Kazu az ágyában ébredt. Zúgott a feje és az egész testét izomláz zsibbasztotta, de legalább Eldur pecsétje nem kínozta már annyira. Miután lassan félretűrte puha takaróját, óvatosan felült.

- Hogy a fenébe kerültem haza? - morogta rekedten, miközben körbenézett.

A fakeretes rizspapír ablakokon keresztül kellemes, sárgás fény szűrődött be, a levegőben könnyed lótuszillat szállt. A rendezett szoba egyetlen dísze a tolóajtóra festett tájkép volt, amely Honou híres tűzhányóját, a Láng-hegyet ábrázolta. Sötét kráteréből Eldur vérvörös alakja emelkedett ki.

Kazu lehunyta a szemét, és megpróbált visszaemlékezni a történtekre. A látomás foszlányai vibrálva lebegtek előtte, ám az, hogy miként tette meg az utat olyan elgyötört állapotban a Láng-hegytől a Kasai Palotáig, homályba veszett. Miután belátta, hogy semmiféle részletet nem tud feleleveníteni, erőt vett magán és kikászálódott az ágyból. A tűzsárkány pecsétjét eltakaró fehér kötést leszámítva teljesen meztelen volt, azonban ruháit már gondosan előkészítették a szolgálók. Kazu nekiállt felöltözni. Először éjkék, bő ujjú selyemköntösébe bújt bele, és alaposan megkötötte a derekánál, aztán széles szárú, sötétszürke nadrágját vette föl, végül magára öltötte fekete kabátját, amelynek aranyszín kötőit lazán fűzte össze.

- Ifjú örökös! - szólította meg odakintről a szolgáló. - Behozhatom a reggelijét?

Kazu csak mordult egyet válasz helyett, mire a tolóajtó alig hallhatóan oldalra csúszott, és egy törékeny, vékony arcú leány lépett be rajta lesütött szemmel. A kezében levő lakkozott tálcát kecsesen a szoba közepén álló asztalkára helyezte, aztán mélyen meghajolt, és szó nélkül távozott.

Ínycsiklandozó illat töltötte be a levegőt, mire a fiú gyomra hangosan morogni kezdett. Nem imádkozott evés előtt, sosem tette, helyette mohón rávetette magát a sózott, savanyú szilvára, ami a kedvence volt. Pár perc alatt befalta a tányérjára púpozott rizst és ecetes halat is, majd egy húzásra felhajtotta a formás agyagbögrében levő, borostyánszín gyantafürt teát. Émelyítően édes volt, de Kazu tudta, hogy ennél kiválóbb fájdalomcsillapító főzet nem létezik.

Reggeli után elindult, hogy megkeresse édesapját. Ki akarta faggatni őt a hiányzó emlékeiről. Egyenes tartással, határozott léptekkel sétált végig a gazdagon díszített folyosón, értékes porcelánvázák és precízen megfestett tájképek mellett, amikor nagybátyja lépett ki a tanácsteremből. Kazu meglepetten torpant meg, és gyanakodva mérte végig a férfit. Kento biccentett felé.

- Mit csinálsz itt? Azt hittem, utálod a Kasai Palotát - mondta Kazu barátságtalanul, fittyet hányva az illemszabályok által előírt hangnemre.

- Először is gratulálok, hogy teljesítetted Kyo próbáját, másodszor pedig édesapád hívott minket, így eljöttem. Egyébként nem a palotát utálom, hanem azt a nyüzsgést, ami itt körülvesz - hangzott a higgadt felelet.

- Apám összehívta a tanácsot? Miért? - A gondolat minden mást kisöpört Kazu fejéből.

- Miattad. A részletekbe bizonyára, maga szeretne beavatni téged - válaszolta kimérten, és faképnél hagyta a meglepett fiút.

Kazu kopogtatás nélkül rontott be a terembe, megbotránkoztatva ezzel a bent tartózkodókat. Egyedül Akiro arca maradt nyugodt.

