Kazu katonák gyűrűjében lépett be a várba. Gőgösen fölszegett fejjel, határozott, gyors léptekkel haladt az emelvény felé, ahol Sólyom-völgy ura és családja felsorakoztak az üdvözlésére. Földig érő fekete köpenye, amelyre a tűzsárkányt hímezték, lobogott utána. Amikor már elég közel ért, megállt, és magabiztosan kihúzta magát.

- Üdvözöllek Sólyomvárban! - szólalt meg mély hangon, a trónuson ülő férfi. - Éleon vagyok, a vár ura, a völgy védelmezője, a Sólyomfiak vezetője. Hangjába szinte még a masszív kőfalak is beleremegtek. - Amikor legutoljára láttalak, még csak három, vagy négy éves lehettél - folytatta. - A lányom születése után nem sokkal Honou-ba látogattunk, bár gondolom ezen emlékeid már egészen megfakultak.

Kazu mereven bólintott, miközben tekintetét az előtte ülő férfira szegezte. Vállig érő barna hajába itt-ott már őszes szálak vegyültek, de világoszöld szemében a fiatalság tüzét lehetett felfedezni. Bajusza és szakálla dús, ápolt volt, büszke testtartása erőt sugárzott. A feje fölött egy hatalmas, keselyű méretű madár ült. Első ránézésre szobornak tűnt, de amikor a sólyom megmozdult, és kitárta szárnyát, Kazu önkéntelenül is behúzta a nyakát, magabiztossága elillant.

Halk kuncogás hallatszott az emelvény felől. A fiatal lány a szájára tapasztotta kezét, de még így sem tudta elfojtani a nevetést. Kazu bosszúsan összeráncolta a homlokát, ahogy végig nézett rajta, majd megpróbálta visszafordítani tekintetét a vár urára.

- Megtiszteltetés, hogy itt lehetek - mondta színtelen hangon, miközben szeme újra meg újra a kuncogó lányra tévedt.

- Ő itt Azor, a legidősebb fiam és örökösöm - mutatott Éleon a jobbján álló fiúra, akinek arcán ugyanaz a büszkeség ült, mint az apjáén.

Barna, vállig érő, hullámos haja rendezett volt, ruhája makulátlan, zöld szemével higgadtan méregette őt.

- Ő Lukan, a középső gyermekem.

A fiú valamivel alacsonyabb volt bátyjánál. Torzonborz, szalmaszőke haja Kazut leginkább egy madárfészekre emlékeztette. Kerek, sötétbarna szemével egyre laposabban nézett, és Honou hercege nem tudta eldönteni, hogy fáradt-e, vagy csak nagyon unja az egészet.

- A feleségem Lunet és a leányom, Elanor. Ő pedig a madaram, Nim.

Sólyomvár úrnője magas volt és karcsú. Szőkésbarna haját kontyba tűzve viselte, arca kimondottan csinos lett volna, ha nem torzítja el a kemény szigor. A mellette álló, tömzsi leány alacsonyabb volt a többieknél és jóval fiatalabb. Láthatóan még mindig Kazun mulatott. Kerekded arcán hatalmas vigyor terült szét, üdezöld szemét huncutul összehúzta.

- Remélem, jól fogod érezni magad itt tartózkodásod alatt - szólalt meg újra Éleon. - Ha bármire szükséged lenne, nyugodtan fordulj hozzám, vagy a fiaimhoz.

Kazu röviden bólintott. Arca nem árulta el, hogy milyen dühös volt még mindig Elanor illetlensége miatt. Az is zavarta, hogy a lány olyan leplezetlenül nézte őt, pedig Honou-ban ez rettentő modortalanságnak számított.

A nap további része sem tartogatott kellemes élményeket az utazástól kimerült fiú számára. Azor ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy körbevezesse őt. Kazu már az első pár lépés után tudta, hogy Sólyomvárat össze sem lehetett hasonlítani Honou gazdagon, mégis ízlésesen dekorált palotájával. A vár legtöbb helyisége sötét volt és kimondottan hideg. A falakon néhány kép kivételével nem voltak díszek, a földön sem sorakoztak aprólékosan megfestett porcelánvázák.

A helyzet a városban sem volt rózsásabb. Kazu fancsali arccal nézett végig a házakon. Zavarta az a furcsa stílus, ami egyáltalán nem hasonlított a Honou-ban megszokotthoz. Sehol egy lágyan ívelt tető, sehol egy fedett veranda, ahova eső idején is ki lehetett üldögélni, csak zömök, görbefalu épületek, amerre a szem ellát.

