947. év

Tavasz - Dah'mun első hava

Sólyomvár

Sólyomvár magas kőfala sötét árnyékot vetett a domb nyugati oldalára. A színes mezei virágok lágyan hajlongtak a friss tavaszi szellőben. Odafönt a magasban egy fiatal sólyom rótta a köröket heves szárnycsapásokkal, aztán villámgyorsan zuhanórepülésbe kezdett.

Egy pillanatig úgy tűnt, nem tudja elkerülni a becsapódást, ám mielőtt elérte volna a talajt, kinyújtotta lábát, aztán pár szívdobbanással később már megint a levegőben volt, karmai között egy apró pockot szorongatva. A rágcsáló barna bundáját még repülés közben felhasította éles csőrével, és nekiállt lakmározni belőle.

- Látod, milyen fürge? - kérdezte Azor, és büszkén kihúzta magát. - Zuma az egyik leggyorsabb madár a Fészekben. Ő az enyém. A felnőtté avatásom alkalmából kaptam. Tudod, nálunk ez úgy zajlik, hogy...

- Nem vagyok rá kíváncsi! - vágott közbe Kazu.

- Talán meséljek neked az ünnepeinkről?

- Inkább menjünk vissza.

- Bizonyára szeretnéd még gyakorolni az íjászatot - mondta Azor, és egy füttyentéssel magához hívta madarát.

Zuma elegánsan landolt gazdája bőrkesztyűjén, és tovább majszolgatta a véres cafatot, ami még a pocokból maradt. Kazu sötét tekintettel nézett a sólymát simogató fiúra, aztán hallgatásba burkolózva felült a lovára, és a másikat meg sem várva visszaindult a vár felé. Legnagyobb bánatára Azor gyorsan beérte őt, és hangosan áradozni kezdett valamiről, amiben feltűnően sokszor szerepelt az íjászat és a sólyom szó. Csak mesélt és mesélt, büszke szavai sértették Kazu fülét.

- Egyébként hogy tetszik itt? - érdeklődött Azor, amikor belovagoltak a várkapu alatt.

- Majd csak kibírom valahogy - hangzott a bosszús felelet.

- Ezek szerint nem érzed jól magad?

- Az egész az apám hibája - fakadt ki dühösen Kazu. - Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy itt töltsem az elkövetkezendő három évet, de ő erőltette!

- Még csak pár napja vagy itt. Biztosan furcsa, de úgy gondolom, hogy...

- Nem vagyok kíváncsi arra, hogy mit gondolsz - szakította félbe türelmetlenül, és lovát gyorsabb tempóra ösztökélve ott hagyta társát.

Azor eltökélten a fiú nyomába szegődött, de csak az istállónál érte utol. Mire elrendezte hátasát, Kazu már odakint ácsorgott, és lustán nyújtózkodott egyet.

- Ha tehetek valamit azért, hogy jobban otthon érezd magad, csak szólj - mondta egy barátságos mosoly kíséretében.

-Te azt várod tőlem, hogy otthon érezzem magam ezen a madárszaros helyen? - kérdezte Kazu hitetlenkedve. - Tudom, hogy mit vár tőled az apád. Tudom, hogy mit vár tőlem az enyém. Azt is tudom, hogy ők ketten testvérként szeretik egymást, de én soha, de soha nem fogok ekképpen tekinteni rád, vagy az öcsédre! Szánalmas, hogy mindig a szüleid kedvében akarsz járni! Szánalmas az öcséd is, aki úgy párbajozik, mint aki még életében nem fogott kardot, de a legszánalmasabb az a neveletlen, ocsmány húgod, aki annyira ostoba, mint egy sárban dagonyázó disznó!

Kazu szinte köpte a szavakat, ahogy az indulása óta benne fortyogó harag végre a felszínre tört. Mellkasa hevesen hullámzott, izmai megfeszültek, és halántékán erőteljesen lüktetett egy kidudorodó ér. Azor kikerekedett szemmel, döbbenten nézett rá, miközben a düh lassan felfelé kúszott a gerince mentén. Amikor elérte nyakát, arca kipirult, keze görcsösen ökölbe szorult, és gondolataira egyszeriben vastag köd telepedett.

- Hogy mered sértegetni a családomat? - fújtatott.

- Fáj az igazság?

- Ennyi volt - sziszegte összeszorított fogai között. - Eddig voltam hajlandó elviselni a gőgödet.

Alighogy kimondta a szavakat, ökle ellenfele állkapcsa felé lendült, és az ütése egy hangos reccsenés következtében célba talált. Kazu hátratántorodott, de sikerült megtartania egyensúlyát.

- Kérj bocsánatot! - kiáltotta Azor, miközben ő sajgó arcát dörzsölgette.

- Azt várhatod - hangzott a dacos felelet.

