951. év

Tavasz - Dah'mun második hava

Honou

Kazu lihegve hátrált. Ruhája csatakosan tapadt a testéhez, az arcát izzadság áztatta. Ittaro összeszorított fogakkal méregette őt, majd tett felé egy óvatos lépést. Kazu olyan erősen markolta a gyakolrókardját, hogy keze szinte már begörcsölt tőle. Kaname pár lépésnyire állt tőlük és összevont szemöldökkel figyelte a párbajt.

- Ittaro, elmehetsz! - mondta, mire mindkét fiú lassan kifújta a levegőt, és meghajoltak egymás felé.

- Gyors vagy - kezdte Kaname, amikor Kazu oda lépett hozzá. - De még mindig túlságosan vakmerő. Az ilyen kirohanásaid egyszer akár még az életedbe is kerülhetnek. Óvatosabbnak kell lenned és mindig figyelj a védelmedre is. Nem vagy sebezhetetlen.

Kazu kiszáradt szájjal bólintott, mire a tanítója folytatta.

- A damori királyságban rosszabb a helyzet, mint ahogy gondolnád. Denoss úr úgy véli, hogy a királyi csapatok és a lázadók viszályát kihasználva könnyűszerrel benyomulhatnánk, és értékes területeket nyerhetnénk. Ha a császár rábólint Denoss tervére, akkor könnyen megeshet, hogy egyik napról a másikra Damorban találod magad Honou seregének az élén. Fel kell készülnöd a rád váró feladatokra testben, lélekben és fejben is. Ennek a háromnak az egysége a sikerünk záloga. Hiszem, hogy egy napon kiváló vezér lesz belőled, de ehhez még hosszú utat kell bejárnod.

- Minden tőlem telhetőt megteszek! - vágta rá Kazu.

- Tudom - válaszolta Kaname, aztán arca megenyhült, ahogy végig nézett rajta. - Na, és milyen a lány?

- Gyönyörű - válaszolta Kazu mosolyogva.

- Mikor érkezik?

- Két hét múlva.

- Nem gondoltam volna, hogy azok a sólyom-imádó bolondok meg tudják szelídíteni Honou ifjú sárkányát! Bár azt meg kell hagyni, azok a lányok ott a völgyben valóban értenek a férfiak elbűvöléséhez. Talán erre figyelmeztetnem kellett volna téged még a távozásod előtt.

Kaname halványan elmosolyodott, és tekintete a távolba révedt. Kazu kíváncsian várta a folytatást, de úgy tűnt, mestere addigra már elmerült az emlékek tengerében.

- Kazu úr! - rohant feléjük Ittaro aggodalmas arccal. - Édesapád hívat téged! Kérlek, haladéktalanul kövess!

Kazu csapzottan esett be a terembe. Akiro az asztala mögött állt komor arccal, egyenes tartással, Yoshi mellette, lehajtott fejjel. Kazu tekintetét azonban a keselyűnagyságú sólyom tartotta fogva.

- Nim - suttogta erőtlenül. - Mit keres itt, apám?

A férfi először nem válaszolt, csupán egy halk sóhaj hagyta el száját, majd tekintetét fia halálra vált arcára szegezte. Kezében egy apró papírfecnit tartott, ujjai remegtek.

- Rossz híreket hozott - válaszolta. - A hercegnő eltűnt!

Kazu egy pillanatig meredten nézett maga elé, aztán lassan megcsóválta a fejét.

- Elanor gyakran elkószál. Lehet, hogy csak elment valahova.

- Kazu! - nézett rá apja keményen. - Már két napja nem találják!

- Biztos, hogy hamarosan haza fog térni, nincs ok az aggodalomra! - válaszolta, de hangjában bizonytalanság csendült. - Minden rendben lesz!

***

Sólyomvölgy

Lukan és Azor pár emberrel az oldalukon átvágtak a Sólyomvár melletti mezőn és az erdő felé indultak. Az ég felhős volt, a levegő fülledt, szinte fojtogató. Mindegyikük sólyom címeres bőr brigandint viselt, a hozzá való sisakkal. Hátukon nyilakkal teli tegez, kezükben íj, oldalukon kard. Gyors léptekkel, eltökélten haladtak előre, egyikük sem szólalt meg. Az erdőbe érve azonban bátyja körbenézett.

