950. év

Ősz Nu első hava

Sólyomvár

Elanor hajnalban arra ébredt, hogy a hideg padlón fekszik meztelenül, és rettentően fázik. Remegő kézzel feltápászkodott, és a nyitott ablakhoz botorkált. A feje lüktetett, csontjai szörnyen sajogtak. Megviselten körbenézett, de odakint minden nyugodt és csöndes volt. Óvatosan fölemelte a kezét, hogy becsukja az ablakot, de attól, amit látott megfagyott ereiben a vér.

Jobb alkarjából három hosszú, barna-fehér csíkos madártoll meredt ki. Közelebb emelte az arcához, hogy jobban szemügyre vegye. A toll vége a bőre alatt folytatódott. Az első gondolata az volt, hogy talán belefúródott valahogyan, amikor azonban gyengéden meghúzta, erős fájdalom nyilallt kezébe.

- Mi a fészkes fene... - suttogta döbbenten, majd behunyta szemét, ajkába harapott, és egy hirtelen rántással kitépte azt.

Zihálva emelte fel a tollat, hogy alaposabban szemügyre vegye, azonban elég volt egyetlen pillantás vetnie rá, hogy tudja, az egy sólyomé. Ezer hasonlót látott már a Fészekben. Fájdalomtól könnybe lábadt szemmel tépte ki a maradék kettőt, aztán az ágya szélére ült. Pillantása a tollakról a vele szemben álló tükrös asztalkára tévedt, és amikor meglátta magát, döbbenten vette észre, hogy a vállát ugyanilyen borítja. Torkát sírás fojtogatta, amikor felállt, és lassan megfordult. Haját összefogta, kissé megemelte, alatta pedig láthatóvá vált tollal fedett háta. Elképedve bámult saját tükörképére, és egy pillanatig el sem hitte, amit lát.

Már pirkadt, amikor remegő kézzel, égő könnycseppekkel a szemében leroskadt a székre. Sajgott mindene, és a tollak helyén visszamaradó piros véraláfutások a szíve dobbanásával együtt lüktettek. A tortúra azonban még nem ért véget. A lapockája alól kinövő förmedvényeket, hiába tekergett, sehogy sem érte el. Egyre csak az járt a fejében, hogy miért történt vele mindez, de a magyarázatot elképzelni sem tudta.

Miután felöltözött, a Rejtekhely felé vette az irányt. Elhatározta, hogy ott fog megszabadulni a maradéktól, mert nem akarta megkockáztatni, hogy az édesanyja vagy bárki más a várból véletlenül rárontson, és meglássák így. Megkönnyebbülten húzta fel magát az istálló tetejére, közben pedig hálát adott az isteneknek, hogy senkivel sem futott össze az oda vezető úton. Már éppen elérte volna a laza deszkát, amikor Rion mászott ki vele szemben, és majdnem összeütköztek.

- Megint itt aludtál? - kérdezte Elanor meglepetten. - Meddig fogod még tűrni, hogy...

- Szerinted én ezt eltűröm? - tört elő a fiúból a harag. - Szerinted élvezem, hogy ezt teszi velem meg az anyámmal? Hogy kínoz minket? Hogy nőket hoz haza? Hogy megfenyegetett engem, ha egy szót is szólok bárkinek a viselt dolgairól, akkor kivágja a nyelvem, és megeteti a kutyákkal, vagy megöli az anyámat, és a testét a folyóba dobja? Szerinted én így akarok élni?!

- Sajnálom, Rion! - érintette meg a fiút, de az dühösen kirántotta karját a keze alól, és égszínkék szemére hirtelen lilás árnyék borult.

- Nem kell a sajnálatod! Nincs rá szükségem!

Elanor meglepetten figyelte, miként lesz egyre inkább orgonaszínű az a fénylő írisz, aztán az egész abbamaradt. A lilás árnyék pedig úgy felszívódott, mintha ott sem lett volna.

- Ne haragudj, Elanor - szólalt meg a fiú, amikor dühe elpárolgott. - Nem akartam így beszélni veled, de utálom, amikor ilyen szánakozva nézel rám!

A lány még mindig a szemét vizsgálgatta. Csak a képzeletem játszott velem, gondolta, aztán újra megérintette barátja karját. Rion ezúttal nem húzódott el tőle.

- Mondd meg, hogyan viselkedjek, amikor azt látom, hogy az apád tökreteszi az életedet? Te vagy a legkedvesebb, legodaadóbb, legmegbízhatóbb és legszeretetreméltóbb fiú, akivel valaha találkoztam. Nem ezt érdemled. Sajnálom, hogy nem tudok segíteni.

- El sem tudnád képzelni, mennyit segítesz.

- De hát nem is csinálok semmit! - tárta szét a karját Elanor.

- Itt vagy nekem és meghallgatsz. Hidd el, hogy ez is elég.

