Ahogy Lukan büszkén kihúzta magát a tömeg előtt, attól Elanor csak még dühösebb lett. Bátyja méltóságteljesen tartotta újdonsült madarát az alkarján, ami még Azorénál is nagyobb volt. Elanor bosszúsan meredt kettejükre, miközben édesanyja meghatottan szipogott mellette. Lunet arcáról csak úgy sugárzott a boldogság, ahogy végignézett fess, férfivá érő fián.

Éleon eközben hosszú és unalmas beszédet mondott arról, hogy mi minden vár Lukanra most, hogy férfi lett belőle, az édesanyja pedig könnyekkel búcsúztatta a kisfiút, aki immár nem létezett többé. Ez után a vének tanácsának tagjai is szóltak pár szót, majd együtt indultak el a vár felé. Lunet egy ideig még maga előtt terelgette Elanort, aztán a lány idő közben észrevétlenül elsodródott mellőle.

- Látom azért csak sikerült kimásznod a szobádból - súgta a lány fülébe Kazu, ahogy a tömeg egymásnak szorította őket.

- Hiányoztam a reggelinél, nem igaz?

- Másra sem tudtam gondolni.

- Sejtettem - mondta a lány, és incselkedőn a fiúra kacsintott.

- Na, de hercegnő! - lökte meg szelíden a vállával Kazu és úgy tett, mintha zavarban lenne.

A hatalmas lakomára hivatalos volt a tartomány több elöljárója is. A terem egyik végében halk zene szólt, és a nap fénypontjaként maga Lunet úrnő is dalra fakadt. Elanor látta, ahogy az anyja finoman int neki a fejével, hogy ő is csatlakozzon, de úgy tett, mintha nem vette volna észre.

A délután hátra levő részében az egybegyűltek megcsodálhatták a solymász bemutatót, amit maga Azor herceg tartott a vár melletti réten, aztán Éleon Sólyomvár borospincéjébe kalauzolta el a férfiakat, ahonnan csak órákkal később, feltűnően jókedvűn kerültek elő. Amikor besötétedett, ismét az asztal köré ültek. A vacsora vidám hangzavarban telt, és miután édesapja alaposan megtáncoltatta, Elanor úgy döntött, hogy ideje felszívódni.

- Hova-hova? - bökte oldalba Lukan, amikor kisomfordált az ajtón.

A lány sértődötten fölszegte a fejét és szó nélkül megindult előre. Bátyja ezt persze nem hagyta annyiban.

- Csak azért, mert megkaptam a madaramat már nem is állsz velem szóba? Nem én tehetek róla, hogy neked nem jár. Születtél volna fiúnak! - kiáltott utána, mire húga villámló tekintettel megfordult.

- Igazságtalanság! - préselte ki magából, miközben erősen mellkason bökte bátyját.

- Ha szeretnéd, akkor néha majd kölcsön adom neked Kíit.

Elanort meglepetten eltátotta a száját.

- Tényleg? Komolyan mondod? - kérdezte, és amikor bátyja bólintott, hevesen a nyakába ugrott. - Azor sosem engedte meg, hogy akár egy ujjal is Zumához érjek.

- Azor egy karót nyelt tökfej! - vigyorgott Lukan. - Na, szeretnéd, hogy elmeséljem, milyen volt a sólyom-választás?

- Persze! - válaszolta izgatottan a lány.

- Akkor gyere, menjünk a Rejtekhelyre.

- Kazu is jön? - fordult vissza az étkező felé Elanor, mire bátyja karon ragadta.

- Ő most Azorral van. Úgy tűnik, hogy ha egy kicsit a pohár fenekére néznek, akkor nagyon jól kijönnek egymással.

- Hát jó, akkor menjünk - egyezett bele, és elindultak az istálló felé.

- Kíi az ötödik szintről való - fogott bele Lukan. - Gyönyörű madár, nem?

- Igen, tényleg az.