Tekintetét azonban foglyul ejtette az ég felé törő, robusztus torony, amelynek üvegtelen ablakaiból sólymok tucatjai röppentek ki és be.

- A Fészektorony - magyarázta Azor. - A tizenkettedik szintre csakis Sólyomszülöttek léphetnek be.

Kazu még egy pillanatig belefeledkezett a látványba, miközben eltűnődött a fiú szavain, aztán hanyagul megrántotta a vállát, és tovább ment. Egészen a város külső kapujáig gyalogoltak, amikor Azor ismét belekezdett.

- Az ott a völgy címeres zászlója! Egy széttárt szárnyú sólyom, feje fölött keresztbe tett nyilakkal...

- Azt hiszed, nem tudom? - fortyant fel Kazu. - Honou örököse vagyok, nem holmi parasztgyerek. Kiváló tanítómestereim voltak.

- Nem feltételeztem az ellenkezőjét - védekezett gyorsan Azor, aztán témát váltott. - Mesélnél az otthonodról?

- Minek? - kérdezte barátságtalanul, majd sarkon fordult, és visszaindult a vár felé.

Semmire sem vágyott jobban, minthogy egyedül lehessen, de Azor ismét a nyomába szegődött, és folytatta az illemszabályok által előírt, kényszerű csevegést. Kazu feje már félúton zsongott attól a sok sületlenségről, amit a sólyomvári fiú összehordott a vadászatról, meg azokról az ostoba madarakról, amik a toronyban élnek, de mogorva közömbössége láthatóan nem tűnt fel a másiknak. Azor csak beszélt és beszélt, egészen addig, amíg el nem érték a vendég számára előkészített szobát.

- Pihend ki az utazás fáradalmait, én addig megnézem, mire lesz kész az ebéd - közölte, azzal fontoskodva elsietett.

- Talán magam is el tudom dönteni, hogy mit akarok csinálni - morogta az orra alá Kazu, és belépett leendő börtönébe.

Azok után, hogy már annyit látott Sólyomvárból, számított erre a látványra, a szeme elé táruló kép mégis letaglózta. Csüggedten nézett végig a szegényes berendezésen. A fekhelyén kívül csupán egy ormótlan tölgyfaszekrény és egy fiókos asztalka állt székkel együtt. A holmiját már felhordták, és ki is pakolták a szolgálók.

- Hogy a fenébe tudnak ilyen helyen élni? - morogta maga elé. - Talán még a patkányok is feljárnak éjszakánként.

Kazu fáradtan leroskadt az ágyára, és végig dőlt rajta. Fekhelye olyan kényelmetlen volt, hogy még az is megfordult a fejében, inkább a hideg padlón alszik. A kövérre tömött párnának hányingerkeltő, dohos szaga volt, a vastag dunyha mintha több mázsát nyomott volna. Ezt a kényelmet azonban nem élvezhette sokáig, ugyanis pár perccel később Azor herceg kopogtatott az ajtaján.

- Megterítették az asztalt! - jelentette be ünnepélyesen.

Kazu morgolódva fölkelt, megigazgatta kiváló minőségű selyemruháját, és elindult az étkező felé.

- Sólyomvár szakácsnője kiválóan ért a munkájához - fogott bele Azor. - Senki sem készíti nála finomabban a fácán levest. Ha jól tudom, most is főzött, de lesz azon kívül roston sült malac, paprikás csirke, meg... - Kazu hallása ismét eltompult, ahogy a fiú belefeledkezett a beszédbe. Nem volt kíváncsi a mondandójára, az pedig még kevésbé tetszett neki, hogy olyan furcsa ételeket kell majd magába erőltetnie.

Az étkezőbe lépve aztán Azor végre elhallgatott, ám a csönd abban a pillanatban valahogy még elviselhetetlenebbnek tűnt. A család többi tagja már az asztalnál ült és kíváncsi tekintettel méregették őt. Ki nem mondott kérdéseik és a vele kapcsolatos gondolataik ott vibráltak körülöttük a levegőben. Kazu nyugtalanul meghajolt feléjük, aztán körbe járatta tekintetét a tágas termen.

