954. év – Nyár, Kyo első hava

Damor – Határvidék

Lunet megacélozta vonásait, fölszegte a fejét, és kilépett a hintóból. Azok az emberek, akik korábban olyan alázattal viseltettek felé, most megvető pillantással méregették, ő mégis olyan magabiztosan lépdelt, mintha mindez nem zavarta volna. Nem akarta, hogy lássák rajta, mennyire megviselte a völgyből való kényszerű távozás.

A fa ládikája, amit magával hozott, ott pihent a sárban, a csipkebogyó bokor tövében. Lunet azonnal tudta, nem fognak segíteni neki odébb cipelni. Ujjai ráfeszültek az apró levélkére, amit út közben körmölt, és hiába tudta, hogy meddő próbálkozás, azért odalépett az egyik katonához.

– Kérem, adják oda ezt Éleonnak, amikor visszatérnek! – Hangja csupán egy árnyalatnyival csengett bizonytalanabbul, mint Sólyomvárban, miközben átnyújtotta a papírt.

Óriási megkönnyebbülés lett úrrá rajta, amikor a férfi elvette a kezéből a levelet, ám a katona egy pillanattal később egyenesen a sárba hajította azt, Lunet doboza mellé. Miközben ezt tette, pimaszul a szemébe nézett. Ez a nyílt arcátlanság fájt Sólyomvár úrnőjének a leginkább, bár számíthatott volna rá, hiszen a völgy lakói összetartó népség.

– Sok szerencsét, úrnőm! – mondta a férfi, és becsukta a hintó ajtaját. – Szüksége lesz rá.

Lunet merev tekintettel nézett a hintó után, egyetlen arcizma sem rándult. Nem adhatott teret az érzéseinek, hiszen, ha belesüppedne az önsajnálatba, azzal nem jutna előrébb. Szemét csípték a könnycseppek, mégis összeszorította az állkapcsát, hogy egyetlen hang se hagyja el az ajkát, és miután a hintó bedöcögött az erdőbe, tekintete a ládájára vándorolt.

Már nem is emlékezett rá, hogy mit pakolt bele, hiszen az Éleonnal való vita rettenetesen fölzaklatta, arról nem is beszélve, hogy egyik pillanatról a másikra elveszítette régi életének az utolsó darabkáját is. Összefacsarodott a szíve, ha az unokáira vagy a fiaira gondolt, akiket Valior a tudója, hogy viszont láthat-e valamikor.

Fölnyitotta a láda tetejét, és könyékig túrt a bársonyruhák között. Fodrokon és cirádás hímzéseken simított végig ujjbegyével, mire elért a legaljára. Felsóhajtott, ahogy tenyerébe simult egy medál, aztán kiemelte a súlyos nyakéket. A smaragdon megcsillant a felkelő nap fénye. Lunet csak egy pillanatot engedélyezett magának, hogy megcsodálhassa a páratlan szépséget, aztán ismét a ládika legaljára túrt.

Újabbnál újabb ékszereket emelt ki, és aggatott magára, majd, amikor megbizonyosodott róla, hogy már csak ruhák maradtak, lecsukta a ládika tetejét, és sóhajtva ráült. Pénze ugyan nem volt, de a csecsebecséiért sokat kaphat. Már csak azt kellett kigondolnia, hogy merre menjen.

Pár percnyi ücsörgés után összeszedte a magát, és az előtte magasodó domb felé indult. Ha fölmászik, biztosan többet lát majd, és be tudja tájolni, merre lehet. Az emelkedő azonban meredekebbnek bizonyult, mint ahogy első ránézésre sejteni lehetett, és a csinos cipője meg-megcsúszott a sárban. Olyan szitokszavak hagyták el az ajkát, amiket még életében nem használt, miközben hol térdre rogyva, hol két kézzel a növényzetet markolva próbált feljebb jutni. Végső elkeseredésében kilépett topánkájából, és mezítláb folytatta, közben azon töprengett, mit szólna Éleon, vagy a fiai, ha most így látnák. Nem úrinőhöz méltó az ilyesmi.

A végére már négykézláb húzta fel magát a meredek oldalon. A szégyenérzete addigra teljesen kialudt, sokkal inkább égő tüdeje és reszkető végtagjai foglalkoztatták, mint bűntudatának súlya. Miközben csípőre szorított kézzel mélyeket szippantott a levegőből, felmérte a terepet.

A dombtetőről messzire ellátott, ám az alacsonyabban fekvő területeket még tejfehér párafelhő ülte meg. A Ruu'yon-folyó, amely elválasztotta a Birodalmat Damortól, ezüstös kígyóként tekergett előtte. Fodrozódó hullámai és örvényei mintha az állat pikkelyei lettek volna.

Lunet magában hálát adott császárvárosi tanítójának, aki folyton az Enid Birodalom térképével nyaggatta leánykorában. Az asszony behunyta a szemét, és amilyen pontosan csak tudta, felidézte magában az északi határvidéket. Ha jól sejtette, valahol Beléan környékén lehetett, és ha követi a Ruu'yont folyás iránnyal ellentétesen, akkor előbb utóbb odaér.