Kazu olyan erővel szorította ökölbe kezét, hogy az ujjbegyei teljesen elfehéredtek, majd fürgén előre ugrott, és Azor ütését kikerülve, teljes erejéből beleöklözött annak gyomrába. A sólyomvári fiú a földre rogyott és levegő után kapkodott. Arcán egy izzadságcsepp gördült végig, szeme káprázott, aztán lassan felemelte fejét. Láthatóan még nem állt szándékában feladni.

- Azt hittem, hogy ennél jobban bírod majd - állapította meg Kazu, miközben szánakozva megcsóválta a fejét, aztán amikor Azor megpróbált feltápászkodni, hangosan nevetni kezdett.

***

A Fészektoronyban nap közben mindig nagy volt a ricsaj. A Sólyomszülöttek fülének azonban a szárnysuhogás és a vijjogás vad szimfóniája mégis kellemes összhangot nyújtott. Egy pillanatra Elanor is belefeledkezett ebbe a hangzavarba, aztán kelletlenül ismét a padlón heverő, szakadt kis rongya felé fordult.

- Nem tud lőni - mesélte Lukan, hátát a torony kőfalának vetette. - Ha láttad volna, ahogy próbálkozott, nem tudtad volna megállni nevetés nélkül.

- Legalább a céltáblát eltalálta? - kérdezte Elanor, miközben egy újabb adag madárürüléket sikált föl.

Lukan arcán hatalmas vigyor terült szét, és megcsóválta a fejét. Szőke tincsei csak úgy röpködtek jobbra-balra.

- Egyébként hányadszor kerültél büntetésbe ebben a hónapban? Harmadszor? Negyedszer?

Elanor nyelvet öltött bátyjára, és durcásan folytatta a takarítást.

- Azért ítéltek Fészektorony pucolásra, mert kinevetted azt a pökhendi tökfejet, vagy mert nem kértél bocsánatot, amikor borsóval megdobtad?

- Te dobtad meg borsóval, nem én! Egyébként a bemutatkozásnál olyan mulatságos volt. Hiszen te is láttad, milyen öntelten sétált be, aztán amikor Nim nyújtózott egyet, majdnem összecsinálta magát.

Elanor felpattant, és utánozni kezdte Kazut, Lukan pedig hangos nevetésben tört ki.

- Egyébként szerintem csak azért büntettek meg, mert anya imádja, hogy kínozhat, apa meg örül, ha van valaki, aki kipucolja a Fészket.

- Legutoljára mit is csináltál?

- Az istállót takarítottam ki - dünnyögte a lány, aztán folytatta a munkát.

- Apa szerint össze kellene barátkoznunk vele - sóhajtotta Lukan. - Mármint azzal a felfuvalkodott féleszűvel. Csak azért, mert ő a fivéreként tekint Akiro úrra, elvárja tőlünk is, hogy ugyanígy tegyünk Kazuval.

- Ne nyavalyogj már annyit, inkább hozd ide a vödröt!

Lukan már épp engedelmesen föltápászkodott, amikor Rion esett be a Fészek ajtaján.

- Gyertek gyorsan - zihálta. - Siessetek, nehogy lemaradjunk róla!

Szeplős arca kipirult a futástól, barna haját összekócolta a friss tavaszi szellő.

- Miről? - kérdezte kórusban Elanor és Lukan.

- Azor és az a másik fiú... - kezdte levegő után kapkodva, kezét pedig szúró oldalára tapasztotta. - Összeverekedtek az istálló mellett.

A testvérpárnak több sem kellett, vödröt és rongyot hátrahagyva rohantak lefelé a lépcsőkön.

- Gyere már Rion! - rikkantotta Elanor, mire a fiú összeszedte magát, és utánuk iramodott.

A három fiatal ügyesen átvágott a piactéren felállított fabódék és a nézelődő emberek sokaságán, aztán az egyik szűkebb utca felé vették az irányt. Lukan szaladt legelöl, utána a piszkos, szürke pamutszoknyáját két kézzel összefogó Elanor, végül a kivörösödött arcú Rion. Egészen az istállóig rohantak, aztán lihegve megtorpantak, és megpróbálták visszafogni kapkodó légzésüket legalább annyi időre, amíg meghallják, hogy merre van a két torzsalkodó.

- Gyertek, hallom őket - intett Rion, és egymás után felmásztak a diófán keresztül az istálló tetejére.

Hasra fekve bámultak le az épület mögötti füves területre, ahol a két fiú állt. Elanor kissé közelebb húzta magát a tető széléhez, hogy jobban lásson, és döbbenten mérte végig idősebb bátyját, aki egyáltalán nem hasonlított a jól megszokott, összeszedett önmagához. Azor ökölbe szorított kezét védőn maga elé tartotta, arca vörös volt és duzzadt, szemében csak úgy tombolt a harag. Gesztenyeszín haja látványosan összekuszálódott, fehér inge gyűrötten, vérmaszatosan lógott.

