947. év

Tavasz - Dah'mun első hava

Sólyomvár

Elanor reggeli után mindjárt a Fészektorony felé vette az irányt, hogy folytathassa büntetését. Vidáman fütyörészve ugrált fel a lépcsőkön, hosszú fonott haja közben jobbra-balra lengedezett. Hogy könnyebben kinyissa a Fészek ajtaját, kissé rátámaszkodott vállával, aztán lendületesen belökte.

- Megjöttem! - kiáltotta hangosan a madaraknak. - Remélem, megfogadtátok a tegnapi tanácsomat, és odakint végeztétek el a dolgotokat. Nincs kedvem minden nap elölről kezdeni a munkát.

Elanor letette a vödrét, az ablakhoz sétált, és leült a párkányra. Szemével végigpásztázta a völgyet, és vágyakozva nézett az eget átszelő, fürge sólymokra. Ekkor egy madár süvített be feje fölött, ő pedig tekintetével követte a fenséges állatot. Ekkor pillantotta meg a seprűjére támaszkodó Kazut.

- Pont téged küldtek ide? Miért? - mondta ki gondolkodás nélkül azt, ami először az eszébe jutott.

- Jaj, ne vágj már ilyen arcot - morogta a fiú. - Szerinted én örömmel csinálom ezt? Utálom ezt a sok madarat! Utálom ezt a várat! Utálom az összes sólyom fattyút!

- Akkor menj - vont vállat a lány, akit látszólag hidegen hagyott a vendég dühe. - Ülj fel a lovadra, és vissza se nézz!

Kazu meglepetten pislogott, majd vonásai megkeményedtek, és durcásan tovább söprögetett.

- Csodálatra méltó, hogy bemerészkedtél ide - jegyezte meg Elanor, miközben fürgén leszökkent a párkányról, és óvatosan a fiú felé araszolt.

- Azok után, hogy az érkezésed napján majdnem összecsináltad magad, amikor Nim megmozdult, nem gondoltam volna, hogy veszed a bátorságot, és ide jössz a Fészekbe.

Kazu nem válaszolt neki, sőt még csak rá sem nézett, a lány azonban rendületlenül folytatta.

- Lukan azt mondta, még a céltáblát sem találtad el, amikor lőni próbáltál. Igaz ez?

- Nem kellene mindent elhinned, amit a bátyád mond - válaszolta a fiú kimérten, miközben hányavetin eltűrte a szeme elé lógó fekete tincseit.

- Ha szeretnéd, akkor megtanítalak.

- Az íjászatra? - Kazu fogait kivicsorítva, gúnyosan felnevetett.

Elanor szánakozva fintorgott ennek láttán, majd vállat vont, és folytatta a munkát.

Nem sokkal később léptek visszhangzottak, és Rion dugta be a fejét a szobába. Ahhoz képest, ahogy festett, feltűnően jókedvű volt. Az orra még mindig be volt dagadva, és a lila véraláfutás már nem csak az orrnyergén, hanem a szeme körül is erősebb színt öltött, de szája fülig ért, amikor megpillantotta a lányt.

- Elanor! Szereztem hat csirkelábat! - kiáltotta vidáman, mire Kazu meglepetten felkapta a fejét.

- Remek - egyenesedett fel a lány, miközben karjával letörölte a homlokán gyöngyöző izzadságcseppeket.

- Akkor ma éjsza...

- Csssss! - Elanor villámgyorsan Rion szájára tapasztotta a kezét, és fejével finoman Kazu felé bökött. - Délután majd megbeszéljük.

A fiú megszeppenten pislogott hol a lányra, hol a komor képű idegenre, aztán suttogóra fogta.

- Pont őt küldték a Fészekbe?

- Tudom - forgatta a szemét Elanor. - Nagy kiszúrás. Szerintem még soha életében nem fogott seprűt.

Kazu sértődötten felhorkantott ennek hallatán, de a másik kettő egyáltalán nem törődött vele.

- Minden rendben van? Ne cseréljünk?

- Dehogy - legyintett a lány, aztán megragadta Rion karját, és közelebb vonta magához.

A fiú szeplős arca egy csapásra kipirult.

