949. év

Ősz - Nu első hava

Tiito

A kastélykertben található tavat bozótos erdősáv ölelte körbe. A szél halkan susogott a fák lombjai között, miközben a két lány a víz felé ballagott. Ebéd után jól esett nekik egy könnyed kis séta a friss levegőn.

- Gyűlölöm a Császárváros örökös zsibongását - mondta Dalia. - Itt minden annyival nyugodtabb.

- Az - válaszolta Mila a gondolataiba merülve, aztán megtorpant, és a barátnőjére nézett. - Van valami, amit el kell mondanom.

- Miről van szó?

- Azt hiszem, valami baj van velem. Én... - fogott bele, de aztán nem találta a szavakat. - furcsa dolgokat látok mostanában.

- Miféle dolgokat?

- Emlékszel arra, amikor nálatok voltam a Császárvárosban, és Denoss látogatóba jött?

Dalia bólintott, arcán izgatottság tükröződött.

- Az egyik pillanatban még az ágyban feküdtem, a szobában, a másikban pedig már a város főterén voltam, és végignéztem az édesapám kivégzését.

Mila szégyenkezve lehajtotta a fejét, aztán lopva Dalia felé pillantott, de a lány arca meg sem rezzent a hallottaktól.

- Azt mondod, hogy elképzelted az apád kivégzését? - kérdezte homlokráncolva.

- Nem! - Mila hevesen megrázta a fejét. - Nem tudom, hogyan mondjam el, de én tényleg ott voltam. Ez nem csak egy álom, amiből az egyik éjjel felriadtam. Éreztem azt a gyomorforgató bűzt, a tenger felől érkező sós szelet a bőrömön, hallottam miket kiabáltak az emberek, láttam, miként csap le a hóhér az életlen pallosával az unokabátyám nyakára, láttam Elliot bácsit, ahogy üvöltve megindul Oru felé és egy császári katona hátulról átbökte a mellkasát. Láttam az apámat is... az apámat, akivel maga Edure Denoss végzett.

Dalia arca elsápadt ennek hallatán.

- Mila - suttogta izgatottan. - ez valóban így történt. Hogyan... - kezdte, de elakadt a szava.

- Ez még nem minden. - folytatta a lány felbátorodva. - Azóta az eset óta más dolgokat is láttam.

Dalia lélegzetvisszafojtva hallgatta barátnőjét.

- Láttam, hogy Denoss miként vesztette el az ujját. Egy sólyom tépte le. Azt hiszem, a madár Sólyomvár urához tartozik.

- Tartozott - suttogta Dalia. - Denoss megölte azt a madarat, amikor Éleon úr megtámadta őt a Császárvárosban.

- Mikor? - kérdezte Mila elképedve.

Dalia közelebb hajolt hozzá, és lehalkította a hangját.

- Hallottál Éleon úr húgáról, akit meggyilkoltak?

- A nagybátyám beszélt róla egyszer - válaszolta a lány, és gondolatban hozzátette - Amikor az ajtaja előtt hallgatóztam.

- A lány Honou urának volt a jegyese - folytatta Dalia -, de nem sokkal az esküvőjük előtt eltűnt. Hosszas keresés után Éleon úr volt az, aki rátalált a húga élettelen testére. A gyilkosság híre az egész Birodalmat bejárta, az áldozat családja pedig azonnal Denosst gyanúsította. Sólyomvár és Honou urai eljöttek, hogy beszéljenek a hadvezérrel, de a találkozó verekedésbe torkollt. Éleon úr és Hidenaga úr börtönbe kerültek, ahonnan csak Lunet úrnő közbenjárásával engedték ki őket.

- De ha valóban Denoss tette, akkor miért nem vonták felelősségre?

Dalia elfintorodott, majd megrázta a fejét.

- Mert addigra ő már a Belső Kör tagja volt, és cselekedeteiért egyedül a császárnak tartozott felelősséggel.

- És a császárt nem érdekelte, hogy az a férfi talán meggyilkolt egy ártatlan lányt?

- Állítólag nem találta bűnösnek, de az is elképzelhető, hogy szemet hunyt a gaztett felett, csakhogy maga mellett tudhassa legkiválóbb hadvezérét - mondta Dalia. - Tudod, Denoss nagyon sokat tett a nyugati határ védelméért.

