954. év – Nyár, Kyo harmadik hava

Damor – Pipacsvár

A világospej hangosan fújtatott, miközben a gazdája vágtára fogta. Az állat patája belesüppedt a nedves földbe, és a mély nyomok, amiket hátrahagyott, pillanatok alatt megteltek esővízzel.

– Gyorsabban, gyorsabban – bíztatta Renard a lovát elfúló hangon.

Már hajnal óta megállás nélkül szakadt, és a hirtelen lezúduló vízmennyiség lucskos sártengetté változtatta a szikkadt földet. A haragosszürke felhők miatt alkonyi félhomály ereszkedett a tájra, sokat rontva a látási viszonyokon. A levegőt nehéz agyagszag ülte meg.

Renard haja csatakosan tapadt az arcához, sötét útiköpenye már teljesen átázott, de a fiát igyekezett a lehető legjobban óvni az esőtől.

– Nemsokára oda érünk – mormolta Kinu fülébe.

A fiú nem szólt semmit, csak bólintott. Jól tűrte az utazást, pedig Ren sejtette, hogy mennyire elege lehet már belőle. Talán ő is látni szeretné Valkét, azért nem panaszkodik.

Renard gyomra összeszorult a gondolatra, az aggodalom keserű méregként áradt szét a testében. A búcsú pillanata rémlett fel előtte, Valke elgyötört arca különösen élesen rajzolódott ki. A lány már akkor kimerült volt, amikor visszaverte a királyi csapatokat Ardennél. Amikor azonban közölte velük, hogy Pipacsvárhoz repül a bestiákkal, Renard nem ellenkezett. Lotain úr előtt nem akart.

Mekkora bolond volt!

Meg kellett volna állítania! Ha baja esett Pipacsvárnál, sosem bocsátja meg magának.

Vakító fényesség szakította ki a gondolataiból, majd egy szívdobbanással később a villámot olyan dörgés követte, hogy beleremegett a föld. A világospej éles nyerítéssel fölágaskodott, fejét ide-oda dobálta. Renard belekapaszkodott a ló nyakába, hogy le ne essenek, közben a fiát is próbálta a nyeregben tartani.

– Hő, Csillag! – csitítgatta a lovat hevesen dobogó szívvel. – Nyughass már!

A világospej ingerülten toporgott, Kinu halkan sírva fakadt. Renard nyugalmat erőltetett magára, és amikor a ló rettegése alábbhagyott, fél kézzel megsimogatta a fia hátát.

– Ne félj, vigyázok rád! – Igyekezett olyan higgadtan beszélni, amennyire csak tudott.

Kinu azonban még akkor is reszketett, amikor folytatták az útjukat. Az eső hevessége mit sem csillapodott, de már nem telt bele sok időbe, hogy meglássák a messzeségben Pipacsvár homokszín tornyait.

Renard visszafogta a lovát, tekintetét a várra szegezte. Megkönnyebbülés járta át testét, ahogy észrevette a sárgaszínű, lándzsacímeres lobogót.

– Hát sikerült neki – szakadt ki belőle, ajka önkéntelenül is mosolyra húzódott.

A remény, hogy Valkének mégsem esett baja, egészen megrészegítette. Ügetésre fogta a lovát, közben a hosszúra nőtt füvet kémlelte. Félbetört lándzsák, kicsorbult, véres kardok, megrepedt pajzsok mellett haladtak el. Úgy tűnt, addigra már összegyűjtötték a halottakat. Azért Kinut nem engedte nézelődni. Fél kézzel megfogta a fiú arcát, és magához ölelte.

Pipacsvár kapujánál leeresztett csapóráccsal találták szembe magukat. A túloldalon szobrozó katonák azonnal mozgolódni kezdtek, ahogy észrevették őket.

– Renard Mera vagyok – kiáltotta nekik. – Húzzátok föl a rácsokat!

A férfiak összenéztek, majd egyikük a fegyverét fenyegetően maga elé tartva közelebb lépett. Ren értette az elővigyázatosságukat, mégis rettenetesen idegesítőnek találta.

Be akart jutni, lehetőleg minél előbb!

Tudni akarta, mi történt pontosan. És látni akarta Valkét. Látni, megérinteni, megcsókolni...

Ettől bűntudat költözött a mellkasába. Nem volt helyénvaló, hogy ennyire vágyott rá.