Lunet visszapillantott a ládára, ami ott hevert a domboldal aljában, és régi életének utolsó morzsáit rejtette. Mennyire haszontalannak tűntek abban a pillanatban a csinos ruhák és cipők, amikor ott állt mezítláb, bokáig sárosan.

Felsóhajtott, és elszakította a tekintetét ládáról, még mielőtt a múlt fájdalmai ismét belehasíthattak volna a lelkébe. Hosszú út várt még rá, nem tétlenkedhetett.

Derékig érő fűben vágott át, és mire a Ruu'yon partjára ért, ruhájára több száraz bogáncs is rátapadt. A folyó köves partján folytatta tovább az útját. Eleinte élvezte a folyó zúgását, ami mintha titokzatos válasz lett volna a szél süvítésére, órákkal később azonban már idegesítette az alapzaj. A nyakék mázsás súllyal húzta nyakát, karkötői mintha béklyóként szorították volna a csuklóját. Talpát addigra véresre karistolták a kövek, és ereje az elszántságával együtt apadni kezdett.

Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor késő délután feltűnt előtte Beléan, és letörölte a homlokán gyöngyöző izzadságcseppeket. A védelmet nyújtó városfal és hegyes tornyok látványából erőt merített, magában pedig megfogadta, amint sikerül pénzzé tennie az értékeit, keres egy olyan fogadót, ahol van lehetősége a fürdésre. Szeretett volna nyakig merülni a forró vízben, és leáztatni magáról az út mocskát.

Alig, hogy elérte a városhoz vezető, széles kőhidat, hatalmas tömeggel találta szembe magát. Az emberek úgy tülekedtek, akár a tyúkok a búzaszemek körül. Lunet jópár furcsa alakot látott, amíg elérte a piacteret. Volt, akinek aranylánc feszült az orra és a füle között, egy férfi pedig fácántollból készült fejdíszt viselt. A ruhák színes forgatagában Lunet megbámulta azt a nőt is, akinek ezüstszínre mázolták a száját, hajába ugyanilyen színű szalagokat fontak, arcára pedig violaszínű csiga-alakzatot festettek.

Kellemetlenül érezte magát a sok kirívó öltözékű ember között. Sosem szerette a magamutogatásnak ezen fajtáját, de úgy tűnt, a hatalmas kereskedőváros vonzza a furcsa alakokat.

Lunet alig várta, hogy maga mögött hagyhassa a szédítő kavalkádot, így már az első, útjába kerülő ékszerkészítőhöz bemenekült. Az üzlethelyiség szöges ellentétben állt az utcán kavargó tömeg harsány színeivel. A barna színárnyalatai domináltak itt, és az ablakokon beszűrődő tört fényben egyáltalán nem tűnt bizalomgerjesztőnek a kopottas berendezés. Ahogy az ajtó nyikorogva becsukódott mögötte, ösztönösen behúzta a nyakát, és a magas pult mögött megjelenő férfire szegezte a tekintetét.

– Jó napot! – köszönt, és hogy a másik ne lássa feszengését, határozott léptekkel odament hozzá. – Mennyit ad ezekért? – kérdezte, és följebb húzta a ruhaujját. A drágakövekkel kirakott karkötőin megcsillant a falikarokban égő gyertyák fénye.

– Három ezüst – felelte a férfi, alig egy pillantást vetve az értékes ékszerekre.

Lunet visszarántotta a kezét, és megütközve nézett a boltosra.

– Ugye nem gondolja komolyan, hogy odaadom magának ennyiért? – háborgott.

– Figyeljen, kedvesem – szavai szöges ellentétben álltak lekezelő modorával. – Beléanba naponta tucatjával érkeznek az ehhez hasonlók. Boldog lehetne az ajánlatom miatt, máshol még ennyit sem adnának érte.

Lunet a férfi arcát fürkészte, és bár nem tudta eldönteni, hogy az igazat mondja-e, vagy hazudik, mégis kellemetlen érzés lett úrrá rajta.

– Még meggondolom – mondta, miközben az kijárat felé hátrált, szemét az eladón tartva. – Viszontlátásra.

Az utcára érve fellélegzett. Szíve még mindig szaporán kalapált, de a gyomrában levő görcs oldódni kezdett, ahogy továbbindult. Tekintetét a magasban lógó cégérekre szegezte, és észre sem vette, hogy a tömeg magával sodorta.

Amikor föleszmélt, a zsibongás hangjai tompán szűrődtek át a házak között. Csupán páran lézengtek az utcában. Lunet maga sem tudta, hogyan került oda, de mielőbb vissza akart térni a forgalmasabb szakaszra.

Súlyos léptek zaja koppant mögötte, ám mielőtt megfordulhatott volna, csapás érte a tarkóját, és elsötétült előtte minden.