- Tudni akarom, miről tanácskoztatok, és hogy engem miért hagytatok ki belőle! Teljesítettem a próbát, most már én is a honou-i tanács teljes jogú tagja vagyok!

Akiro intett neki, hogy foglaljon helyet az asztalnál, mire Kazu kelletlenül teljesítette kérését, és megvárták, hogy a többiek távozzanak.

- Három évre Sólyomvárba mész - közölte fiával szárazon, majd hagyta, hogy a szavak leülepedjenek.

Kazut letaglózták a hallottak, hiszen most vált tartománya valódi örökösévé, erre azt akarják tőle, hogy elhagyja a Kasai Palotát? Makacssága pár pillanat alatt felülkerekedett döbbenetén, és hevesen megrázta a fejét.

- Nem megyek - ellenkezett.

- Ezzel a lépéssel megerősítjük tartományunk Sólyom-völggyel való jó kapcsolatát.

- Amúgy is béke van, mi szükség erre?

- Hasznodra válik.

- Ha valakit mindenképpen el akarsz küldeni, akkor menjen Yoshi! - Kazu tudta, hogy mennyire gyerekesen hangzik mindez, de hirtelen nem jutott eszébe más megoldás.

- Nem az öcséd az örökösöm. Te lépsz a helyemre egy napon, te vagy az, aki születési előjogodként megkaptad Eldur pecsétjét. Ne feledd fiam, ezekkel a címekkel nem csak a hatalom, hanem a kötelezettségek is együtt járnak!

Kazu még visszakozni akart, ám Akiro fölállt, és távozni készült.

- A döntésünk végleges. Téged küldünk Sólyom-völgybe.

A fiú megvárta, amíg édesapja magára hagyja, majd dühösen felugrott, és ökölbe szorított kézzel nagyot csapott az előtte álló asztalra. Az sem érdekelte, hogy a vékony falaknak köszönhetően odakint bizonyára mindenki hallotta dühöngését. Fennhangon szidta a tanácsot és Sólyom-völgyet, miközben fel-alá járkált a teremben. Nem akart lecsillapodni, nem akarta átgondolni a dolgokat és legfőképpen nem akart három évre száműzetésbe vonulni, miközben az öccse itthon maradhat, és élheti jól megszokott, kényelmes életét.

Gyomra még akkor is vadul kavargott, amikor becsörtetett a szobájába, és megpillantotta a szolgálót, aki az ebédjét hozta.

- Utálom a gyömbéres csirkét! - csattant fel ingerülten, mire a lány behúzta nyakát, és lesütött szemmel bocsánatot rebegett.

- Azonnal hozok valami mást, uram - mondta, és kisietett a szobából.

Kazu úgy érezte, hiába dühöngött, felgyülemlett haragjának még a felétől sem sikerült megszabadulnia. Bőre alatt úgy fortyogott a harag, akár a forró magma a kitörés előtti pillanatokban. Indulatosan félrelökte a kertre néző tolóajtót, arcába hűvös levegő tódult, miközben végig járatta tekintetét a kerten, és hosszú percekre belefeledkezett a hóval borított kőlámpások, a félig befagyott tó, meg a zúzmarás növények látványába.

Észre sem vette, hogy légzése közben lelassult, és újra egyenletessé vált. Lerogyott az egyik gyékényszőnyegen heverő selyempárnára, és tovább bámulta a kinti tájat. A veranda fölé nyúló eresz kellemes félhomályba vonta a szobát. Kazu lehunyta szemét, és mélyeket lélegzett.

- Zöldséges sülttészta, uram - mondta a lány, és meghunyászkodva beljebb araszolt. - Ez megfelel?

Kazu vállat vont.

- Nem vagyok éhes.

A szolgáló megtorpant, és tétován visszasandított az ajtó felé.

- Ai'lah szerelmére! - förmedt rá a fiú. - Csak tedd le az asztalra, aztán majd megeszem.

A szolgáló kipirult arccal engedelmeskedett parancsának, aztán sűrű hajlongás közepette kihátrált a szobából.

- Ejnye - mondta Kaname, és a lány után nézett. - Azért ennél kedvesebb is lehettél volna vele.