– Kísérjetek azonnal Thidela úrnő elé! – reccsent a katonákra türelmét vesztve, de még így is örökkévalóságig tartott, mire fölemelkedett a csapórács, és végre beügethetett alatta.

Zsibbadt tagokkal csusszant le a nyeregből, és Kinu felé fordult. A fiú arca viaszszínűnek tűnt a szeplők alatt, barna szeme alatt sötét árnyék húzódott.

– Gyere! – nyújtotta felé a kezét, hogy lesegítse a lóról.

A mellettük szobrozó őr megköszörülte a torkát.

– Kérem, kövessen, Mera úr! Az úrnő elé kísérem magukat!

Thidela az étkezőben üldögélt a masszív bükkfaasztal mellett, és porceláncsészéből szürcsölte a teáját. Minden mozdulatából nyugalom áradt, a csata láthatóan nem viselte meg.

– Úrnőm – hajtott fejet az asszony előtt, miközben igyekezett elnyomni a gondolatot, hogy ő is körülbelül ott ült, amikor először látta meg Valkét; meztelenül, piszkosan, egy levéllel a kezében.

– Bőrig áztál – állapította meg Thidela, és halk koccanással letette a kezében levő csészét. – Miért keltél útra ilyen ítéletidőben? – kérdezte homlokráncolva.

Renard kiegyenesedett, és Thidela arcát fürkészve azon rágódott, mégis miféle magyarázat tűnhet logikusnak ebben a helyzetben.

– Aggódtam – válaszolta kimérten, mire Thidela ajka széles mosolyra húzódott, a szeme sarkában összeszaladtak a ráncok.

– A lányért? – kuncogott fel halkan. – Hallottam az ardeni szóbeszédet. Már annak idején is mondtam neked, hogy milyen szemrevaló!

Renard rezzenéstelen arccal állta a nő tekintetét. Tisztában volt vele, hogy Thidela mindig is szeretett fecsegni, de ezúttal nem tudta, miként válaszoljon neki. Nem akarta, hogy újabb szóbeszédek kapjanak szárnyra, és azt sem állhatta, hogy a pont fia előtt kerül szóba ilyesmi.

– Hosszú utat tettünk meg – felelte végül. – Szeretnénk megszárítkozni, utána pedig valaki beavathatna a részletekbe.

– Ahogy óhajtod – válaszolta Thidela leplezetlen vidámsággal.

***

Renard reszketve húzta le magáról a csuromvizes ruhákat. A szoba dermesztő levegője átjárta minden porcikáját. Hajából még mindig csöpögött a víz, torkát visszafojtott köhögés marta.

Látni szerette volna Valkét, vagy legalább megtudni, hogy mi van vele, de Thidela úrnő célozgatása miatt nem akart nyíltan rákérdezni. Megszárítkozott hát, aztán gyorsan belebújt abba a kopottas, szürke nadrágba, és sötétbarna tunikába, amit a szolgáló már odakészített neki. A szövetből áradó dohos szagot a szoba nyirkos levegője tette még orrfacsaróbbá.

Kinu az ágy közepén ücsörgött, és egy bőrzsineget húzogatott a takarón.

– Olyan, mint egy kígyó – állapította meg nagy komolyan.

– Nekem most dolgom van – lépett oda hozzá, és puszit nyomott a fejére. – Te maradj a szobában, nemsokára beküldök valakit, hogy vigyázzon rád! Viselkedj rendesen, rendben?

Kinu bólintott, vörösesbarna tincsei a szeme elé hullottak.

Renard elfordult tőle, és az ajtó felé indult.

– Apa! – pattant fel Kinu, és megragadta a tunikája szélét. – Hol van Valke? – mondta ki hangosan a kérdést, ami az ő fejében is megállíthatatlanul visszhangzott.

Renard nyugalmat erőltetett magára, és a fiára mosolygott.

– Majd később megkeressük.

– De ugye nem esett baja? – Kinu arcára aggodalom árnya vetült.

– Dehogy – vágta rá.

– Már nagyon hiányzik. Neked is?

Renard képtelen volt válaszolni neki a torkában levő hatalmas gombóctól.

– Tudod, egyszer Miirannal álmodtam – folytatta Kinu rendületlenül. – Azt mondta, hogy ő küldte hozzám Valkét.

Renard izmai megfeszültek a fia pimaszságától.

Pontosan értette, mire célzott Kinu.