Rettenetesen fázott. Dermedt végtagjaiból mintha elpárolgott volna az erő, alig bírta megmozdítani a kezét, hogy az arcára tapadt haját eltűrje a szeme elől. Sötét volt, a környező házak ablakából gyér fény szűrődött az utcára.

Lunet felnyögött, ahogy ülésbe tornázta magát, fejébe éles fájdalom nyilallt. Felszisszent, és a tarkójához kapott, ahol még mindig érezni vélte az ütést.

Egyedül volt. A főutca zaja csak elmaszatolt foszlányokban ért el hozzá. Kábán a legközelebbi ház falához húzta magát, és hátradöntötte fejét. A sötét égen szikrázó csillagok mintha táncot jártak volna káprázó szeme előtt.

Beletelt pár percbe, mire felidézte a történteket, és ahogy óvatosan végigtapogatta az eséstől feldagadt arcát, a felismeréstől görcsbe ugrott a gyomra. A csuklóján csörgő ékszerek eltűntek. Lunet a nyakához kapott, de a medálnak is hűlt helye volt.

– Nem – rebegte miközben négykézláb mászott a macskaköves utcán, és kezével az ékszerei után kutatott, pedig akkor már sejtette, hogy kirabolták.

Az ajkába harapva próbálta visszaszorítani a torkát mardosó sírást, a kétségbeesés azonban szétáradt a testében. Semmije sem maradt. Semmi, amit pénzzé tudott volna tenni. Mihez fog kezdeni ilyen nincstelenül? Hogyan vesz ételt magának, hol fogja tölteni az éjszakát?

A falnak támaszkodva fölállt, és elmaszatolta óhatatlanul is kicsorduló könnyeit. Tehetetlenségébe minden reszketeg lépéssel egyre több düh áramlott. A zsibongó utcára lépve elszántan vetette bele magát a tömegbe.

Nem törődött az őt körülvevő emberekkel, és láthatóan ők sem törődtek a feldagadt arcú, kócoshajú asszonnyal, aki, mire elérte az ékszerész üzletét, már az indulattól remegett.

Hevesen tárta ki az ajtót, és csörtetett be egészen a pultig. A férfi háttal állt neki. Széles hátától Lunet nem látta, mit csinál az asztalánál.

– Kiraboltak! – csapott a pultra. A férfi megfordult, és a nő látta az asztalon heverő medált, amelyet pár órával korábban, még a nyakában viselt. – Maga tolvaj! – szűrte a fogai között.

– Rágalom – felelte az ékszerész nyugodt hangon, majd betette a nyakéket egy fadobozkába, amelyet gondosan bezárt, aztán Lunethez lépett, és egyenesen a szemébe nézett.

Ő állta a tekintetét.

– Adja vissza, amit ellopott tőlem – utasította megfeszülő állal.

– Mondtam már, fogalmam sincs, miről beszél. Ártatlan vagyok. – A férfi széttárta a kezét, és könnyed, már-már barátságos mosolyra görbült a szája.

– Most tette bele a nyakékemet abba a dobozkába. – Lunet hangja fél oktávval magasabb lett a dühtől.

– Ugyan, hölgyem – legyintett az ékszerész. – Kizárt, hogy a magáé legyen, tegnap adta el nekem egy kereskedő, csak még nem volt időm megvizsgálni.

Lunet összepréselte az ajkát, és hirtelen felindulásból megkerülte a pultot. Ki akarta nyitni a ládikát, ám még mielőtt elért volna az asztalhoz, a férfi felé lépett, és megragadta a kezét. Nem finomkodott.

– Engedjen el! – követelte Lunet, és megpróbálta lefeszegetni a csuklója köré fonódó ujjakat, ám az vaspántként szorult rá.

– Ha nem takarodsz el azonnal, sokkal rosszabb vár rád, mint az, hogy kiraboltak – sziszegte a férfi.

Lunet megnémult a rátörő rémülettől. Bár nem tudta, mire céloz a férfi pontosan, de a hanglejtéséből arra következtetett, hogy komolyan gondolja a fenyegetést.

– E-engedjen el – rebegte. Azóta nem csengett ilyen bátortalanul a hangja, amióta elhagyta a szülőházát, és a völgybe költözött. – Ha... ha nem enged el, garantálom, hogy...

Hangos csörömpölés rázta meg a szobát, mire mindketten a hang irányába kapták a fejüket. Lunet csak az ablakon besuhanó árnyat látta, aztán a férfi sikolya hasított a fülébe, és a csuklójára nehezedő szorítás azonnal abbamaradt.

Az ékszerész hörögve próbált szabadulni a tollas szörnyetegtől, ami egyenesen az arcát támadta.

– Zuma – suttogta Lunet, és a csodálkozástól még a szája is tátva maradt.

Amint magához tért a döbbenettől, gyorsan fölkapta az asztalról a ládikát, és a kijárat felé rohant. Az ajtóban azonban megtorpant, és visszapillantott. Az ékszerész addigra már a földön térdelt, és úgy zokogott, akár egy kisgyermek.

