947. év

Ősz - Nu első hava

Sólyomvölgy

Lassan beköszöntött az ősz. Odakint az erdő égővörös, sárga és rozsdabarna színben pompázott. Az idő szürke volt és nyirkos, ráadásul már egy hete nem látták a napot a sűrű felhőtakarótól. Az eső egyre hangosabban dobolt a pajta tetején. Rion keresztbe tett lábbal, a szalmába dőlve feküdt a Rejtekhelyen. Még egy kis reggelit is hozott magával arra az esetre, ha megéheznének, de a lány megint váratott magára.

Rion behunyta a szemét és fülelt, de aztán a csönd és az eső ritmikus kopogása szép lassan álomba ringatta. Nem tudta, mennyit alhatott, csak arra ébredt, hogy egy hűvös kéz simogatja a homlokát. Bágyadtan nézett fel, és Elanort pillantotta meg, aki mellette ült. A lány kedvesen mosolygott rá, hosszú, gesztenyeszín hajából csöpögött a víz és a ruhája is csupa sár volt. Megint fiúnak öltözött. Rion nagyot nyújtózkodott a szalmában, aztán lustán az oldalára hemperedett.

- Merre voltál? - kérdezte álomittasan.

- Kint az erdőben.

- Ilyen időben? Egyedül? - kérdezte gyanakodva, de Elanor nem válaszolt.

Rion némán fürkészte a lány arcát, majd dühösen ciccentett.

- Kazuval - állapította meg sértődötten. - Túl sokat vagytok együtt.

- Csak segítek neki valamiben.

- Most sem fogod elmondani, hogy miben? - kérdezte Rion keserűen.

- Sajnálom, de megkért, hogy tartsam titokban - hangzott a bánatos felelet. - De most már nem megyek sehova. Az egész napot együtt fogjuk tölteni, csak mi ketten, jó?

Rion ettől egy csapásra jobb kedvre derült. Szaporán bólogatni kezdett, mire Elanor lágyan elmosolyodott.

- Hoztam reggelit - mutatott a fiú a mellettük heverő kis csomagra.

- Köszönöm. Már farkaséhes vagyok.

Elanor mohón az ételért nyúlt.

- Édesanyád süti Sólyomvár legeslegjobb kenyerét - dicsérte meg a finom falatokat.

Rion boldogan nézte, milyen jó étvággyal eszik a lány, aztán ő is elvett egy cipócskát és közösen megreggeliztek.

- Mostanában van egy furcsa álmom - kezdett bele Elanor tele szájjal. - Odafent repülök a kéklő égen, és látom magam alatt a völgyet. A fák, a mezők, a városok őrjítő sebességgel váltakoznak odalent. Szédítő látvány! Hatalmas csend honol mindenütt. Megnyugtató, békés némaság. A szél belekap a tollaimba, és...

- Tollak? - értetlenkedett Rion.

- Igen! Sólyomtollak, mivel az álmaimban madár vagyok. Tehát csak szállok, és szállok, és ha úgy tartja kedvem, könnyedén megpihenek egy láthatatlan légáramlaton. Minden olyan tökéletes, de hirtelen a semmiből óriási, sötét felhő takarja el a napot. Dörög, villámlik, és a széllökések olyan erősek lesznek, hogy hiába küzdök, nem bírok tovább a levegőben maradni. Csak zuhanok és zuhanok, aztán felébredek.

- Túl sokat vagy a Fészekben.

- Talán igazad van - mosolygott Elanor, és nagyot harapott a cipóból. - Te miket szoktál álmodni?

Rion arca égővörösre gyúlt a kérdés hallatán.

- Nem nagyon szoktam emlékezni rájuk - nyögte ki, miközben mindvégig kerülte a lány tekintetét.

Elanor láthatóan nem vette észre a zavarát, helyette egy újabb kenyérkét vett a kezébe, és tovább falatozott.

- Te melyik isten lennél, ha választhatnál?

