947. év

Tavasz - Dah'mun harmadik hava

Sólyomvár

A három fiatal egész délelőtt az erdőszéli patak partján heverészett, az üdezöld fűben. A napsugarak kellemesen melengették arcukat, miközben az égen átúszó felhőket figyelték.

- Nehéz elhinni - mondta Kazu, mire Lukan sértődötten oldalba lökte.

- Azt gondolod, hogy hazudok?

- Dehogy - válaszolta, aztán lustán feltámaszkodott a könyökére, és kényesen leporolgatta az ingjét. - Csak nem számítottam ilyesmire. Azzal én is tisztában voltam, hogy a Nagy Tanácsot igen kivételes esetekben hívják össze, de hogy a Ribellek merényletet terveztek Ilian császár ellen, azt azért nem gondoltam volna.

- Apa sem hiszi el teljesen, hogy valóban ilyesmire készültek - ült fel Lukan is, és megdörgölte szalmaszőke üstökét. - Bár úgy gondolom, nyilván voltak bizonyítékok dögivel, ha egyszer elítélték őket.

- Hogy lehettek ekkora barmok, hogy azt hitték, sikerrel járhatnak? - ingatta a fejét Kazu.

- Azért Ilian császár nem a halandók közé szállt Valior - vetette közbe Elanor. - Ő sem tudhat mindenről.

- Akkor is ostobaság. Ráadásul azt sem értem, hogy mi oka volt rá Larenn Ribellnek? Hiszen a Belső Kör tagja volt.

- Tudod, mit mondanak azokról a Viperákról, ott a határvidéken? - kérdezte Lukan árnyalatnyi rosszallással a hangjában. - Előbb marnak, csak aztán gondolják meg, hogy miért tették.

- Mi a fészkes fene az a Belső Kör? - kérdezte homlokráncolva Elanor, mire a két fiú hitetlenkedve felé fordult.

A lány még mindig a felhőket nézte, sötét haja szétterült körülötte a fűben.

- Úgy érzem, valakinek jobban oda kellett volna figyelnie a tanítójára - húzta el a száját Lukan. - A Belső Kör tagjai a legnagyobb befolyással rendelkező emberek a Birodalomban.

- Na persze a császár után - vette át a szót Kazu. - Csupán hárman vannak: Edure Denoss, a leghatalmasabb hadvezér, Léopold Oonis, aki a császárságon belüli és a határon kívüli kapcsolattartásért felel és Larenn Ribell, aki a gazdaságért és kereskedelemért volt illetékes.

- Ha ilyen közel állt a császárhoz, akkor hogy lehetett annyira tökkelütött, hogy elbaltázza? Hiszen csak egy kis magánbeszélgetésre kellett volna hívnia és átvágnia a torkát, nem?

- Gondolom, úgy akart végezni vele, hogy ne derüljön ki azonnal, ki tette - mondta Kazu.

- Hé, Elanor! - szólította meg a húgát Lukan. - Emlékszel még Orund Ribellre?

- A Kígyó tartomány örökösére, aki itt volt tavaly az Őszi Vadászünnepen? Veled egykorú fiú, nem?

- De igen! - bólintott bátyja. - Őt is kivégezték.

- Micsoda? - ült fel Elanor kikerekedett szemmel. - Azt a fiút is megölték? De miért?

- Minden férfival végeztek a családban.

- Miért? - ismételte meg a lány döbbenten.

- Elrettentésképpen - felelte Kazu. - A halott gyermek már nem tud bosszút állni édesapja gyilkosán, nem igaz? - A hangjában volt valami rideg kegyetlenség, amitől Elanor karja libabőrös lett.

- Ez így nem helyes! - vágta rá hevesen a lány. - Lehet, hogy az a fiú ártatlan volt. Az is lehet, hogy az egész Ribell család ártatlan volt.

- Ne legyél már ennyire naiv - szólt rá Lukan. - A Nagy Tanács biztosan nem alaptalanul találta őket bűnösnek.

- Ők is csak emberek - jelentette ki Elanor vehemensen. - Ugyanúgy hibázhatnak, mint te vagy én. Ráadásul magad mondtad, hogy apa úgy véli, ártatlanok.

- Ezt nem mondta ki ilyen nyíltan. Nem nagyon beszélt a tárgyaláson lezajlottakról, csak a végleges döntésről. Elég mogorva volt, úgyhogy Azorral nem is akartuk annyira faggatni.

