947. év

Ősz - Nu második hava

Sólyomvár

Odakint ismét szemerkélni kezdett az eső, amikor napnyugta után visszafelé tartottak a várba. Kazu büszke tartással lépdelt a síkos köveken, Elanor kissé lemaradva tőle, tekintetét a földre szegezve kullogott. Az időjárás miatt aznap nem az erdőben, hanem az íjász pályán gyakoroltak, és Kazunak ez alkalommal nagyszerűen ment. Ez az önfeledt büszkeség minden más gondolatot kiszorított a fejéből. Még az sem tűnt fel neki, hogy Elanor aznap különösen hallgatag volt.

- Siess, mert megint megázunk! - kiáltott hátra neki, de a lány mintha meg sem hallotta volna.

Kazu megszaporázta a lépteit, majd amikor befordult az egyik utcába, meglepetten vette észre, hogy elhagyta társát.

- Elanor! - kiáltott vissza, de nem jött válasz. - A fenébe is - morogta maga elé. - Hol van az az ostoba?

Az eső egyre jobban rákezdett, és Kazu szitkozódva fordult vissza, hogy megkeresse azt a bajkeverő lányt. Az utca azonban üres volt. Hiába kiabált neki, nem jött válasz. Dühén kezdett felülkerekedni az aggodalom, ahogy átkutatta a környező utcákat is és nem talált rá, pedig egészen az íjászpályáig ment vissza. Végső elkeseredésében megkérdezte a szembe jövő őröket, de azok csak a fejüket rázták. Kazu ezután az istállóba ment, majd a pajtában is felkiabált a Rejtekhelyre, de nem jött válasz.

Ekkor ismét a vár felé vette az irányt, de amikor szeme megakadt a Fészek sötét alakján, megtorpant. Futólépésben tette meg az oda vezető utat, közben bőrig ázott a szakadó esőben. A torony első szintjén nem volt senki a madarakon kívül, ahogy a második és harmadik szinten sem. Ahogy Kazu egyre följebb haladt, úgy kezdett fogyni a remény, hogy Elanor ott van. Rettegve nézett körül a negyedik és ötödik szinten is, de minden csöndes volt. A jeges rémület kezdett elhatalmasodni rajta minden egyes lépcsőfok megtételével, végül felért az utolsó szintre, és megtorpant. Az ajtó tárva nyitva állt.

Kezét szúró tüdejére szorította és megpróbált mély levegőt venni, aztán lassan beljebb araszolt a sötét toronyszobába. Félt azoktól az óriási bestiáktól. Mit is mondott Elanor, melyiknek nem szabad a szemébe nézni? Már nem is emlékezett rá. A rettegés a torkát mardosta, ahogy egyre közelebb lépett hozzájuk, aztán meglátta a lányt, aki a padlón kuporgott, lehajtott fejjel a három madár között. Sértetlennek látszott. Megkönnyebbülés lett úrrá a fiún, amin egy pillanattal később a düh hulláma söpört végig.

- Ezt mégis hogy képzelted? - kiáltott rá indulatosan. - Hogy hagyhattál ott szó nélkül? Az egész várost átkutattam utánad!

Az egyik hatalmas madár erre fenyegetően fölemelte fejét, Kazu pedig gondolkodás nélkül az övébe rejtett tőréért nyúlt.

- Elég!

A lány hangja kristálytisztán zengte be a tornyot, mire a madár engedelmesen meghajolt, és Kazu leengedte a karját.

- Elmondanád, hogy miért hagytál ott egyetlen szó nélkül? - förmedt rá.

Elanor lassan fölnézett, arcát könny áztatta. A fiú azonnal megenyhült, és gondolkodás nélkül mellé kuporodott.

- Aggódtam érted - mondta, miközben a lány törölgetni kezdte a szemét.

- Ne haragudj - suttogta halkan.

Kazu kellemetlenül érezte magát, és nem tudta, mit tegyen. Még sosem kellett bőgő csitriket vigasztalnia. Abban sem volt biztos, hogy Elanor vágyik-e egyáltalán a társaságára, vagy jobb lenne csak eloldalognia. Szíve szerint az utóbbit tette volna, de aztán mégis erőt vett magán, és a vállára tette a kezét. Ami ezután következett, arra végképp nem számított. Kínos is volt neki, hiszen a Honou-ban élők mindig igyekeztek elkerülni a testi kontaktust.

Elanor már azzal zavarba hozta, hogy hevesen megmarkolta az ingjét, de ahogy magához húzta, és a mellkasába fúrta az arcát, attól a fiú teljesen elvörösödött. Mindennek tetejében ráadásul olyan hangosan zokogott, hogy Kazu még saját kusza gondolatait sem hallotta tőle. Kővé dermedten, megilletődve bámulta a sötét hajzuhatagot, aztán bizonytalanul átölelte őt. A lányból áradó, lágy akácillat alattomosan felkúszott orrába, és bódító aromája sűrű ködként telepedett meg szűnni nem akaró ellenérzésein.

