950. év

Tavasz - Dah'mun első hava

Sólyomvár

Akiro kora reggel érkezett meg Sólyomvárba. Hintóját a városkapu előtt megállíttatta, mert a maradék utat gyalogszerrel akarta megtenni, egyedül. Szerette volna újra érezni, milyen is a kikövezett, kanyargós úton sétálni, és feltekinteni a Fészektoronyra. Aznap is, mint mindig, sólymok tucatjai szelték át az eget, ki-berepülve üvegtelen ablakain. A piactér lassacskán megtelt emberekkel, és zsibongó, színes forgataggá vált.

- Kíi! - kiáltotta egy lóháton ülő ifjú. - Kíi! Te átkozott! Hol vagy már megint?

Pár pillanattal később egy nagyobb termetű madár röppent a fiú karjára, majd egyenesen az arcába rikoltott.

- Látom, azért csak megtaláltad! - rikkantotta Kazu.

Akiro szívét melegség járta át, ahogy rájuk nézett. A két fiatal hangoskodva, jókedvűen ellovagolt, ő pedig csöndesen tovább indult. Ráérősen sétált végig ismerős utcákon, miközben teljesen elmerült a régmúlt keserédes emlékeiben. Az egyik ház sarkánál aztán megállt, és felpillantott arra a lilaakácra, amely felkúszott a szomszédos tetőre. Annak idején ennek a mézédes, fürtös virágából szakított Élanornak, és ő örömmel a hajába tűzte. Még most, annyi idő után is a lány emléke kisöpört minden egyebet a fejéből.

Gondolataiba merülve leszakított egy fürtöt, és elhatározta, hogy elviszi majd a sírjára.

- Úgy döntöttél, hogy elvegyülsz a pórnép között? - közeledett felé Sólyomvár urának hatalmas alakja, visszarángatva őt a jelenbe.

- Éleon! - kiáltotta, majd szája széles mosolyra húzódott, miközben átölelte régi barátját.

- A fiad éppen az imént lovagolt ki Lukannal solymászni, de ebédre visszaérnek, legalábbis azt ígérték.

Akiro mosolyogva bólintott, és Éleonnal együtt elindult a vár felé.

***

Amikor visszaértek, és Kazu meglátta, hogy az istállóban ott van az apja lova is, nagyon megörült. Hangosan felnevetett, majd kisgyerek módjára rohant egészen a várig. Csak az étkező ajtajában torpant meg. Megpróbálta fékezni zihálását, aztán benyitott.

- Apám! - kiáltotta, és édesapja karjába vetette magát.

Miután véget ért a hosszú ölelés, elszégyellte magát ostoba kirohanása miatt, főleg mert Éleon úr, Lunet úrnő és Azor is jelen voltak. Honouban ráadásul mindenfajta nyílt közeledés illetlenségnek számított.

- Örülök, hogy újra látlak, fiam! - mosolygott rá elnézően Akiro.

Nem sokkal később Lukan lépett be a terembe, nyomában a húgával. Honou ura kedvesen üdvözölte őket is, de amikor tekintete a lány arcára tévedt, az arcára fagyott a mosoly.

- É-Élanor? - suttogta kővé dermedve.

- Ő a lányom - szólalt meg Éleon. - Megdöbbentő a hasonlóság, nem igaz?

- Álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer újra láthatom az arcát - válaszolta Akiro, és lassan közelebb lépett a lányhoz.

Elanor tanácstalanul nézett körbe.

- Örülök, hogy megismerhetlek! - mosolygott rá barátságosan a férfi, majd egy meghajlás kíséretében bemutatkozott - Hidenaga Akiro vagyok.

Elanor fülig vörösödött a név hallatán.

- Még csak pár hónapos lehettél, amikor utoljára láttalak. Nem gondoltam volna, hogy egy napon ennyire hasonlítasz majd a nagynénédre.

- A nagymama is mindig ezt mondja - motyogta zavartan a lány.

- Emlékszem, hogy amikor születésed után Honou-ban jártatok apáddal, Kazu az ölében fogott, és énekelt neked.

Elanor pironkodva Kazu felé lesett, és amikor találkozott a tekintetük, gyorsan elfordult.

