948. év

Nyár - Kyo második hava

Császárváros

Milát lenyűgözte az a gazdagság, amely a császárvárosban fogadta. Dalia néhány őr kíséretében körbe vezette, és a város történetéről mesélt neki, miközben ő tátott szájjal nézte az égig nyúló tornyokat, a színes házakat, és az utcák fölött átfutó, indákról lelógó, harsánylila virágokat. Egészen a kikötőig mentek, ahol Mila hosszú időre belefeledkezett a víz acélkék hullámaiba és az azon ringatózó hajókba.

- Még sosem láttam a tengert - mondta Daliának.

- Nekem felfordul a gyomrom ettől a halszagtól - fintorodott el barátnője -, de ha szeretnéd, attól még szívesen lemegyek veled a partra, a homokdűnékhez.

Mila bólintott, majd újra Dalia nyomába szegődött és az egész délutánt a szabadban töltötték. Rengeteget beszélgettek apró kis semmiségekről, például arról, hogy mit szeretett a legjobban Hirakban és a Viperavárban, milyen ételeket eszik szívesen, milyen hangszeren tud zenélni. Úgy érezte, Dalia valóban meg szeretné ismerni őt.

Mila kimondhatatlanul boldog volt, hogy egy egész hónapot az Oonis házban tölthetett. Újdonsült barátnője minden napra kitalált valami érdekeset, hogy ne unatkozzanak a négy fal között, őt pedig meghatotta a lány igyekezete és törődése. Egyik nap Miiran templomába látogattak el, ahol Mila megcsodálhatta az istenek királynőjének gyönyörű, részletesen kidolgozott, tizenkét láb magas márványszobrát. Ezen kívül elsétáltak a híres Sarló-tóhoz, ahol cipőjüket lehúzva belelógatták a lábukat a hűs vízbe, és gyermekkorukról beszélgettek. Útban hazafelé a város központjában Mila szemügyre vehette az egyik Joyából érkező híres szobrász éppen készülő remekművét.

A napok kellemesen teltek, egészen addig, amíg egy este Edure Denoss érkezett meg Oonis úr házába. Mila éppen Dalia nyomában baktatott lefelé a lépcsőn, amikor meghallotta a férfi mély, erőteljes hangját. Azonnal mozdulatlanná merevedett és jeges félelem kerítette hatalmába.

- Gyere! - nézett rá Dalia, de Mila makacsul megrázta a fejét.

- Denoss - suttogta rémülten.

Dalia odalépett mellé és apró kezét a lány vállára tette.

- Ne félj! Nem bánthat téged. Itt biztonságban vagy.

A lány falfehér arccal, remegve tette meg az utat az étkezőig, majd amikor beléptek a terembe, megpróbálta pirinyóra összehúzni magát.

- Jó estét! - trillázta Dalia, majd helyet foglalt édesapja jobbján.

Mila is villámgyorsan leült az egyik szabad helyre, és szemét az előtte álló tányérra szegezte. Hiába próbált nem törődni vele, de ahogy magán érezte Denoss tekintetét, libabőrös lett a karja.

- Nos... - szólalt meg kisvártatva a férfi érces hangon. - Minden jel arra utal, hogy a damori királyságban nincs minden rendben - szavait Oonis úrnak intézte, tekintete azonban újra meg újra visszatért Milára.

- Én is hallottam a zavargásokról a határvidéken, de amíg minket nem fenyegetnek...

- Le kellene rohannunk őket! - csapott erőteljesen az asztalra.

- Nem kellene olyan vakmerőnek lennünk - mosolygott rá kedélyesen Oonis - A damoriak nagyon agyafúrtak tudnak lenni.

- Lehet, hogy azok, de csapnivaló harcosok. Egy katona Honouból, vagy az Aranyfőnix császári csapatából végezni tudna akár tíz-tizenöt damorival.

- A békét előrébb valónak tartom.

- A béke elpuhítja az embereket.

- Beszéljünk inkább valami másról. Az ifjú leányokat nyilvánvalóan untatja a damori királyság helyzetéről való társalgás.

Denoss mordult egyet, mire Mila lopva felpillantott. A férfi mogorva arca most is a frászt hozta rá.