– Az édesanyád mérhetetlenül szomorú lenne, ha ezt hallaná – préselte ki magából, visszaszorítva a mellkasát feszítő indulatot.

– Nem is emlékszem rá – vont vállat Kinu.

Ettől a hányaveti mozdulattól Ren dühe még jobban fellángolt.

– Attól még tiszteletben tarthatnád az emlékét! – mordult rá gorombán, majd kitántotta a ruháját a fiú szorításából, és kicsörtetett a szobából.

Már akkor megbánta a hevességet, amikor becsapta maga mögött az ajtót, mégsem ment vissza Kinuhoz. Valószínűleg csak újra elveszítette volna a fejét, pedig nem akarta a fiára zúdítani a dühöt, amit a saját bűntudata keltett életre.

Megdörgölte az arcát, mély levegőt vett, aztán elindult a tárgyalóterem felé. Kinuval pedig később majd elbeszélget. Higgadtan.

Amikor belépett, Thidela úrnő a kandalló melletti, selyemhuzatos székben terpeszkedett, és láthatóan minden figyelmét a hímzésnek szentelte. Pipacsmotívumot készített. Pár pillanattal később felszisszent, és a szájához kapta az ujját.

– Mindenről tudni szeretnék – közölte Renard, miközben helyet foglalt a terem közepén álló asztalnál, a várkapitánnyal szemben.

A férfi biccentett, majd megpödörte hosszú, mogyorószín bajuszát, és belekezdett. Renard lélegzetvisszafojtva hallgatta őt, megpróbált minden egyes szót jól az eszébe vésni, ám ez elég nehezen ment, mivel egész idő alatt Kinu szavain és a történteken rágódott.

– Köszönöm – bökte ki Renard, amikor a várkapitány a mondandója végére ért. – Az elkövetkező napokban ki akarom kérdezni a foglyokat, hátha hasznos információkkal szolgálnak a császári haderő mozgásáról. Kérem, jegyezzék fel a foglyok nevét, életkorukat, és a seregben betöltött pozíciójukat. Ha elkészült a lista, adják nekem, én pedig eldöntöm, milyen sorrendben hívatom őket magamhoz.

– Értettem, Mera úr – vágta rá a kapitány, és tettre készen fölpattant.

Thidela nagyot nyújtózkodott, és a hímzése fölött rájuk sandított.

– Addig is beszédem van Valkéval. – Renard még mindig a várkapitányra szegezte a szemét, próbált tudomást sem venni a vár úrnőjéről. – Szeretném neki is feltenni a kérdéseimet.

– Nem hiszem, hogy a hasznára lenne, uram – vetette ellen a férfi. – Azóta nem tért magához, amióta vége lett a csatának.

Renard teste megfeszült, eluralkodott rajta a kétségbeesés. Mégsem mutathatta ki. Nem engedhetett teret az érzéseinek sem most, sem később.

– Látni akarom őt – nyomatékosította.

– Azonnal odakísérem, Mera úr – pattant fel a várkapitány, majd meghajolt az úrnője felé, és távozott.

– A nevedet motyogta, miközben Rilz becipelte a várba – jegyezte meg Thidela egy sokatmondó pillantás kíséretében, aztán tekintetét ismét a pipacsmotívum felé fordította.

Renard arca lángolni kezdett, és úgy képzelte, olyan színt ölthetett, mint amilyen a nő kezében levő hímzőfonal is volt.

– Biztosan megvolt rá az oka – válaszolta, majd elköszönt, és amilyen gyorsan csak lehetett, kisietett a teremből.

Tudta, hogy helytelenek az érzései, mégis alig várta, hogy láthassa Valkét. Mi van, ha soha többé nem tér magához, suttogta egy alattomos hang a fejében.

Az egyik ajtó előtt Luto ácsorgott. Testtartása merev volt, tekintete éber. Ahogy észrevette őket, biccentett.

– Itt van a lány, Mera úr. Engedelmével, én visszatérnék a munkámhoz – mondta a várkapitány.

– Kérem, küldjön egy őrt a fiam mellé – válaszolta Renard, mire a férfi bólintott, és elsietett.

– Valkénak sikerült alaposan meglepnie a császári katonákat – szólalt meg Luto. Bár a szája sarkában mosoly bujkált, az arca nyugtalannak tűnt.

– Még mindig nem tért magához? – kérdezte Renard, hogy időt nyerjen magának, amíg lélekben felkészül a lány viszontlátására.