- Kíváncsi lennék, az apám hogyan szavazott - nézett fel újra a kéklő égre Kazu, aztán visszafeküdt a fűbe. - Alig várom már, hogy egy napon én lépjek a helyébe. Honou ura leszek, és mindenki azt teszi, amit parancsolok. Az emberek úgy emlegetnek majd, mint a tartomány valaha élt legnagyobb vezérét!

A fiú lehunyta a szemét, és mély levegőt vett. Bizonyára elképzelte, miként ül majd a Kasai Palota trónusán. Elanor eközben vigyorogva meglökte bátyját, és egy fűben gubbasztó békára mutatott. Lukan szemében huncut fény csillant, és szaporán bólogatni kezdett. A lány óvatosan felállt, fölvette a nyálkás állatot, és hangtalanul Kazuhoz lopakodott vele.

- Szinte istenként fognak csodálni - folytatta a honou-i fiú büszkén.

Elanornak fegyelmeznie kellett magát, hogy fel ne nevessen, mert akkor azonnal lelepleződött volna. Lassan előre hajolt, és egy ügyes mozdulattal Kazu arcára tette a varangyot.

- Mi a...? - kiáltott fel a fiú nevetségesen elvékonyodott hangon, és azonnal lesöpörte magáról a békát.

- Mintha tükörbe néztél volna, nem? - élcelődött Lukan.

Kazu azonban nem foglalkozott vele.

- Te szemtelen kis szutyok! - kiáltotta, ahogy lendületesen talpra ugrott. Dühös tekintetével szinte felnyársalta az ártatlanul pislogó Elanort.

A lánynak azonban esze ágában sem volt megvárni az ellentámadást. Villámgyorsan megiramodott a patak felé.

- Úgy sem kapsz el! - kiáltott hátra a válla fölött, és egy hangos csobbanással belevetette magát a térdig érő vízbe.

- Lefogadom, hogy előbb beledöntöm a patakba, mint te - vigyorgott Lukan, és a lány után szaladt.

Kazu elképedve figyelte, hogy milyen durván ragadta meg a húga vállát, de a sólyomvári leányzót sem kellett félteni, hangos sikkantgatások közepette püfölte a fiút. Lukan ezután egy jól irányzott rúgással ki akarta gáncsolni lábát, ám Elanor nem hagyta magát, sőt, egy óvatlan pillanatban beleharapott a bátyja ujjaiba.

- Aúúúú! - kiáltott fel panaszosan Lukan, mire a lány hangos loccsanások közepette megiramodott a patakban.

- Hibbantak - csóválta meg a fejét Kazu.

- Na, mi van? - fordult felé a fiú - Mire vársz? Még a végén meglóg!

Honou örököse egy pillanatig tétovázott, majd büszkeségét félretéve lerúgta csizmáját, térdig feltűrte nadrágját, és utánuk rohant.

Fél órával később bőrig ázva másztak ki a patakból. Vidám nevetgélésüket csupán hangos zihálásuk szakította meg. Az egyik közelben álló cseresznyefa alá érve Elanor vadul megrázta vizes fürtjeit, Lukan pedig nekiállt vetkőzni.

- Nem vagyok kíváncsi a csupasz fenekedre - morgolódott Kazu, amikor a fiú elkezdte kigombolni a nadrágját - és a húgod előtt amúgy sem kellene mutogatnod magad!

- Engem nem zavar - vont vállat Elanor, miközben kifacsarta a szoknyáját.

- Jól van, akkor a nadrág marad - mondta közömbösen Lukan. - A világért sem akarnálak zavarba hozni.

- Hidd el, hogy nem hoznál vele zavarba, legfeljebb nevetnék egy jót - legyintett Kazu.

- Milyen nagy a szád! - vágott vissza Lukan. - Lefogadom, hogy ezt más testrészedről nem lehet elmondani. Különben a múltkori öltözködésnél nem lettél volna olyan szégyellős.

- Alig ismertük egymást, ti meg úgy bámultatok rám, mintha akkor láttatok volna életetekben először normális embert.

Elanor, akit a fiúk kakaskodása teljesen hidegen hagyott, bánatosan felsóhajtott.

- Azt hiszem, anyám ma igazán meg fog ölni - mondta kedvetlenül, és megpróbálta kisimítgatni gyűrött ruháját.

- Ne aggódj, amiről nem tud, az nem fáj neki. Segítek, hogy észrevétlenül visszajuss a szobádba - kacsintott rá a bátyja.