- Lukan, te a tieiddel elmész egészen a délnyugati határig, én pedig északnak indulok. - Azor a vállára tette a kezét, majd gondterhelt arccal felsóhajtott. - Hidd el, hogy jól van! Elanor tud vigyázni magára! Érzem, hogy ma megtaláljuk!

Lukan röviden biccentett. Azor egy pillanatra átölelte, megveregette a hátát, majd elváltak egymástól. Bátyja csüggedt arca láttán a fiút borzongás járta át. Úgy érezte, hogy már átélte ezt a pillanatot valamikor. Jeges félelem kerítette magába, de megpróbálta elnyomni azt.

- Menjünk! - kiáltotta komoran az embereinek és elindultak délnyugat felé.

Délben megpihentek egyet. Leültek egy kidőlt mohás fatörzsre, elfogyasztották ebédjüket, majd tovább indultak. Mindannyian fáradtak voltak, de hajthatatlanok. Kíi ott cikázott köztük a fák között és az erdei énekesmadarakat riogatta. Az idő lassan hűvösebbre fordult és sötétedni kezdett. Lukan már alig érezte a lábát, de csak ment előre.

- Talán vissza kellene fordulnunk, és holnap újult erővel...

Lukan egy határozott kézmozdulattal bele fojtotta a szót az emberébe.

- Tovább megyünk! - fortyant fel, ám alig mondta ki a szavakat, amikor valamit megpillantott a mohával sűrűn benőtt sziklák között.

Iszonyodva meredt a koszos ruhafoszlányra. A tarkóján felállt a szőr, a hátán hideg futkosott. Kényszerítenie kellett magát, hogy közelebb araszoljon. Orrát rettenetes, rothadó húsra emlékeztető szag csapta meg. Nem akarta látni azt, ami a szikla mögött van, tudta, hogy mi vár majd rá. A rettegés minden egyes lépéssel erősödött, szinte megbénítva testét. Emberei lemaradtak tőle és Kíi is egy távolabbi fa ágáról rikoltott csak felé. Kezével lassan megtámaszkodott a szikla oldalán, és lélegzetvisszafojtva megkerülte azt.

A látvány vérfagyasztó volt! A lány sötét, csimbókos hajába faágak és levelek keveredtek, mellkasán öklömnyi méretű kör alakú hasadék tátongott, ruháját leszaggatták róla, szinte meztelen volt. Arca helyén csupán egy szabdalt, véráztatta húscafat volt, sötét szája mély szakadékra emlékeztetett, az orrát letépték, valószínűleg valamelyik vadállat tehette, egyik szeme eltűnt, másik pedig félig besüppedve, szétfolytan meredt a semmibe. Feje körül legyek dongtak, nyílt sebeiben fehér kukacok tekergőztek. Fehér-sárgás bőrén több helyen kékes-zöldes foltok éktelenkedtek.

Lukan torka szakadtából felüvöltött, és lerogyott a holttest mellé.

- Elanor! - kiáltotta fájdalmasan, majd megragadta az elhunyt jéghideg kezét és egyre csak zokogott.

Fogalma sem volt róla, hogy mikor, vagy hogyan értek haza, de a kezében cipelte a lány testét, úgy ment vele végig Sólyomvár utcáin. Ruhája és keze mocskos volt a vértől, arcát könny áztatta. Az emberek elborzadva megbámulták és összesúgtak a háta mögött, de Lukan csak ment előre rendíthetetlenül.

Amikor elérte a várhoz vezető lépcsőket, a szülei rontottak ki a kapun, és lélekszakadva szaladtak elé. Ekkor térdre rogyott, de a lányt nem eresztette.

- Elanor... Elanor... - suttogta, ahogy a halott mellkasára hajtotta a fejét.

Édesanyjuk rosszul lett és összeesett, édesapjuk gyötrelmesen felüvöltött. Nem sokkal később Azor is ott termett mellette. Elhűlve nézett a szétroncsolt holttestre, majd az öccse vállába kapaszkodva magába roskadt.

***

Éleon fel-alá járkált a szobájában, miközben Lunet hangosan zokogott az ágy szélén. Arcát a kezébe temette, mintha ezzel próbálná kizárni a rémisztő valóságot.

- Tudom, hogy ő tette! - morogta Éleon. - Hidd el, hogy ő volt! Emlékezz rá, mit mondott nekem azon az estén! „Elvetted tőlem azt, aki az egész világot jelentette számomra. Ne hidd, hogy ezt ennyiben hagyom. Bosszút fogok állni akkor, amikor az a legjobban fáj neked." - Éleon szóról szóra fel tudta idézni Denoss akkori szavait.

