947. év

Nyár - Kyo első hava

Bagoly tartomány - Tiito

A ragyogó délutáni napsütésben a tiitoi kastély kertje színpompás volt és üde. A langyos szellő nyíló virágok mézédes illatát sodorta magával. Mila egy tarka pillangót bámult, amint megpihent egy bazsarózsa virágszirmán, majd tovaröppent, amikor egy buzgó méh kifúrta magát annak kelyhéből.

Milyen jó érzés volt így belefeledkezni a lepke szárnyának könnyed libbenésébe, miközben az élete olyan elkeserítően kilátástalannak tűnt. Szülei halála sötét viharfelhőként borult fölé, amelyen keresztül még a nap csillogó reménysugarai sem égették keresztül magukat. Nagybátyja ugyan befogadta, és szinte semmiben nem szenvedett hiányt, ugyanakkor szörnyen magányos volt. Amíg unokatestvérei a forró nyári napokon gondtalanul fürdőztek a közeli, tiszta vízű tóban, ő csupán messziről figyelte őket. Jól tudta, hogy miért nem hívják soha: egyikük sem akart közelebb kerülni egy áruló lányához.

Ez volt tehát a mostani élete. Közönyös arcok, rosszindulatú pletykák, barátságtalan és rosszalló fintorok, neki pedig nem volt senki, akire támaszkodhatott volna. Miután lassan feltápászkodott, és hátat fordított unokatestvérei vidám kacagásának, belépett Tiito kastélyának hűvösébe. A vajszínű falakon aranykeretes képek sorakoztak, amelyek az isteneket ábrázolták. A legtöbbet olyan szép arccal és finom vonásokkal festették meg, hogy öröm volt nézni, ám Haquontól Milát mindig kirázta a hideg. A halálisten kietlen tekintete szinte kiszívta belőle az élni akarás utolsó morzsáját is.

Mila borzongva megrázta a fejét, és már éppen tovább indult volna, amikor egy apró termetű leányka toppant elé.

- Szia! - köszönt csilingelő hangon. - Emlékszel még rám? Dalia vagyok.

Mila lassan végigmérte a vele körülbelül egykorú, madárcsontú szépséget. Lágy vonásai, keskeny, szép ívű szája, tejfehér bőre, érdeklődő azúrkék szemei mindenki számára nyilvánvalóvá tették előkelő származását. Sötétszőke hajában akvamarin színű selyemvirág pompázott, fátyolszerű tengerkék ruhájának alja lágyan fodrozódott.

- Azt hiszem, emlékszem rád. Az édesapád Léopold Oonis, ugye?

- Igen, és mindent elmesélt a családodról - kezdte egy szomorkás mosoly kíséretében. - Szörnyű dolgokon mentél keresztül.

- Miért jöttél? - kérdezte Mila, és hangja barátságtalanabbul csengett, mint ahogy szerette volna.

- Bocsáss meg, hogy tolakodó voltam. Nem kellett volna úgy a dolgok közepébe vágnom - ingatta a fejét Dalia. - Azért jöttem, hogy segítsek.

- Az kizárt - dünnyögte Mila.

- Én is elvesztettem az édesanyámat - mondta bánatosan az apró teremtés. - Tíz éves voltam, amikor elkapta a vörös himlőt, de nem telik el nap anélkül, hogy ne gondolnék rá. Néha, amikor megérzek egy illatot, vagy a tömegben megpillantok egy arcot, ami hasonlít az övéhez, úgy érzem, meghasad a szívem. Nem szabadna ennek így lennie. Miirannak jobban kellene vigyázni az édesanyákra, hiszen nekik a gyermekeik mellett a helyük!

- A te anyádnak nem volt választása, az enyém viszont szabad akaratából döntött Haquon mellett. Cserben hagyott, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá.

- Talán útmutatást kellene kérned az istenektől. Amikor az édesanyám beteg lett, én minden nap imádkoztam.

- Haquon azonban mégis eljött érte.

- De Fey vígaszt nyújtott. Különben is, mit veszítesz vele, ha legalább egyszer megpróbálod?

Mila meredten bámult azokba az üdekék szemekbe, aztán megrázta a fejét.

- Nincs értelme - mondta, azzal tovább indult a szobája felé.