A lány tekintete bátyja ellenfelére vándorolt. Az elszánt arcú fiú úgy méregette Azort szénfekete, mandulavágású szemével, mint vadállat a prédáját. Bár szája sarka kissé felrepedt, ettől eltekintve sértetlennek látszott. Ő is ökölbe szorított kezekkel állt, ugrásra készen. Hagyományos honou-i viselete rendezetlen volt, kiváló minőségű sötétkék selyemköntösének öve kissé meglazult, és szétnyílt a mellkasán.

- Ez nem vall Azorra - suttogta Lukan kaján képpel.

- Ha ezt apa megtudja, akkor nem kell majd egyedül pucolnom a Fészektorony padlóját - kuncogta Elanor, aki szörnyen mulatságosnak találta az egész helyzetet.

Ekkor Kazu gúnyos hangja harsant fel, és az istálló tetején heverő három fiatal izgatottan mocorogni kezdett.

- Ugyan már, hiszen alig állsz a lábadon. Add fel, gyerünk! - kiáltotta, és Azor lába elé köpött.

- Kérj bocsánatot! - ismételte meg makacsul a sólyomvári herceg.

- Ez a mérhetetlen büszkeség - mondta Kazu lesajnálóan, és miután eltűrte arcához tapadó csatakos, fekete haját, pengevékony ajka alattomos vigyorra húzódott. - Az ősötök meghágott egy madarat, ti pedig mindjárt Reiya istennő kegyeltjeinek kiáltottátok ki magatokat! Te is gerjedsz a madarakra? Itt ez valamiféle perverz hagyomány, azért tartotok annyi sólymot abban a toronyban?

- Hogy mered bemocskolni népünk szent történetét? - kérdezte Azor, aki már egész testében remegett a dühtől.

Kazu nem válaszolt. Nem volt ideje rá, ugyanis a sólyomvári fiú, akit láthatóan már az sem érdekelte, hogy viselkedése kibékíthetetlen ellentéteket hoz a két tartományra, elvakultan neki rontott, ledöntötte a lábáról, és ádáz küzdelem vette kezdetét.

Kazu sértése hallatán már Lukan is talpon volt, és várakozva nézett a még mindig fekvő Rionra.

- Gyere, mutassuk meg neki mi is, hogy milyen fából faragták a Sólyomszülötteket - mondta elszántan, de úgy tűnt, barátjának nem fűlik a foga hozzá, hogy verekedésbe bonyolódjon.

- Majd én megyek - pattant fel hevesen Elanor, de Lukan határozottan megrázta a fejét.

- Ez nem lányoknak való - jelentette ki, aztán ismét Rionhoz fordult. - Vagy talán tényleg a húgomat kellene vinnem helyetted?

A fiú vonakodva feltápászkodott, és Lukan nyomában a diófához lépett.

- Te maradj itt, rendben? - fordult vissza halálra vált arccal Elanor felé, aztán amikor a lány bólintott, lassan leereszkedett.

Elanor persze nem gondolta komolyan, hogy a tetőn fog várakozni, amíg azok odalent balhéznak. Megvárta, amíg a két fiú leér, aztán ő is belecsimpaszkodott az istálló fölé nyúló faágba. Amint a lába elérte a talajt, megiramodott, és a verekedőktől pár lépésre torpant csak meg. Ilyen közelről valahogy sokkal ijesztőbbnek tűnt a csetepaté, mint a tetőtől.

Rion és Lukan éppen közös erővel próbálták lerángatni Kazut Azorról, de úgy tűnt, ez nem olyan egyszerű, mert a két fiú újra meg újra egymásnak esett. A dulakodásban Lukannak sikerült egy monoklit szereznie, és Rion orra hangosan reccsent, amikor Kazu bele könyökölt. Elanor tágra nyílt szemmel bámult a megvadult fiúkra. A látvány a levegőben összekapaszkodva viaskodó ragadozómadarakra emlékeztette őt. Bénult rémülete azonnal szertefoszlott, amikor Lukan egyik jól irányzott ütése leterítette a lábáról a pimasz vendéget.

- Szép volt! - kiáltotta izgatottan. - Te se finomkodj, Rion!

Elanor tapsikolva ugrált, miközben a sólyomvári fiúkat bíztatta, és a küzdelem látványa olyannyira magával ragadta, hogy párszor jól belebokszolt a levegőbe.

A hangoskodás odavonzotta a közelben őrjáratozó katonákat is, akik azon nyomban véget vetettek a dulakodásnak. Elanor a nagy zűrzavart kihasználva észrevétlenül eloldalgott. Nem akarta, hogy esetleg az édesanyja fülébe jusson a hír, hogy ő is jelen volt, amikor testvérei összeverekedtek Honou ifjú sárkányával.