Lukan nedves ingjével gyorsan áttörölte szalmaszőke haját, aztán a nyakába terítette a vizes ruhadarabot.

- Te tényleg így, félmeztelenül akarsz besétálni a városba? - kérdezte Kazu.

- Inkább, minthogy úgy fessek, mint egy ázott csirke - bökött fejével a barátjára.

Az őrök nem tűntek túlságosan meglepettnek, amikor a három csapzott fiatal besétált a kapu alatt.

- El fogják mondani anyának - suttogta a lány.

- Szerintem láttak már rosszabb állapotban is. Mondjuk, amikor meghempergettelek a sárban tavaly ősszel - vihogott fel Lukan.

A vár ajtajához érve aztán Kazu és Elanor megtorpantak. Hagyták, hogy Lukan kukucskáljon be elsőként. Amikor a fiú hátra intett nekik, hogy tiszta a levegő, beljebb merészkedtek. Halk léptekkel osontak a kihalt folyosókon, ám egyszer csak hangos kiabálásra lettek figyelmesek. Elanor ijedtében behúzta a nyakát, és olyan szorosan lapult bátyja oldalához, mintha belőle nőtt volna ki.

- Ez anya - suttogta.

- Gyere! - ragadta meg Lukan, és édesapjuk dolgozószobája felé húzta a rémült lányt.

A kiabálás odabentről jött, és a hangokból ítélve Lunet úrnő nem volt épp jókedvében. Kazu tétován ácsorgott, amíg a testvérpár kővé dermedve hallgatóztak, aztán ő is melléjük lépett.

- Semmi rosszat nem tettem! - harsogta az asszony. - Ha egy kicsit jobban átgondolnád a dolgokat, rájönnél, hogy nincs okod haragudni rám. Azért, mert a tanácskozáson ott volt Edure is...

- Ne szólítsd a keresztnevén azt a mocskos férget! - torkollta le indulatosan Éleon. - Jól tudod, hogy mit tett!

- Akkor mégis hogyan kellene szólítanom? - vágott vissza Lunet harciasan. - Már gyermekkorom óta ismerem. Különben sem biztos, hogy ő tette.

- Hát még mindig véded?

- Csak azt mondom, hogy ha a húgodról van szó, nem tudsz józanul gondolkodni! Nem biztos, hogy Edure tette. Lehetett akár egy vadász...

- Hogy mered meggyanúsítani a völgy lakóit? - förmedt rá Éleon. - A Sólyomszülöttek mind tisztességes emberek. Kizárt, hogy bántották volna Élanort. Denoss viszont bosszút akart állni rajtam. Emlékezz rá, hogy mit mondott azon az éjszakán!

- A gyűlölet teljesen elvakít téged. Azt látod csupán, amit látni akarsz.

- Ha úgy szeretted volna Élanort, ahogy én, akkor...

- Ne gyere megint ezzel! - fojtotta bele a szót Lunet. - A húgod volt az egyetlen a völgyben, aki emberszámba vett, amikor ide érkeztem. Te, az apád, a Sólyomfiak, sőt még Akiro is úgy tekintettetek rám, mint valamiféle alávaló besúgóra. Élanor mindig meghallgatott, és próbált segíteni, hogy beilleszkedjek közétek. Ha ő nem lett volna, akkor... - Lunet hangja megbicsaklott egy pillanatra, aztán megköszörülte a torkát, és valamivel összeszedettebben folytatta. - A húgod nagyon fontos volt számomra. Ezért is szerettem volna, hogy a lányunkat utána nevezzük el.

- Akkor ne védd Edure Denosst, mert én tudom, hogy ő tette!

A szobára néma csend ereszkedett, aztán Lunet halkan mormogott valamit, de a gyerekek ezt már nem hallották.

Lukan jelentőségteljesen húgára nézett, mire Elanor megrázta a fejét, karon ragadta bátyját, és sietősen megindult vele a szobája felé. Pár perccel később, amikor már mindhárman a lány ágyán kuporogtak, Kazu törte meg a csöndet.

- Mégis mi volt ez az egész?

- Apa úgy gondolja, hogy Edure Denoss, a császár hadvezére ölte meg a nagynénénket annak idején - felelte Lukan. - A szüleink nem szoktak beszélni róla, de azért lehet hallani ezt-azt a völgy lakóitól.

- Szerinted Denoss egy lélekgyűjtő? - kérdezte Elanor bizonytalanul.

- Badarság - legyintett bátyja. - Már a múltkor is megmondtam, hogy nem kell mindent elhinned, amit a Véres Karomban rebesgetnek.