– Ide, hozzám! – kiáltott Lunet a madárnak, Zuma azonban továbbra is a férfit csipkedte.

Lunet dermedten bámult a madárra, aztán észbe kapott. Jobb, ha mihamarabb otthagyja az ékszerbolt környékét, még mielőtt az eladó összeszedi magát, vagy esetleg értesíti a barátait. Szapora léptekkel vetette bele magát a sodródó emberáradatba, ahol már nagyobb biztonságban érezte magát. Örült neki, hogy Beléan még sötétedés után is ilyen nyüzsgő város. A biztonság kedvéért azonban időről időre hátrapillantott a válla fölött, a dobozkáját pedig görcsösen markolta.

A piactér legalább olyan hatalmas volt, mint a császárvárosi istenek tere, és Lunet ámulva fordult körbe, hogy szemügyre vegye a sok színes, lámpással megvilágított bódét. Még sosem látott olyasmit, hogy az eladók éjszaka is árulták volna a portékáikat, Beléanban azonban ez szemmel láthatóan megszokott volt.

Lunet kiszemelt egy kedvesnek tűnő, fiatal nőt a legközelebbi stand mellett, és odalépett hozzá.

– Elnézést! Szállást keresek az éjszakára, lehetőleg egy nagyobb fogadót – mondta neki.

A nő fintorogva végignézett rajta, aztán a kofára pillantott, aki a bódé túloldalán igazgatta az apró üvegcséit.

– Talán próbálkozzon a város északi szélén. Ott tanyáznak a magához hasonlók – válaszolta leereszkedőn.

Ha tudná, hogy ki vagyok, nem merészelne így beszélni velem, gondolta Lunet, de tisztában volt vele, hogy  abban pillanatban nem fest túl bizalomgerjesztően.

– Csak mondjon egy vendéglőt a közelben – ismételte meg határozottan, és kihúzta magát.

A nő felsóhajtott, és szűkszavúan annyit mondott csak:

– Aranykakas – mutatott a tér túlsó oldala felé.

Lunet megköszönte az útbaigazítást, és elindult abba az irányba, ám fél füllel még hallotta, amint a nő megjegyzi.

– Úgy sem engedik be oda.

– Talán szajha – vélekedett a kofa fennhangon. – Lehet, hogy ott akar újabb vendéget szerezni.

Lunet fölszegte a fejét, és gyorsított a léptein, hogy minél előbb elhaljon az iménti beszélgetésfoszlány.

A fogadó színvonalas helynek tűnt már első ránézésre is. Cégére, ahogy a nevéből sejteni lehetett egy méretes, aranyozott kakas volt, kukorékolásra nyitott csőrrel, megfeszülő torokkal. Ablakait színes üvegberakás díszítette, amely a bentről kiáradó fénynek köszönhetően vörös-narancsos színnel vetült az utca kövezetére. A bejárat mellett vadszőlő kúszott fel a falon, levelei feketének látszódtak a sötétben.

Belépve a fogadóba Lunet orrát finom bor, és sülő hús illata csiklandozta meg. Korgó gyomorral szippantott bele a levegőbe, miközben lába önkéntelenül is a pulthoz vitte.

– Mit parancsol? – kérdezte a fogadós öblös hangon, majd amikor felpillantott a munkájából, és végigmérte Lunetet, egy pillanatra megnémult.

– Vacsorát és szobát szeretnék – vágta rá az asszony, és lendületesen a pultra csapta az ékszeresdobozkát. – Vacsora után forró fürdőt óhajtok venni, egy szolgálót pedig elküldhetne, hogy tiszta ruhát vegyen nekem. Holnap reggel fürjtojást kívánok reggelizni – sorolta egyszuszra. – Hosszú út áll mögöttem, kérem ne várasson meg – tette hozzá, amikor a férfi még mindig nem válaszolt.

– I-igen, hölgyem – bólintott a fogadós, és óvatosan kiemelte a nyakéket a ládikából. – Gyönyörű darab.

– Remélem, cserébe megkapom, amit szeretnék – nyomatékosította Lunet, bár tudta, hogy így is áron alul válik meg a régi csecsebecséjétől.

– Természetesen, mit óhajt vacsorára?

Lunet elégedetten elmosolyodott.

– Azt, aminek ilyen ínycsiklandozó illata van.

A malacsült elfogyasztása után Lunetnek jól esett a fürdés. Kényelmesen elterpeszkedett a forró vízben, és élvezte, ahogy minden porcikáját átjárja a levendulaillatú nyugalom. Nedves haja a hátára és a karjára tapadt, a fogadó felől érkező zajok egészen eltompultak, ahogy mélyebbre csúszott a dézsakádban. Felejteni akart, ugyanakkor a közelmúlt eseményei ott köröztek a feje fölött, akár sólymok a Fészektorony körül. Ebbe a gondolatba még a szíve is belefacsarodott.