- Az egész úgy zajlott, hogy apával bementünk a Fészekbe. Az első szinten kezdtük. A madarak nyugtalanok voltak. Egyik sem repült ki az ablakon, csak feszülten várakoztak, és igazgatták a tollaikat. Ahogy egyre feljebb értünk, úgy éreztem, mintha valamiféle belső erő vezetett volna. Lehet, hogy tökkelütöttnek gondolsz, amikor ilyeneket mondok, de hihetetlen érzés volt. Mintha egy láthatatlan kötéllel húztak volna előre. Amikor felértünk az ötödikre, és benyitottam, hirtelen felröppentek a madarak. A szárnysuhogásuk bámulatos volt, és egyben rémisztő is. Egyedül Kíi maradt a helyén. Úgy ült ott a kavalkád kellős közepén, mint egy kőszobor. Apa mondta, hogy menjek oda hozzá. Meg szerettem volna érinteni, erre ő akkorát csípett belém, hogy kiserkent a vérem - mutatta húga felé jobb kezének mutatóujját. - Úgy tűnt, mintha megkóstolt volna, hogy elég jó vagyok-e neki, aztán az összes madár kirepült az ablakon, és csak mi maradtunk. Kíi, apa és én. Még most is libabőrös vagyok, ahogy erre gondolok. Nem tudom, hogy ez Azornál is így zajlott, vagy sem, mert ő sosem beszélt róla, de én legszívesebben világgá kürtölném.

- Irigyellek - mondta Elanor csüggedten.

- Hiszen megígértem, hogy néha odaadom neked Kíit.

- De ő attól még a tiéd marad.

- Nehogy megint elszontyolodj! - mondta Lukan, amikor megálltak az istálló melletti diófánál. - Ha szeretnéd, megpróbálok szerezni neked egy régi solymászkesztyűt, és... - kezdte, befejezni azonban nem tudta, mert Elanor riadtan a szájára tapasztotta a kezét, és közbenézett.

- Csss! - mondta. - Te is hallottad?

A fiú mozdulatlanná merevedett, és úgy fülelt. Valaki a közelben halkan nyöszörgött, és hüppögött, még mielőtt azonban Lukan bármit is szólhatott volna, Elanor villámgyorsan megiramodott az istálló túloldala felé. Amikor meglátta az épület falának dőlő nyurga alakot, először arra gondolt, biztosan részeg, és itt akarja kipihenni az italozással járó fáradalmakat, de ahogy annak arcára rávetült a vékony holdsarló gyenge fénye, azonnal belehasított a felismerés. Elanor torka megfeszült, és aggodalomtól tágra nyílt szemmel, gondolkodás nélkül barátja mellé rogyott.

- Rion! Rion! - szólongatta a félig eszméletét vesztett fiút, akinek a homlokán húzódó sebből ömlött a vér. - Minden rendben lesz - mondta sírástól elcsukló hangon, és megpróbálta jobban felültetni barátját.

- Hát ez meg...? - kiáltotta Lukan, aztán amikor rájött, mi történt, legalább öt percen keresztül köpte a cifra szitkokat.

Elanor még sosem hallotta ilyen csúnyán beszélni előtte.

- Lukan, csinálj valamit! - nézett fel bátyjára esdeklőn. - Segíts, kérlek!

A fiú dühtől eltorzult arccal járkált fel-alá, aztán ismét Rionra pillantott.

- Jól van. Elmondom, mit csinálunk! Elmegyek a konyhára alkoholért, hogy legyen mivel kitisztítani a sebet, aztán sietek vissza. Te meg itt maradsz, és vigyázol rá. Próbáld meg kicsit letörölgetni a fejét, vagy nem tudom.

Elanor nem akarta, hogy bátyja ott hagyja őket, ugyanakkor tudta, hogy ha Lukan mellettük marad, akkor nem lesznek előrébb. Rion még mindig fájdalmasan nyögdécselt, aztán bágyadtan kinyitotta vértől ragacsos szemhéját, és ránézett. Úgy tűnt, mondani szeretne valamit, de az olyan erőtlenre sikeredett, hogy nem lehetett érteni.

- Maradj csöndben! Takarékoskodnod kell az erőddel! - mondta a lány, és megpróbált rámosolyogni, hogy lelket öntsön belé.

Miután nagy nehezen sikerült széthasítania a szoknyáját, és kitépnie belőle egy darabot, elszaladt, hogy bevizezze. Még soha életében nem tekerte olyan gyorsan a kút kerekét, mint akkor. Ajkát hatalmas sóhaj hagyta el, amikor meglátta a mélyből fölemelkedő vödröt, majd reszkető kezekkel emelte ki, és tette a kőből készített peremgyűrűre. Ujjai megdermedtek a jéghideg vízben, ahogy a puha bársonydarabkát belemártotta, aztán visszasietett Rion mellé.

- Megpróbálok óvatos lenni, jó? - kérdezte, miközben mellé térdelt, és tisztogatni kezdte a fiú homlokán húzódó seb környékét.

Pár perc múlva Lukan is visszaért. Hangosan fújtatva rogyott le melléjük. Lámpását a földre helyezte, aztán idegesen kihúzta az üvegcse dugóját.

