött, a szeme kigúvadt.

Mintha megnyúlt volna a pillanat. Az egész valószínűtlennek tűnt. Egy rossz álomnak.

Valke szíve hevesen kalapált, nem bírt moccanni. Pedig segíteni akart. Segítenie kellett volna.

– Gyógyítót! – Azor hangja nagyon távolinak tűnt. – Hozzatok egy gyógyítót!

Quentint a földre fektették. Az arca addigra fekete volt, a szeme fennakadt, a teste görcsösen rángatózott. Fanyar szag ütötte meg Valke orrát. Még a sok réteg ruhán keresztül is érezni lehetett, hogy Quentin összevizelte magát.

Lukan mellé térdelt, igyekezett szétnyitni a mellkasán a tunikát. Dalia legyezővel legyezte a férfi arcát. Kis csengettyű lógott róla, ami minden mozdulatnál csilingelt. Idegtépően éles hangja beleette magát Valke zsigereibe.

Egy rántás térítette magához a kábulatból.

– Gyere – parancsolta Azor. – Vissza kell menned... a várba... itt nem biztonságos! – zihálta.

Valke tekintete a szolgálók felé rebbent. Épp, hogy elcsípte, ahogy az a különös fiú kifordult a sorból, és eltűnt a szeme elől.

Valkét fejbe kólintotta a felismerés. Méreg! A teában volt! És az a fiú a felelős érte!

Megelevenedett minden. Quentin hörgése, Lukan szitokszavai, Dalia sipítozása, az emberek sikolyai élettel teltek meg egyszeriben.

Valke ellökte magától Azort, és futásnak eredt. Nem volt ideje magyarázkodni.

Átverekedte magát a riadt szolgálókon, és a császári katonák gyűrűjén. Olyan gyorsan szaladt, ahogy a lába bírta, minden mást kizárt maga körül. El kellett kapnia a gyilkost!

A fiú az erdő felé menekült.

Valke érezte a testében lüktető erőt. A benne élő vadállat morgását. Beleborzongott.

Látása egyre jobban elhomályosult, tollak csévéje szúrta át bőrét.

Elrugaszkodott a földtől, és átalakult, még mielőtt teljesen elveszítette volna az uralmat a teste fölött.

A fiú addigra már beért az erdőbe.

– Állj! – kiáltás harsant mögötte. – Nem menekülsz!

Hidenaga Kazu volt az.

Valke nem törődött vele. Feljebb emelkedett, azt remélte, hogy a kopaszodó fák között sikerül észrevennie a menekülő gyilkost. Nem tévedett.

A fiú még nem járt messze.

Valke az oldala mellé húzta a szárnyait, zuhanórepülésbe kezdett. Csupán karnyújtásnyira volt a célpontjától, amikor kinyújtotta a lábát, és nekicsapódott a fejének.

Sikerült ledöntenie.

A fiú ordított a fájdalomtól, a sebéből ömlött a vér. Ragacsos volt és meleg, Valke gyomra megvonaglott, mégis ott mélyesztette bele a csőrét, ahol érte. Nem hagyhatta elmenekülni. A fiú szája vicsorra torzult, csapkodni kezdett. Belemarkolt a tollaiba, megtépte.

Valke szárnyába éles fájdalom hasított, gyötrő forróság öntötte el a testét.

Felvisított.

Érezte, hogy már nem sokáig tudja fönntartani ezt az állapotot, fogytán volt az ereje.

Sötétkék köpenyt látott elsuhanni. Mintha csillagok pöttyözték volna.

Aztán valami a nyakába fúródott.

Jeges bénulás áradt szét a szúrásból. Valke egyre nehezebben, egyre lomhábban mozdult, a szemére köd telepedett. A hallása eltompult.

Megszédült, és a földnek csapódott.

Súlyos léptek dobbantak mellette, megroppantak a száraz gallyak.

A szíve kétségbeesetten kalapált, még sosem érezte magát ennyire kiszolgáltatottnak.

***

Nyílt az ajtó, Kazu azonnal odakapta a fejét. Lukan lépett be a szobájába, odakint az ajtó előtt továbbra is katonák strázsáltak. Már akkor nyilvánvalóvá vált számára, hogy innentől fogva nem vendégként, hanem fogolyként kezelik, amikor kitoloncolták Elanor szobájából, és szembesítették Quentin halálának hírével.

– Hogy van? Fölébredt már? – kérdezte kiszáradt szájjal.

Lukan farkasszemet nézett vele, egy pillanatig úgy tűnt, nem fog válaszolni. Aztán megereszkedett a válla, felsóhajtott.

– Eltörött a karja. És még mindig kába, de azon kívül jól van. Legalábbis a gyógyító szerint.

Kazu gyomrában oldódott a görcs. De ahogy a történtekre gondolt, ismét felhorgadt benne a düh.

– Árnyjárók voltak. Megismertem a köpenyüket. Én kettőt láttam, de lehettek akár többen is. El akarták rabolni Elanort.

– Ezek szerint ők a felelősek Quentin haláláért. Már csak az a kérdés, ki fogadta fel őket.

– Talán az apád – vágta rá Kazu.

– Te teljesen megbolondultál?