Soha többé nem láthatja sem unokáit, sem fiait, sőt még Éleont sem, és mindezt magának köszönheti. Lunet halkan pityeregni kezdett. Könnyei végigcsordultak az arcán, és a gőzölgő vízbe hullottak. Hogy is gondolhatta, hogy egyedül rátalál majd a lánya gyilkosára?

Bár az ágya tisztaság szagát árasztotta magából és a lepedő is makulátlannak tűnt a lámpás fényében, Lunet mégsem tudott aludni. Félt, hogy ha lehunyja a szemét, az ékszerész rátalál, és bosszút áll rajta. Parányira húzta össze magát a takaró alatt, tekintetét le sem vette az ajtóról. Valahányszor megzörrent valami, hatalmasat rándult a teste.

A kilincs lenyomódása ébresztette fel Lunetet, aki kétségbeesetten vette észre, hogy idő közben mégiscsak elnyomta az álom. Már hajnalodott. A szíve hevesen kalapált, és úgy kapaszkodott a takarójába, mintha az bármitől képes lenne megóvni őt.

Ahogy kitárult az ajtó, Lunet először az ezüstöskék ruhát pillantotta meg, csak utána az apró szolgálólányt, aki cipelte. Hosszú, gesztenyeszín haja Elanorra emlékeztette. Összeszorult a torka.

– Elnézést kérek – szabadkozott a lány, amikor tekintetük találkozott. – Nem akartam felébreszteni, csak a ruháját hoztam fel. – Ártatlan arcából Lunet arra következtetett, hogy nem lehetett több tizenhatnál.

– Nem aludtam – felelte Lunet, és kikelt az ágyból. – Gyönyörű darab – érintette meg a szikrázó anyagot, aztán ismét a lányra tekintett. – Hogy hívnak?

– Cassandra – felelte a szolgáló.

– Segítenél felöltözni?

A lány bólintott, és kioldotta a ruha fűzőjét, hogy Lunet könnyen bele tudjon bújni.

– Elég nyugodtnak tűnik a város ahhoz képest, hogy közel a határ – szólalt meg, miközben beledugta a kezét az előkelő selyemruha ujjába.

– A harcok keletebbre folynak – felelte Cassandra. – A császári csapatok egy része a Ruu'yon túlpartján táborozik.

– Nagyon tájékozott vagy – jegyezte meg Lunet, ahogy a lány arcát fürkészte.

– A katonák néha bejárnak Beléanba, hogy kiszórakozzák magukat – felelte Cassandra. – Olyankor egész város tőlük hangos, és ha az ember nyitott füllel jár, hall ezt-azt.

– Edure Denoss, a császár hadvezére is itt tartózkodik a Ruu'yon mellett?

A lány megvonta a vállát.

– Nem tudom, asszonyom – válaszolta, és olyan erősen meghúzta a fűzőt, hogy Lunet azt hitte, menten elájul.

– Hogy festek? – kérdezte, amikor végre újra levegőhöz jutott.

– Csodásan – felelte a lány, amikor végigmérte őt.

Lunet remélte, hogy valóban így van, hiszen a katonák egész biztosan nem engednék Eduréhez, ha úgy nézne ki, mint egy földönfutó.

– Fésüld meg a hajam – utasította Cassandrát, és leült a tükrös asztalkához.

A lány szó nélkül teljesítette a parancsot.

Lunet szinte régi önmagának érezte magát, amikor kilépett a szobájából. Bár feje sajgott a kialvatlanságtól, és az előző nap elszenvedett ütéstől, de elszántsága, hogy kézre keríti a lánya gyilkosát újult erővel kelt életre benne. Hiszen főnix vagyok, emlékeztette magát, és azonnal megjelent lelki szeme előtt a családi jelkép.

– A hazugságaim tüzében égtem porrá, és most újjá születtem – suttogta maga elé.

Valóban úgy érezte, hogy az előző nap volt régi életének befejezése, és ettől erőre kapott. 

– Jó reggelt, úrnőm! Igazán elbűvölően fest ma reggel – mondta alázatosan a fogadós. – Hogy telt az éjszakája?

– Remekül – hazudta Lunet szemrebbenés nélkül.

– Foglaljon csak helyet! – A fogadós egy bordó terítővel letakart asztalhoz kísérte. – Azonnal hozom a reggelit.

Lunetnek valóban nem kellett sokáig várnia. A fogadós maga tálalta az illatos cipót és a fürjtojásokat, mire az asszony szájában azonnal összefutott a nyál.

– Köszönöm a vendéglátást – intett egy idegen férfi a fogadós felé, ám ahogy kinyitotta az ajtót, meglepetten felkiáltott. – Mi a...?

Lunet a hang irányába kapta a fejét, de addigra a belibbenő madár már le is telepedett székének karfájára.

– Zuma – szakadt ki Lunetből megkönyebbülten, és megsimogatta az apró madár vértől csatakos tollát.

A fogadós megütközve nézett a koszos állatra, de nem szólt semmit, csak rosszallóan megcsóválta a fejét, és visszament a pult mögé.