- Rendben - préselte ki magából zihálva. - Nem fogok hazudni, rettenetes lesz, amit teszünk, viszont muszáj kitisztítani - mondta, aztán húgához fordult. - Add a kötényed!

Elanor villámgyorsan kioldotta a derekán annak kötőjét, és átnyújtotta bátyjának, aki könyékig betekerte vele Rion karját.

- Harapj rá! - parancsolta, aztán elszánt arccal ráöntötte az alkoholt a nyílt sebre.

A sebesült rúgkapált, másik kezével pedig olyan erősen markolta Elanor karját, hogy a lány azt hitte, szilánkosra töri. Rion torkából keserves ordítás tört elő, amelyet ökle tompított valamelyest, de még így is érezni lehetett a belőle áradó kínt. Arcán patakokban folyt a könny, amely izzadsággal keveredve csordult végig az álláig, és véráztatta ruhájára csöppent. Ez után hosszú perceken keresztül csak testének görcsös vonaglása és erőtlen nyüszögése törte meg a csendet.

A fiú izmai aztán lassacskán elernyedtek, tompa tekintettel meredt maga elé, ahogy az izzó kín lassan bágyadt lüktetéssé lanyhult. A hosszú seb zsibbadni kezdett, ezt kihasználva Lukan előhúzott a zsebéből egy tűt, aztán a lámpás tetejét levéve a tűzbe tartotta a varróeszközt. Amikor ezzel megvolt, Elanor kezébe nyomta, egy cérnaorsóval együtt, mire húga úgy meredt rá, mintha még sosem látott volna ilyesmit.

- Csináld! - hangja éles késként hasított az éjszaka csendjébe.

A lány tágra nyílt szemmel nézett az elgyötört arcú Rionra.

--Nem! Én ezt nem tudom megtenni! - rázta meg a fejét hevesen.

- A rohadt életbe, Elanor! - förmedt rá Lukan. - Nem azt kérem, hogy te legyél a földre szállt Valior, csak varrd be azt az átkozott sebet! Kettőnk közül te vagy az, aki jobban ért hozzá, úgyhogy ess neki!

Elanor kiszáradt szájjal, remegő kézzel próbálta befűzni a cérnát a félhomályban, és amikor nem sikerült, sírva fakadt. Lukan erre újabb szitkok közepette befűzte, aztán visszaadta a kezébe. A lány közelebb kúszott Rionhoz és lélegzetvisszafojtva megérintette a homlokát. Lukan eközben teljes erejével ráfeszült a fiú karjára. Elanor magában elmormolt egy imát Valiorhoz, aztán nagy levegőt vett, és belebökte a tűt Rion bőrébe. A fiú teste megrándult, és ez így ment újra meg újra, amikor a lány átszúrta a szövetet. Az egész műveletet azonban hangtalanul viselte, mintha csak így akarná könnyíteni valamelyest Elanor dolgát. Miután végeztek, Lukan sóhajtva, verejtékben úszva roskadt az istálló falának, húga pedig szelíden fújogatta Rion sebét, mert azt remélte, azzal talán enyhít valamelyest a fájdalmán.

- El kell mondanunk apának - törte meg a csendet Elanor.

- Úgy sem tenne semmit! Te is tudod, hogy milyen elnéző Rolf kapitánnyal amiatt, ami a bátyjával történt a tízéves háborúban! - morogta Lukan egykedvűen.

- Nem pucoltam ki a csizmáját rendesen, miután hazajött - szólalt meg elgyötört hangon Rion. - Mérges lett rám, és a kandallópárkánynak lökött. Megérdemeltem.

- Nem! - csattant fel Elanor villámló tekintettel. - Dehogy érdemelted meg!

A lány haragja azonban tova szállt, amint Rion bánatos arcába nézett. Szívét szomorúság szorongatta a fiú vérmaszatos, szeplős arca láttán, de a legrettenetesebb az az égkék szeméből áradó fásult beletörődés volt. Szeretett volna segíteni rajta, de szörnyen félt attól, hogy ha bármit tennének, azzal csak tovább rontanának a helyzeten. Rion, mintha csak olvasott volna a gondolataiban, erőtlenül az ujjai közé fonta az övét, és halványan elmosolyodott.

- Minden rendben lesz - suttogta.

Elanor sírással küszködve bólintott, aztán közelebb kúszott hozzá, gyengéden átölelte őt, és csókot lehelt a feje búbjára.