- Neked ilyenek járnak az eszedben? - nevetett fel Rion, és az arcára kiülő pír lassacskán halványodni kezdett. - Jól van, lássuk csak... - kezdte tétován, aztán elgondolkodott. - Azt hiszem, Haquon.

- Ezt komolyan mondod? A Halál isten?

- Igen - válaszolta Rion. - Jó érzés lehet félelem nélkül élni.

- Én Reiya lennék - vágta rá Elanor anélkül, hogy a fiú rákérdezett volna.

- Mindjárt sejtettem - motyogta Rion a szemét forgatva. - De miért nem inkább Ai'lah?

A sólyomvári lány haragosan összevonta szemöldökét ennek hallatán.

- Azért, mert egy olyan csúnya fruskának, mint én, inkább a szépséges szerelemistennőt kellene választania?

Rion kinyitotta a száját, de a lány dühétől egy pillanatra megnémult.

- Nem... nem - védekezett erőtlenül, de Elanort ez nem hatotta meg.

Sértődötten felszegte a fejét, és fel akart állni, ám Rion elkapta a kezét. A fiúnak minden bátorságát össze kellett szednie ahhoz, hogy abba a fénylő szempárba nézzen, és kimondja azt, ami mindig is ott motoszkált a fejében.

- Szerintem egyáltalán nem vagy csúnya! - szakadt ki belőle, és ahogy ajkát elhagyták a szavak úgy érezte, mintha mázsás súlyokat emeltek volna le szívéről.

- Jól van na, nem haragszom rád - válaszolta Elanor egy fintor kíséretében. - Nem kell ilyen hülyeségeket mondanod! Különben is tudom, hogy Lina meg a barátnői miket mondogatnak rólam.

- Csak azért mondja, mert féltékeny rád - válaszolta Rion elszántan, mire a lány keserűen felnevetett.

- Köszönöm, hogy meg akarsz vigasztalni.

- Lina igenis féltékeny, mert tudja, hogy te mennyivel okosabb, ügyesebb és különlegesebb vagy, mint amilyen ő valaha is lesz.

Elanor a füle mögé tűrte agyonázott tincseit, és az arca végre elkomolyodott. Úgy tűnt, már egyáltalán nem veszi félvállról Rion bókjait. A fiú karja libabőrös lett a könnyű vászoning alatt, ahogy belehasított a felismerés: ez a tökéletes alkalom.

- Tényleg így gondolod? - kérdezte Elanor csöndesen, és Rion immár készen állt, hogy bevallja neki.

Nagy levegőt vett, megragadta a lány kezét, aztán mélyen a szemébe nézett, és ekkor a túloldalon Lukan bújt be a pajta padlására, nyomában Kazuval. A meghitt pillanat azonnal szertefoszlott, és az elszalasztott alkalom keserű csüggedtséggel töltötte el Riont. Elanor még mindig várakozva nézett rá, de ő már nem tudta rávenni magát, hogy bármit is mondjon neki. Kedveszegetten elengedte a lány kezét, miközben Lukan fürgén a gerendára ugrott, és széttárt kezekkel átegyensúlyozott rajta.

- Mi van, Rion? Miért vágsz olyan savanyú képet? - lökte meg vállával vigyorogva, amikor letelepedett mellé. - Hm! Friss cipó! - kiáltott fel, és azonnal elvett egyet.

Közben Kazu is átért a gerendán, és Elanor mellé ült. Rion teste megfeszült, amikor észrevette a fiú könnyed, féloldalas mosolyát, amit a lányra villantott. Az egész nem tartott tovább pár másodpercnél, de ő mégis úgy érezte, mintha a legrosszabb rémálma vált volna valóra. Sokkal jobban félt a lány elvesztésétől, mint attól, hogy az apja esetleg megint részegen érkezik haza.

Sóvárogva Elanorra pillantott. Most már egész biztos volt benne, hogy nem fogják kettesben tölteni a nap hátralevő részét.