Egy pillanatig némán álltak egymással szemben, majd a lány lesütötte a szemét.

- Nekem is segítségre lenne most szükségem - vallotta be.

- Miért? Mi történt?

- Ne itt! - rázta meg a fejét, majd megragadta a fiú kezét és maga után húzva átmászott a deszkák közötti résen. - Mutatnom kell valamit, de ígérd meg, hogy soha, de soha nem beszélsz róla senkinek! - mondta, amikor már mindketten a deszkapadlón ültek.

- Megígérem! - tette szívére a kezét Rion.

Elanor egy röpke pillanatig habozott, majd vetkőzni kezdett. A fiú izgatottan figyelte, hogy ujjai, miként babrálnak ruhája fűzőjével.

- Segítenél? - nézett rá segélykérőn a lány.

Nem is kellett kétszer mondania, Rion azonnal közelebb húzódott, és kioldotta a csomót.

- Remélem, nem fogsz torzszülöttnek tartani - suttogta Elanor, miközben lassan kibújtatta kezét a ruhából.

Kissé oldalra fordult, félszegen a fiúra nézett, és eltűrte hosszú haját.

- Ez... - kezdte bizonytalanul Rion. - Ez toll? Hogyan...?

- Nem tudom. A padlón fekve ébredtem, meztelenül. A karomon vettem észre először - mutatta meg, a már kitépett tollak helyét jelző apró piros pöttyöket. - Fájt, amikor kihúztam. Aztán észrevettem, hogy a vállamat és a hátamat is ez borítja... - a lány hangja elcsuklott, és szomorkásan-szégyenkezve nézett a fiúra. - Most undorodsz tőlem, nem igaz?

- Dehogy! - vágta rá Rion azonnal. - Nem undorodom tőled, csak meglepődtem. Még sosem láttam hasonlót. Talán meg kellene mutatnod valakinek.

Elanor hevesen megrázta a fejét.

- Mégis mit gondolnának rólam az emberek, ha ez kiderülne? Torzszülöttnek tartanának. Szeretném, ha megszabadítanál ezektől a visszataszító csúfságoktól.

Rion remegő kézzel ért Elanor vállához, és óvatosan húzni kezdte az egyik tollat. A lány teste megrándult a fájdalomtól.

- Egy gyors mozdulattal! - préselte ki magából.

- De fájni fog.

- Nem baj, csak csináld, kérlek!

Rion nagy levegőt vett, és nekilátott. Nem ment egyszerűen. Némelyiket nagyon nehéz volt kihúzni, míg mások egészen könnyen kijöttek. Mire az összes tollat kitépte, Elanor már hangosan zokogott. A fiú homlokán egy izzadságcsepp gördült végig, ahogy végignézett a csupasz háton, majd finoman megsimogatta a vöröslő, vérző foltokat.

- Mindet eltüntetted?

- Igen - válaszolta Rion, mire Elanor hevesen hátrafordult, és megkönnyebbülten a fiú karjába vetette magát.

- Köszönöm - súgta a fülébe hálásan, majd hosszú percekig ültek így összeölelkezve, a padlón heverő tollak között.

***

Rion másnap arra ébredt, hogy valaki úgy dörömböl az ajtón, mintha be akarná törni. Egy darabig csak várt, hátha édesanyja kinyitja, de úgy tűnt, az asszony nincs otthon. Miután a hangos kopogtatás nem maradt abba, álmosan kikelt az ágyból, magára vett egy elnyűtt kabátkát, aztán elindult, hogy megnézze ki az.

- Megint megtörtént - suttogta kétségbeesetten Elanor, amikor Rion gyűrött arccal kikukucskált.

A fiú álomtól kótyagos feje azonnal kitisztult. Gyengéden kézen fogta a lányt, és a szobájába vezette.

- Miért történik ez velem? - szipogta Elanor. - Segíts, kérlek! Nem akarom, hogy mindenki torszülöttnek tartson, és ujjal mutogassanak rám!

- Ne aggódj, nem fognak! - nyugtatta meg, és nekilátott, hogy megszabadítsa a lányt a tollaitól.

Most sem volt könnyű dolga. Rosszullét környékezte attól, hogy ilyen óriási fájdalmat kell okoznia annak az embernek, akit mindennél jobban szeret.

- Nagyon sajnálom - mondta, amikor végzett, és átölelte a remegő lányt.

- Nem tudom, mi történik velem.

- Lukan tudja?

- Dehogy mondtam el neki! - Elanor hevesen eltolta magától a fiút, és mielőtt visszabújt volna a ruhájába, Rion egy pillanatra meglátta a mellét.

Persze látta már őt korábban pucéran is, amikor nyaranta az Ágas-tóban lubickoltak, de akkor még mindketten gyerekek voltak, és nem foglalkoztak ilyesmivel. Most azonban már más volt a helyzet. Rion akaratlanul is megnyalta kicserepesedett ajkát, és dermedten figyelte a lányt.