- Mit keresel itt?

Denoss szavait ezúttal Milának intézte.

- Én hívtam ide - húzta ki magát Dalia, és rezzenéstelen arccal állta a férfi tekintetét.

Milát lenyűgözte a lányból áradó fölényes magabiztosság. Denoss egy rövid pillanatig farkasszemet nézett vele, látszott rajta, hogy még mondani akart valamit, de aztán inkább megtartotta magának.

Mila szemére aznap este nemigen jött álom. Sokáig hánykódott az ágyában, miközben rémképek tömkelege tódult lelki szemei elé. Először az édesanyja ernyedt testét látta, ahogy belemar a nyakába a kötél, szemei a semmibe meredtek, aztán édesapja jelent meg előtte szörnyen elkínzott állapotban, ahogy összekötött kezekkel a vesztőhely felé botorkált. Mila nem volt ott, amikor kivégezték, a kép mégis rémisztően valóságosnak tűnt.

Ahogy fáradtan lehunyta szemét, a világ megremegett, majd egyre erősebben rázkódott körülötte, és fülsüketítőn morajlott. A lány teste megdermedt, izmai megfeszültek, és egy láthatatlan, őrjítő örvény ragadta magával. Hosszú percekig tehetetlenül sodródott, aztán a pörgés váratlanul abbamaradt. Néma csend és áthatolhatatlan sötétség vette körül.

Először csak kellemetlen, szúrós verejtékszagot érzett, ami egyre erősödött, aztán fülét izgatott zúgolódás töltötte meg, és lassacskán tisztulni kezdett a kép. Már nem az Oonis házban volt, hanem egy tágas téren, ahol több száz ember tülekedett egy fából készült emelvény előtt. Mila ott állt a csődület kellős közepén hosszú hálóruhájában, és riadtan nézett körbe. Nem értette, hogy mi történt. Hogy kerülhetett hirtelen az esti vendégszobából egy térre, ahol fényes nappal volt?

- Ott van, nézd! - kiáltotta mellette egy jól megtermett asszony.

- Az áruló kutyák - mordult egy koszos arcú férfi.

Mila lábujjhegyre állt, hogy jobban lásson, ám elvesztette az egyensúlyát. Ijedten becsukta a szemét, és várta, hogy a teste nekiütközzön a másikénak, ehelyett azonban csak átcsusszant rajta, mintha a férfi valamiféle kocsonyás-légnemű anyagból lett volna.

- Uram! - szólította meg, de az nem válaszolt, sőt, még csak észre sem vette. - Elnézést! - próbálkozott újra, de fölöslegesen.

Mila óvatosan fölemelte a kezét, hogy megérintse a férfi ruhájának szegélyét, ujjai azonban könnyedén áthatoltak a durva vászonszöveten.

- Orund Ribell! - harsogta ekkor egy jeges hang.

A lány döbbenten fordult előre a név hallatán. Az emelvényen unokabátyja állt, falfehér arccal, majd amikor egy katona nagyot taszított rajta, remegve előrelépett.

- Ez lehetetlen - suttogta Mila a fiút bámulva, aki már több mint egy éve meghalt.

- A Nagy Tanács bűnösnek talált felségárulás vádjával. Vétségedért halállal lakolsz. Az ítélet pallos általi kivégzés - olvasta fennhangon egy férfi, aki a császári őrség főnixjelvényét viselte.

Az emberek ordibálni kezdtek. Szörnyű szavakkal átkozták a fiatal fiút, aki láthatólag alig állt a lábán. Mila előre verekedte magát, ami nem is volt olyan nehéz, hiszen könnyedén áthatolt az előtte álló testeken. Oru eközben ügyetlenül odabotorkált a hóhér elé, és engedelmesen a fatönkre fektette a fejét.

- Fájni fog? - kérdezte reszketegen, mire a tagbaszakadt, fejszés férfi elvigyorodott.

Oru édesapja, Elliot Ribell, a néhai kígyó tartomány vezetője ott állt alig pár lépésre tőle. Kezén és lábán súlyos vasláncok csörögtek, arcát könny áztatta. Hangosan kiabált valamit, de hangját elnyelte a tömeg morajlása. A hóhér ekkor fölemelte fejszéjét és lecsapott a fiú csupasz nyakára. A szerszám azonban túlságosan életlen volt, így nem sikerült elsőre elválasztani a fejet a testtől.