***

Ősz - Nu első havának közepe

Kazu bágyadtan támaszkodott a várfalnak és hagyta, hogy a nap, amit már olyan hosszú ideje nem láttak, melengesse az arcát. Elanor eközben nem messze tőle egy szöcskét próbált meg elkapni a hosszúra nőtt fűben.

- Ide nézz! - kiáltott rá, mire Kazu fél szemmel a lány szaladgálástól kipirult arcába nézett.

- Elkaptál egyet, milyen nagyszerű - sóhajtotta, amikor Elanor szétnyitott kezéből egy apró, rozsdabarna rovar ugrott ki.

- Gyere te is! - rángatta meg a ruháját, Kazu azonban ismét lehunyta a szemét, és nemtörődöm módon vállat vont. - Milyen unalmas vagy - fintorodott el a lány, majd egy röpke pillanat után hátat fordított neki és tovább hajkurászta a szöcskéket. - Ezt figyeld! - kiáltott fel újra, és egy kaján vigyor kíséretében Kazu felé nyújtotta szorosan összezárt tenyerét.

- Ha ilyen nagyszerű vadász vagy, nem értem, miért nem lovagoltál ki a többiekkel? - kérdezte a fiú epésen.

Elanor szája még szélesebbre húzódott ennek hallatán, zöld szeme komiszul összeszűkült.

- Kukkants bele! - incselkedett.

Amikor Kazu lustán közelebb hajolt, egy méretes, fekete pók szaladt ki a lány kezéből, és egyenesen a fiú ruhájára mászott.

- Hé! - kiáltott fel meglepetten, majd gyors mozdulatokkal lesöprögette magáról a nagy potrohú ízeltlábút.

- Nézzenek oda! - harsogta Elanor, miközben jóízűen kacagott. - Itt van Hidenaga Kazu, Honou leendő ura, aki megijedt egy pirinyó póktól!

- Nézzenek oda - válaszolta Kazu szemrehányón. - Itt van Elanor hercegnő Sólyomvárból, aki szabadidejében mezei állatokat hajkurászik A kérők egész biztosan tolongani fognak a kivirágzási ünnepeden, ha ezt megtudják!

- Nem érdekelnek a kérők - vont vállat a lány. - Ha a szüleim azt hiszik, hogy egyszerűen csak hozzá adnak valakihez, akkor nagyon tévednek.

- Nem hiszem, hogy olyan egyszerű lesz majd, hiszen nézz magadra! A ruhád már térdig felvizesedett a harmatos fűben. A hajad olyan torzonborz, hogy azon sem csodálkoznék, ha a sólymok inkább úgy döntenének, hogy ezentúl a torony helyett inkább a fejed tetején fészkelnek majd.

Kazu azt várta, hogy a lány megsértődik, és otthagyja, Elanor azonban hangosan elnevette magát.

- Annak mindenki a csodájára járna!

- Jót tenne neked egy kis idő a völgyön kívül.

- Nem akarok elmenni, nekem ez az otthonom.

- Nekem meg Honou, és mégis itt vagyok. Neked sem ártana találkozni más úri kisasszonnyal. Biztosan elámulnál, hogy mennyi mindenben jártas, amíg a te legkiemelkedőbb képességed, hogy összefogdosol mindenféle utadba kerülő bogarat.

- Az én legkiemelkedőbb képességem az íjászat.

- Szerinted ezzel lenyűgözheted majd a kérőidet? A legtöbb elpuhult herceg még soha életében nem fogott íjat, te meg ezzel akarsz kérkedni előttük?

- Nem magadból kellene kiindulnod! Azért, mert te még sosem nyilaztál előtte...

- Nem magamra gondoltam - vágott közbe Kazu - Én jól értek a fegyverekhez!

Elanor hangosan felhorkantott és a fejét ingatva nézett végig az előtte álló fiún.

- A kardforgatáshoz talán, de szerintem nem véletlenül hagytak itt téged, miközben minden valamire való férfi kilovagolt a Nagy Vadászatra - bökött fejével az erdő felé, mire Kazu arca elkomorodott.