- Segíteni szeretnék! - toppantott Dalia harciasan, és a lány nyomába szegődött. - Vagy talán jobb neked így?

- Nem tudsz segíteni. Senki sem tud. Az apám elárulta a császárt, engem pedig mindenki úgy kezel, mintha én készítettem volna a merénylet terveit.

- Én tudom, hogy ártatlan vagy! - ragadta meg a karját Dalia. - Ráadásul a Császárvárosban sokan úgy vélik, hogy az apád csak egy összeesküvés áldozata lett.

- Szeretném hinni, hogy nem tett semmi rosszat, de amikor ide értem, nagybátyám részletesen beszámolt a Nagy Tanács tárgyalásáról, és a bizonyítékokról. Túlságosan egybe vág minden. A levelek, a tervek, Dolther főtanácsos vallomása... - Mila, majd fáradtan felsóhajtott. - Amikor utoljára beszéltem az apámmal, tagadta a vádakat, de talán csak azért mondta, mert nem akarta, hogy árulóként emlékezzek rá.

- Édesapám szerint jó ember volt. Gyötri a bűntudat, hogy nem tudott segíteni rajta.

- Ami történt, megtörtént - vont vállat Mila, aki bár megpróbálta erősnek mutatni magát, szemébe mégis könny tódult.

Dalia azonnal észrevette ezt, és gyengéden a vállára tette a kezét.

- Nem szabad magadban tartanod a fájdalmat! Az csak felemésztene.

- Még mindig nem tudom, hogy jól döntöttem-e - suttogta Mila erőtlenül. - Talán követnem kellett volna az anyám példáját.

- Ilyen még csak meg se forduljon a fejedben! - pirított rá Dalia, a lány azonban addigra már nyakig merült az irtózatos emlékekben.

- Amikor ott álltam kötéllel a kezemben a diófa alatt, és figyeltem, ahogy a teste lassan körbefordul, meg akartam tenni! Utána akartam menni az Örök Birodalomba! Egyedül a gyávaság tartott vissza. Rettegtem attól, hogy fájni fog.

Mila szája megremegett, és a következő pillanatban Dalia vállára roskadva, reszketegen elsírta magát.

- Minden rendben van! Add csak ki magadból - suttogta a lány, és lágyan simogatni kezdte a hátát.

Mila egyre hangosabban zokogott, miközben az elmúlt hónapok során felhalmozódott düh, félelem és bizonytalanság a felszínre tört. Szívének félig begyógyult sebei újra kifakadtak, ám ezúttal a méreg is kipréselődött belőlük. A kín minden egyes könnycseppel tompult valamelyest, de még mindig rettenetesen fájt.

- Sajnálom - motyogta zavartan, és szemét törölgetve elhúzódott Daliától.

- Ugyan, emiatt nem kell rosszul érezned magad! Ez az első lépés a gyógyulás felé.

- Miért akarsz ennyire segíteni? - kérdezte.

- Gyere, sétáljunk!

Dalia belekarolt Milába, és a kertre nyíló üveges ajtó felé húzta.

- Amióta az eszemet tudom, az apám rengeteget van távol a kötelességei miatt - mondta, miközben kiléptek a zsenge virágillatba.

- Jól tudom, milyen az - sóhajtotta Mila. - Az enyém is folyton folyvást úton volt a császár megbízásából.

- Mivel az édesanyám már hat éve meghalt, ...

- Várj! - kiáltotta Mila meglepetten, és tetőtől talpig végigmérte a lányt. - Azt mondtad, hogy tíz éves voltál akkor.

Dalia halkan kuncogni kezdett.

- Igen. Már tizenhat vagyok. A termetem miatt mindenki fiatalabbnak gondol! Viszont amit mondani szerettem volna, hogy tudom, milyen az, amikor mindig magányos az ember. Az apámnak persze gondja volt rá, hogy biztonságban legyek, ezért kiskorom óta az időm nagy részét saját testőrségem körében töltöttem. Volt köztük egy fiatal férfi is. Kedves volt, ambíciózus és nagyon megkedveltük egymást az évek során. Megbíztam benne, és gondolkodás nélkül megosztottam vele a legféltettebb titkaimat. Elhittem, hogy törődik velem, de ez látszat volt csupán. Kihasznált, hogy rajtam keresztül könnyebben hozzáférhessen az apám Ilian császárral való magánlevelezéseihez. Amikor rájöttem erre, az első döbbenet után számon kértem rajta, mire... - Dalia hangja megremegett, majd egy pillanatra elfordult, és megtörölgette szemét. - mire megvert, aztán... erőszakoskodott velem. - fejezte be halkan.