Mielőtt újra lecsaphatott volna, Elliot megvadult állat módjára, üvöltve megindult felé, ám éppen, amikor oda ért volna, egy császári lándzsa hegye bukkant ki a mellkasán. A férfi szemei kikerekedtek, ahogy a véráztatta acélra nézett, szájából habos, vörös nyál tört elő, majd erőtlenül, arccal előre a földre bukott. A tömeg éljenzett, a hóhér pedig folytatta Oru megcsonkítását. A fiú alig múlt tizenöt éves.

Mila lassan az egybegyűltek felé fordult. Az emberek elszörnyülködve bámultak, majd hangos éljenzésbe kezdtek, amint a fej tompa koppanással a deszkapadlóra esett, és pár lépést gurult. „Árulók! Gazemberek! Hitvány férgek!" - Mila csak ezeket a szavakat tudta tisztán kivenni, de már ettől is felkavarodott a gyomra.

Ekkor Larenn Ribell következett. Alig tett pár lépést a hóhér felé, amikor fejbe találta egy kő és mélyen felhasította a homlokát. A férfi nem foglalkozott ezzel. Szemét egyenesen a vesztőhelyre szegezte, és rendületlenül haladt előre. A hóhér durván odébb rúgta Oru élettelen testét, majd szívélyes mosollyal az arcán a fatönkre mutatott.

Mila nem akarta nézni. Nem akarta, de mégis azt tette. A tömeg éljenzett, amikor Larenn letérdelt, majd feszült csend telepedett az emberekre. A hóhér először körbenézett, majd a magasba emelte fejszéjét, ám ekkor Denoss csörtetett fel az emelvényre, és odébb lökte a halálosztót.

- Ő az enyém - jelentette ki. Arcvonásai olyan merevek voltak, mintha sziklába vésték volna őket.

Mila ezután csak annyit látott, hogy a tavaszi napsugár megcsillant a hadvezér fényes pengéjén, majd édesapja teste erőtlenül az oldalára borult, immár fej nélkül. Denoss gyors volt, félelmetesen gyors, a tömeg pedig ezúttal néma csöndben maradt.

Mila csak bámult maga elé, szinte még fel sem fogta, mit lát, amikor a talaj megmozdult lába alatt. A színek és formák zúgva összeolvadtak, és forgásukba a lány egészen beleszédült. Jó erősen lehunyta szemét, összeszorította ajkát, és így várta, hogy elmúljon ez a szédítő érzés.

Zihálva ült fel az ágyában, szemei kikerekedtek, torkát rettegés fojtogatta, és hirtelen azt sem tudta, hogy hol van. Körbenézett a sötét szobában, de nem látott semmit. Reszkető térddel kikászálódott az ágyból, és elindult valamerre, de nem vette észre az útjában álló bútort. Hatalmasat esett és a szék is hangos puffanással ért földet.

Egy pillanattal később Denoss rontott be, kivont karddal, mögötte Léopold Oonis állt, kezében lámpással. Amint Mila meglátta a hadvezér sebhelyes arcát, nyüszítve szűkölt egészen az ágyig. Denoss gyanakvó tekintettel körbe nézett a szobában, aztán mordult egyet, amikor észrevette a feldöntött széket, és visszadugta kardját a hüvelyébe.

- Mi történt, gyermekem? - lépett hozzá Oonis úr, és lágyan megsimogatta a lány sápadt arcát.

- Maga... - rebegte Mila, miközben remegő kézzel Denossra mutatott. - Maga ölte meg az apámat!

A férfi szeme egy pillanatra kikerekedett, aztán vonásai ismét érzelemmentessé váltak.

- Jól beüthetted a fejed - vetette oda ridegen, aztán kisietett a szobából.

- Minden rendben van - húzta magához Oonis úr. - Csak egy álom volt.

A lány reszketegen kifújta a levegőt, mélyen belefúrta arcát Oonis úr puha, levendula illatú ruhájába, majd hangosan felzokogott.