Akiro délután a vár alatt húzódó katakombákba ment, hogy meglátogassa Élanor sírját. Kazu szótlanul követte őt, majd amikor apja megtorpant, döbbenten bámult fel az egyik sírhoz tartozó kőszoborra. A szobor egy fiatal lányt ábrázolt, aki szakasztott mása volt Elanornak.

- Ez itt Élanor hercegnő sírja - mondta édesapja, majd a fénylő márványlap tetejére fektette a kezében levő lilaakác virágot. - Ő volt Éleon úr húga. Hidegvérrel lemészárolták - folytatta Akiro a szobor arcába bámulva. - A gyilkost azóta sem fogták el.

Hangja megremegett a haragtól, és kezét olyan erővel szorította ökölbe, hogy a körme mélyen a tenyerébe vájódott. Kazu hosszú percekig némán bámulta az édesapját. Gyomra hatalmas bukfencet vetett, amikor rádöbbent annak arcán lakozó érzelmek jelentésére.

- Szeretted őt? - kérdezte csöndesen - Szeretted őt, nem igaz?

- Igen. A menyasszonyom volt. Két héttel azelőtt veszett nyoma, hogy elindult volna Honouba, az esküvőnkre.

- Miért nem beszéltél erről soha?

- Úgy gondoltam, hogy túl fiatal vagy hozzá, hogy megértsd, meg aztán folyton csak az édesanyátokról kérdezősködtetek. Jól tudtam, milyen fontos volt számotokra az emléke, én pedig nem szerettem volna ezt beárnyékolni.

- Kicsit sem szeretted az anyánkat?

- Szemet kápráztatóan gyönyörű volt, de az Élanor iránti érzéseim mit sem változtak az évek során. Nem szerettem bele az édesanyádba, mert nem is akartam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem alakult ki köztünk egyfajta bensőséges kapcsolat, hiszen a feleségem volt. Teljes mértékben megbíztam benne és sokat adtam a véleményére, de soha, egy pillanatra sem volt számomra több egy kényszerű társnál, akit Honou iránti kötelességből vettem magam mellé.

Kazut szíven ütötték az édesapja nyers szavai.

- Kegyetlenség ilyet mondani - suttogta.

- Hazudni még inkább az.

Kazu döbbent arccal, üres tekintettel bámult maga elé.

- Teljes szívemből kívánom, hogy megszeresd a feleségedet és boldog legyél majd mellette, de az élet nem mindig úgy alakul, ahogy szeretnénk. Csupán Valior és kegyeltjei azok, akik ismerik a jövő rejtelmeit.

Apja szavai olyan hirtelen rántották ki Kazut az álmodozásából, mintha egy vödör jeges vizet borítottak volna a nyakába. Lelki szemei előtt ismét felrémlett a csata, a fülsüketítő zúgás, és zsibbasztó halálfélelem áradt szét a testében. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de a szavak a torkára forrtak.

Kazu felszínre törő emlékei amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is halványodtak, és nem foglalkozott velük többet, mint amennyit egy nyugtalanító álomképpel szokott. Furcsa, zaklatott hangulata azonban még sokáig beárnyékolta jókedvét.

- Csak nem akarsz egész este itt ülni, miközben a városban ünnepelnek az emberek? - könyökölte oldalba Lukan, amikor a vadászatból hazatérve elfogyasztották jól megérdemelt vacsorájukat.

- Fáradt vagyok - válaszolta egykedvűen.

- Ez az utolsó Vadászünnep, amit nálunk töltesz. Igazán megerőltethetnéd magad! - mérgelődött tovább a fiú.

- Lukan - sóhajtotta Kazu. - Holnap korán kell kelnem! Össze kell pakolnom a holmimat, és...

- Majd én segítek neked. Na, gyere már! Ne kéresd magad! - A fiú fölállt az asztaltól, és elindult a pavilon ajtaja felé, ahonnan sürgető kézmozdulatokkal integetett vissza.

Kazu sóhajtozva fölkelt. Azor eközben érdeklődő arccal hallgatta az egyik vadász beszámolóját arról, hogy miként teszik ki a csapdákat az erdőben, de amikor meglátta, hogy öccse és Kazu távoznak, sűrű bocsánatkérések közepette ott hagyta a férfit, és ő is utánuk eredt.

- Versenyezzünk! - kiáltotta vidáman Lukan, amikor a kocsmában leültek az egyetlen szabad asztalhoz, és egy asszony három méretes kupát tett eléjük.

- Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e - mondta Azor aggodalmasan.