- Úgy erőszakoskodott veled? - kerekedett ki Mila szeme, és egy pillanatra még saját gondjait is elfelejtette.

- Még csak tizennégy éves voltam - horgasztotta le a fejét szégyenkezve. - Amikor apám megtudta, szörnyű haragra gerjedt, és parancsba adta, hogy végezzenek vele, ám a katona megszökött, és azóta sem akadtak a nyomára. Apám ezért nem fogad ajánlatokat a kezemre. Tisztában van vele, hogy nem tarthat örökké maga mellett, de megpróbál addig óvni, amíg csak lehet.

- Nagyon sajnálom.

- Ugye nem mondod el senkinek? - kérdezte Dalia feszengve. - Nem szabadna beszélnem róla, de úgy éreztem, hogy benned megbízhatok.

- Köszönöm - mondta Mila hálásan.

- Szeretném, ha tudnád, hogy vannak olyanok, akik csak kihasználnak a céljaik eléréséhez. Lehet, hogy a barátaidnak tartod őket, de nem azok! Tanulj a hibámból, és ne bízz meg olyan könnyen másokban! - Dalia lopva körbenézett, majd lehalkította a hangját, és közelebb hajolt Milához. - Tudom, hogy nem mindenkit kaptak el Denoss úr emberei. Az a név, hogy Kalem Dumont mond neked valamit?

Mila összerezzent, majd zavartan babrálni kezdett ruhaujjával.

- Barátok voltunk.

- Vagy csak annak tetette magát. Én azt hallottam, hogy nagyon veszélyes ember. Talán ő áll az egész mögött. Lehetséges lenne, hogy ő ültette el édesapád fejében a gondolatot a császár meggyilkolásáról?

- Nem tudom - mondta Mila elgondolkodva, és újra végigjátszotta magában azt a napot, amikor Denoss és katonái váratlanul megjelentek a Viperavárban.

Halántéka tompán lüktetett, tarkóját mintha egy kósza hajszál csiklandozta volna egy pillanatra, aztán kérdőn Daliára nézett.

- Miket hallottál róla?

- Hogy szinte fegyverként bánik a szavakkal. Az ilyen emberek mindig a manipuláció nagymesterei.

- Kalem nem olyan.

- Én is tűzbe tettem volna a kezem azért a féregért, aki meggyalázott.

Mila megtorpant, ahogy eszébe jutottak Kalem szavai: egyedül maradtál. Így visszagondolva a férfi már akkor tudhatta, hogy édesanyja meghalt. Talán vele volt akkor? Ha igen, vajon megpróbálta megállítani, vagy inkább bíztatta? Az is lehet, hogy az egész az ő ötlete volt, hogy elvarrjon egy szálat?

- Remélem, azóta nem próbált meg kapcsolatba lépni veled! - szorította meg a kezét Dalia, amikor Mila már percek óta némán meredt maga elé.

- Nem - füllentette a lány. - Amióta elfogtak minket a császári katonák, nem láttam.

- Gondolom, azt sem tudod, hová mehetett...

- Ha Denoss emberei eddig még nem akadtak a nyomára, akkor már messze járhat.

Dalia egy pillanatig a gondolataiba merülve bámult maga elé, majd újra elmosolyodott.

- Remélem, azért itt biztonságban leszel! Aggódok amiatt a Kalem miatt.

- Óvatos leszek! - ígérte meg Mila.

- Ha szeretnéd, akkor levelezhetnénk - mondta az apró lány, és boldogan elmosolyodott. - Ha meg egy kicsit el akarsz szabadulni Tiitóból, akár meg is látogathatsz minket a Császárvárosban. Az apám bizonyára szívesen vendégül látna téged, én meg körbevezetnélek a városban. A kikötő gyomorforgatóan halszagú, de azt leszámítva szép hely!

- Köszönöm - mondta Mila, és miután megküzdött feszes arcizmaival, lassacskán sikerült elmosolyodnia.