– Néha-néha félálomban vizet kér, de azon kívül... – Luto nem fejezte be a mondatot, csak megcsóválta a fejét.

Renard lélegzetvisszafojtva nyomta le a kilincset, és remegő térddel lépett be a szobába. Valke arca úgy fénylett a gesztenyeszín tincsek között, akár a hold a sötét égen. Ren megvárta, hogy Luto becsukja mögötte az ajtót, csak akkor lépett az ágyhoz, és roskadt le mellé.

Valke mozdulatlansága akaratlanul is a koporsóban fekvő Leannét juttatta az eszébe. Elhessegette a gondolatot, ami csak felkorbácsolta a bűntudatát, majd remegő kézzel a lány mellkasa felé nyúlt. Amint megérezte a tenyere alatt Valke szívverését, megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Köszönöm – mormolta Renard összeszoruló torokkal. – Köszönöm, hogy megóvtál minket. Sosem ismertem nálad vakmerőbb és eltökéltebb lányt. – Végigsimított Valke arcán, mire az nyitogatni kezdte a szemét.

– Víz... víz... – nyöszörögte kicserepesedett ajakkal.

Ren azonnal fölpattant, és az asztalon álló kancsóval tért vissza hozzá. Valke mohón kortyolt, közben mintha még levegőt is elfelejtett volna venni. Amikor végzett, a feje visszahanyatlott a párnára, és ismét mély álomba merült.

– Mera úr! – Luto résnyire nyitotta az ajtót. – A fia be szeretne jönni.

Ren nem válaszolt azonnal. Nem tudta, mit tegyen.

Tiltsa meg Kinunak, hogy Valkéval legyen? Ardenben sem szabadott volna annyi időt együtt tölteniük. Túlságosan összekovácsolódtak, ő pedig semmit sem vett észre ebből az egészből. Vagyis észrevette, csak nem foglalkozott vele. Minden figyelmét lefoglalta, hogy teljesítse Lotain parancsát, és megóvja a lázadókat. Pedig meg kellett volna akadályoznia, hogy Valke ilyen fontossá váljon a fia számára.

Mégsem hibáztatta Kinut azért, mert vágyott egy anyára.

És az az igazság, hogy ő is vágyott Valkére. Talán tényleg Miiran küldte őt hozzájuk? Egy része hitt benne.

Elhátrált a lány ágyától.

– Bejöhet – válaszolta.

Kinu hátratett kézzel lépett be a szobába, szemét Lutóra szegezve. Sütött róla, hogy mennyire tart tőle. Arcvonásai azonban látványosan ellazultak, amint becsukódott az ajtó, és Luto odakint maradt.

– Valke! – kiáltott fel Kinu, amikor észrevette a lányt.

Mielőtt Renard elkaphatta volna a karját, odaszaladt hozzá, és felszökkent mellé az ágyra.

– Valke ébredj! Itt vagyok. Menjünk játszani! – Hangját egyre jobban átitatta a kétségbeesés. – Apa! Mi történt vele? Miért nem ébred fel?

– Valke fáradt, csak pihenésre van szüksége – igyekezett megnyugtatni Kinut.

A fiú addigra már Valke kezét szorongatta.

– Nem fog meghalni, ugye? – szipogta.

– Dehogy! – Renard odalépett hozzájuk, és féltérdre ereszkedett. – Minden rendben lesz.

Kinu elmosolyodott, és lecsusszant az ágyról.

– Vigyázz rá, apa! – mondta búcsúzóul. – Én most megyek, és megnézem az őssólymokat. Az egyik katona azt mondta, a várfal délnyugati részéről jól látni őket.

Ahogy Kinu magára hagyta, Renard visszaült Valke mellé. Az arcát figyelte, közben elképzelte, milyen lenne a közös életük. Eddig mindig elnyomta magában a gondolatot, de ezúttal hagyta, hadd ragadja magával. És határozottan jó érzéssel töltötte el.

Vajon Valke feleségül menne hozzá, ha kérné?

Mivel átolvasva a kézirat kész fejezeteit arra a döntésre jutottam, hogy két fejezetet megcserélek az időrendiség miatt, így már a kövi fejezetben megtörténik a várva várt találkozó Valke és Lukan között. :) 

Apropó, mit gondoltok Ren dilemmájáról?

Köszönöm, hogy elolvastátok a fejezetet! A következő valószínűleg szombaton érkezik majd (ha addig rendbe tudom szedni).