– Köszönöm, hogy tegnap segítettél – suttogta Lunet, mire a madár fölemelte a szárnyát, és láthatóvá vált az alatta meglapuló, apró bőrtegez, amely a madár testéhez volt erősítve.

Az asszony lélegzetvisszafojtva húzta ki belőle az apró papírfecnit, és széthajtotta. Azonnal megismerte Azor kézírását.

Drága édesanyám!

Amióta értesültem apám döntéséről, azon ügyködök, hogy valamiképpen meggondolja magát, azonban makacs, mint az öszvér. Hisz ismered.

Nagyon hiányzol a gyerekeknek, Alden folyton kérdezgeti, mikor jössz vissza, de nehezemre esik válaszolni.

Hol tartózkodsz jelenleg? Valóban Edure Denosshoz tartasz, ahogy édesapám feltételezi?

Ha valahogy a segítségedre lehetnék, kérlek, tudasd velem haladéktalanul. Apám ugyan nem engedné, hogy elhagyjam a völgyet, de ha bármire szükséged lenne, vannak megbízható embereim, akik eljuttatnának neked bármit, amit kérsz.

Kérlek, mielőbb válaszolj, hogy tudjam, jól vagy!

Ölel szerető fiad,

Azor

Lunetnek könny gyűlt a szemébe. Biztosra vette, hogy a fia is megveti azért, amit tett, Azor őszinte törődésére azonban nem számított.

Papírt, tintát és tollat hozatott a fogadóssal, majd megírta a válaszlevelet. Szűkszavúan fogalmazott, mert nem akarta, hogy Azor aggódjon érte, majd a reggeli befejeztével útnak engedte Zumát. A madár sebes szárnycsapásokkal tornázta magát a levegőbe, és hamar eltűnt Beléan tornyos épületeinek sűrűjében, Lunet pedig jobbnak látta, ha továbbindul. Eltökéltebb volt, mint valaha. Most, hogy már nincs veszteni valója, ki fogja deríteni, hogy ki vette el tőle egyetlen lányát.

***

Damor – Határvidék

Lunet jól megrágta a falatot, mielőtt lenyelte volna. Nem tudta, hogyan terelje a beszélgetést a kívánt mederbe, ezért így húzta az időt. Edure Denoss azonban türelmes ember volt. Bár Lunet még jól emlékezett a férfi meggondolatlan, heves természetére, de a hosszú hadjáratok  megedzették.

– Megszöktem Sólyomvárból – hazudta szemrebbenés nélkül.

Edure pengevékony ajka mosolyra húzódott, szeme azonban még mindig Lunet arcát fürkészte. Az asszony megpróbált úrrá lenni idegességén.

– Régebben talán még hittem volna neked, de most... – válaszolta Edure vontatottan, és úgy tett, mintha tűnődne valamin. – Azt hiszem, az elmúlt évek során túlságosan olyanná váltál, mint a Sólyomszülöttek.

– Azt hiszem, az elmúlt évek során inkább te lettél bizalmatlanabb – állapította meg Lunet, és megtörölgette a száját a tányérja mellé tett selyemkendővel.

Az asszony eltökélte, hogy még aznap este kiszedi a hadvezérből, miért járt Sólyomvárban Elanor eltűnése környékén. A férfi azonban rendkívül óvatosnak tűnt.

– Meglehet – hangzott a szűkszavú felelet.

Edure jól lakottan hátradőlt, és végigsimított a hasán. Lunet egyáltalán nem találta kívánatosnak. Csak egy felfuvalkodott hólyagot látott, aki úgy tett, mintha segíteni akart volna neki a lánya gyilkosának kézre kerítésében, ehelyett átverte őt, és kihasználta sebezhetőségét. De most nem hagyja magát. Jól fogja játszani a szerepét, és úgy fogja manipulálni a férfit, ahogy azt korábban a hadvezér tette vele.

– Miért esik nehezedre elhinni, hogy így döntöttem? – kérdezte Lunet fátyolos hangon. – Éleon csak egy erőszakos féreg, semmi több. Ha arra gondolok, mit művelt velem az évek során – a nő hangja megremegett, szemébe könnycseppek gyűltek –, nem is értem, hogy bírtam ki mellette ilyen sokáig.

Lehajtotta a fejét, válla rázkódott, miközben halkan pityeregni kezdett. Torkát még mindig mardosta a hazugsága.

– Miért most? – kérdezte a férfi keményen, csöppnyi sajnáltat nélkül.

– Azt mondtad, tárt karokkal vársz – válaszolta Lunet elfúló hangon, könnyei szaporán potyogtak. – Fogalmad sincs, miken mentem keresztül mellette. Ahogy rájött a viszonyunkra, nagyon dühbe gurult. Felolvastatta velem a leveledet, mire én elmondtam neki, hogy mindig is téged szerettelek, és ez így is marad, amíg csak élek. Akkor adta az első pofont. – Óvatosan megérintette az arcát, és úgy tett, mintha felidézné az ütés emlékét. Remélte, hogy alakítása elnyeri Edure együttérzését. – Nem is emlékszem pontosan, mit tett velem, de ütött, rúgott, ahol ért, aztán amikor már alig bírtam mozogni, erőszakkal a magáévá tett. – Lunet hangja elcsuklott, és tenyerébe temette az arcát. Reszketegen sírdogált, majd, amikor a férfi széke megnyikordult, kilesett az ujjai között.