- Mi az a lélekgyűjtő? - kérdezte Kazu.

- Egy nagyhatalmú varázsló, aki... - fogott bele a magyarázatba Elanor, azonban még mielőtt igazán belelendülhetett volna, bátyja leintette.

- Holdkóros képzelgés - jelentette ki magabiztosan, mire húga leplezetlen sértettséggel bámult rá.

- Ki vagy te, hogy eldöntsd, mi igaz a szóbeszédekből, és mi nem? - vágott vissza.

- Minden épeszű el tudja dönteni.

- Veszekedés helyett inkább térj a lényegre! - sürgette Kazu.

Lukan vonakodva belekezdett.

- Az egész nem sokkal Élanor kivirágzási ünnepe után történt. Azt hiszem, körülbelül tizenhat éves lehetett, amikor a vár lakói egyik nap arra ébredtek, hogy eltűnt. A Sólyomfiak persze azonnal a keresésére indultak, végül édesapánk volt az, aki megtalálta. A nagynénénk teste szörnyű, szétroncsolt állapotban volt. Valaki szerint hatalmas lyuk tátongott a mellkasán, mások azt mondták, hogy letépték róla a ruhát, megbecstelenítették, aztán lassan felhasították a bőrét, és hagyták elvérezni. Nem tudom, pontosan mi történhetett, de a lényeg, hogy maradandó nyomot hagyott az emberekben. Mindenféle rémtörténet kapott szárnyra akkoriban. Sokan elhitték, hogy valamiféle szörnyeteg rejtőzik az erdőben, mások egyenesen varázslókat, Valior népét sejtették a gyilkosság mögött. - Pillantása elidőzött húga arcán. - Apa meg ezek szerint Denosst gyanúsítja, csak tudnám, hogy miért. Szerinted mit értett az alatt, hogy a fickó bosszút akart állni rajta? - kérdezte húgától, de az csak falfehér arccal meredt maga elé. - Mivel haragíthatta magára a császár hadvezérét?

- Hát nem egyértelmű? - kérdezte Kazu. - Biztosan a tízéves háborúhoz van valami köze.

- Meglehet... - sóhajtotta Lukan, aztán odakúszott a húgához. - Minden rendben van? - Hangjában már nyoma sem volt a korábbi vita tüzének.

- Mindig felkavar, amikor szóba kerül - válaszolta Elanor rekedten.

- Az, hogy hasonlítasz rá, még nem jelent semmit - mondta Lukan kedvesen, és két kezébe zárta húga bánatos arcát.

- Hasonlítok rá? - nevetett fel keserűen a lány. - Pontosan ugyanolyan vagyok, mint ő! Mintha azt a képet, amin ott áll apa mellett, rólam festették volna.

- Ez csak egy véletlen egybeesés. Az istenek néha elég groteszk tréfákat eszelnek ki.

- Ezek után lehetne annyi eszed, hogy nem járkálsz odakint egyedül az éjszaka közepén - szúrt oda neki Kazu.

A lány szeme dühösen megvillant.

- Neked aztán semmi közöd a dolgaimhoz! - sziszegte. - Úgy ismerem az erdőt, mint a tenyeremet, és különben is, Rion mindig velem jön, ha kérem.

- El tudom képzelni, milyen nagy segítség lenne az a semmirekellő nyápic, ha megtámadnának titeket.

Elanor sértődötten felpattant, és a paravánhoz lépett.

- Most már szeretnék átöltözni, úgyhogy akár el is mehettek! - intett a fiúk felé.

- Jobb dolgom is van, minthogy egy ilyen makacs csitrit győzködjek - húzta ki magát Kazu, aztán Lukannal a nyomában távozott.

Miután becsukódott mögöttük az ajtó, a lány a tükrös kisasztalhoz ment, és leroskadt az előtte álló székre. Tudta, hogy ez is Élanor hercegnőé volt, ugyanúgy ahogy minden más, hiszen az ő szobáját kapta meg. A szobáját, a bútorait, az arcát, a haját, a szemét, sőt, talán még a hangját is. Elanor idegesen végigsimította libabőrös karját. Talán Lukannak igaza volt, és ez valóban csak egy groteszk tréfa az istenek részéről. Újra meg újra elismételte bátyja szavait, de még így sem sikerült meggyőznie magát. Már egészen kiskora óta úgy érezte, hogy oka van a hátborzongató hasonlóságuknak.