950. év

Nyár - Kyo harmadik hava

Tiito

Mila az asztala fölé görnyedt, és remegő kezekkel hajtotta szét a Császárvárosból érkezett borítékot, amire az Oonis család, csillagos pecsétjét nyomták.

Drága Mila,

Bárcsak magam oszthatnám meg veled a remek hírt, de sajnos jelenleg a Császárvárosban kell maradnom. Hosszú, szinte végtelennek tűnő órák után édesapámnak végül sikerült meggyőznie Lirah-t, hogy vonja vissza a házassági ajánlatát, úgyhogy fellélegezhetsz. Nagybátyád valószínűleg nemsokára kézhez is kapja majd a levelét, aztán nem kell többet arra az undorító féregre gondolnod. Visszataszító egy alak, az már biztos. Amikor eljött hozzánk, jó alaposan végigmért, és olyan elégedetten morgott, mint egy kóbor kutya, akinek vakargatják a füle tövét. A hideg futkosott a hátamon, amikor arra gondoltam, hogy feleségül akart venni téged.

Remélem, ezután már nem áll semmi az utadba, és hamarosan Sólyom-völgybe mehetsz. Édesapámnak jelenleg rengeteg a dolga a damori forrongások miatt. A császárság ezidáig békére hajló, de a határvidéken szinte már tarthatatlan a helyzet. Mostanában alig látom őt, mert folyamatosan találkozókon, megbeszéléseken kell részt vennie. Tudom, hogy a Belső Kör tagja, és megbecsült ember, de azt kívánom, bárcsak több időt töltene velem!

Amint az édesapám visszatér, szívesen vendégül látunk itt, a Császárvárosban. Mindenképpen találkozni szeretnék veled, még mielőtt Sólyomvárba utazol.

Nagyon vigyázz magadra, Mila! Remélem, mihamarabb viszont látjuk egymást!

Dalia Oonis

Mila izgatottan olvasta újra meg újra a sorokat. Testében lassacskán jóleső megkönnyebbülés áradt szét, majd felszabadultan nevetni kezdett. A nap hátralevő részében le sem tudta törölni az arcáról a hatalmas vigyort, és még az sem zavarta, hogy unokatestvérei a szokásosnál is ridegebben viselkedtek vele.

Este boldogan bújt ágyba, ám amikor éppen lehunyta a szemét, kopogtattak az ablakán. A lány rémülten összerándult, aztán mozdulatlanná dermedt a takaró alatt. Szíve vadul kalapált, ki akart törni a mellkasából, de bátorságát összeszedve mégis felkelt, és odaosont. Egy alak kapaszkodott a párkányba, lábát megvetette a fal egyik kiálló kövén.

- Kalem? - suttogta elfúló hangon, és gondolkodás nélkül kitárta az ablakot.

A fiú fürgén bemászott, aztán amikor hátra tűrte csuklyáját, Mila riadtan vette észre, hogy nem egykori barátja tért vissza, hanem egy tizenhárom-tizennégy év körüli fiatal ácsorgott vele szemben. Az arcvonásai valahogy ismerősnek tűntek.

- Mila Ribell? - kérdezte halkan, mire ő némán bólintott. - Daril Dolther vagyok. Az édesapám Larenn Ribell főtanácsadója volt.

- Jól tudom! - A harag úgy sötétítette el Mila arcát, ahogy a viharfelhők a kéklő égboltot. - Az apád elárulta a családomat! A Nagy Tanács tárgyalásán is ellenünk tanúskodott!

- Erre most nincs idő - mondta fojtott hangon a fiú. - Beszélni akar veled. Nagyon fontos!

- Miből gondolod, hogy veled megyek?

- Fogalmad sincs, milyen kockázatot vállalt azzal, hogy ide jött. Lent vár a tóparton. Kérlek, hallgasd meg! Talán választ adhat néhány kérdésedre!

A lány kíváncsisága egy pillanat alatt felülkerekedett józan eszén, és a fiúval tartott. Halkan kiosontak a folyosóra, és egyenesen a kertre nyíló ajtó felé vették az irányt. A fülledt levegő ellenére Mila karja libabőrös lett. Halk léptekkel vágtak át a mozdulatlan sötétségbe burkolózó gyümölcsfák között, a tavat körül ölelő erdősáv irányába. Csönd honolt mindenütt. Mély, áthatolhatatlan, nyomasztó némaság. Még a tücskök sem ciripeltek. Milát rossz érzés kerítette hatalmába. Tekintete újra meg újra végigsiklott a sötét tájon, miközben kissé visszafogta lépteit, de nem látott semmi szokatlant.

- Mindjárt ott vagyunk - súgta hátra a fiú, aztán amikor kiértek a bokrok közül, megtorpant, és tétován körbenézett.

A tó partján senki sem várta őket. Mila testét megbénította a rátörő rettegés.

- Hol van az apád? - suttogta.

- Itt volt! - tárta szét a karjait a fiú, aztán értetlen arccal Milára nézett, mintha csak tőle várná a magyarázatot.