- Jaj, ugyan már! - emelte fel poharát Lukan. - Fenékig!

***

Rion félszegen ült le a többiek közé az asztalhoz, mire Kazu jókedvűen egy teli poharat csúsztatott felé. Meglepte ez a gesztus, hiszen nyílt titok volt, hogy nem kedvelik egymást.

- Egészségedre! - koccintott vele Kazu, és belekortyoltak a borba.

Rion fancsali arcot vágott, orrát pedig undorodva felhúzta. Lukan, aki nem messze tőlük támasztotta a falat, jót derült a fiú reakcióján. Sólyomvár fiatalabbik hercege amúgy is feltűnően vidámnak tűnt. Tekintetét újra meg újra Lina és a barátnője felé fordította, akik a szomszédos asztalnál üldögéltek. Egyik alkalommal még rájuk is kacsintott, mire azok kezüket a szájuk elé kapva kuncogni kezdtek. Nem telt bele sok időbe, hogy Lukan melléjük telepedjen és mindkettőjük vállát átkarolva arcpirító dolgokat sugdosson a fülükbe. Azor bosszúsan, fejcsóválva nézett öccsére, de ez alkalommal nem szólt neki semmit.

- Biztosan boldog vagy, hogy végre hazamehetsz. - Rion a mellette ülő Kazunak intézte a szavait, de közben nem nézett rá. Az oldott légkör ellenére feszélyezte a közelsége.

- Nem is tudod, hogy mennyire! - Kazu kissé ingatagon támasztotta meg a fejét. - Alig vártam már, hogy leteljen a száműzetésem. De tudod, azért egészen jól éreztem itt magam. Az elején nem gondoltam volna, hogy így lesz. Emlékszel rá, Azor - lökte meg kezével annak vállát. - Jól elláttam a bajod ott az istálló mögött!

- Nagyon büszke voltál magadra, mi? Akkor bezzeg nem volt olyan nagy a szád, amikor még a céltáblát sem találtad el!

- Végül azért csak belejöttem, nem igaz?

- Elanor segített?

Kazu meglepetten pislogott, aztán lágyan elmosolyodott.

- Éjt nappallá téve gyakorolt velem - mondta, aztán ködös tekintettel bámult üres kupájának a fenekére. - Nem tudom, mit csináltam volna nélküle - sóhajtott fel. - Én meg... olyan barom voltam! Bárcsak valahogy jóvá tehetném, de azt hiszem, látni sem akar.

- Már megbántad, nem igaz?

Kazu lassan Azorra emelte a tekintetét.

- Mit? - kérdezte értetlenül.

- Hogy ajánlatot tettél Viktoriának.

Kazu nagy levegőt vett, majd sokáig csak ült, és bámult maga elé.

- Nem, dehogy... - kezdte lassan, miközben kezével megdörzsölte arcát. - Mi a fene van velem?

- Ne emészd magad emiatt. Úgy sem tehetsz semmit - csapott a vállára Lukan, majd leült mellé.

Azor átható pillantással fürkészte Kazu elgyötört arcát, és szája mosolyra húzódott.

- Nevetnem kell, ha arra gondolok, hogy amikor Elanor megszületett, az apánk már akkor neked szánta. Erre te ajánlatot tettét Viktoria kezére, most meg... - a fiú mosolya még szélesebb lett. - most meg rájöttél, hogy az itt töltött idő alatt beleszerettél a húgomba!

Kazu egészen kipirult ennek hallatán.

- Beleszerettem... - ismételte meg halkan Kazu. - Mekkora marhaság! Az ilyesmi csak a puhányoknak való. Én Honou trónjának várományosa vagyok, a Tűz gyermekeinek egyenes ági leszárazottja, Kaito örökségének egyedüli birtokosa. Nem vagyok gyenge - csapott az asztalra dühösen.

- Most azt várod, hogy a lábad elé boruljunk? - húzta félre a száját Lukan. - Valóságos csoda, hogy eddig nem vizeltem össze magam a nagyságodtól.

Kazu felvihogott, és vállon öklözte a barátját.

- Mondhatsz bármit, előbb vagy utóbb úgy is meg fogod bánni, hogy Joyában olyan elhamarkodottan döntöttél - húzta ki magát Azor, miközben poharát a magasba emelte, hogy a felszolgáló ismét telitölthesse.