Lunet még inkább sírva fakadt, közben vadul megrázta a fejét.

- Most azonnal a Császárvárosba lovagolok és...

- Ne tedd! - pattant fel az asszony, és elállta a férje útját.

Éleon szeme villámokat szórt.

- Először elvette a húgomat, aztán a lányunkat. Miért véded őt még ezután is?

- Nem őt védem! - válaszolta Lunet a könnyein keresztül. - Hanem téged próbállak megóvni!

- Nem fogom tétlenül tűrni, hogy Denoss megússza! Nem félek tőle!

- Nem mehetsz! - toppantott az asszony. - Te is tudod, hogy Edure szinte érinthetetlen. A császárnak kézzel fogható, sziklaszilárd bizonyítékokra lenne szüksége ahhoz, hogy meghallgasson téged. Hiába vagy Sólyomvár ura, Éleon, a te szavad nem ér fel az övével. Edure a Belső Kör tagja!

- Nem érdekel.

- Egyszer már sikerült kikönyörögnöm, hogy engedjenek téged szabadon, de abban nem vagyok biztos, hogy ez újra sikerülne.

- Nem számít. Ha kell, ott rohadok meg a börtönben, de nem fogok azzal a tudattal élni, hogy meg sem próbáltam bosszút állni a szeretteimért.

Éleon oldalra taszította a feleségét, és az ajtóhoz lépett.

- Szeretsz te engem? - kérdezte csöndesen Lunet, mire a férfi megtorpant.

- Persze, hogy szeretlek - válaszolta.

- Akkor maradj.

Éleon a felesége felé fordult, és végignézett rajta. Az arca fakóbb volt, mint valaha, a ruhája piszkos és gyűrött.

- Ha te elmész - folytatta Lunet, és közelebb lépett férjéhez. -, akkor én meghalok. Még sosem volt ilyen nagy szükségem rád, mint most, Éleon! Maradj mellettem, kérlek, és segíts nekem átvészelni ezt a szörnyű gyászt, ami ízekre tépi a lelkemet!

Éleon arca megremegett, kőből faragott vonásai megenyhültek, és könnyes szemmel a karjába zárta meggyötört feleségét.

- Ha elég bizonyítékunk lesz - acélozta meg hangját az asszony -, veled megyek a Császárvárosba és a saját kezemmel vetek véget Edure Denoss életének!

***

Sólyomvár lakói verőfényes napra ébredtek. Az idő már a korai órákban kellemesen meleg volt. A mezőn ezernyi színes virág bontogatta a szirmait, az eget sólymok tucatjai szelték át, zsákmány után kutatva.

Lassacskán népes sokaság gyűlt össze a felravatalozott lány körül. Mélyzöld bársonyszoknyába öltöztetett holtteste a temető és a sólyomvári katakombák bejárata között feküdt egy bazsarózsával borított sziklaasztalon. Szétmarcangolt arcát agyagálarc takarta, haja szétterült körülötte.

Először Lunet úrnő lépett oda, hogy végső búcsút vegyen. Az asszony zokogva rogyott le a sziklaasztal mellett, és egyre csak a lány jéghideg kezét szorongtatta.

- Kicsikém... kicsikém... - nyüszítette, mire férje mellé térdelt, és a derekát átkarolva felsegítette őt.

- Reiya vigyázzon rád - suttogta a völgy ura, majd a holttesthez hajolt, és csókot nyomott az agyagálarcra.

Ekkor a sólyomvári hercegek következtek. Azor remegő vállal próbálta meg visszafojtani a sírást, miközben a lány haját simogatta. Lukan csak állt a bátyja mellett lehajtott fejjel, ökölbe szorított kézzel. Szaporán hulló könnyeit még az arca elé lógó, szalmaszőke haja sem tudta elrejteni. Kazu nem akart elköszönni tőle, mert úgy érezte, azzal véglegessé tenné menyasszonya elvesztését. Mégis odabotorkált, hiszen ezt kellett tennie. Gyásztól gyötörten féltérdre ereszkedett, és megérintette a lány kezét.

- Szeretlek - suttogta elfúló hangon. - Mihez kezdek nélküled?

Azena úrnő keserves könnyekkel átitatott búcsúja után néma csönd lett. A tömeg várakozott. Ekkor Rion lépett elő az édesapja komor árnyékából, és leszegett fejjel a lányhoz baktatott. Hosszú percekig csak állt mellette, miközben megsimogatta haját, aztán megérintette kezét. Utána maga a Rolf kapitány is búcsút vett a hercegnőtől.