– Sajnálom. – Edure arca egészen megenyhült.

– Olyan volt, akár egy vadállat – csattant fel Lunet hevesen. – A földre tepert, és megerőszakolt. – Úgy tett, mintha haragja egy pillanat alatt elpárolgott volna, szemét tágra nyitotta, és könnyáztatta arccal fordult a férfi felé. – Amikor végzett, arcon köpött, aztán magamra hagyott – rebegte. – Éleon sosem finomkodott, de ezúttal nagyon-nagyon fájt. Azt hittem, ott helyben belehalok a szégyenbe. Akkor határoztam el, hogy nem tűröm tovább a kegyetlenségét, és elszökök. Nem tudtam, hova máshova mehetnék.

– Jól tetted, hogy ide jöttél – jelentette ki a hadvezér, és Lunet felé nyújtotta a kezét. – Már sokkal előbb meg kellett volna tenned.

Lunet hagyta, hogy Edure talpra segítse őt.

– Köszönöm – suttogta hálásan, és a karjába omlott. – Tudtam, hogy te nagylelkű leszel. Mindig is az voltál.

Edure megcirógatta az arcát, és csókot lehelt az ajkára.

– Ki akarom űzni Éleont a fejemből – folytatta Lunet. – De nem megy. Folyton az jár az eszemben, hogy... hogy milyen mocsok dolgokat mondott. Azt hiszem, be akart sározni téged.

Edure közelebb vonta őt magához, és kezét a csípőjére csúsztatta. Lunetet ettől a hányinger kerülgette.

– Ne foglalkozz annak a sólyombaszónak a hazugságaival.

– Nem is szeretnék, de tudod azzal akart ellened fordítani, hogy azt állította, a völgyben jártál a lányunk eltűnésekor.

Denoss ajka finoman megrándult.

– Igazat mondott – felelte a férfi elhúzódva, majd mielőtt Lunet bármit reagálhatott volna, gyorsan hozzátette. – A császár megbízásából mentem oda, hogy ajánlatot tegyek a lányod kezére. Ilian úr az ifjabbik fiának szánta őt.

– Elanort? – csúszott ki az ostoba kérdést Lunet száján, de képtelen volt leplezni a meglepettségét.

– Nagyon fontos volt neki, hogy megszerezzem a lányt, de Éleon makacskodott, mint mindig. Az az önfejű vadbarom! – köpte a szavakat Denoss. – Azt mondta, Honou-val már megegyeztek, és ezt a szerződést nem hajlandó felbontani. Erre közöltem vele, hogy ha kell, magam kényszerítem Honou-t az ajánlattól való visszalépésre.

– És aztán mi történt? – kérdezte lélegzetvisszafojtva Lunet, mire Edure idegesen ciccentett.

– Az volt a válasza, hogy előbb küldi el Elanort Aamot papnőnek, minthogy a császár fiának adja.

– Kétlem, hogy ezt annyiban hagytad volna – jegyezte meg az asszony.

– Sok minden megfordult a fejemben – vallotta be Edure –, de soha nem bántottam volna Elanort. A császár többször is érzékeltette velem, hogy rendkívül fontos számára a lány. Úgy éreztem, kell egy kis idő, hogy lehiggadjak, ezért visszaindultam a Császárvárosba, közben a lehetőségeket mérlegeltem. Az tűnt leginkább célravezetőnek, hogy a bátyád valamilyen ürüggyel magához hívat téged, én pedig találkoztam volna veled, hogy megkérjelek, győzd meg azt az ostoba férjedet, de amikor haza érkeztem, a lányod halálhírével kellett szembesülnöm.

– Miért titkoltad ezt eddig?

– Eleinte azt hittem, tudod, utána pedig azért nem mondtam el, mert nem akartam, hogy téves következtetést vonj le belőle. Mindent egybevetve úgy tűnik, Éleon sem bízott benned annyira, hogy beavasson a részletekbe.

– Miről beszélsz? – kérdezte homlokráncolva Lunet, és gerince mentén jeges borzongás futott végig.

– Éleon szánalmas húzásairól beszélek. Az egész a Ribellek árulásával kezdődött. A férjed a fejébe vette, hogy Mila tud valamit, amit felhasználhat ellenem, ezért Lukannal eljegyeztette a lányt. Más ésszerű magyarázatot legalábbis nem látok arra, hogy miért is kellett a fiúnak összeállnia egy áruló gyermekével. Aztán, amikor az embereim a völgyben kutakodtak Elanor gyilkosa után, arról értesítettek, hogy Éleon teljes erővel keresteti Larenn Ribell tanácsadóját, Kalem Dumont-t, aki annak idején kicsusszant a kezeink közül.