- Ez csak egy kétbalkezes kis nyomorult - dohogta Kazu, miközben tanítója helyet foglalt mellette. - Gondolom, tudja, hogy mi történt - kezdett bele keserűen. - Száműznek a saját tartományomból!

- Sosem szegültem szembe édesapáddal, mindig engedelmesen követtem a parancsait, de ezegyszer nem értek egyet vele. - Kaname érzelemmentes arccal bámulta a kertet, Kazu mégis érezte a belőle áradó dühöt.

- Maga harcolt ellenük a tízéves háborúban, igaz? - kérdezte óvatosan.

A férfi arca megfeszült, keze ökölbe szorult.

- Nem egy társamnak vájták ki a szemét azok a tollas szörnyetegek, akiket azok a sólyombaszó, kegyetlen barbárok háziállatként tartanak abban a toronyban - mondta indulatosan. - Gyűlölöm azokat a madárszar evő férgeket! Az egész Császárságban nincs még egy olyan kezelhetetlen népség, mint azok! - Kaname dühtől remegő arcizmai lassacskán ellazultak.

- Maga szerint miért olyan fontos az apámnak, hogy oda menjek? - törte meg a csöndet Kazu.

- Talán ajánlatot kell tenned Elanor hercegnő kezére - válaszolta tanítója.

- Még mit nem - horkantott fel a fiú, aztán ismét belefeledkezett az eléjük táruló látványba.

Odakint közben elkezdett havazni, és a jeges szél időről időre belekapott az apró pelyhekbe. Kazu megborzongott, majd szorosabbra húzta magán kabátját. Nem a hideg idő bántotta, sokkal inkább a rá váró megpróbáltatások gondolata töltötte el ilyen fagyos nyugtalansággal. Tanítójával való beszélgetés ráadásul egyáltalán nem oldotta meg problémáit, sőt, csak megerősítette elhatározásában: nem fog Sólyom-völgybe menni! Fejében már körvonalazódott is a terv, ehhez azonban szüksége volt az öccsére.

Yoshi szobájának verandáján üldögélt és szokás szerint olvasott. Felhúzott térdének támasztotta könyvét, fekete haját gondosan füle mögé tűrte. Égszínkék selyemköntösének bő ujja könyékig visszacsúszott, láthatóvá téve porcelánszín bőrét. Mellette egy fatáblára kifeszített papír feküdt, amire tintával egy tájképet festettek. Kazut mindig meglepte, hogy külsejük megtévesztő hasonlósága ellenére mennyire különböznek egymástól.

- Mi ez már megint? - kérdezte, miközben letelepedett mellé, és kezébe vette öccse alkotását.

- A Halott-tó, Jo'dur legendájából. Valahogy így képzelem el.

Kazu egy gondterhelt sóhaj kíséretében a padlóra hajította a képet, mire Yoshi aggodalmasan felpattant.

- Még nem száradt meg teljesen a tinta! Most nézd meg, el is maszatolódott! Miért nem tudsz jobban vigyázni? - sopánkodott.

Kazut nem hatotta meg öccse nyavalygása. Elégedett arccal, vigyorogva figyelte, ahogy a fiú megpróbálja orvosolni a hibát.

- Hát nem is vagy kíváncsi Eldur pecsétjére? - kérdezte, miközben ráérősen hátra dőlt.

Yoshi keze megmerevedett a papír fölött, aztán arcán lassacskán gyermeki izgatottság áradt szét. Ecsetjét gyorsan letette, és festményével mit sem törődve bátyja mellé térdelt.

- Elmondod, mi történt? Szörnyen festettél, amikor visszatértél a palotába. Egész idő alatt magyaráztál valamit, amit senki sem értett, mert összefolytak a szavaid, de kiálltad a próbát!

Kazu egy pillanatig öccsére meredt. Óriási volt a kísértés, hogy bevallja neki, ő maga semmire sem emlékszik ebből az egészből, de büszkesége az útjába állt.

- Hát persze, hogy kiálltam! Talán úgy gondoltad, elbukok?