Miután mindenki lerótta a tiszteletét, a vadász-pap arra kérte Reiya istennőt, hogy vegye szárnyai alá gyermekét az Örök Birodalomban, aztán amikor felharsantak a kürtök, öt férfi lépett elő a tömegből. Kettő egy fakeretes hordágyhoz hasonlót cipelt, a másik három pedig gyengéden átemelte rá a holttestet. Miközben ezt tették, néhány bazsarózsa a földre hullott. A pap ekkor az elhunythoz lépett, és ráterítette a völgy címerével ellátott mélyzöld zászlót.

- Találd meg a helyed az Örök Birodalomban - mondta, aztán a menet megindult a katakombák felé.

Egy nyitott márványsír várta a lány holttestét, mellette pedig egy élethű szobor, amely a hercegnőt ábrázolta. Kazu sóvárogva nézett arra a hibátlan, hófehér kőarcra, miközben az elhunytat végső nyugalomra helyezték. Amíg a sír fedelét visszacsúsztatták a helyére, a vadász-pap rázendített a völgy indulójára, hogy az egybegyűltek ne hallják a kövek hátborzongató súrlódásának hangját. Végezetül áhítatos, fölfelé fordított arccal és tenyérrel elmormolt egy imát Haquonhoz.

A szertartás után az emberek lassan szétszéledtek. Kazu egyenesen a Fészek felé indult. Hiába tették a sírba a holttestét, Elanor elvesztése még mindig nem tűnt valóságosnak számára. Határozott, gyors léptekkel haladt fölfelé, közben minden szintet körbejárt. A szíve mélyén azt várta, hogy a menyasszonya ott lesz és nevetve cseverészik a sólymokkal, de a lánynak nyoma sem volt. Ezután a Rejtekhelyre ment, aztán az erdőbe, ahol annak idején vadászni tanította őt a hercegnő. Hangosan kiabálta a nevét, de nem jött válasz. Még a rókalyuk is üresen tátongott.

Kazu kimerülten lépett be a lány szobájába, és ahogy körbenézett, torkát ismét összeszorította a gyász. Elanor ruhái az ágyán hevertek szépen összehajtva, és a kupac tetején ott pihent a fából faragott nyaklánca meg a sárkányos bross. Kazu a lány asztalához ballagott, és fölvette az ott heverő sólyomtollat. Ködös tekintettel meredt rá, miközben lassan forgatta az ujjai között.

***

Rion az istálló tetején ült, és hagyta, hogy a friss szellő összeborzolja a haját. Egész testében remegett, szemét elhomályosították a könnyek és olyan erősen harapott az ajkába, hogy még a vére is kiserkent. Reszketegen felsóhajtott, miközben kezében levő sólyomtollra meredt. Az utolsóra, amelyet kihúzott a lány hátából.

Bizsergető bizonytalanság járta át testét. Valami nem volt rendben, valami nem hagyta nyugodni. A felravatalozott lány képe jelent meg lelki szemei előtt. Megérintette őt, a keze érdes volt, a bőre kemény, mint egy dolgos parasztlánynak, a haja pedig olyan barna, mint a megázott szántóföld, holott Elanoré a frissen hullott vadgesztenyére hasonlított. Rion jól emlékezett rá, hiszen nem egyszer felejtette rajta tekintetét a dús hajzuhatag lágy hullámzásán. Az a holttest nem lehetett Elanoré! Az nem ő volt!

A fiú letörölgette ingujjával könnyáztatta arcát, aztán ismét a kezében levő sólyomtollra meredt. De ha nem ő fekszik abban a márványsírban, akkor hova tűnhetett? És kié az a holttest? Vagy csak a csalóka remény ébresztette ezt a kétkedő, őrületbe kergető érzést?

Rion megrázta a fejét, aztán lassan szétnyitotta az ujjait, mire a tollat könnyedén felkapta a szellő, és messzire repítette.

Ezzel el is érkeztünk az első kötet végéhez. Ha bármi észrevételetek esetleg tippetek van, hogyan fog folytatódni a történet vagy csak jelet szeretnétek hagyni magatok után, hagyjatok kommentet! :) Ha pedig kíváncsiak vagytok a folytatásra, megtalálhatjátok a második kötetben. :)

Köszönöm szépen, hogy végigolvastátok! :)