A fiú tekintete az ősz színeibe öltözött fákra vándorolt. Dühítette, hogy a lány már megint belegázolt a legfájóbb pontba. A többiek, élükön Lukannal mind kilovagolhattak, neki meg be kellett érnie azzal, hogy pesztrálhatta Elanort.

- Nem érdekel, hogy itt hagytak - vont vállat közönyösen.

Ekkor Sólyomvárban fölharsantak a vadászkürtök, mire Elanor egy pillanatra riadtan behúzta a nyakát, aztán szélsebesen megiramodott a kapu felé.

- Gyere már! Elkésünk! - kiáltotta hátra, miközben a hűvös reggeli szellő még jobban összeborzolta a haját.

Reiya temploma nem volt sem hatalmas, sem szembetűnő, mégis csodálattal töltötte el Kazut. A falak és a padló is vöröses színű deszkákból készültek, az ablakok magasak voltak és kecses boltívbe hajlottak. Az opálos fényű üvegen keresztül világosság szűrődött be, amelyben a porszemek táncoló-szikrázó hópelyheknek tűntek.

Kazu Elanor mellett foglalt helyet az első sorban. Úgy tűnt, a lány csöppet sem szégyelli magát amiatt, hogy a szoknyája felvizesedett és összegyűrődött, helyette áhítatos arccal bámulta az áldozati oltár mögött elhelyezett, aprólékosan megmunkált faszobrot az istennőről és a karján ülő sólyomról.

A szertartás nem tartott hosszú ideig, aminek Kazu különösen örült. Az imádkozásra és az istenekhez kötődő rituálékra csupán formalitásként tekintett. Sosem értette, hogyan tudja egyáltalán bárki komolyan venni az ilyesmit. Miután egy vadásznak tűnő, idősebb férfi lépett a terembe minden arc felé fordult, majd mélységes csöndben hallgatták végig Reiya istennőt felmagasztaló szavait. Ez után mindannyian felálltak, majd Sólyomfiakat éltető dalokat zengett ajkuk.

Elanor különösen hangosan énekelt és Kazu egy pillanatra meg is lepődött rajta, hogy hangja mennyire tisztán és szépen cseng. A lány kérdőn felsandított rá, ő pedig akkor ébredt tudatára, hogy már hosszú percek óta azt a kis szutykot bámulta. Gyorsan előre fordította tekintetét, és megpróbálta visszaterelni gondolatait a szertartáshoz.

Miután újra helyet foglaltak, Elanor előre lépett, majd az áldozati oltárról fölemelt egy öblös kerámiakancsót, amelynek szája mintha egy sólyom kitátott csőre lett volna, a többi pedig a madár fejét ábrázolta. Kecsesen tartotta, ujjai finoman fonódtak a barna edényre, majd meghajolt Reiya szobra felé, és alázatosan térdre ereszkedett a vadász előtt. A férfi akkorra már egy mozdulatlanná merevedett nyulat tartott erős kezei között, majd baljával fölemelte úgy, hogy mindenki jól lássa. Kazu észrevette, hogy az állat egész testében reszketett a félelemtől. Apró orra szaporán mozgott, de mégsem kapálózott. A vadász-pap halkan mormolt valamit, közben a másik kezében tartott tőrt a nyúlnak szegezte és felhasította vele a bőrét. Az állat haláltusája nem tartott tovább pár szívdobbanásnál, Kazu gyomra mégis összeszorult. A szürkés bundán lecsorgó bíborszín vért Elanor fogta fel a kezében tartott kannával. Arca kissé sápadt volt, ugyanakkor eltökélt. Rezzenéstelenül nézett fel az apró áldozatra, amelynek teste még egyszer utoljára erőtlenül összerándult, és végleg elernyedt.