- Az apád - kezdte olyan halkan, hogy Rionnak szinte a szájáról kellett leolvasni - nem büntetett meg a tegnapi miatt?

- Azt hittem, hogy meg fog, de amikor haza értem, csak hátba veregetett, és azt mondta, hogy büszke rám, amiért elláttam egy mocskos honou-i féreg baját. Ezek után nem mondtam meg neki, hogy igazából Lukan volt az, aki a leginkább püfölte őt.

Rion égszínkék szeme huncutul összeszűkült, amikor halkan kuncogni kezdett, és Elanor megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Reiyának hála - mondta, miközben még mindig szorította a fiú karját. - Egy szemhunyásnyit sem aludtam, mert egész éjjel rád gondoltam.

Rion már amúgy is kipirult arca ennek hallatán paprikapiros színű lett, szeme izgatottan felcsillant, és a lány ennek tetejében még át is ölelte őt egy pillanatra.

- Annyira aggódtam érted - mormolta a fülébe, majd újra barátjára nézett. - Örülök, hogy nem esett bajod.

- Igen, annak én is - vihogott fel kábán a fiú, majd vonakodva az ajtó felé pillantott. - Most mennem kell. Remélem, még nem vették észre, hogy eltűntem - mondta, aztán még egyszer visszapillantott a lányra.

- Mit bámulsz? - vetette oda Elanor félvállról Kazunak, aki még mindig őt méregette.

A fiú nem válaszolt, csupán sértődötten felhúzta az orrát és elfordult.

***

Délután Kazu már régen a toronyban volt, amikor Elanor beállított. A lány barna, kócos hajából itt-ott szalmaszálak lógtak, ruhája alja pedig összepiszkolódott. Kerekded arca boldogságtól ragyogott, zöld szeme szinte szikrázott a beszűrődő napfényben. Kazu azon kapta magát, hogy munka helyett csak áll ott, és azt nézi, ahogy a lány körbe jár, és minden bent tartózkodó madarat szemügyre vesz. Némelyiknél többet elidőzött és motyogott is valamit másikakra éppen, hogy csak rápillantott, már ment is tovább. Aztán amikor végzett, megfogta a vödrét, és elindult a lépcső felé.

- A második szinten folytatom - szólt hátra a válla fölött, és otthagyta a fiút.

Amikor Kazu kicsivel később fölért, a lány már javában takarított.

- Ezek a madarak nagyobbak, mint a lentiek, észrevetted? - kérdezte, de közben fel sem nézett a munkából.

- Nem tűnt fel.

Elanor felpattant, kézen fogta Kazut, és húzni kezdte a lépcső felé.

- Tudok jönni magamtól is - bosszankodott a fiú, és kirántotta magát a lány szorításából.

Zavarta, hogy az a neveletlen szutyok minden figyelmeztetés nélkül megérintette őt. Kezét idegesen a nadrágjába dörgölte, és sötéten nézett Elanor után. Sólyomvár hercegnője fürgén, párosával szedte a fokokat, aztán mielőtt eltűnt volna a lépcsőfordulóban, Kazu felé intett.

- Jössz már, vagy mi lesz? - türelmetlenkedett, mire a fiú morcosan utána indult.

A lány egészen a legfelső szintig szaladt. Aztán, miközben ujjai lassan a kilincsre fonódtak, szembefordult vele.

- Tizenkettő szint van - zihálta.

- Tudok számolni! - vágott vissza Kazu. - Vagy talán azt gondolod, hogy... - a mondatot nem tudta befejezni, mert a lány idő közben kitárta az ajtót, és már nem is tűnt olyan fontosnak, a mondandója.

Tágra nyílt szemmel lépett előre, majd megtorpant. Odabent három akkora sólyom volt, amekkorát még sohasem látott. Barna tollukat felborzolták, sötét szemükkel egyenesen rámeredtek.

- Ő itt Baé, Rim és Nizon - mutatott rájuk Elanor sorban. - Több mint kétszáz évesek.

- Az nem lehet - nyögte Kazu.

- A Sólyomlovasok legendája így már nem is tűnik annyira kitaláltnak, nem igaz? Apám szerint a Fehér-hegységben még náluk is nagyobb madarak élnek.

- Te... te már lovagoltál egy ilyenen?