Mila a gondolataiba merülve tovább sétált, nyomában a barátnőjével, majd a tópartra érve leültek a selymes fűbe. Kacsák vonultak el mellettük, nyugtalanul hápogva, aztán belecsámpáztak a vízbe, és élvezték a lágy hullámok ringatózását. Fejükkel időről-időre alámerültek, majd miután felbukkantak, hártyás lábukkal tovább eveztek a tó közepe felé.

- Szerinted miért történik ez velem? Miért látom ezeket a képeket? - kérdezte Mila.

- Olvastam már ilyesmiről régi könyvekben - válaszolta Dalia elmélázva. - A látás képességét Valior áldásának nevezik.

- Nem vagyok boszorkány! - kiáltott fel hevesen a vöröshajú lány.

- Akárhogy is, ezt jobb, ha titokban tartod - érintette meg aggodalmasan a kezét Dalia. - Maradjon inkább csak kettőnk között. Még belegondolni is rossz, mások hogyan reagálnának rá. Talán félreértenék, és bajba kevernéd magad.

- Rendben van - egyezett bele Mila. - Ez amúgy sem olyasmi, amivel szívesen dicsekednék.

- Pedig biztosan nagyon izgalmas lehet látni ezeket a dolgokat. Mondd csak, rólam is láttál valamit?

- Nem. Fogalmam sincs, hogyan kell irányítani, csak úgy rám tör néha.

- A jövőt is látod?

- Eddig csak a múltat sikerült. Bár az elkövetkezendő évekre valóban kíváncsi lennék!

- Hogy vajon annak a sólyomvári fiúnak a felesége leszel, akiről a levélben is írtál?

Mila pironkodva felnevetett.

- Messze a legjóképűbb azok közül, akik eddig ajánlatot tettek.

- Csak egyszer találkoztatok, és máris elcsavarta a fejed?

- Nem is tudom. Nem volt épp a legkedvesebb, de hát mit várjon az ember az én helyzetemben? Ráadásul elég őrült dolgokat meséltem neki, amit így utólag már megbántam, de ah - sóhajtott fel Mila. - Csak ült velem szemben olyan közömbös tekintettel, én pedig óriási késztetést éreztem, hogy felkeltsem valamivel az érdeklődését! Meg aztán nem szerettem volna, ha árulónak gondol.

- Mit mondtál neki?

- Csak egy ostoba elméletet arról, hogy szerintem apám hitt Jo'dur legendájában - mondta, majd szórakozottan megdörzsölgette bizsergő tarkóját.

- Ezt meg miből gondolod?

- A könyvében találtam pár jegyzetet. Jo'dur családfájáról, ami rettentően hiányos, és különböző elméletekről, hogy merre lehetnek a kristályok, amikbe a Halhatatlan Sereg lelkeit zárták.

- Az apád a kristályokat kereste?

- Szerintem inkább csak félt, hogy rossz kezekbe kerülnek.

- Te is hiszel ebben az egészben?

- Nem tudom - vont vállat Mila. - Talán nem minden igaz, amit a legendában állítanak, de valami alapja biztosan lehetett. Hiszen itt vagyok én is ezzel a furcsa képességgel - mondta elmélázva, majd rátért arra, ami még mindig annyira nyugtalanította. - Szerintem az sem véletlen, hogy a hadvezér emberei olyan nagy erőkkel keresik Kalem Dumont-t. Hiszen már több, mint két év telt el azóta, amióta elfogott minket a Viperavárban!

- Tehát még mindig nem hiszed el, hogy Dumont veszélyes lenne?

- Aki besározta a családomat, az ugyanúgy besározhatta őt is ezekkel a pletykákkal - felelte, aztán nagy levegőt vett. - Szerintem Denoss áll a családom elleni merénylet hátterében. Úgy érzem, hogy minden szál hozzá vezet, hiszen ő ejtett foglyul minket. Ő találta meg az állítólagos bizonyítékokat is, ráadásul... ő végzett az apámmal!

- Az már biztos, hogy Denoss nem a legjóságosabb férfi a Birodalomban - bólogatott egyetértőn Dalia. - A hideg is kiráz attól a sebhelyes arcától.

- Engem is.

- Figyelj, Mila! Ha valóban így van, akkor jobban kellene vigyáznod. Az is lehet, hogy Denoss figyeltet téged az embereivel, esetleg ugyanúgy különleges képességek birtokában van, mint te. Ráadásul a hadvezérnek kiterjedt kémhálózata van a Birodalomban, sőt talán még azon kívül is. Óvatosabbnak kellene lenned. Talán megpróbálhatnád valahogyan az uralmad alá hajtani ezt az adottságot, vagy nem tudom... Én a helyedben még a Jo'dur utáni kutatgatásokat is felfüggeszteném.