- Sejtettem, hogy sikerülni fog, de azért kicsit aggódtam érted! Na, megmutatod? - kérlelte.

Lélegzetvisszafojtva várta, hogy Kazu levegye kabátját, kibújjon köntöséből, és láthatóvá tegye a különleges billogot, amely mindig csak a család legidősebb gyermekének járt, és amelyet furcsa legendák öveztek. A pecsétet azonban fehér kötés borította.

- Leveszed? - kérdezte Yoshi, mire bátyja szeme ravaszul megcsillant.

- Ha cserélsz velem.

Az ifjabbik fiú arcáról azonnal lehervadt az izgatott mosoly. Feszengve odébb csúszott a gyékényszőnyegen, és bizonytalanul mérte végig bátyját.

- Ma este?

- Apánk Sólyomvárba küld három évre - kezdett bele, de Yoshi már a második szó után hevesen rázni kezdte a fejét.

- Azt nem lehet! - tiltakozott rémülten, és az ajtó felé pislogott.

- Máskor is megtettük, senkinek nem tűnt fel a csere! - győzködte tovább Kazu.

- Igen, de ennek most tétje van, ráadásul olyan hosszú időre - mondta Yoshi, és ismét megcsóválta a fejét. - Nem mehetek helyetted Sólyomvárba!

- Akkor meg mi értelme, hogy ikrek vagyunk? - morogta Kazu.

- Ha apánk rájönne, szíjat hasítana a hátunkból, vagy ami még rosszabb, Kaname tenné meg!

Az ifjabbik herceg megborzongott. Bizonyára a legutóbbi megbotozás emléke öltött fel benne.

- Nem akarok Sólyomvárba menni! - kiáltotta Kazu, és indulatosan felpattant. - Kaname azt mondta, hogy azok ott mind madárszar evő bolondok!

- Nagyapánk harcolt ellenük a tízéves háborúban és mégsem tudta bevenni a völgyet, csak azt érte el, hogy csapdába csalják, és elfogják - mondta Yoshi. - Szerintem annyira azért nem lehetnek ostobák! Különben is, amikor édesapánk ott tartózkodott...

- ...túszként...

- ...nagyon megszerette Sólyom-völgyet! Hiszen emlékszel, mennyi mindent mesélt róla! Az égbe nyúló Fészektoronyról, Éleon úrról és családjáról...

- Nem érdekel apánk szentimentális beszámolója, én nem ő vagyok!

- Éleon úr gyermekei, bizonyára szívesen megtanítanak az íjászatra.

- Nagyszerű! - nevetett fel Kazu gúnyosan. - Három idegesítő kolonc, akik félnek a közelharctól.

- Akkor sem cserélek veled, túl nagy a tétje. Ha kitudódna, hogy én mentem helyetted, az Éleon úr édesapánkba vetett hitét, sőt mi több, egész Honou-ba vetett hitét rengetné meg. Ezt nem kockáztathatjuk meg!

Kazu még egy pillanatig öccse arcára nézett. Arra az arcra, amely hajszálpontosan olyan volt, mint a sajátja. Yoshi éjfekete, mandulavágású szeméből nyílt aggodalom áradt. Kazu hányingert kapott ettől a gyengeségtől, ami fivérét olyannyira jellemezte. Az utolsó csepp a pohárban öccse bocsánatkérő tekintete volt.

Kazu gyorsan visszabújt ruhájába, aztán dühöngve belerúgott a földön heverő tájképbe. Yoshi olyan fájdalmasan szisszent fel ennek láttán, mintha bátyja lába az ő testét érte volna a festmény helyett. Gyorsan felpattant, és fölvette megrongálódott művét. Remegő kézzel próbálta elsimítgatni a széthasadt papír felkunkorodó szélét, miközben Kazu fújtatva kicsörtetett, és hangos csattanással behúzta maga mögött az ajtót.

Sziasztok! Ha tetszett ez a rész, ne felejtsetek el jelet hagyni magatok után! Csillagozzatok és kommenteljetek bátran!