- Nem akarok a húgod lelkébe gázolni, de ő olyan hihetetlenül idegesítő, mint egy köröm alá szorult tüske.

- Hé! - kiáltott fel Lukan haragosan. - Tudom, hogy néha nehéz vele, de attól még nem kellene így beszélned róla!

Kazu morgott valamit, aztán nagyot kortyolt a borból. Azor higgadt tekintettel, mosolyogva nézett rá.

- Hát, ha neked nem kellett, jó lesz majd az öcsédnek - jegyezte meg ártatlan arccal, mire Kazu úgy csapta az asztalra a kupáját, hogy az megrepedt.

Sötét szeme villámokat szórt, állkapcsa megfeszült, de az előtte ülő fiú még csak meg sem rezzent.

- Ne feledd, hogy Ai'lah egy szívtelen ribanc - közölte Azor, majd együttérzően megveregette Kazu vállát, és felállt, hogy új kupát hozzon neki.

***

- Rengeteget változott! - tűnődött Akiro, miközben Éleon újra töltötte kelyhét. - A jó irányba, természetesen.

- Egész jó íjász lett belőle - bólogatott Sólyomvár ura. - Sokat gyakorolt, nagyon szorgalmas fiú. Büszke lehetsz rá.

- Elszánt, az már biztos. Csak túlságosan konok.

- Majd benő a feje lágya - legyintett Éleon.

- Ami a lányodat illeti - csóválta meg a fejét Akiro -, nagyon sajnálom. Kazu még azelőtt ajánlatot tett Joyában, hogy azt bárkivel is megbeszélte volna.

- Annyi baj legyen - legyintett Éleon. - Hiszen van másik fiad, majd annak jó lesz.

- Biztosíthatlak, hogy Elanornak jó sora lesz Honouban - mondta Akiro, majd szórakozottan eltűrte a haját, és nagyot sóhajtott. - Szólnod kellett volna, hogy ennyire hasonlít rá! Amikor először megpillantottam, egy pillanatra azt hittem, hogy... Még mindig rettentően hiányzik.

- Elanor más, mint amilyen a húgom volt. Ő egy vérbeli Sólyomszülött. Erős, vad, ráadásul kiváló íjász annak ellenére, hogy Lunet szigorúan megtiltotta neki, hogy gyakoroljon. Remélem, Yoshi türelmes fiú, mert Elanor rettentően keményfejű. Makacsságával néha már az őrületbe kerget. Egyszerűen képtelen belenyugodni, hogy ő nem kaphat sólymot. El nem tudod képzelni, hányszor vitatkoztam már vele emiatt!

- Yoshi sokkal nyugodtabb, mint a bátyja.

- Akkor talán jobb is, hogy így alakult. Igyunk rájuk! - emelte a magasba a poharát Éleon. - Yoshira és Elanorra!

A két férfi egymásra mosolygott, koccintottak, aztán fenékig ürítették kelyhüket.

- Na, és a fiaidnak már találtál valakit? - kérdezte Akiro.

- Azor több felé járt, de úgy véli, talán érdemes lenne várnia Joya döntésére. Ha ott elutasítják, abban az esetben valószínűleg az ariitesi hercegnő kezére tenne ajánlatot.

- Fiana Antler, a szarvas tartományból? - kérdezte Akiro elmélázva. - Volt szerencsém hozzá. Igazán bájos lány, kellemes társaság. Na, és Lukan?

Éleon bortól kipirult arca egy pillanat alatt elsápadt.

- Mila Ribell - mondta alig hallhatóan.

Akiro barátjára nézett, aztán bólintott.

- Hiába lett az a féreg a császári Belső Kör tagja, attól én még nem bízom benne. Ő volt az, aki elfogta Elliot és Larenn Ribellt - a férfi hangjából csak úgy áradt a harag. - Nem tudom, hogy miért akarta a vesztüket, de rá fogok jönni, ehhez pedig szükségem van a lányra. Különben is, nálunk nagyobb biztonságban van, mint bárhol másutt a császárságban.

- Azt gondolod, hogy Elliot és Larenn talán tudtak valamit, amivel fogást találhattak volna Denosson?

- Talán... - kortyolt bele a borba Éleon. - Bármi is legyen, ki fogom deríteni az igazságot, és meg fogom bosszulni a húgomat.