Mila bólintott és szívét melegség járta át barátnője aggodalmas hangja hallatán.

- Vigyázni fogok - mosolyodott el halványan.

***

Tél - Kai második hava

Mila olyan erősen szorította össze az állkapcsát, hogy még a fogai is belefájdultak. Majd' szétvetette a düh, ahogy ott ült a tiitoi palota társalgójában a kandalló mellett, vele szemben pedig maga Del'en Lirah foglalt helyet. Az egész helyzet nagyon hasonlított arra, amikor egy évvel korábban Sólyomvár hercegével üldögéltek ugyanígy, csakhogy most nem Lukan volt a vendége, hanem az a férfi, aki átvette édesapja helyét a Belső Körben.

Milát már akkor erős gyűlölet kerítette hatalmába, amikor nagybátyja közölte vele, hogy a Lirah ajánlatot kíván tenni a kezére. Ez a lépés a múlt eseményeinek fényében arcpirítóan felháborító volt. Legszívesebben csúnya szavakkal illette volna a férfit már abban a pillanatban, amikor az belépett az ajtón, ehelyett azonban inkább csöndben maradt, és duzzogva meredt maga elé.

Del'en Lirah harmincas évei közepén járt, ennek ellenére arca feltűnően ráncmentesnek és fiatalnak tetszett. Markáns állát világosbarna, erőteljes borosta fedte, aranybarna haját egészen rövidre nyírva hordta.

- Nem is sejtettem, hogy Larenn egy ilyen szemrevaló lányt hagyott hátra - kezdte mézesmázos hangon, kivillantva a tökéletes mosolyát, miközben Mila akaratlanul is ökölbe szorította a kezét édesapja nevének hallatán. - Tudod, nagyon kíváncsi voltam ám rád - folytatta Lirah rendületlenül, és vagy nem vette észre, vagy nem foglalkozott Mila arcára kiülő nyílt utálattal.

- Miért? - kérdezte a lány az összeszorított fogai között.

- Jól ismertem az apádat - válaszolta a férfi és szája groteszk vigyorra húzódott. - Nem kedveltük egymást túlzottan, de azt hiszem, ez nyílt titok volt.

- Gyűlölte őt azért, mert a Belső Kör tagja volt - vágott vissza Mila, mire a férfi hangosan felnevetett.

- Talán így volt - válaszolta könnyeit törölgetve úgy, mintha csak egy jó viccet hallott volna. - De már régen felhagytam ezzel, hiszen hogy is gyűlölhetne valaki egy halottat? Különben meg inkább csak sajnálom őt, amiért olyan ostoba volt, hogy merényletet tervezett az ellen, akinek a jómódját köszönhette.

- Ő nem tett semmi ilyesmit - sziszegte a lány.

- A kis vipera! - Lirah jót mulatott Mila reakcióján. - Így neveznek a hátad mögött, tudtad? Azt beszélik, hogy bosszút akarsz állni mindenkin, aki csak részt vett a meggyilkolásában. Én azonban - bökött saját mellkasára -, nem hiszem el ezt az ostoba kitalációt. Szerintem te csak egy megrémült leányka vagy, aki csupán egy biztonságos otthonra vágyik. Ezért is jöttem, hogy biztosítsalak arról, nálam semmiben sem szenvedsz majd hiányt.

- Azt gondolja, hogy talán feleségül mennék magához?

- Ó, kislány! - hajolt előre a férfi. Kökényszínű szeme fenyegetően összeszűkült. - Bizony, hogy azt gondolom, sőt mi több, szinte biztosra veszem, hogy így lesz. Hiszen ki lenne az, aki versenyre kelhetne velem? Del'en Lirah vagyok - húzta ki magát ültében - a Belső Kör tagja, a császár egyik legfőbb bizalmasa, és ha én meg akarok kapni valamit, akkor azt meg is kapom. - A férfi addig negédes hangja egyszerre fenyegetővé vált. - Nincs kivétel, legyen az egy hajó, egy drágakő, egy ostoba kis csitri, vagy esetleg egy befolyásos pozíció, amelyre már oly rég óta vágytam... ami engem illetett volna már az elejétől fogva... Előbb vagy utóbb, de mindent megszerzek magamnak, ezt jól jegyezd meg!