- Szégyellem magam emiatt - mondta Elanor bánatosan. - Meg aztán Lukan is olyan furcsa mostanában. Sokszor eltünedezik, utána meg nem mondja meg, hogy mit csinált. Biztosan talált magának valami lányt. Akkor is mindig nyoma veszett, amikor azzal a Florennel találkozgatott.

- Igen... - nyögte Rion.

- Jól helyben hagyta az a lotyó, nem? Hallottad, hogy azóta még gyereket is szült valakinek?

- Az apámnak - bukott ki a fiúból.

Elanor döbbenten pislogott. Bele telt pár percbe, mire megemésztette a hallottakat, és újra rátalált hangjára.

- Floren összeszűrte a levet az apáddal? De hát az a lány olyan fiatal! Csupán pár évvel idősebb nálunk, nem?

- De igen - válaszolta Rion szégyentől kipirult arccal.

- Hogyan vitte rá a lélek, hogy pont az apád mellett kössön ki?

- Fogalmam sincs - vont vállat a fiú.

- De ez azt jelenti, hogy az a gyermek a te öcséd? - faggatózott tovább Elanor. - Miért nem mondtad eddig?

- Ez nem olyasmi, amivel dicsekedni szerettem volna!

- Rion! - A lány gyengéden magához vonta őt. - Barátok vagyunk már, amióta csak az eszemet tudom. Ez pedig azt jelenti, hogy nem csak a jó dolgokat osztjuk meg egymással, hanem a rosszakat is.

Elanor tekintete önkéntelenül is a fiú homlokán húzódó hegre tévedt, mire Rion gyorsan elé kaparta a haját.

- Nem tudtam, hogyan mondjam el. Ez annyira kellemetlen - motyogta.

- Ez édesapádat minősíti, és nem téged - felelte a lány határozottan. - Neked semmi okod, hogy szégyelld magad az ő hibái miatt!

Rion bánatosan bólintott, aztán a karjába zárta a lányt, fejét a vállára döntötte, és bármennyire is szégyellte magát miatta, halkan elpityeredett.

***

Elanor az egész délutánt azzal töltötte, hogy átnézze a várban fellelhető régi könyveket. Remélte, hogy valami használhatóra bukkan bennük, ami egy csapásra megoldja majd a problémáját, de csalódnia kellett.

- Semmi! - morogta maga elé dühösen, amikor már az ötödik könyvvel is végzett.

Elkedvetlenedve dőlt hátra, megdörgölte a szemét, és kis szünetet tartott. Zsongott a feje attól a sok mindentől, amit már elolvasott. Arról bezzeg egy betűt sem talált, hogy miként lehetséges az, hogy valaki csak úgy, minden előjel nélkül, egyik napról a másikra megtollasodjon.

Vacsoráig átnézte a betegségekről és kórságokról szóló köteteket, a családjáról, őseiről szóló írásokat, a régi mítoszokat. Az egyetlen, amit messziről hasonlított a történtekre, az Edern legendája volt, ahol Reiya istennő sólyomból emberré vált. Elanor esetében azonban ez pont fordítva történt, ráadásul ő hiába próbálta volna lerázni magáról a tollakat, azok makacsul ragaszkodtak hozzá.

A boszorkányokról szóló meséket kétszer is átolvasta, és figyelmét megragadta az egyik történet, amelyik arról szólt, hogy egy fiatal asszony megátkozott egy férfit, mert az ellopta a csikóját.

- Egész nap téged kerestelek - huppant le mellé az egyik székre Lukan. - Nem gondoltam volna, hogy pont itt, az olvasószobában talállak meg!

- Írt? - kérdezte a lány izgatottan.

- Nem - válaszolta Lukan, majd keresztbe fonta karját, és a székén hátradőlve feltette a lábát az asztalra. - Ne kérdezgesd már folyton.

- Megígérte, hogy írni fog - válaszolta Elanor bánatosan.

- Biztos azért, mert annyit nyaggattad. A Vadászünnepen még mondta is, hogy szerinte olyan hihetetlenül idegesítő vagy, mint egy köröm alá szorult tüske.

A lány dühösen elfordult, és folytatta az olvasást.

- Csak nem gázoltam bele a kis lelkedbe? Jaj ne! Most megint nem szólsz hozzám napokig? Hogy fogom túlélni ezt a csapást? - kérdezte bátyja tetetett aggodalommal, aztán hangosan fölnevetett.

Elanor haragosan összecsukta a könyvet, és fölpattant.

- Nemtudom, mikor lett belőled ekkora tuskó, de ha nem tudsz normálisan viselkedni,akkor inkább ne szólj hozzám! - mondta ingerülten, és a könyvvel a kezébenkiviharzott a szobából.