Kazu feszülten bámulta őt és úgy érezte, abban a pillanatban, ahogy Elanor a kezébe vette a kannát eltűnt belőle a gyermeki ártatlanság, pajkos könnyedség, helyére pedig olyasmi költözött, amit nem tudott szavakba önteni. Ettől a hirtelen beállt változástól megborzongott. A lányból olyan rendületlenség és megingathatatlan erő áradt, amely Kazut karddal a kezében, a párbaj megkezdődése előtti pillanatban szokta átjárni. Elanor ráadásul még csak nem is pislogott közben! Ahogy Kazu belefeledkezett a lány arcába, annak szeme egy pillanatra mintha borostyánszínben felizzott volna, majd felé fordult. Kazut leverte a víz, ahogy perzselő forróság gyulladt mellkasában. Arca kipirult, mintha valami csípőset evett volna, homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. Ez a döbbenetes érzés amilyen hirtelen jött, olyan hamar el is múlt. A lány szeme nem izzott, csupán ugyanolyan mélyzöld színben ragyogott, mint a hajnali harmatcseppektől csillogó bükkfa levele.

Miután a nyúl már az áldozati oltáron hevert, Elanor óvatosan mellé helyezte a kancsót, aztán ismét helyet foglalt Kazu mellett. Nem szóltak egymáshoz, de a lány egy pillanatra rámosolygott, amitől arca újra csintalanul bájossá vált.

A szertartást végül imádsággal zárták, amelyben arra kérték Reiya istennőt, hogy vigyázzon a vadászokra, adja, hogy bőséges zsákmánnyal térjenek haza, töltse meg az erdőket vadállatokkal, valamint óvja meg haszonállataikat és sólymaikat. Az emberek ezután még egy pillanatig dermedt csöndben várakoztak. Hagyták, hogy a szavak leülepedjenek, majd miután néhányan fölálltak, zsibongva megindult a tömeg is. Egyedül Kazu és Elanor maradtak a helyükön.

- Jól vagy? - kérdezte a lány. - Láttam, hogy elsápadtál. Talán hányingered lett?

- Azt hiszed, hogy nem láttam még vért?

- Olyan voltál, mint egy szende kis fruska a nászéjszakája előtt.

Kazu erre hatalmas szemeket meresztett.

- Na, és te honnan tudod, hogy az milyen? - kérdezte félig dühös, félig derűs hangon.

Elanor nevetgélve vállat vont, majd újra a fiúra nézett.

- Fogalmam sincs, de valahogy így képzelném el.

- Csak hogy tudd, ennek a szerencsétlen nyúlnak a lemészárlása semmi ahhoz képest, amikor ott állsz az ellenfeleddel szemben és élet-halál harcot vívtok.

- Miért, te már öltél embert? - hajolt közelebb hozzá a lány, kíváncsi tekintetét iszonyat felhője árnyékolta be.

- Nem sokon múlt! - húzta ki magát Kazu.

A lány kikerekedett szeme láttán vad elégedettség töltötte el.

- Elmeséled?

- Az nem egy ilyen kis tízéves csitri fülének való.

- Tizenhárom múltam Kyo első havában! - fonta keresztbe a karjait durcásan Elanor. -Vagy talán elfelejtetted?

- Arra az estére gondolsz, amikor az édesanyád arra kényszerített, hogy mindenki előtt megcsillogtasd hárfatudásod? - vigyorodott el Kazu.

- Tudtam, hogy emlékszel rá - morogta, aztán közelebb húzódott a fiúhoz, és izgatottan fészkelődni kezdett. - Na, most már mesélsz a párbajról?

Kazu oldalra húzta a száját, és úgy tett, mintha átgondolná a kérést. Valójában azonban csak ki akarta élvezni, hogy Elanor olyan sóvárogva bámul rá.

- Rendben van - egyezett bele végül.

Már éppen bele kezdett volna a történetbe, amikor Lunet úrnő lépett oda hozzájuk szigorú arccal, és villámló tekintetével szinte felnyársalta a leányát.

- Elanor! - kezdte halk, de annál fenyegetőbb hangon. - Beszédem van veled!

A lány sóhajtott, majd édesanyja nyomában kelletlenül elballagott. Kazu sejtette, hogy már megint jó kis fejmosásban lesz része szutykos megjelenése miatt.