A hatalmas ablakoknak hála az étkező napfényesebb volt, mint a vár többi helyisége és valamennyivel melegebb is. A mélyzöld bársonyfüggönyöket sötétbarna sodort kötéllel fogták össze, kissé bugyrosra hagyták. A túlsó falnál álló, ívelt vonalú kandalló üresen tátongott, fölötte a völgy címeres zászlója lógott, és az egyetlen olajfestményt leszámítva, amelyen egy vadász ácsorgott az erdőben, kezében megfeszített íjjal, nem volt más dísz.

A terem közepén álló hosszú, széles asztalt roskadásig megpakolták, a fő helyen természetesen Éleon úr foglalt helyet, mellette Lunet úrnő. Miután Azor leült édesapja mellé, bíztatón Kazu felé intett. A fiú kelletlenül telepedett le, és rideg tekintetét a vele szemben ülő lányra szegezte. Elanor nem fordított különösebb figyelmet rá, mert azzal volt elfoglalva, hogy életlen késével az asztal alatt vad csatát vívjon bátyjával. Amikor egy ügyes mozdulattal megbökte Lukan kezét, és az hangosan felszisszent, minden arc feléjük fordult. A testvérpár ártatlan arccal pislogott vissza, mire Azor bosszúsan megcsóválta a fejét. Éleon egy hosszú pillanatig még gyermekeit vizslatta, aztán higgadtan rájuk szólt.

- Fejezzétek be!

Bár édesapjuk egyáltalán nem tűnt dühösnek, a két fiatal mégis szót fogadott. A kezük ügyében levő kést azonnal az asztalra tették, és kihúzták magukat. Elanornak csak ekkor tűnt fel, hogy Kazu őt méregeti, azonban nem jött zavarba ettől, sőt, zöld szemét olyan nyíltan a fiúéba fúrta, hogy az inkább az ételek felé fordította tekintetét.

A fából készült tányérok és kupák persze nem tetszettek a porcelánhoz, lakkozott tálcácskákhoz szokott fiúnak. Ráadásul az ételek is furcsán néztek ki, ám a fűszeres illatuk hatására mégis megkordult a gyomra. Miután végignézett a felhozatalon, egy kerek cipónak tűnő kelt tészta felé nyúlt.

- Először imádkozunk - szólalt meg Éleon, mire Kazu szégyenkezve visszahúzta a kezét.

A vár ura aztán lehunyta szemét, és felemelt fejjel, fölfelé fordított tenyérrel nekikezdett.

- Köszönjük néked Reiya, hogy áldásodnak hála ma is finomabbnál finomabb falatok kerülnek elénk...

Kazu halkan felsóhajtott, aztán hányaveti módon ő is fölvette az áhítatos pózt. Éppen, hogy csak becsukta a szemét, amikor egy borsószem állon találta. Dühösen felpillantott, de az előtte ülő testvérpár még mindig mozdulatlanul imádkozott. A fiú bizonytalanul körbenézett, de láthatóan senkinek nem tűnt fel az előbbi. Dühös arccal fordult ismét a mennyezet felé, mire egy újabb borsószem koppant, ezúttal az orra hegyén.

Kazu ezt már nem tűrte tovább. Olyan erővel csapott az asztalra, hogy az evőeszközök hangosan megcsördültek, aztán felpattant, és villámló tekintettel Elanorra meredt.

- Te arcátlan kis... - kezdte, majd nagy nehezen visszanyelte a sértő szavakat, és Éleon úr felé fordult. - Borsóval dobált engem az imádság alatt - mutatott vádlón a lányra.

- Ez nem igaz! - Elanor talpra szökkent, és a szülei felé fordult. - Nem én voltam, hanem Lukan.

Az említett ártatlan arccal húgára meredt.

- Én? - kérdezte hitetlenkedve. - Soha nem tennék ilyen illetlenséget nagyra becsült vendégünkkel.

- Elanor! - szólt rá ingerülten Lunet. - Azonnal kérj bocsánatot!

A lány dühösen toppantott egyet, majd hátra lökte a székét.

- Nem fogok bocsánatot kérni egy olyan dolog miatt, amit el sem követtem - jelentette ki, majd gyorsan fölkapott pár pogácsát, és felszegett fejjel kicsörtetett a teremből.

Lunet és Éleon összenéztek, majd az asszony egy bűbájos mosoly kíséretében bocsánatot kért, amiért megzavarja az asztal körül ülők nyugalmát, és távozott. Kazu lassan visszasüppedt a székébe, de a düh úgy összeszorította a torkát, hogy egy falatot sem tudott lenyelni az elé tett ételekből.