- Ez rosszabb, mint a lángszirom - morogta, de addigra már a gyomrában levő görcs oldódni kezdett.

A percek csigalassúsággal vánszorogtak, a fiú pedig egészen megbarátkozott a helyzettel. Teste már nem tiltakozott olyan hevesen Elanor közelsége ellen, rosszalló gondolatai is egészen megfakultak, és miközben ott ültek a földön, egymásba kapaszkodva, egy dal rémlett fel előtte. A dajkáka énekelte neki még kiskorában, amikor nem jött álom a szemére. Halkan dúdolni kezdte a kedves dallamot, mire a lány lassacskán megnyugodott a karjában és légzése újra egyenletessé vált. Kazu csak ekkor vette észre, hogy olyan erősen szorítja magához, mintha sosem akarná elengedni.

- Tudom, hogy ostobaság - szólalt meg Elanor nagy sokára. - De engem nagyon bánt, hogy Lukant jövő héten férfivá avatják, és megkapja az első madarát.

- Ez tényleg rettenetesen hangzik! - fintorgott Kazu, de a lány nem törődött az epés megjegyzésével, tovább folytatta.

- Meg kell majd szelídítenie, be kell férkőznie a bizalmába, eggyé kell válnia vele! - Elanor arca valósággal ragyogott, ahogy erről beszélt.

- Eggyé válni? - értetlenkedett a fiú.

- Nem úgy, ahogy gondolod - csóválta meg a fejét Elanor. - Tudod attól a perctől kezdve, hogy a madár a bizalmába fogadja, már egyek lesznek. Társak a végsőkig.

- Miért bánt ez ennyire?

- Mert én sosem fogok madarat kapni - biggyesztette le a száját, és Kazu úgy látta, megint közel jár ahhoz, hogy elsírja magát. - Csak azért, mert lány vagyok, nekem nem jár. Ugyanúgy Sólyomszülött vagyok, ugyanúgy Reiya istennő gyermeke és mégsem részesülhetek ebben az ajándékban. Ráadásul tudod mi a legdühítőbb az egészben? Azor és Lukan hitvesei az esküvőjük napján majd kapnak egy-egy madarat. Persze ők nem fognak solymászni, még csak nem is idomítják őket, de akkor is! Ez igazságtalanság!

- Ha ez olyan fontos neked, miért nem mondod el az apádnak?

- Szerinted nem mondtam el neki? Ebben az átkozott várban mindenki pontosan tudja, hogy mennyire szeretnék egy madarat, mégsem tesznek semmit.

- Akkor vegyél el egyet magad.

Elanor úgy nézett rá, mint egy oktondi gyerekre, aki beleszólt a felnőttek dolgába.

- Annak mi értelme lenne?

- Taníthatnád, idomíthatnád, solymászhatnál vele.

- És mégis hogyan tartsam titokban? Ráadásul fontos a szertartás is. Az jelenti, hogy felnőtté váltam, hogy ezentúl értékes tagja leszek a Sólyomszülötteknek! Ehelyett mi vár rám? Ha nővé érek, hatalmas tüzet gyújtunk, és beledobálhatom a játékaimat, a kinőtt ruháimat meg mindenféle gyerekkori vackot az első levágott hajtincsemmel együtt! Nagyszerű! - A lány háborgása mosolyt csalt Kazu arcára. - Arról nem is beszélve, hogy egy csapatnyi kérő fogja lesni minden mozdulatom. - Elanor rövid szünetet tartott, és kibámult a hatalmas, üvegtelen ablakon. - Tudod, néha arra gondolok, hogy megszökök innen. Hogy egyszerűen magam mögött hagyom Sólyomvárat, és szabad leszek! A hegyekbe mennék, és megkeresném az őssólymokat, amikről apa mesélt.

- Azok a madarak talán nem is léteznek - jegyezte meg Kazu, mire a lány dacosan felszegte a fejét, és eltolta őt magától.

***

Lukan aznap izgatottan ébredt. Azonnal felpattant az ágyból, és kinézett az ablakon. Odakint szürke, ködös idő volt. Csalódottan félre húzta a száját. A képzeletében mindig hét ágra sütött a nap, amikor megkapta első madarát. Bánatosan bámult kifelé, amikor eszébe jutott: ha gyorsan végez a reggelivel, még lesz ideje, hogy meglátogathassa a lányt, mielőtt elkezdődik a sólyom-választási szertartás.

Azonnal hátat fordított az ablaknak, és nekiállt felöltözni. Villámgyorsan belebújt mélyzöld nadrágjába, és magára kapott egy fehér inget.