***

Akiro lassú léptekkel, fáradtan haladt az üres folyosón. Már majdnem elérte a szobáját, amikor a lányba botlott. Tágra nyílt szemmel nézett végig rajta, és ismét beleborzongott a hasonlóságba. Elanor megszeppenten bámult rá.

- Kazu... - kezdte bizonytalanul, és a fiú szobája felé mutatott. - Még nem ért vissza.

- Későre jár - szólalt meg Akiro kedvesen. - Már régen aludnod kellene. Szívesen visszakísérlek a szobádba.

Elanor megilletődötten bólintott, majd elindult a férfi nyomában.

- Édesapád mondta, hogy szeretnél egy sólymot - törte meg a csöndet Akiro.

- Hah'! - kiáltott fel Elanor bosszúsan. - Ő meg nem engedi, hogy válasszak magamnak.

- Tényleg más vagy - mosolyodott el Honou ura halványan. - Élanor tartott tőlük.

- A sólymoktól? - ráncolta a homlokát a lány. - Ilyet még sosem hallottam.

- Az édesapád volt az oka - nevetett fel halkan a férfi. - Amint megkapta az első madarát, Iast, folyton-folyvást Élanort ijesztgette vele. Jóízűen nevetett, miközben a sólyma végig kergette a húgát a várkaputól egészen a patakpartig, máskor pedig szándékosan úgy hívta magához, hogy az meglibbentse Élanor haját.

- Ezt nem tudtam - kuncogott a lány, majd újra elkomorodott. - Apánk sosem mesélt nekünk róla, ahogy az első madaráról sem.

- Mindkettő fájó pont az életében. Ias több mint nyolc évig hűséges társa volt. A tízéves háború utolsó évében kapta. Éleon akkor még csak tizennégy éves múlt, azonban Gildas úr úgy rendelkezett, hogy már megérett a férfivá avatásra. Ias hatalmas volt. Még Nimnél is nagyobb. Azt hiszem, a nyolcadik szintről való. - A lány visszafojtott lélegzettel hallgatta. - Nem sokkal Élanor hercegnő halála után ölték meg. Végzetes szúrást kapott, miközben az édesapádat védte. Utána Nim szegődött mellé. Ő Ias és Nellé, az édesanyád sólymának a fiókája volt.

- Milyen érdekes! - suttogta Elanor álmélkodva. - Lefogadom, hogy ezt még Azor és Lukan sem tudták.

- Meglehet - válaszolta a férfi, majd szomorkása folytatta. - Élanorról azt hiszem, azért nem beszél, mert az ő halálát képtelenség feldolgozni. Annyi év telt el azóta, mégis olyan, mintha csak tegnap lett volna, hogy a sírba fektették. Ez egy olyan teher, amit egész hátra levő életünkben magunkkal fogunk cipelni - sóhajtotta.

- Szörnyű lehetett elveszteni azt, akit annyira szeretett - mondta együttérzően Elanor.

- Így alakult. Sajnos nem tudjuk visszaforgatni az idő kerekét, hogy bármin is változtassunk. Ha pedig mégis vissza tudnák, vajon megtennénk-e? - morfondírozott tovább Akiro hangosan. - Hiszen az mindent megváltoztatna. Kazu és Yoshi akkor sosem születtek volna meg. A ti életetek sem így alakult volna, ahogy. Te megtennéd ennek tudatában?

A lány csak a fejét ingatta, majd megtorpant.

- Hát itt vagyunk - bökött fejével az ajtajára, mire a férfi szája ismét szomorkás mosolyra húzódott.

- Az ő szobáját kaptad - mondta, majd a lányra pillantott. Karja libabőrös lett, tekintetét elhomályosították a könnyek, szája széle megremegett. -- Jó éjszakát, hercegnő!

***

Valamivel éjfél után a tetőfokára hágott a hangulat a Véres Karomban. Lukan addigra már félrevonult az egyik árnyékosabb sarokba Linával, akit láthatóan teljesen levett a lábáról. A lány irult-pirult a karjában, és kuncogva tűrte el Lukan szemébe lógó szalmaszőke tincseket.

Nem sokkal később egy csapat jókedvű katona lépett be a kocsmába, és azonnal rázendítettek a Vadász-dalra. Azor fölpattant, és Riont magával rángatva közéjük állt. Kezét a szívére helyezte, úgy harsogta a jól ismert strófákat. Pár pillanattal később Lukan is felbukkant mellette, és átkarolta bátyja vállát. Kazu először csak nézte őket, végül barátai bíztatására ő is csatlakozott az éneklő sokasághoz.