- Dehogy - nevetett fel a lány. - Ők már túlságosan öregek ahhoz. Nem nagyon repülnek ki, mi etetjük őket.

- Csirkelábakkal?

- Bárányt esznek.

- Akkor mire kell a csirkeláb? - bukott ki Kazuból, a lány azonban elengedte a füle mellett a kérdést.

- Szeretnéd közelebbről is megnézni őket?

- Én innen is jól látom.

Elanor megragadta a megszeppent fiú kezét, és közelebb húzta. Kazunak abban a pillanatban a legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a lány megint megérintette őt. Még soha életében nem félt ennyire.

- Baé kedves. Ő majd hagyja magát. Rim kicsit félénkebb, Nizonnak meg nehogy a szemébe nézz!

Kazu engedte, hogy a lány fölemelje a kezét, és a sólyom csőrére tegye. Szíve a torkában dobogott, ahogy a madár kissé lehajtotta a fejét, és hagyta, hogy az idegen végig simítson selymesen puha tollain is.

- Elképesztő - suttogta.

- Az! Néha feljövök ide, és csak nézem őket. Közben arra gondolok, milyen lehetett, amikor a harcosok még madár háton repültek. Az égből lepték meg az ellenséges seregeket és a magasból zúdítottak nyílzáport rájuk. Bárcsak egyszer én is repülhetnék egy sólymon! - sóhajtotta. - Lukan azt mondta nekem, hogyha ez a három repülni tudna, még akkor sem ülhetnék a hátukra, mert lány vagyok - mondta Elanor elkámpicsorodva, aztán Kazura emelte a tekintetét. - Azt szeretném, ha ezentúl tisztelettel beszélnél a népünkről! Hallottam, miket mondtál Azornak, mielőtt összeverekedtetek.

Kazu sápadt arca azonnal elvörösödött a szavak hallatán.

- Ne akard nekem megmondani, hogy miről beszélhetek, és miről nem! Én - húzta ki magát - Hidenaga Kazu vagyok, Honou örököse, Eldur pecsétjének hordozója, a Tűz gyermekeinek egyenesági leszármazottja! Nekem senki sem parancsolhat, főleg nem egy ilyen semmirekellő, maszatosképű, kövér kislány! - kiáltotta, aztán csípőre tette a kezét, és hangosan felciccentett. - Még, azt is nehezemre esik elhinni, hogy te valóban hercegnő vagy, és nem csak valami jöttment vadásznak a fattya,

Elanor ajka vékony vonallá préselődött, ahogy a düh eltorzította lágy vonásait. Szeme hirtelen megtelt szikrázó fénnyel, kezét fölemelte, ám mielőtt lecsaphatott volna, az egyik sólyom akkorát taszított Kazun, hogy a fiú a szemközti falnak csapódott, és nyekkenve elterült. Csak nehezen sikerült feltápászkodnia. Bal lapockájába éles fájdalom hasított, valahányszor megmozdította karját, ráadásul az a nagy szörnyeteg még mindig fenyegetően borzolta a tollait.

- Nizon! - sipította a lány ijedten, és megpróbált kilépni a sólyom szárnya mögül. - Nehogy megöld!

Kazu dermedten nézett a madár rideg tekintetébe, Elanor pedig azzal volt elfoglalva, hogy megnyugtassa a hatalmas szörnyeteget.

- Ez csak egy önimádó tökfej, nem veszélyes - mondta a lány reszketeg hangon. - Ne bántsd, mert akkor az anyám örökös büntetést szab ki rám! Nizon! Nyugodj meg, kérlek!

A sólyom lassan leeresztette szárnyát, de barnapettyes begyét még mindig erőfitogtatón kidüllesztette.

Kazu a falhoz lapulva, óvatosan az ajtó felé araszolt, aztán amikor már majdnem elérte, megragadta Elanor csuklóját, és magával rántotta. Csak akkor nyugodott meg valamelyest, amikor az ajtó nagy csattanással bezárult mögöttük.

- Nagy szerencséd, hogy nem esett semmi bajunk - vicsorogta. - Soha többé ne keverj bele a baromságaidba!

Egy pillanatig még ingerülten farkasszemet nézett a lánnyal, aztán dühösen lecsörtetett a lépcsőn.