– Akkor ezért tűnt el olyan sokszor szó nélkül – suttogta Lunet, aki előtt kezdett megvilágosodni férje furcsa viselkedése.

– Bizonyára – hagyta rá Denoss. – Először jót derültem Éleon szánalmas próbálkozásán, hiszen a legkiválóbb embereim keresték Dumont-t, mégsem akadtak a nyomára, de neki valahogy mégis sikerült rátalálnia, legalábbis részben. Fogalmam sincs, milyen nyomot talált, ami elkerülte a figyelmünket, de eljutott az Árnyjárókig. A szökött tanácsos valószínűleg közöttük húzta meg magát. Bizonyára megváltoztatta a nevét, és ott kezdett új életet. Ez által azonban az a féreg érinthetetlenné vált.

Lunet szájtátva meredt az előtte álló férfire. Hogy lehet, hogy Éleon ebből egy szót sem szólt neki? Miért nem avatta be őt a tervébe? Miért nem kérte a segítségét, vagy legalább a támogatását. Edure, mintha megérezte volna, hogy ilyesmi jár a fejében, lágyan megcirógatta az arcát, és ismét átkarolta a derekát.

– Nem bízott meg benned – válaszolta meg a fel nem tett kérdést –, mert tudta, hogy te sem voltál őszinte hozzá. Bizonyára azt hitte, mindenről beszámolnál nekem. – Rövid hatásszünetet tartott, majd ajka ragadozómosolyra húzódott, amitől Lunet karja libabőrös lett. – Tudott Lukanról – vallotta be Edure elégedetten. – Azon az estén, amikor a lányod sorsáról vitatkoztunk, véletlenül kicsúszott a számon. – Lunet megpróbálta eltolni magától a férfit, de a hadvezér annál inkább szorította őt. – Éleon nem tűnt meglepettnek, de tudod, mit mondott? – kérdezte, és kéjes tekintete Lunet dekoltázsa felé vándorolt. Az asszony kővé dermedve várta a választ. – Azt, hogy Lukan igenis az ő gyermeke, egy vérbeli Sólyomszülött. – Edure jóízűen fölnevetett. – Közöltem vele a tényeket, erre az az ostoba továbbra is azzal álltatta magát, hogy a fiam ugyanolyan sólyombaszó, mint a többi, el tudod ezt hinni?

– Tehát Éleon tudta? – Lunet torkát összeszorította a bánat.

Férje tisztában volt az eltévelyedésével, mégsem mondott semmit. Talán úgy gondolta, nem zargatja a múltat. Lunet a bűntudat keserű ízét érezte a szájában, ha arra gondolt, Éleon mekkorát csalódhatott benne, amikor megérkezett Edure levele, és fény derült egy újabb titkos együttlétre.

– Vége van már, drága Lüném – suttogta Edure a fülébe. – Hagyjuk magunk mögött a múltat, és kezdjünk új életet... közös életet!

A férfi keze addigra már a fenekére vándorolt, és lihegve vonta egyre közelebb magához. Követelőző csókjától zsigeri undor ébredt Lunetben.

– Sajnálom – szabadkozott, és kijátszotta az utolsó ütőkártyáját. – Amióta Éleon erőszakoskodott velem, azóta rettegek attól, hogy... – hangja elcsukott, ahogy teljes erejét beleadva eltolta magától a férfit –, hogy bárki hozzám érjen. – Edure ingerült-csalódott arccal eresztette le kezét. – Kérlek, adj még egy kis időt, hogy elrendezzem magamban a dolgokat.

– Mégis mennyi időt? – morogta Edure.

– Nem tudom – csóválta meg a fejét Lunet bánatosan.

Remélte, hogy hihetően alakította a szerepét.

– Legyen, ahogy óhajtod – lépett hátra a férfi, és még mindig rettenetesen lelombozottnak tűnt.

– Jó éjt, Edure – köszönt el tőle az asszony, és bátortalanul felé intett, majd sarkon fordult, és kisietett a sátorból.

Ahogy a saját lakhelye felé vette az irányt, azon töprengett, hogy vajon miért akarta a császár olyan elszántan megszerezni a fiának Elanort? Talán Ilian császár aggódott, hogy Éleon újabb kiszakadási kísérletre készül? Kellemetlen érzés fészkelte be magát a szívébe. Vajon mit titkolt még előle a férje?

***

Sziasztok! Köszönöm, hogy elolvastátok az új fejezetet! Bár bizonyára nem Lunetre vagytok kíváncsiak, de az időrendiség miatt az ő része következett. A következő fejezetben azonban Pipacsvárba utazunk, hogy lássuk, mi történt Kazuval és Lukannal, miután elvesztették a csatát. Még nem tudom pontosan, milyen gyakran kerülnek fel új részek, de igyekszem heti egyet hozni. :) 

Ha tetszett, ne felejtsetek el csillagozni, és a kommenteknek is nagyon örülök :D