Reiya áldása kísér minket, végig az utunkon

Íj a kezünkben, s nyíllal teli tegez van az oldalunkon

Mi vagyunk az utódjai a legnagyobb vadásznak

S egyedüli urai minden nagymadárnak.

Illeszt, feszít, aztán lő, célt mi sosem tévesztünk,

Nagy ünneplés vár reánk, ha a vadászattal végeztünk.

Omlós hús és finom bor, hangos zene tánccal,

Szép leányok kacérkodnak, a jókedvünk szárnyal.

Az íjászatban nekünk párunk a világon nincsen,

Az erdőben vadat hajtunk, ez számunkra minden.

Íjainkon ideg pendül, mint lanton a húr,

Számunkra a vezérünknél nincsen nagyobb úr.

Éljen Éleon, éljen a családja,

Kívánjuk, hogy Reiya áldása szálljon reája!

A négy fiú összekapaszkodva állt, miközben hangosan harsogták a dalt, aztán vidáman koccintottak, amikor elhaltak az utolsó sorok. Kazu mosolyogva nézett végig rajtuk, és úgy tett, mintha nem vette volna észre a könnycseppeket Lukan és Azor szemében. Ő maga is elérzékenyült kissé, és hirtelen ötlettől vezérelve, sokatmondó tekintettel kezet nyújtott Rionnak. A fiú meglepetten pislogott, végül elfogadta a békejobbot.

***

Elanor egész éjszaka ébren várta, hogy Kazu meglátogassa őt. Azt remélte, hogy a fiú egyszer csak felbukkan majd, és ismét megoszthatják egymással életük egy apró kis részletét, de csalódnia kellett.

Bánatosan üldögélt az ablakzugban, és onnan figyelte, hogyan lesz a kinti táj pillanatról pillanatra világosabb. Szíve fájdalmasan összeszorult, arcán forró könnycseppek gördültek végig, miközben fogaival erősen ajkába harapott. Halkan szipogva hajtotta térdére a fejét, amikor édesanyja lépett be a szobájába.

Elanor gyorsan megtörölgette a szemét, és fáradt mosolyt erőltetett az arcára.

- Akiro úr és fia készen állnak az indulásra. Édesapád szeretné, ha illendően elköszönnél tőlük.

A lány lesütött szemmel bólintott, és elindult az ajtó felé. Lunet aggodalmasan nézett végig rajta. Ezúttal nem erőltette a fésülködést. Helyette végigsimított a lánya haján, és gyengéden magához ölelte őt. Elanor halkan sírva fakadt biztonságot adó karjában.

***

Ahogy ott álltak mind a vár hatalmas ajtajában, Kazu végig kerülte Elanor tekintetét. Azortól és Lukantól hatalmas mosollyal, hátba veregetéssel búcsúzott, és megköszönte nekik azt a sok mindent, amit az elmúlt évek során közösen átéltek, a lány elé érve azonban idegesen megfeszült a teste. Elanor szinte keresztülnézett rajta rideg tekintetével. Zöld szeme haragosan sötétnek tűnt, száját vékony vonallá préselte. Kazu megpróbált rámosolyogni, de csak egy furcsa grimaszra telt tőle. A lány erre dacosan fölszegte a fejét, ő pedig sután biccentett neki, aztán szó nélkül visszakullogott édesapja mellé. Amikor újra Elanor felé pillantott, már csak a meglibbenő gesztenyeszín haját látta és azt, ahogy az ajtó becsukódik mögötte. Azor bosszúsan nézett utána, majd öccsére pillantott. Kazu egy erőtlen mosoly kíséretében meghajolt feléjük, aztán beszállt a hintóba, és kibámult az ablakon.

Édesapja szótlanul ült mellette, miközben lassan végigzötyögtek a kikövezett utcákon, és maguk mögött hagyták a várat. Kazu elmélázva bámult föl a Fészektoronyra, aztán miután áthaladtak a városkapu alatt, szemét még sokáig fogva tartotta a mélyzöld zászló, amelyen a kitárt szárnyú sólyom volt, feje fölött két, keresztbe tett nyílvesszővel.

- Hát vége - suttogta halkan. - Végre hazatérhetek!