- Ezek az átkozott gombok! - zsörtölődött, amikor második nekifutásra is sikerült félregombolnia.

Miután már elnyűtt világosbarna csizmája is rajta volt, az étkező felé vette az irányt. Pár lépés után Kazu csapódott mellé. Álmosnak tűnt. Egy hatalmas ásítás kíséretében igazgatta vállig érő, éjfekete tincseit.

- Már kezdem hiányolni a reggeli ébresztőket - jegyezte meg.

- Előtte meg az volt a bajod, hogy mindig az én képem volt az első, amit megláttál. Ki tud rajtad kiigazodni?

– Ma van a nagy nap? A tizenöt éves, kis Lukant végre férfivá avatják, és megkapja élete első sólymát?

- Nem vagyok kicsi! - Lukan harciasan a barátja bordái közé könyökölt.

- Mondd csak, Sólyom-fiú! - Kazu arcán kaján vigyor terült szét. - Mindenki előtt fogod majd meghágni a madarat vagy este csöndesen a hálószobádban?

- Még egy ilyen és legelőször azt parancsolom neki, hogy vájja ki a szemed!

Kazu nagyot nevetett Lukan fenyegetésén, aztán kényelmesen leült az étkezőasztalhoz. Nem sokkal később Éleon úr és Lunet úrnő lépett be a terembe. A két fiú azonnal komoly arckifejezést erőltetett magára, aztán pár perc múlva Azor, a tökéletes is megjelent, és nekiláttak a reggelinek.

- Hol van Elanor? - kérdezte az idősebbik testvér, miközben egy érett paradicsomot tett a táljára, de úgy tűnt, csak formalitásból érdeklődik húga felől.

- Nem érzi jól magát. Ma a szobájában kívánt reggelizni - válaszolta színtelen hangon Lunet.

Lukan erre gonoszul felvihogott, és megcsóválta a fejét.

- Biztosan duzzog, amiért ő az egyetlen a családban, akinek nem lesz sólyma!

A többiek nem szóltak semmit. Elég kényes téma volt ez, hiszen Elanor egyszerűen képtelen volt beletörődni a keserű valóságba, hogy neki nem jár.

A reggeli befejeztével, még mielőtt Kazu megkérdezhette volna, hogy mivel üssék el az időt, Lukan kiviharzott a várból. Addigra már a gondolatai csak egy valami körül forogtak: látnia kell őt, amilyen hamar csak lehet! Izgatott vidámsággal lépdelt végig a főutcán, biccentve a mellette elhaladó őröknek, de még mielőtt a piactérre ért volna, befordult egy szűk sikátorba. Piszkos arcú gyerekek szaladtak szembe vele, de ő nem foglakozott velük. Akkor már semmi más nem lebegett a szeme előtt, csak az utca végén álló házikó. Amikor oda ért, megtorpant az egyik ablaka mellett, aztán gyorsan körbenézett. Az utcában egy lélek sem volt rajta kívül. Arcát az üvegnek nyomta, és bekukucskált. Egy darabig csak figyelt, de odabent nem látott mozgást. Sután megkocogtatta hát, mire pár perccel később egy karcsú alak jelent meg a túloldalon.

- Mit akarsz? - suttogta a lány, amikor szélesre tárta az ablakot.

Lukan felnézett arra a gyönyörű, napbarnított arcra, a csillogó kék szemére, és lábujjhegyre állva megcsókolta őt.

- Ostoba - súgta a fülébe Floren. - Ne itt! A végén még valaki meglát!

- Nem érdekel - válaszolta Lukan fülig érő szájjal.

- Gyere, beengedlek!

Lukan már az ajtó előtt toporgott, és amikor az kinyílt, olyan vadul vetette rá magát a lányra, hogy az kis híján összecsuklott a súlya alatt.

- Téged meg mi lelt? - nézett rá rosszallón Floren.

- Csak látni akartalak - mosolygott Lukan, mire a lány fülig elpirult.

- Neked most nem a várban lenne a helyed? Vagy a toronyban?

- Nekem pontosan itt van a helyem, melletted.

- Fejezd be - mosolygott Floren, akinek azért láthatóan jól esett a fiú hízelgése. - Mikor kezdődik az ünnepség?

- Körülbelül két óra múlva, amikor megszólalnak a vadászkürtök. Remélem, az első sorban állsz majd, amikor férfivá avatnak.

- Ó! - mondta a lány. - Igazából én el sem akartam menni.

- Hé! - nézett rá sértődötten Lukan. - Ha nem látlak, akkor magam fogok eljönni érted, és mindenki szeme láttára rángatlak majd oda!

- Könyörülj rajtam, egyszerű parasztleányon, ó, nagyságos herceg!

Lukan halkan fölnevetett, és szeretetteljesen karjába zárta Florent.