- Miben mesterkedtek?

A lány lassan hátrálni kezdett, ám Daril egy ugrással mellette termett, és erősen elkapta a kezét.

- Esküszöm, hogy itt volt. Beszélni akart veled az apádról.

A fiú arca őszintének tűnt, Mila gyomra azonban ökölbe rándult.

- Engedj el! - préselte ki összeszorított fogai között, de nem tudta lefejteni csuklójáról a fiú ujjait.

- Velem jössz! - mondta Daril, arcvonásai megkeményedtek.

A tanácsos fia nagyot rántott rajta, majd maga után húzta őt, egészen a tó sejtelmesen fodrozódó vízéig.

- Apa! - kiáltotta bizonytalanul. - Apa itt van a Ribell-lány!

Senki sem felelt.

- Apa! - próbálkozott hangosabban Daril, mire megrezzent az avar a közelben. - Apám! - fordult arra a fiú, és egy pillanatra enyhített a szorításán.

Mila azonnal kihasználta a lehetőséget. Erősen belerúgott Daril sípcsontjába, majd kirántotta csuklóját a kezéből, és futásnak eredt. Már a bokrok között járt, amikor egy pillanatra megállt, és hallgatózott. Daril nem követte őt. Mila reszketegen kifújta a levegőt, aztán éppen tovább indult volna, amikor egy fájdalmas kiáltás hasított az éjszaka csendjébe. A lány idegesen visszafordult a hang irányába, és még mielőtt jobban átgondolhatta volna, újra a tó felé szaladt.

A tisztásra érve visszafogta lépteit, és lassan, óvatosan közeledett a part felé. Amit azonban ott látott, az rosszabb volt, mint a legszörnyűbb rémálma. Kővé dermedve bámulta a földön heverő, erőtlenül nyöszörgő Darilt, és a fölé magasodó félelmetes bestiát. A hatalmas, fekete állat vicsorogva magasodott az áldozata fölé. A szörnyetegnek nem volt szilárd teste, csupán egy sötét, kavargó felhőből állt, mégis úgy tépte fel Daril nyakát, mintha fogai élesebbek lettek volna az acélpengénél is. Mila hangosan felsikított, ahogy az állat fölemelte a fiú testét a földről, majd megrázta, mint egy rongybabát, és messzire hajította. Daril nyekkenve ért földet, és nem mozdult többé.

A szörnyeteg ekkor Mila felé fordult. A lány halálra rémült a vicsorgó állat szörnyűséges pofája láttán. A lidérc szeme vörösen izzott, szájából habos nyál tört elő, füstszerűen kavargó teste pedig szinte úszott a levegőben. Úgy mozgott, mint egy prédáját becserkésző párduc. Mila térde szörnyen reszketett, látását elhomályosították a könnyek, és lassan hátrálni kezdett, azonban a harmadik lépésnél véletlenül rálépett a hálóruhája szélére, és a földre zuhant. Az állat szélsebesen megiramodott, a lány pedig kétségbeesetten kúszni kezdett, de hiába. A kettejük közti távolság rohamosan csökkent.

Mila félelemtől tágra nyílt szemmel bámult a fölé tornyosuló, tátott szájú szörnyre, aztán lehajtotta a fejét, és lélekben megpróbált felkészülni a rá váró fájdalomra. Nem történt semmi. Szíve a torkában dobogott, amikor újra felpillantott, de az állat már nem volt ott. Mintha egész egyszerűen köddé vált volna. Miután erőt vett magán, nagy nehezen talpra kecmergett, és a fiú szétmarcangolt, élettelen testéhez botorkált. Daril üveges szemmel meredt a semmibe. A táj még mindig ijesztően sötét volt, de az éjszaka neszei lassan visszatértek. A tücskök és kabócák hangosan ciripeltek, az eget pedig egy bagoly szelte át, zsákmány után kutatva.

Mila nagy levegőt vett, és elfordult a fiútól, ám a tekintete megakadt valamin. Még egy halott feküdt a sűrű bokrok között, arccal lefelé. A lány lélegzetvisszafojtva odalépett hozzá, minden erejét összeszedve nekiveselkedett, és megfordította. Alen Dolther volt az, édesapja egykori bizalmasa. A lány szörnyülködve odébb húzódott a szétcincált holttesttől. Láthatóan ugyanaz a szörnyeteg végzett vele, mint amelyik fiával is. Mila gyomra felfordult a látottaktól, a talpa alatt pedig megremegett a föld. Hát megint megtörténik! A lány felkapta a fejét, de addigra már minden hullámzott körülötte. Behunyt szemmel, összeszorított ajkakkal próbálta átvészelni azt a fullasztó, magával rántó érzést, és csak akkor nézett fel újra, amikor a rázkódás abbamaradt.

Egy napfényes, egyszerű szobában volt. Dolther úr háttal ült neki, arcát a kezébe temette. Legalább egy tucat levél hevert előtte az asztalon, szanaszét szórva. Halkan kopogtattak az ajtón, mire a férfi összerezzent, és meggyötört arccal fordult a belépő felesége felé.