– Éleon mindig is a kiszakadás híve volt. Emlékszem, milyen átszellemült arccal mesélt annak idején a felkelésről. És hogyan küldhetne a császárnak egyértelműbb hadüzenetet annál, minthogy meggyilkoltatja a fiát itt, a völgyben.

– Jo'dur fiai ritkítják az embereinket a határvidéken. Azt hiszed, szükségünk van még egy hadszíntérre? És különben is, apa miért akarta volna elraboltatni Elanort?

– Biztosan kitervelt valamit.

Újra nyílt az ajtó, ezúttal Éleon érkezett, a nyomában Azorral.

– Tudod, én mit gondolok? – Lukan kirívón nézett Kazura, a keze ökölbe szorult. – Szerintem a császár gyilkoltatta meg a saját fiát, mert így, a koholt vádak miatt lehetősége van megtámadni a völgyet. Az elejétől fogva sejtette, hogy nem egyezünk bele az ajánlatba, és bebiztosította magát!

– Vagy – vette át a szót Azor – Jo'dur fiai állnak a merénylet mögött. Nekik kapóra jönne, hogy egy belső viszály elterelje a figyelmünket róluk.

– Akárhogy is, a baj már megtörtént, cselekednünk kell – mordult fel Éleon.

Lunet úrnő tépte fel az ajtót, Kazu első pillantásra meg sem ismerte. A haja rendezetlenül lógott, a ruhája is sokkal egyszerűbb volt annál, mint amiket hordani szokott. A szemében eltökéltség izzott.

Kazu sosem látta közte és Elanor között a hasonlóságot, egészen eddig a pillanatig.

– Ha azt hiszed, ennyivel lerázhatsz, hát nagyon tévedsz! – mutatóujját fenyegetőn rázta Éleon felé.

– Később – válaszolta a férfi. – Most távozz!

– Nem! – toppantott a nő. – És nem kértem az engedélyedet, csak szerettelek volna beavatni a terveimbe.

Kazu egyre kényelmetlenebbül érezte magát, amiért akarata ellenére belecsöppent ebbe a családi perpatvarba. Az legalább vigasztalta, hogy Lukan meg Azor is legalább annyira feszengtek, mint ő, és igyekeztek mindenhova nézni, csak a szüleikre nem.

– Ha nem vagy hajlandó embereket adni mellém, akkor egyedül megyek! – Lunet állkapcsa megfeszült, aztán, mintha csak akkor ébredt volna rá, hogy nincsenek egyedül, egy pillanat alatt hűvössé vált az arckifejezése, és a fiaira pillantott.

– Én magam viszem el Quentin meggyilkolásának hírét a császárhoz – közölte velük ellentmondást nem tűrő hangon.

– Bolond nőszemély! Csak megöleted magad! – felelte Éleon haragosan, és megpróbálta megérinteni a karját, Lunet azonban kitért az érintése elől.

– Édesanyámmal értek egyet – jelentette ki Azor. – Ha bármi módon megakadályozhatjuk a háborút, akkor meg kell próbálnunk. – Egy pillanatra elhallgatott, homlokráncolva meredt maga elé. Úgy tűnt, mérlegeli a lehetőségeket. – Veled tartok! – biccentett az édesanyja felé.

Lunet hálásan elmosolyodott.

– A bátyám védelmet biztosít nekünk a Császárvárosban.

– Viktoria levelet küld az apjának, amiben elmagyarázza a helyzetetünket. Mila is tájékoztathatná a nagybátyját Tiitóban. Lukan, tőled azt kérem, írj Yoshinak. – Kazut kirázta a hideg a név hallatán. – Szeretném, ha ő is tőlünk értesülne először a történtekről.

– Ha nem tudlak lebeszélni erről az öngyilkosságról, akkor elmegyek helyetted, fiam! – sóhajtotta Éleon.

– Rátok itt van szükség – vette át a szót Lukan. – Majd én megteszem.

Azor elmosolyodott.

– Ne haragudj, apám, de te nem a türelmedről vagy híres. És Lukan... Lássuk be, hacsak nem a fehérnép szédítéséről van szó, én jobban bánok a szavakkal. A császár előtt a lehető legjobb oldalunkat kell mutatnunk. Én megyek.

Csönd telepedett a szobára.

Kazu mozdulatlanul figyelte őket. Kívülállónak érezte magát, pedig volt idő, amikor közéjük tartozott. A Sólyomvárban töltött évek emlékeitől feszíteni kezdett a mellkasa.

Kopogtattak az ajtón.

– Éleon úr! – harsant odakintről egy férfi hangja. – Megérkezett a damori küldöttség!

Quentin meghalt, Azor terveket kovácsol, Elanort sikeresen elkábították az Árnyjárók, és még a damori küldöttség is megérkezett, úgyhogy szerintem ez a mai fejezet tényleg nagyon mozgalmasra sikeredett. A következő is hasonló lesz, Mila végre rászánja magát, hogy fölajánlja Valkének, segít visszaszerezni az emlékeit, Valke találkozik a régi barátaival, Lukan pedig hátborzongató felfedezést tesz. Igyekszem jövő hét vége felé hozni, remélem, sikerül!