- Már megint jött egy? - kérdezte a sápadt asszony, mire a férfi bólintott, és apró galacsinná gyűrte a kezében tartott levelet.

- El kellene mondanod Ribell úrnak.

- Nem - válaszolta határozottan Dolther. - Ha bárkinek is beszélek a levelekről, akkor beváltja a fenyegetését, és végez veletek.

- Akkor mit akarsz tenni? Csak úgy behódolsz neki? - A nő hangjából leplezetlen idegesség áradt.

-Igen.

- De hát esküt tettél Ribell úrnak!

- Ahogy neked is, az esküvőnkön. Meg foglak védeni titeket bármi áron!

- Ezt nem teheted.

- Már döntöttem. Larenn nemsokára a Császárvárosba utazik, és jódarabig távol lesz. Ez idő alatt meg kell tennem a szükséges előkészületeket, hogy amikor visszatér, azonnal mozgásba lendüljön a terv. Nem tudom, hogy mibe keveredtek, ami miatt holtan akarja látni őket, de muszáj megtennem, ha épségben akarlak tudni titeket.

Az asszony megacélozta vonásait, és bólintott.

- Legyen, ahogy jónak látod - mondta csöndesen.

A kép lassan olvadni kezdett Mila lelki szemei előtt, aztán egy másik derengett fel, egyre erősödve. Ugyanabban a szobában állt, mint előtte, de este volt. Az ablakon keresztül látni lehetett a szikrázó csillagokat, és a vékony holdsarlót. Dolther felesége az ágyban feküdt. Az asszony arca beesett, teste egészen lesoványodott. Sárgás, aszott bőre ráfeszült a csontjaira, és szüntelenül remegett, mintha láthatatlan kezek ráznák. Férje az ágya mellett térdelt, és rettentően zokogott.

- Meg kell mondanod neki - hörögte az asszony. - Tudnia kell az igazat!

- Azt nem lehet - rázta a fejét a férfi. - Mi van, ha rájön az a szörnyeteg, hogy beszéltem a lánnyal, és bántja Darilt?

- Már sehol sem vagyunk biztonságban. - Az asszony szája szélén vékony csíkban sötétvörös vér csordult végig.

Dolther azonnal letörölte egy fehér kendővel.

- Fogd a fiúnkat, és amilyen hamar csak lehet, induljatok Tiitoba - suttogta az asszony.

- Holnap reggel - válaszolta a férfi. - A ma éjszakát még szeretném veled tölteni.

- Mondj el neki mindent! Mesélj a névtelen fenyegető levelekről is! Mondd el, hogy az aki küldte, rettenetes hatalmú ember. Mondd el, mit tett az édesanyáddal, amikor dacolni akarál vele! Mila kisasszonynak tudnia kell mindenről, mert talán az ő élete is veszélyben forog.

- Elmondom neki - válaszolta a férfi lehajtott fejjel. - Elárultam Larennt, csakhogy megmentselek titeket, de most megbűnhődőm azért, amit tettem, hiszen az istenek arra kényszerítenek, hogy végignézzem, miként emészti fel a kórság a tested!

Dolther lágyan megsimogatta felesége arcát, és csókot nyomott a homlokára.

Mila teste megremegett, amikor magához tért a tóparton. Reszketeg térdekkel hátrálni kezdett, miközben szemét Dolther hullájára szegezte. Mellkasa vadul hullámzott, ahogy levegőért kapkodott, szíve hevesen kalapált. Hát igaz! Az édesapja valóban ártatlan volt! Valaki a vesztüket akarta... egy rettenetes hatalmú ember, ahogy Dolther felesége mondta. Milának csupán egyetlen név jutott eszébe ennek hallatán: Denoss!

Amikor nagy nehezen sikerült elszakítania tekintetét a szétmarcangolt, élettelen testtől, megiramodott a palota felé.

***

A tiitói őrség lámpásokkal kutakodott a tóparton, Mila pedig egyre idegesebb lett. Nagybátyja mellett állt, akinek arcán furcsa, kétkedő fintor terült el.

- Semmi, uram! - állt eléjük egy délceg katona. - Nem találtunk semmit!

- Esküszöm, hogy itt volt - nézett körbe Mila, mire a bácsikája türelmetlenül csípőre tette a kezét. - Pontosan itt feküdt a bokor tövében, a fia pedig amott!

- Akkor ez azt jelenti, hogy az a két tetem, ami állításod szerint itt hevert, csak úgy felkelt, és elsétált?

- Nem tudom, hogy mi történt velük - mondta a lány remegő hangon, majd ismét nagybátyja felé fordult. - Nem hiszel nekem, ugye?

A férfi haragos tekintete megenyhült valamelyest.

- Szörnyű dolgokon mentél keresztül az utóbbi időben. Érthető, hogy rémképeket látsz.

Milaelkeseredve nézett körbe, de semmi nyomát nem látta a korábbi szörnyűségeknek.